Fanfic: A társadalom peremén - 6. fejezet


Tudom, hogy már egy örökkévalóság eltelt a legutóbbi fejezet óta, de nem hiszem, hogy olyan sokatoknak hiányzott a történet, mint nekem az írása. Új munkakörbe kerültem, na, kissé több volt a dolog.
Na nem baj, folytassuk ott, ahol abbahagytuk. Tris ugye küszködik a sebesüléseivel, Tobias pedig felkereste a szüleit, hogy segítsenek a lányuknak. Kérdés csak, hogy valóban számíthat-e Tris a segítségükre.

Jó olvasást kívánok nektek a fejezethez! :)



6.



TRIS




Teljesen össze vagyok zavarodva, ahogy ki-be siklom az ébrenlét és az eszméletlenség vékony határán. Nem tudom, mikor vagyok magamnál, és mi az, ami csak egy lázálom.

Az biztosan az volt, hogy Négyes itt volt az ágyam mellett, a kezét a homlokomra fektette, amely olyan hűvös volt a tüzelő bőrömön, hogy egy pillanatra fellélegezhettem, és mintha a nevem suttogta volna. Ám ez képtelenség, hisz Négyes nem tenne ilyet. Miért is törődne egy felavatottal, aki ráadásul elbukott a beavatáson?

A többi rémkép mellett azonban még mindig ez volt az, ami legközelebb állt a valóságoshoz. Azok inkább megcsonkított és eltorzult dolgokat vetítenek elém, amelyektől sikoltozhatnékom támad, de nem vagyok benne teljesen biztos, hogy egy sikoly is elhagyja-e a számat, vagy valami mástól vált visszhangossá a szoba.

Aztán végül csak előtör belőlem egy hangos, fülsértő kiáltás, ahogy valami borzalmasan hideg csap le a testemre. Az idegvégződéseim tiltakoznak a jeges érzés ellen, és már nem csak a combomban érzem az észveszejtő fájdalmat – bár még mindig ott a legszörnyűbb –, hanem minden porcikám zsibbad a fájdalomtól.

A szemem rögvest kipattan, mégis sokáig kell pislognom, hogy a homályos foltok kiélesedjenek. Reszketek, mint a nyárfalevél, hiába volt egy perccel korábban még pokoli forróság minden porcikámban. Vagy az mennyivel korábban volt?

Amint kitisztul a látásom, rájövök, hogy egy kádban fekszem, a hátam a dermesztő fémhez préselődik, miközben a fagyos víz körülölel, eláztatva a ruháimat. Vergődöm, ahogy ki akarok mászni a ridegség fogságából, de nincs annyi erő a karjaimban, hogy felhúzzam magam, így rövid úton visszaesek a kádba, jó adag vizet fröcskölve a padlóra.

– Nyugodj meg, Beatrice. Semmi baj – hallok meg egy lágy hangot, ami kísértetiesen ismerős. Egy hang, ami rettenetesen hiányzott az elmúlt napokban, vagyis inkább az elmúlt hetekben, és már azt hittem, nem fogom többet hallani. Most mégis a fülemben cseng, ám félek, hogy ez is csak egy rémálom, egy képzet, az elmém gonosz játéka.

Azonban mikor oldalra fordítom a fejem, reménykedve, hogy mégsem csak a fejemben hallom a gyengéd tónust, a szemem elkerekedik. Az édesanyám térdel a kád mellett. Szürke ruhái melegséggel töltik meg a szívem – amitől csak még inkább vacogok –, ám látom, hogy helyenként nedvesek a kiömlött víztől.

Őt épp olyan szürreális itt látnom, mint Négyes. Gyanítom, ez is csak álom.

Épp ezért tovább küzdök, hogy kikerüljek ebből a jeges rémálomból, mielőtt megfagynék. A fájdalom mégis béklyóba köt, és visszahúz. Azt sem értem, miért vagyok ennyire gyenge. Azonban minden próbálkozásnak véget vet a mamám keze, ami a vállamra simul, és elég ahhoz, hogy a kádban tartson, bármennyire is akarok menekülni onnan.

– Minden rendben lesz, Beatrice – susogja a fülem mellett. – Nagyon magas lázad van, muszáj kibírnod.

