Fanfic: A társadalom peremén - 8. fejezet


Tudom, hogy egy örökkévalóság óta vártok erre a napra, de végre eljött. Itt A társadalom peremén 8. fejezete! Kicsit belesünk Tris új életének mindennapjaiba, na meg persze megnézzük a káoszt, amit Négyes felbukkanása okoz.

Jó olvasást kívánok nektek a fejezethez! :)



8.



TRIS



Nem egyszerű visszanyerni az erőmet. Szinte olyan, mintha a nulláról kellene kezdenem, mintha az elmúlt hetek meg sem történtek volna, és nem izmosodtam volna meg a beavatás első fázisa alatt. Annyira leszívta minden erőmet a fertőzés, a láz, hogy az izmaim gyakorlatilag eltűntek. Végtelenül gyengének érzem magam.

Az első napokban még a járás is nehéz. A seb miatt nem terhelhetem túlzottan a lábam, hiába gyógyult be annyira, hogy nem kell félnem, újfent felszakítom a varratokat. Már nem lüktet úgy, ahogy ahhoz már majdnem hozzászoktam, helyette az izmaim tiltakoznak a megerőltetés ellen. A térdemig feszülnek minden egyes lépésnél, így akaratlanul is bicegve járok.

Az evés is gondot okoz, miután hetekig nem ettem rendesen. Viszont ez talán nem is akkora hátrány, hiszen itt nem leszek képes napi háromszor kiadós lakomához jutni. Hozzá kell szoknom a kevesebb élelemhez.

Sokszor nem egyszerű megőriznem az optimizmusomat. Az idő legnagyobb részében azt hajtogatom magamban, hogy minden rendben lesz, és nem olyan rossz ez az élet, mint amilyennek tűnik, és ha erős leszek, képes leszek kihozni a helyzetből a maximumot. Mégis olykor-olykor elbizonytalanodom, mikor látom, hogy a többiek egymás között cserélgetik az ennivalót, vagy hogy falka módjára alszanak, miközben a ruháik és ők maguk is koszosak.

Összeszorul a torkom a gondolatra, hogy már nem sokáig élvezhetem a külön szoba nyújtotta előnyöket. Tudom, hogy csak a sérülésem miatt érdemeltem ki eme kiváltságot.

Edward reggelente elkísér az egyik környező épülethez, amit csak edzőteremnek hívunk. Meglehet, régen az is volt, mert a matracok, zsákok, rudak és súlyok már itt voltak, mikor a csoportnélküliek felfedezték maguknak a helyet. A Bátrak imádnák…

Még csak tornázom, semmi megerőltető feladat. Irigykedve figyelem Edwardot, ahogy a súlyokat emelgeti, vagy a bokszzsákokon gyakorol. Én is szeretnék komolyabban edzeni, de tudom, hogy a testem még nem áll készen. Előbb helyre kell tennem az izmaimat.

A gimnasztika kellően felébreszti az eltunyult testemet, még ha minden nap meg is kell küzdenem a rám törő izomlázzal és kimerültséggel. Ám akármennyire is tiltakozik minden tagom ellene, folytatom a gyakorlatokat.

Ma húzódzkodásokat csinálok, igaz harminc után meg kell állnom, és egy óra után úgy érzem, mintha kocsonyából lennének a karjaim. De a mosoly mégis ott van az arcomon, hiszen sikerül egyre többet kihoznom magamból. Lassan visszatérhetek a jól megszokott edzéshez, amire vágyakozom. Ami segít újra erősnek éreznem magam.

Általában nem szólunk egymáshoz Edwarddal, miközben edzünk, ez most is igaz, így azonban szinte teljesen elfeledkezem a jelenlétéről, és mikor felé pillantok, döbbenten látom, hogy levette a pólóját, úgy emeli a súlyokat. Az izmai megfeszülnek a megerőltetéstől, az izzadtság ott gyöngyözik a világos bőrén.

Elkapom a pillantásomat. Nem mintha nem láttam volna még valakit félmeztelenül, hiszen a Bátraknál egy teremben öltözködtünk, és a csoportnélkülieknél sincs semmi privát szféra, mégis kellemetlenül érint a fedetlensége. Lehet azért, mert Szerencsétlen vagyok.

