Fanfic: A jövő kezdete - 7. fejezet



FIGYELEM! CSAK AZOK OLVASSÁK EL, AKIK OLVASTÁK A HŰSÉGEST!

Itt is a 7. fejezet, ahogy ígértem, egy kis meglepetéssel. Gondolom, már untátok a sok Tobias szemszöges fejezetet, hát most változtattam rajta egy kicsit. Remélem tetszeni fog nektek, várom a véleményeteket! A következő jövő héten ugyanekkor!



7.


TRIS


Üresség vesz körül. Semmit sem látok, semmit sem hallotok, még csak a szagokat sem érzékelem. Egyszerűen a semmiben lebegek, a sötétben. De nem értem, ha ez valóban a semmi, az a rejtélyes valami, ami a halál után vár ránk, miért érzek ekkora fájdalmat? Úgy érzem, mintha nem is lenne testem; nem tudom, hol a kezem, vagy a lábam, se a fejem, még az ujjaimat se találom, de akkor ez a kín honnan jön?

Az egész világom csak ebből a lüktető fájdalomból áll, ami minden gondolatomat kitölti, és elnyom mindent. Semmire sem emlékszem, ami velem történt; se az életemre, se a halálomra, csak azt tudom, hogy meg kellett, hogy haljak, de nem tudom, mitől vagy hogyan. Csak a fájdalom… A kín miatt még a saját nevem se jut az eszembe. Én is üres vagyok, csupán a gyötrelemből állok.

Ezen a sivár helyen az időérzékem sem működik, így aztán fogalmam sincs, mióta vagyok itt. Minden olyan zavaros, ami a kínokon átverekedi magát, hogy szinte semmit sem tudok megragadni ezekből a gondolatokból. Ki akarok innen jutni, vissza oda, ahonnan jöttem, de nem tudom miért, vagy hogy hova kéne visszamennem, csak egyszerűen érzem, hogy így kellene tennem. Viszont halvány fogalmam sincs, hogy ezt hogyan tudnám megcsinálni; se testem, se gondolataim, egyedül csak a perzselő szenvedést mondhatom a magaménak.

Hirtelen egy kósza érzés kezd eluralkodni rajtam, ez pedig a magány. Tudom, hogy egyedül vagyok itt, ezt érzem minden idegvégződésemben, még ha semmilyen érzékszervem nem működik. Csak én vagyok ezen a kietlen semmiségben, amitől még inkább a pokolnak tűnik. Úgy érzem, valakinek lennie kell mellettem, és kétségbe esem attól a tudattól, hogy magamra maradtam. Biztos vagyok benne, hogy valahol mélyen tudom, hogy kit hiányolok, de sehogy nem jut az eszembe.

Ám ekkor egy árva gondolat születik meg bennem: hiányzik a bátyám. Meglep a gondolat, hiszen egy pillanattal korábban, még azt sem tudtam, hogy van testvérem, most pedig már arra vágyom, hogy itt legyen velem, és megvédjen a sötétségtől, épp úgy, mint ahogy gyerekként a karjaiba zárt.


A városban már nem égnek a fények, így tudom, hogy késő éjszaka van, mert akkor már nem szabad égniük a lámpáknak, ahogy a papám mondja mindig, és mindent beborít a sötétség. Meleg van odakint, ami lassan belopózik a szobám nyitott ablakán. Nem tudom, mi ébresztett fel, de ahogy felülök az ágyamban, és kidörzsölöm az álmot a szememből, kiráz a hideg, pedig meleg az éjszaka. Mégis akkor miért remegek?

Hirtelen fényesség támad, ami bevilágítja a szobát, felfedve a falak szürke árnyalatát, és döbbent arcomat, majd következő pillanatban ismét feketeség vesz körül. Aztán meghallom a morgásra emlékeztető, mély hangot, ami olyan, mintha a föld gyomra korogna.

Felkelek az ágyból. Apró talpaim alatt recseg a padlódeszka, ahogy az ablakhoz toporgok. A párkányra támaszkodok, és kihajolok; a lábujjaim még éppen érintik a talajt. Nem sokat látok a városból, csak pár épület halványan kivehető körvonalát, és a nagyon magas épület, amit Központnak hívnak a szüleim, annak a tetején pislákoló vörös fényt. Az égen éjsötét felhők vészjóslóan gomolyognak, a távolban villám cikázik, ami elvonja a figyelmemet a piros fénygömbről.