A fejem rázom, nem értem, miért teszi ezt velem, mikor fáj. Tiltakozni akarok, rákiabálni, hogy hagyja abba, és lehet így is teszek, nem tudom megmondani. Csak az visszhangzik a fejemben, hogy nem akarom ezt. Olyan borzalmasan ráz a hideg, hogy ettől még eszméletlenül is jobb feküdni.

Anya egy szivaccsal megtörli az arcomat, én pedig felsóhajtok, mert ez kivételesen jól esik; azt érzem, hogy az arcom mennyire fel van hevülve, a szemeim égnek – gyanítom a láztól. A gyengéd érintéstől azonban összeszorul a szívem. Nagyon hiányzik az anyukám, hiába tudom, hogy nem kéne így éreznem, hiszen nem csak hogy már nem egy csoportba tartozunk, de már nem vagyok kisgyerek, aki a szüleitől függ. Mégis attól, ahogy az izzadtságban fürdő arcomat törölgeti, arra vágyok, hogy ez ne csak egy álom legyen, hanem újra gyermek legyek.

Viszont amilyen rosszul érzem magam, mégsem akarom, hogy ez ne álom legyen. A valóságban el bírnám viselni ezt? Nem tudom megmondani, csak az bizonyos, hogy szabadulni akarok minden fájdalomtól.

Végül valahonnan a semmiből Evelyn bukkan fel, aki segít a mamámnak a vizes ruháktól elnehezült testem kiemelni a kádból. Egy székre ültetnek, amiről csoda, hogy nem borulok le, amennyire reszketek, és erőtlen vagyok. Törölközőkbe csavarnak, majd együttes erővel felemelnek. Mint kiderül azért, hogy visszacipeljenek a szobámba.

Látom, hogy a ruhájuk átázott, mégis az anyukám első dolga, hogy lehámozza rólam a csurom víz göncöket, amíg Evelyn száraz holmikat keres nekem. Anya ezután igyekszik letörölni rólam a víz maradékát. Rendes körülmények között zavarna, hogy meztelenül lát, hiszen egész pici korom óta nem kellett így látnia, most mégsem érzem kellemetlennek a helyzetet. Jól esik a törődése. Amúgy is csupán egy álom mindez.

A tiszta ruhám csak egy fekete pamut pólóból áll, ami meglehetősen nagy a sovány testemre. Lehet, hogy látnom kellene az iróniát, hogy egy Bátor ruhadarab került rám, mikor már nem tartozom oda. Különös, bennem mégis az merül fel, hogy a felső épp olyan, mint amilyet Négyes hord. Ettől valamiért nyugodtabbnak érzem magam, mint korábban.

– Beatrice – érinti meg a mamám az arcom. Látom, hogy egy kis poharat tart felém, benne színes pirulákkal. – Be kell venned a gyógyszereket.

Gondolkodás nélkül elveszem tőle a kis csészét. Ám mielőtt a számba önteném a tartalmát, felvonom a szemöldököm. Még ez is fájdalmat okoz. Csoda, hogy a gyógyszerek nem hullanak ki a remegő kezem hatására. Finom ujjai az enyémek köré fonódnak.

– Mik ezek? – Nem értem, miért ilyen erőtlen és reszelős a hangom.

– Lázcsillapító és antibiotikum, meg néhány vitamin. Szükséged van ezekre.

Sosem szerettem a gyógyszereket, ám mivel ez nem a valóság, nem számít, hogy beveszem őket. Csak anyának ne okozzak csalódást. Ennél többet legalább ne...

Egy könnyű takarót terít rám, ami épp csak a lábamat fedi, a borogatást visszahelyezi a homlokomra. Az érintése hűvös, de gyengéd.

A szemeim elnehezülnek, ami furcsa, hiszen miért éreznék késztetést, hogy lehunyjam a szemem, ha most is álmodok. Lehet mégsem alszom?

Hallom, ahogy anya sír. Nem hangosan, mégis bántja a fülemet, a könnyei hideg esőként hullnak a bőrömre.