Egész addig nem pillantok rá, amíg nem szól, hogy induljunk vissza. Szerencsére visszaveszi a pólóját, mire megfordulok, hogy kövessem, ám a kellemetlen feszültség nem ereszt, amíg magamra nem hagy.



***



Mondanám, hogy sikerült összebarátkoznom pár emberrel, ám nem volna igaz. Myrával néha csevegek, de elég kevés időt tölt a központban. Nem tudom, merre van a nap legnagyobb részében, viszont említette, hogy nem bírja ennek a helynek a fullasztó légkörét. Megértem, én is úgy érzem, mintha be lennék zárva, és nem találom a kiutat.

A legtöbb időmet Evelynnel töltöm, még ha nem is nagyon beszélgetünk. Sokszor csak ülök az egyik széken az irodájában, és figyelem, mit csinál. Vagy mikor alkonyat előtt végigjárja a környéket, hogy megbizonyosodjon, mindenki rendben van, csatlakozom hozzá.

Viszont nagy ívben elkerülöm azt a részt, amerre az Önfeláldozók járnak, hogy segítsenek a csoportnélkülieken. Nem akarok összefutni senkivel a korábbi csoportomból. Épp ezért kerülöm a vágányok környékét is, ám a vonat hangját így is képtelen vagyok nem meghallani, ahogy végigzakatol a síneken. Mintha csak engem hívni. A vérem együtt pezsdül a hanggal, és szinte érzem az adrenalin löketet, ami arra ösztökél, hogy rohanjak, és kapaszkodjak fel az egyik kocsiba.

Mindig összeszorul a mellkasom a gondolatra, hogy nem tehetem azt, amitől életemben először szabadnak éreztem magam.

– Jól vagy? – kérdezi tőlem Therese, aki mondhatni Evelyn jobb keze. Udvarias velem szemben, bár a modora sokkal nyersebb, mint ahogy Evelyn viseltetik irántam, habár neki a kedvessége az, ami nem fér a fejembe. Semmi okot nem adtam rá, hogy a pártfogásába vegyen.

Bólintok, mert nem tudom, hogy máshogy kellene reagálnom. Eddig szinte alig váltottam vele szót, így különösnek tartom, hogy a hogylétem felől érdeklődik. Amúgy sem szimpatikus a számomra, de mivel láthatóan Evelyn barátja, talán bölcs lenne jóban lenni vele. Mégiscsak ide tartozom most már.

– Tudom, hogy nem egyszerű elfogadni ez az életet, de hidd el nekem, van ettől rosszabb eshetőség is.

Nem értem, mire gondol. Ettől nem hiszem, hogy lehetne kilátástalanabb helyzet. Itt csupa olyan ember van, akit kivetett magából a társadalom. Nincs már ennél lejjebb, én pedig itt vagyok.

Vállat vonok. – Igyekszem megbirkózni vele – jön az őszinte válasz a számból. Valóban így van, hiszen épp ezért edzek minden nap Edwarddal.

Hirtelen a vállamra teszi a kezét, amitől összerezzenek, és a szemébe nézek, amelyben különös indulatot vélek felfedezni.

– Valamiért Evelyn nagyon kedvel téged – mondja egész halkan, hogy csak én halljam. – Jobban teszed, ha nem játszod el a bizalmát.

Nem várja meg a válaszomat, egyszerűen felszívódik a körülöttünk állók mögött. Lehet jobb is így, úgy sem tudtam volna megszólalni, túl hirtelen jöttek a szavai. Váratlanul ért, hogy azt gondolja rólam, csak kihasználom Evelynt, mikor én sem vagyok biztos abban, miért is segít nekem.

Van valami Therese-ben, amitől elfog az idegesség, és feszélyez, ha egy légtérben kell vele tartózkodnom, különösen, ha a pillantása rám szegeződik. Nem tudom minek tulajdonítani ezt az érzést.