Erős szél támad, ami összekócolja a hosszú, szőke hajamat, a vékony karomon pedig lúdbőr jelenik meg a bő póló alatt. Megrázkódom, és visszahúzom a felsőtestemet, ám elveszítem az egyensúlyomat, és a fenekem landolok a szobám padlóján.

Úgy döntök, hogy becsukom az ablakot, bár a zárat kicsit nehezen érem fel, de ez a tény nem tántorít el. Nagyban nyújtózkodom, és elhúzom a reteszt, mikor vakító fényesség támad, és hatalmas csattanást hallok, de csak annyit látok, hogy az egyik ház tetejébe csapott bele a villám, ahonnan most szikrák pattognak, mint színtelen tűzijáték petárdák, mielőtt egy sikkantás kíséretében elterülök a földön, majd visszaiszkolok a takaró alá.

Hosszú percekig csend van, és csak zakatoló szívemet, és heves zihálásomat hallom, de mivel nem hallatszik újabb csattanás, megnyugszom, és lassan ismét kezd úrrá lenni rajtam az álmosság. Aztán ismét hatalmas durranás ráz fel a szendergésből, és akaratlanul is összerándulok a takaró alatt, a térdemet szorosan a mellkasomhoz nyomom, és rémülten ölelem át, miközben a szívem eszeveszett tempóban ver.

Még a takaró alá rejtőzve is látom a felvillanó fényeket, és hallom a viharos szél zúgását, és azt, ahogy a széllökések a vékony ablaküvegnek verik a szakadó esőt. Ez a ház minden zajt beenged, így pont úgy érzékelek mindent, mintha kint a vihar kellős közepén feküdnék. Még a hideg is bekúszik a falakon át, hogy körbeöleljen, csak épp az eső nem zuhog a nyakam közé.

Egy erős szélroham csapódik a ház falának, és belöki a szerencsétlenül becsukott ablakot, ami így egy csattanással a falhoz vágódik. Ijedtemben felugrom az ágyról, és a hang irányába nézek. Szerencsére az üveg nem törött ki, de a nyitott ablakon keresztül záporozik be az eső a kis helyiségbe, eláztatva a bútorokat és a horgolt szőnyeget.

Az arcomon könnyek folynak az ijedségtől, de bátorságot erőltetek magamra, és a huzattal dacolva, ami az esőcseppek kíséretében az arcomba vág, odaszaladok, hogy rendesen becsukjam az ablakot. Nem sikerül; a szél olyan erővel tombol, hogy hiába vetem be minden erőmet, az mégis visszafújja az ablakot, meg engem is. Ilyenkor nagyon utálok pici és gyenge lenni, de mégis csak hét éves vagyok, nem lehetek olyan erős, mint az apukám, de bosszant, hogy egy erősebb szél is ennyire kifog rajtam.

Aztán már csak arra leszek figyelmes, hogy a keret a helyére került, és már nem érzem az erős fuvallatot az arcomon. Kifújom a visszatartott levegőt, és kimerülten térdre rogyok, ám a következő pillanatban akaratlanul is sírva fakadok, pedig tudom, hogy nem lenne szabad. A sírás is az önzés egyik megnyilvánulása, nekem pedig nincs megengedve, hogy önző legyek.

Ekkor egy kezet érzek meg a vállamon, és megdermedek. Nem hallottam, hogy bárki is a szobába lépett volna, de nem kell törnöm rajta a kobakom, hogy ki lehet az, mivel az illetőnek nincs olyan nagy lapáttenyere, mint az apukámnak, és olyan nagy, mégis kecses keze, mint az anyukámnak, inkább olyan ez a kéz, mint az enyém, csak egy picivel nagyobb, így aztán egyértelmű, hogy a bátyám van mellettem.

- Beatrice, jól vagy? - kérdezi vékonyka hangján. Ezt sosem értettem. Miért van az, hogy gyerekként a fiúk hangja olyan vékony, de a felnőtteknek, mint apukámnak is mély a hangja?