***



Nehezen térek magamhoz, az álom sokáig fogva tart. Egy olyan álom, ahol a barátaimmal csokitortát eszünk az étkezőben, vidáman kacarászunk, és a jövendőbeli munkánkról csevegünk. Egy olyan álom volt ez, ahol még mindig Bátor voltam.

Mikor meglátom Evelynt magam mellett, biztosnak tűnik, hogy minden csak álomkép volt. Nem csak az, hogy még mindig a Bátrak közt vagyok, hanem az is, hogy a mamám itt volt. Talán jobb is így, bár valahogy mégis csalódottságot érzek.

– Látom, felébredtél végre. – Mosolyogva néz rá, és mintha enyhén megkönnyebbültnek tűnne. Még mindig furcsán érint a gondoskodása, mikor nem is ismerem őt. – Jobban érzed magad?

Bólintok, mivel teljesen ki van száradva a szám. Valóban jobban vagyok; már nem reszketek a láztól, és a fájdalom is csillapodott. Nem mondom, hogy majd kicsattanok az egészségtől, de mintha egy fokkal több energiám lenne. Már képes vagyok egyedül felülni, még ha erre a seb a lábamon tiltakozni szeretne.

Egy pohár vizet nyújt felém, amit hálásan elveszek tőle. – Szerencse, hogy Natalie hozott gyógyszert. Máskülönben nem biztos, hogy magadhoz tértél volna.

Felkapom a fejem a szavaira, és döbbenten pislogok rá. Azt hiszem, nem jól értettem, amit mondott, de az együttérző pillantása eloszlatja ezt a kételyemet.

Az anyukám tényleg itt volt.

– Hát nem álom volt? – bukik ki belőlem akaratlanul a kérdés, mire válaszul Evelyn csupán nemet int a fejével.

Leblokkol az elmém, ahogy újra lejátszódik előttem mindaz, amiről azt hittem a láztól, hogy nem lehet valóság. Mégis az volt, és már a szüleim is tudják, hogy elbuktam. Most már jogosan szégyellhetnek. Csoportnélküli lett a lányuk.

Már azzal is rossz fényt vetettem a családomra, hogy a Bátrakat választottam az Önfeláldozók helyett. De annál nincs hatalmasabb szégyen, mikor csoportváltóként elbuksz a beavatáson.

Mikor a Választási Ünnepség előtt eszembe jutott, hogy milyen lenne csoportnélkülivé válni, úgy véltem, képtelen lennék a szüleim szemébe nézni, és látni a csalódottság fájdalmát az arcukon. Akkor biztos voltam benne, hogy ilyen esetben látni sem akarnának.

Sosem hittem volna, hogy valaha ebbe a helyzetbe kerülök, mikor foggal-körömmel küzdöttem, hogy a társadalom tagja legyek. Most mégis itt vagyok, és az anyukám talán nem utál olyannyira. Hiszen mégiscsak itt volt, még ha a legrosszabb állapotban is látott engem.

Evelyn közben körülöttem tesz-vesz, de nem figyelek rá, mit tevékenykedik, vagy egyáltalán megszólal-e, annyira el vagyok merülve a gondolataimban. Még mindig nem sikerült megemésztenem, hogy itt kötöttem ki, a fájdalom és a láz pedig még inkább visszavetette a feldolgozás folyamatát. Ráadásul ez az egész helyzet az édesanyámmal csak még inkább összezavar.

– Jön még? – kérdezem halkan egy hosszabb csend után.

Evelyn láthatóan meglepődik, hogy egyáltalán még megszólaltam a hosszúra nyúló csend után, és kérdőn néz rám, mint aki nem tudja, miről is beszélek. Mikor azonban nyitnám a szám, hogy magyarázatot adjak, hirtelen megvilágosodni látszik, mire is akarok kilyukadni. Gondolom amíg tevékenykedett, már el is felejtette, miről beszélt korábban.

– Azt mondta, jön, amint tud.

Melegséget érzek a mellkasomban, a gyomrom mégis összeszorul az idegességtől. A mamám ezek szerint törődik velem annyira, hogy meglátogasson. Bár Evelyn szavai alapján megmentette az életemet, akkor talán mégsem vet meg. Viszont attól még tartok a vele való találkozástól – már úgy, hogy nem beszélek félre, és nem ködös az elmém a láztól.