Nagyjából egykorúak lehetnek Evelynnel, ahogy meg tudom ítélni. Therese arcán van egy-két mélyebb ránc, és a hajába szép számmal beszöktek már az ősz szálak. A szeme sötétbarna, de látni, milyen fürkésző; igyekszik minden apróságot megjegyezni magának. Meg mernék rá esküdni, hogy Művelt volt.

Meglehet, Evelyn bebizonyította, hogy bízhatok benne, de ez nem jelenti azt, hogy egy csepp bizalmam lenne Therese felé, vagy akár a többi csoportnélküli felé. Hogy is lehetne, mikor a saját felavatott társaim juttattak ide, akikben elvileg egy csapatot kellett volna alkotnunk? Ezek után lehetetlennek tűnik, hogy bárki elnyerje a bizalmamat.

Délután ruhákat válogatok a szomszédos épületben egy Angela nevű középkorú nő, és egy másik lány társaságában, akiről kiderül, hogy Becky-nek hívják. A munka nem nehéz, egyszerűen méretre kell válogatni a ruhadarabokat – amelyekből sok elnyűtt és foltos –, külön a férfi, és külön a női göncöket.

Munka közben megtudom, hogy Angela korábban Barátságos volt, de egy évtized után megunta az állandó földművelést, és úgy döntött, inkább itt kezd új életet. Becky ezzel szemben a beavatás vége előtt szökött el az Őszintéktől. Barátságos csoportváltóként fogalma sem volt, hogy alá kell vetnie magát az igazságszérumnak. Amint megtudta, hogy ezzel zárul a beavatásuk, inkább lelépett. Igaza van abban, hogy senkinek nem lenne szabad kiszolgáltatottnak érezni az elméjét.

Figyelem, ahogy viselkednek egymással: olyan, mintha egy család lennének. Becky láthatóan felnéz Angelára, aki anyáskodóan bánik a lánnyal. Elgondolkodom a kijelentésen, a mantrán, amit gyerekkorom óta a fejembe vertek. A csoport a család előtt. Talán ebben az esetben helyes ez a kijelentés, még ha nem igazán nevezhető csoportnak az, ahol vagyunk.

Furcsa módon az, hogy itt rendezgetjük mások levetett ruháit, különös nyugalommal tölt el. Hirtelen nem idegeskedem azon, hogy fogok beilleszkedni ezek közé az emberek közé, és az önsajnálat sem ostromol, amiért már nem lehetek Bátor. Az egész eltompul, ahogy a testem teszi a dolgát.

Az egész feladat eszembe juttatja az önkéntes órákat az Önfeláldozóknál.

Igaz, hogy megismerem Angela és Becky történetét, ők még sem kérdezik meg, én hogy kerülök ide, ugyanis önszántamból nem szándékozom beavatni őket. Habár gyanítom, hogy tisztában vannak vele, dióhéjban mi is történt. Már a tetoválásaim sok mindent elárulnak, és mivel a legtöbben a Bátraktól kerültek ide, nem nehéz a számukra kitalálni, hogy elbuktam a beavatáson. Azt viszont nem tudom, ismerik-e a teljes sztorit. Remélem, hogy nem, viszont nem tudhatom, milyen szóbeszéd jár a csoportnélküliek között a megjelenésemet illetően.



***



Láthatóan megkedvelt engem Angela, mert miután végzünk a szortírozással, belém karol, és magával húz a központ felé, hogy aztán lenyomjon a földre Becky mellé.

Ez lesz az első alkalom, hogy a többiekkel együtt vacsorázom, mivel eddig mindig egyedül ettem a szobámban. Sejthető volt, hogy ezt a luxust sokáig nem élvezhetem.

Kissé elborzaszt, ahogy az emberek egymás között adogatják a felmelegített konzerves dobozokat, amelyekből mindenki csak egy-egy kanállal eszik, mielőtt továbbadná. Megfordul a fejemben, hogy inkább kihagyom, ám kétlem, hogy holnap máshogy folyna egy ilyen étkezés. Így hát nagyot nyelek, és nem gondolva a baktériumokra, eszek egy kanállal a felkínált főtt babból.