Az íróasztalom szélén gyertya pislákol, sárgás fénybe vonva a szobámat, eltüntetve a fojtogató sötétséget. Gyermeki arca aggódó, mégis biztató mosoly ül a szája szélén.

- Jól vagyok - felelem szipogva, és vicces, hogy még az én hangom se olyan magas, mint Calebé.

- Mi történt?

Hadarva elmesélem neki, hogyan tört be a vihar a a szobámba, és milyen erőfeszítéseket tettem, hogy kívül tartsam, közben felszáradnak a könnyeim, bár az arcom még így is nedves, mert a hajamról rácsöpög a víz, ahogy az eső eláztatott.

- Hiszen csupa víz vagy - törli meg esetlenül a homlokomat a tenyere élével. - Így meg fogsz fázni. Gyere, meg kell törölközz.

Megfogja a kezemet, és magával húz a fürdőszobába, miközben hozza magával a gyertyát, hogy lássunk is. A mosdókagyló előtt lévő kis sámlira állok, és meleg vízzel megmosom a hűvös arcomat, majd megtörlöm a hajamat is azzal a törölközővel, amit Caleb ad át.

- Most menj vissza aludni - mondja, amint kilépünk az ajtón.

Bólintok, de nem mozdulok. Még mindig hallom a vihar tombolását, és félek egyedül lenni a sötét szobában, de tudom, hogy önzőség lenne arra kérni a testvéremet, hogy legyen velem. Biztosan álmos.

- Mi az, Beatrice? - kérdezi tőlem, megállva a saját szobája előtt. Csak a fejemet rázom, nem tudok válaszolni. - Mondd csak - kérlel.

- Én csak… Csak… - Bárcsak megmondhatnám neki, mit szeretnék, de nem tehetem. Nem szabad.

- Bekísérjelek a szobádba? - Ránézek, és arra számítok, hogy haragudni fog rám, amiért ilyen szerencsétlenül ácsorgok a folyosón, de éppen ugyanúgy néz rám, mint mindig, bár látszik rajta, hogy fáradt, és ettől elszégyellem magam, hogy ilyen ostobaságra gondolok.

- Nem kell, menj csak aludni, biztos már elálmosodtál - motyogom, és nagyot nyelve elindulok az ajtómhoz. Ám hallom meztelen talpainak hangját mögülem. Hátrapillantok, és persze ott áll, gyertyával a kezében, mosolyogva.

- Nem ismernéd be, hogy szükséged van rám, mi? - kérdi elém állva. Elképesztő, hogy hiába én vagyok a húga, mégis egy picit magasabb vagyok nála, bár elgondolkodom, ez vajon meddig lesz így? Valószínűleg ő is olyan magas lesz, mint a papánk.

Kinyitja nekem az ajtót, aztán becsukja maga mögött, a gyertyát pedig visszahelyezi az asztalra, majd az ágyamhoz lép, elhajtja és megigazítja kicsit a takarómat. Nem lesz olyan sima, mintha a mama csinálta volna, de máris jobban fest.

Bemászom az ágyba, ő pedig az államig húzza a takarót, jól betakargat vele, mint ahogy minket szokott az apu esténként.

- Nem muszáj maradnod, tudok aludni - szólaltam meg ásítást színlelve.

Rám mosolyog, aztán elfordul, hogy távozzon, mikor újabb mennydörgés robaja rezegteti meg az ablaküveget. A kezem akaratlanul is előrerendül, és megragadom Caleb pizsamájának ujját. Szemembe könnyek szöknek, és megint reszketni kezdek, de amint rámnéz, lesütöm a pillantásomat, és zavartan elengedem a ruháját.

Nem szól semmit, csak az ágyam mellé húzza a székemet az asztal elől, és leül velem szembe, kezével az enyémet markolja. Ahogy a villámlás tovább folytatódik, egyre jobban reszketek a rémülettől a paplan alatt. Félek, mi lesz, ha a mi házunkba csak a villám? Caleb észreveszi az arcomon legördülő könnyeket, és a pizsamája mandzsettájával megtörölgeti az arcomat.

- Szeretnéd, hogy szóljak a papáéknak? - kérdi.