Nem tudom, képes lennék-e megbirkózni anya csalódott, esetleg sajnálkozó tekintetével. Elég, hogy a saját megvetésemmel meg kell küzdenem valahogy. Végtére is nekem kell együtt élnem a saját kudarcommal.

Összerezzenek, mikor megérzem Evelyn kezét a vállamon. Felnézek rá, egy halvány mosoly játszik a szája szélén, a tekintete együttérzést, mégis határozottságot sugároz.

– Ne félj, ismerem annyira az édesanyád, hogy tudom, nem ítél el téged.



***



Miután sikerült lecsillapítania a bennem tomboló idegességet, Evelyn egy rövid időre magamra hagy. Amíg várakozok, ostobán játszom a kötéssel, ami három ujjamat mereven tartja. Tompán lüktetnek, ha meg akarom őket mozdítani. Gyanítom, hogy eltörtek, mikor Peter rátaposott a kezemre, a kiáltásaimra élvezet öntötte el az arcát.

Jobb lenne kitörölni az emlékezetemből annak az estének az eseményeit, hogy ne kelljen minden nyugodt pillanatban az eszembe villanniuk a rémképeknek. Azonban képtelen leszek megszabadulni egyetlen képkockától is, mivel minden beleégett a lényembe. Hogy is tudnám elfelejteni az egészet, mikor ezek voltak azok a percek, amik örökre tönkretették az életemet...

Rájövök, hogy nem csak az volt hatalmas csapás, hogy ide kerültem, hanem hogy amilyen állapotban jutottam a csoportnélküliek közé. Vajon ezek a sérülések rendbe jönnek valaha annyira, hogy gondoskodni tudjak magamról, és ne szoruljak senki segítségére? Hogy képes legyek túlélni ezen a helyen? Vagy sikerült örökre megnyomorítaniuk?

Nem sokkal később Evelyn egy tálcával felszerelkezve tér vissza. Hiába érzem úgy, hogy nem vagyok éhes, a gyomrom megkordul már csak az étel látványától, ami csupa olyan dolgot foglal magába, amelyeket az Önfeláldozóknál készítettünk.

Nem emlékszem, mikor ettem utoljára, így amint elém teszi a tálcát, már rá is vetem magam. Még az íze is olyan az ennivalónak, mint amilyet otthon ettem. Meglehet, hogy az anyukám hozta mindezt, mikor itt volt?

– Ha nem bánod, hoztam magammal egy látogatót – szólal meg, amint belép az ajtón.

Látom is, hogy mögötte egy magas, izmos fiú lépi át a küszöböt. Vegyes ruhákat hord: kék inget, és szürke nadrágot. A haja olyan rövid, hogy inkább kopasz, az egyik szemét kötés fedi. Szinte meg sem ismerem.

– Helló, Tris – köszönt Edward, miközben gyenge mosolyra húzza a száját.

Ironikus, hogy én voltam az, aki igyekezett megnyugtatni, mikor egy kés állt ki a szeméből, és a vérét töröltem fel a padlóról, mielőtt csoportnélküli lett volna. Most pedig követtem őt ide.

– Hogy vagy? – kérdezi, miután a döbbenettől, hogy itt látom, nem jutok szóhoz.

Kell egy kis idő, míg összeszedem magam, és képes vagyok válaszra nyitni a szám. Elég ostobának érzem magam, de nem számítottam rá, hogy látogatót kell fogadnom. Rá meg különösen nem voltam felkészülve.

– Megvagyok, azt hiszem – felelem bizonytalanul. – Még fáj mindenem – vallom be kissé szégyenkezve.

– Nem könnyű helyre jönni egy ilyen sérülés után – ismeri el, és mintha finoman a kötés felé intene, ami a szemét fedi.

Ha belegondolok, a beavatás alatt kicsit sem voltam jóban Edwarddal. Azt hiszem a viszonyunk közömbösnek volt mondható. Ő volt az, aki nem piszkált azért, mert Szerencsétlen voltam, viszont barátkozni sem akart velem. Ezért nem is ismertem meg őt. Annyit tudok csak róla, hogy Művelt csoportváltó, és remek harcos.