Körülöttem semmiségekről beszélgetnek az emberek, Becky hangosan kacag a mellette ülő fiatal férfi viccén. Angela csendben eszik, és néha érzem, hogy a szeme sarkából engem figyel. Oda kapom a pillantásomat, mire egy percre lesüti a tekintetét, majd ismét az arcomat fürkészi, ám ezúttal meg is szólal.

– Látszik rajtad, hogy nem könnyen nyílsz meg az emberek felé, de mégis… kérdezhetek valamit?

Felvont szemöldökkel méregetem egy darabig, miközben próbálom kitalálni, hogy mire akarja terelni a szót. Végül azért bólintok, bár az idegesség szép lassan bekígyózik a gyomromba

– Melyik csoportba születtél?

A kérdés váratlanul ér, hiszen eddig senki nem firtatta honnan származom, és aki csak egy pillantást vet a tetoválásaimra, nyomban Bátornak könyvel el. Azonban tudom, hogy pár hét alatt nem tudtam levetkőzni azt a viselkedésformát és normákat, amelyeket belém neveltek. Mégis jobban örülnék, ha nem derülne fény a múltamra, viszont nem látom indokoltnak sem, hogy eltitkoljam. Itt már nem számít, ki honnan jött. Már nem tartozunk egyik csoporthoz sem.

– Az Önfeláldozók közé… – felelem, a hangomon hallatszik a vonakodás, és igyekszem kellően halkan kiejteni a szavakat, hogy azt rajta kívül máshoz ne jussanak el.

– Akkor azért vagy ismerős – mosolyog halványan. – Már jó ideje élek itt, és elég jól megfigyeltem ez idő alatt a Szerencsétleneket, így tudom, hogy kik jártak ide segíteni.

Lesütöm a pillantásomat. Angela minden bizonnyal azt hiszi, hogy segítő szándékkal jöttem ide élelmet vagy épp ruhát osztani heti két-három alkalommal. Igazából csak azért jöttem, mert muszáj volt; egy kötelesség, amit önzőség lett volna nem megtenni. Sosem szerettem, mivel utáltam nézni, hogy milyen körülmények között élnek itt az emberek.

Emlékszem, nem értettem, hogy miért kell ezt csinálnom, mikor én játszani akartam az iskola melletti játszótéren, kergetőzni a Bátrakkal, akik mindig olyan felszabadultnak tűntek. Igazságtalannak éreztem, hogy míg ők szórakoznak, nekem ételt kell osztanom a csoportnélkülieknek.

A sors fintora, hogy most én vagyok az, aki az Önfeláldozók segítségére szorul.

Gondolataimból az ajtó nyikorgása szakít ki, ami elég nyilvánvalóan adja a tudomásunkra, ha valaki az utcáról érkezik. Mindenki körülöttem odakapja a fejét, és sutyorgás veszi kezdetét, amint az emberek szemre vételezik, ki is érkezett.

Erre már én is odapillantok, ám nem számítok arra, ami a szemem elé tárul. Szabályosan sokként ér, ahogy figyelem, hogy Evelyn után belép az épületbe. A szemeim kikerekednek, és ha nem lennék biztos benne, hogy a kemény földön ülök, ami nem lehet ettől valóságosabb, hiszen már fájnak a tagjaim a kényelmetlen póztól, azt hinném, az egész csak egy álom.

– Ez a kölyök már megint mit keres itt? – szólal meg mellettem Angela, a hangjában gyanú és kétely cseng.

– Megint? – kérdezem értetlenül, még mindig a döbbenet súlya alatt.

– Ja, pár hete már volt itt, csak akkor egy fokkal jobban festett, még ha elég zaklatott is volt.

Igyekszem megemészteni, amit mond, de a mondandója képtelen egészen az agyamig hatolni, mert az még mindig le van dermedve a látottaktól.

A pillantásommal végigkövetem Négyest, ahogy Evelyn nyomában annak irodája felé tart. Látom, hogy az arca piszkos, a pólója nedves – gyanítom az izzadtságtól. Görnyedt a testtartása, mintha mázsás súly húzná le a vállait. A léptei bizonytalanok. Szinte rá sem ismerek így, hogy hiányzik belőle a jól megszokott tekintély és erő.

Aztán találkozik a tekintetünk, a meghökkenés pedig teljes erővel lesújt rám. Már semmit nem értek. Mit keres itt? És miért tűnik kevésbé zaklatottnak most, hogy megpillantott? Mintha a teher, ami a vállára nehezedett, egyszerre felemelkedett volna. Egy apró mosoly tűnik fel az arcán, amitől megborzongok. Négyes nem olyas valaki, akit gyakran lát mosolyogni az ember.

Itt valami nagyon nincs rendjén.

– Ismered talán? – kérdezi Becky mellettem, a hangja kíváncsiságtól hangos.

Bólintok. Nem nehéz összerakni a reakciómból, hogy tudom, ki a jövevény. A másik, hogy ő is a Bátrak feketéjében jelent meg, épp úgy, mint én, mikor idehoztak.

– A kiképzőm... volt – felelem, de még én is hallom, mennyire nehéz a hangom a felismeréstől, hogy őt látom itt.

– Nem igazán értem, miért jár ide – morfondíroz a balomon Angela. – Olyan, mintha ismernék egymást Evelynnel, de amilyen távolságtartó fickónak néz ki, nem vagyok benne biztos.

Kis híján felhorkantok. Ha tudná, hogy milyen félelmetes tud lenni... Négyes valóban az a fajta férfi, aki hiába jóképű, a kisugárzása sikeresen elijeszt a közeléből mindenkit.

Nem értem, engem miért nem rémisztett meg sosem. Épp ellenkezőleg, valahogy mindig felcsigázta az érdeklődésemet, és sikeresen elvonta a figyelmemet. És mi a baj velem, hogy arra gondolok, milyen jóképű? Pedig az, igazán jóképű...

De tényleg, mi keresnivalója van Négyesnek itt? Ráadásul rendszeresen, ha hihetek Angela szavainak. Evelynhez jönne? Ha igen, mi célból? Az egész egyre zavarosabb.

Amint visszafordítják figyelmüket a vacsora elfogyasztására, kimentem magam, és a fal mellett oldalazva, hogy ne keltsek túl nagy feltűnést, kiosonok a folyosóra, ami immáron üresen tátong. Minden bizonnyal már az irodában beszélgetnek.

Lassú léptekkel az ajtóhoz lopakodok, miközben azon kattog az agyam, hogy miért ver ennyire hevesen a szívem. Ostoba vagyok, hogy egy kicsit is érdekel, hogy itt van, mikor el kéne felejtenem végleg a Bátrakat.

Nem kellettem nekik, így ezek után miért is érdekeljen bármi, amihez közük van?

Mégis képtelen vagyok figyelmen kívül hagyni a tényt, hogy a régi kiképzőm itt van alig néhány hétre rá, hogy kidobtak a Bátraktól. A kíváncsi természetem nem hagy nyugodni.

– Ne nevezz így, kérlek. Szeretném, ha itt mindenki Négyesnek ismerne – hallom a hangját az ajtót túloldaláról, ami haragtól visszhangos. Nem értem Evelyn válaszát.

Belemarkolok a nadrágom anyagába, és hagyom, hogy a vászon felszívja a tenyeremen összegyűlt izzadtságot. Vajon hogy szólította Evelyn? Tisztában vagyok vele, hogy nem Négyes az igazi neve, de eddig nem foglalkoztatott a kérdés. Viszont úgy tűnik, Evelyn ismeri az eredeti személyazonosságát.

– Segítek, de el kell fogadnod, hogy nem miattad vagyok itt. – A hangja már csak tompán jut el a fülemig, így gyanítom, mostanra sikerült visszanyernie az uralmát az érzelmei felett.

– Akkor áruld el, miért.

Nem hallom, hogy Négyes mit felel erre, vagy hogy felel-e egyáltalán. Viszont a szavai már végképp semmi válasszal nem szolgálnak számomra. Ha nem Evelyn miatt jött, akkor mi vehette rá, hogy betegye ide a lábát?

Összerezzenek, amikor váratlanul kivágódik előttem az ajtó, és szemtől szembe találom magam Négyessel.