Viszont azzal jobban tisztában vagyok, hogy milyen színű a vére, és az hogyan fest a szürke köves padlón.

De nem csak ez az egyetlen kapcsolat közöttünk. Mindketten megtapasztaltuk, Peter mire képes, hogy elérje a céljait, és elsöpörje az ellenfeleit az útból. Hogy hogyan fakaszt vért a kés a kezében. Neki a szemébe került penge, nekem a combomba. Mindkettőnket ugyanaz a rohadék juttatott ide.

– De sikerülhet? – kérdezem reszketeg hangon, miközben a törött ujjaimra meredek. Úgy érzem, ő a megfelelő személy, hogy választ adjon a kérdésemre.

– Nem fogok hazudni, Tris – kezd bele komoly hangon. – Könnyű nem lesz. Ez nem az a hely, ahol bármi is könnyen megy. – Nehezemre esik megállni, hogy ne forgassam a szemem, hiszen tökéletesen tisztában vagyok vele, hogy itt nem csupa rózsaszín és vidám az élet. Nem a Barátságosaknál vagyunk, a fenébe is! – De ha erős és kitartó vagy, és tudom, hogy te az vagy, akkor erősebbé és keményebbé válhatsz, mint azt a Bátraknál tennéd.

Emlékszem, hogy bizonytalan voltam abban, hogy képes leszek teljesíteni a Bátrak beavatását, és erre akármilyen keményen is küzdöttem, mégis elbuktam. Ez egy jelentősen nagyobb próbatétel lesz. Hogy lehetnék képes ezen túlverekedni magam, és megerősödni a kudarcom után?

Edward valószínűleg látja rajtam a csalódottság fájdalmát, vagy épp az önvádat – magam sem tudom, annyira zavarosak az érzéseim –, mivel nem túl erősen megszorítja az ép térdemet. Összerezzenek, és megpróbálok elhúzódni a kezétől, amit egy pillanattal később elvesz a lábamról. Felnézve rá haragot látok a szemében, majd enyhe bűntudat jelenik meg mellette.

– Bocs, elfelejtettem, hogy a Szerencsétlenek nem szeretik, ha megérintik őket.

El akarom mondani neki, hogy ehhez nem sok köze van az eredeti csoportomnak. Esélyesen azért váltott ki belőlem ilyen reakciót az érintése, mert még élénken él benne, mikor utoljára megérintett valaki, aki nem az anyukám vagy Evelyn volt. Az az érintés darabokra zúzott, és csak kínt hagyott maga után.

– Figyelj rám, Tris. Tudom, hogy azt érzed, kudarcot vallottál, és egy csődtömeg vagy. Hidd el, én is ugyanezt éreztem, mikor napokig feküdtem elesetten és kábán a fejembe nyilalló fájdalomtól. De el kell fogadjuk, hogy ez nem a mi hibánk. Mi csupán arról tehetünk, hogy jók voltunk valamiben. Az a kis rohadék Peter, aki minderről tehet.

Igazat adok neki, hiszen valóban Peter a hibás mindenért. De vajon képes leszek nem bukottként tekinteni magamra? Képes leszek még egyszer emelt fővel kilépni ebből a szobából?

– Esküszöm neked, amint lesz rá lehetőségem, kinyírom azt a szemétládát.

Megrázkódom a szavaira. Nem mintha egy cseppnyi szimpátiát is éreznék Peter iránt, de mégsem érzem azt, hogy a halálát kívánnám. Inkább csak arra vágyom, bár ő is érezné azt a kilátástalanságot, amit én.

Láthatóan az én dühöm még nem olyan erős, mint ami az előttem álló fiút átjárja. Az erek kidudorodnak a kézfején, ahogy ökölbe szorítja az ujjait.

Ezután nem mond többet, csak elköszön, és ismét egyedül maradok a szobában. Elgondolkodom mindazon, amit mondott, hiszen a szavai nem mennek ki a fejemből. Ráadásul ehhez hozzáadódik a bátorításként felfogható szónoklat, amit korábban Evelyntől kaptam.