Közelről rápillantva szabályosan rá sem ismerni. Valahol eltűnt az a Négyes, akit nap mint nap az edzőteremben láttam, vagy aki beadta nekem a félelemszimulációhoz használt szérumot. Sajnos arra a Négyesre sem emlékeztet, aki részegen a Kútban megszólított.

Szörnyen fest. A szeme alatt sötét karikák húzódnak, az arca sápadt, és látszik rajta, hogy mennyire megviseli a kimerültség. Gyanítom, hogy napok óta nem volt egy nyugodt éjszakája. Csak a miért nem fér a fejembe.

Megdermed a küszöbön, és rám mered. A kék íriszei különös érzelmektől fénylenek a folyosón pislákoló lámpa megvilágításában. Nem tudom, hogy a döbbenet, a megkönnyebbülés vagy az öröm az, ami utat tör magának az arcán.

Képtelen vagyok megszólalni, csak nézem, ahogy az ajtófélfának támaszkodik, és a pillantása az arcomat kutatja. Fogalmam sincs, mit mondhatnék neki, mikor az agyamban egyre csak a neve ismétlődik. Négyes... Négyes...

Aztán megmozdul, és két lépéssel átszeli a köztünk lévő távolságot. Mire felocsúdhatnék, már az arcom a kemény mellkasának préselődik, és szappan és izzadtság keveréke tölti meg az orromat. Erős karjával átöleli a vállam, míg a másik keze a tarkómra csúszik. Erősen tart, mégis gyengéden.

– Tris... – hallom, ahogy a nevemet súgja. Olyan halkan, hogy csak az én fülemig jut el. Sokáig csak a lélegzetvételeit érzékelem, mielőtt újra megszólalna. – Örülök, hogy jól vagy.

Érzem, ahogy reszket, mintha fázna. Sosem láttam még ennyire gyengének. Nagy sokára az én testembe is élet költözik, és viszonzom az ölelését, és a karomat a dereka köré fűzöm, az ujjaim összegyűrik a pólója anyagát.

A szívem hevesen kalapál, ahogy az ujjhegyei a fejbőrömet simogatják, és hallom, ahogy az ő mellkasa is hasonlóan őrült ütemben dübörög.

El sem hiszem, hogy tényleg itt van. – Négyes...



Szerző megjegyzése:
Bocsánat a hosszabb szünetért, egyszerűen fogalmam sem volt, hogy mit írjak, hogy milyenre alkossam meg a találkozásukat. De talán így jó lett. Azért ennek lesz folytatása, csak kérdés, mennyire hamar boruljanak egymás nyakába, és mikor derüljenek ki a titkok.
Kíváncsi vagyok a véleményetekre továbbra is, még ha ez a sztori nem lett annyi ember kedvence, mint A jövő kezdete. Remélem azért így is tetszik. Puszi nektek! <4
U.i.: Van egy blogom is, még indulófélben, ha érdekel valakit. ITT találjátok. Köszi, ha benéztek.


2 megjegyzés:

  1. Megnyitom a Facebook-ot és mit látok? Társadalom peremén!!!! Ok ezt elolvassuk és nem érdekel, hogy a szüleim már nyaggatnak, hogy aludni kell menni. Én még 10 húzockodást sem tudok megcsinálni nem, hogy 30-at, de pont ezért szeretjük Tris-t mert elszánt és akaratos. A találkozás Négyessel... már azt hittem, hogy összejönnek már most. Nem baj legalább izgulhatunk, hogy mikor jönnek össze és, hogy mikor derül ki Négyes titka. Köszönjük Bia, hogy vagy nekünk és nem hagyod, hogy fici nélkül maradjunk! <4

    VálaszTörlés
  2. Nem kis meglepetést okoztál, hogy hirtelen megjelent a fejezet. De nagyon szeretem az ilyen meglepetéseket.
    Tris tényleg nagyon erős, most így elsőre kicsit erősebbnek, és elszántabbnak tűnik nekem, mint Négyes. Szegénykém elég vacak állapotban lehet.
    Remélem, hamar összehozod őket, bár ez az első összeborulás is nagyon tetszett!
    Nagyon-nagyon-nagyon köszi ezt az élményt! Puszi

    VálaszTörlés