Egész eddig gyengének éreztem magam. Mindenki ezt éreztette velem, hiszen ha bárki rám néz, csak egy kislányt lát, aki alacsony, nyeszlett és erőtlen. Senki nem nézné ki belőlem, hogy képes vagyok harcolni. Hogy erős tudok lenni, ha úgy hozza a helyzet. Hogy kemény tudok lenni, ha az élet megköveteli.

Pedig ezt kell tennem. Félretennem mások előítéleteit, és nem hagyni, hogy a véleményük elvegye az önbecsülésemet. Ahogy azt sem engedhetem, hogy ez az egész helyzet, amibe Peter juttatott, végleg felemésszen. Nem szabad, hogy ezért is magamat emésszem, és úgy érezzem, csalódást okoztam mindenkinek. Nincs más választásom, mint erősnek lenni.

Anya egyszer azt mondta, legyek bátor. Azonban itt a bátorság már kevés.




Szerző megjegyzése:
Remélem tetszett valamennyire ez a rész is. Talán a következőre nem kell ennyire sokat várnotok, bár még nem vagyok benne biztos, hogy mi legyen a következő lépés - vagyis hogy az legyen a következő lépés, amire gondolok, vagy még hagyjam kicsit Trist kibontakozni a csoportnélkülieknél.
Tudom, hogy ez a sztori fele annyira sem jó, mint A jövő kezdete volt (tisztában vagyok vele, hisz most javítgatom, és rohadt jó, ami nagy szó, hiszen én általában rohadt kritikus vagyok magammal szemben), de azért jól esne pár vélemény, még ha el is küldtök a francba.
Viszlát legközelebb! ^^

8 megjegyzés:

  1. Jó volt ez a fejezet! Már annyira vártam. Remélem Edward nem szeret bele Trisbe. Mikor jön Tobias?? Már alig várom a következő de fejezetet! Köszönjük Bia, hogy megírod ezt a történetet!

    VálaszTörlés
    Válaszok
    1. Örülök, hogy még nem veszítetted el az érdeklődésedet. Rád mindig számíthatunk.
      Nem fog, nyugi. Nem szeretem a szerelmi háromszögeket. Amolyan szövetségesek, bajtársak lesznek inkább.
      Tobias hamarosan be fog lépni a képbe, de előtte még van egy kis tennivalója.
      Köszi, hogy ismételten írtál. Nagy ölelés érte ^^

      Törlés
  2. Én nagyon vártam a folytatást, nem is tudod mennyire! Minden nap megnézem az oldalt, köszi Bia!

    VálaszTörlés
    Válaszok
    1. Köszi, örülök, hogy minden nap felnézel az oldalra. Akkor már van értelme néha frissíteni.

      Törlés
  3. Nekem jobban tetszik mint a jövő kezdete.Várjuk a következő részt. Jó az oldalad . Kb mennyi időt fordítasz rá hetente?

    VálaszTörlés
    Válaszok
    1. Wow, ilyen véleménnyel sem találkoztam még, de köszi. Nekem ez kihívás, mivel azt nehezen tudom felülmúlni ötletileg. Ott nagyon sok jó csavart ellőttem.
      Köszi. Most már kevesebb időt, mivel nincs több film, és dolgoznom kell, de azért pár órát szerintem, ha figyelembe vesszük az írást és a javítást is.

      Törlés
  4. Először is bocsánatot kérek, hogy még csak most írok! Sajnos se időm, se erőm nem volt hozzá.
    Nagyon örültem az új fejezetnek. Jó volt újra ezt a sztorit olvasni.
    Örültem, hogy Natalie nem mondott le a lányáról, bár tőle szerintem nem is számíthattunk másra.
    Edward megjelenésére számítottam,végtére is ő is csoportnélküli. Megkönnyebbültem, hogy nem fog beleszeretni Trisbe.
    Várom már Tobiast!
    Köszi az új fejezetet!!! Puszi

    VálaszTörlés
  5. Én is nagyon vártam a folytatást! Szuper ez a rész is! Állandó látogatója vagyok az oldalnak, remélem még sokáig fent marad és sok sok ficit olvashatok itt, amiért ezer köszönet nektek! :)

    VálaszTörlés