- Ne! - zokogom a fejemet rázva. - Nem akarom felébreszteni őket. Így is szörnyű vagyok, hogy téged sem hagylak aludni.

- Dehogy vagy szörnyű, Beatrice! Csak félsz, abban semmi rossz nincs, és abban sem, hogy nem akarsz egyedül lenni.

- Most biztosan egy gyáva és önző testvérnek tartasz - mondom, mert tényleg annak érzem magam.

- Elárulok neked egy titkot, amit egy bácsitól hallottam - suttogta, azzal közelebb hajolt. - Az önfeláldozás és a bátorság nem is áll olyan távol egymástól, és szerintem egyáltalán nem vagy önző azért, mert szeretnéd, hogy itt maradjak veled. És nem vagy gyáva, azt biztosan tudom.

- Tényleg? - hitetlenkedem. Caleb nem szokott ilyeneket mondani, most túlságosan komoly, túl Művelt…

- Hát persze - simogatja meg a fejem tetejét. - Amúgy is, én itt akarok lenni a kishúgom mellett.

- Köszönöm - felelem még mindig sírva.

Caleb letérdel az ágyam mellé, és sután megölel, miközben a füle elvörösödik. Elmosolyodom, kibújok a takaró alól, és apró karjaimat köré fonom. Pár pillanattal később viszonozza az ölelést, még ha ez annyira is eltér a csoportunk szokásaitól, bár nem értem, miért. Hiszen olyan jó érzés, mikor valaki magához szorít!

Ekkor Caleb lecsúsztatja a kezét a hátamról, és megcsiklandozza a pocakomat. Kacagva zuhanok vissza az ágyra, és rúgkapálok, hogy hagyja abba. Elenged, és nevetve a sarkára ül a földön, és engem néz.

- Hallod ezt, Beatrice? - szólal meg pár perc csend után. - Már nem dörög.

És valóban. Ameddig beszélgettünk, elmúlt a vihar; már az eső kopogását se lehet hallani. A gyertya lángja megremeg, furcsa árnyékot vet a bátyám arcára.

- Caleb? - nézek rá, a szemem már kezd lecsukódni.

- Igen?

- Köszönöm - motyogom, mielőtt az álom elragad.

Ezután soha többet nem féltem a villámlástól.


Az emlékkép eltűnik, és én ismét a fojtogató sötétben találom magam, az ismerős fájdalom társaságában. Olyan jó volt egy kis ideig beletemetkezni abba az emlékbe, és megfeledkezni a fájdalomról, de most újra lecsapott rám.

Igyekszem elterelni a gondolataimat, és Caleb arcára koncentrálok, amilyennek annyi évvel korábban, még gyermekként láttam. Már akkor kicsit kampós volt az orra, és a sötét hajfürtjei a szemébe lógtak, zöld szeme, ami épp olyan volt, mint az édesanyánké, élénken ragyogott.

De tudom, hogy a bátyám meghalt. A gondolatra a fájdalom sokszorozódik, de nem érdekel, szembe kell néznem ezzel a ténnyel. Nem jut eszembe, hogy hogyan történt, vagy mikor, de biztos vagyok benne, hogy már elment…

Csak kérdés, hogy én hol vagyok? Az élők között vagy már a holtak világában, vagy valahol egész máshol. Fogom még látni a testvéremet?

Egyszer csak a fájdalom hirtelen pokoli, őrjítő és egyszerre felfoghatatlan méretűvé fokozódik, majd ugyanilyen váratlanul teljesen megszűnik, és minden elborít egy hatalmas fehérség.

Szerző megjegyzése:
Remélem nem nagy baj, hogy hoztam egy kis emléket Tris gyerekkorából, és végre róla is szó volt picit, nem csak Tobias kálváriájáról olvashatunk. Hamarosan jön a folytatás. Pussz ^^



6 megjegyzés:

  1. Már várom a folytatást :)

    Vivi

    VálaszTörlés
    Válaszok
    1. A folytatás szerdán, de utána a 9. fejezet korábban jön, mert még élni akarok xD

      Törlés
  2. Ez tetszett eddig a legjobban,mert az eredeti könyvben Tris néha olyan durva,gonosz és ellenszenves(nem akarok senkit megbántani) volt Calebbel és hiányoltam az olyan részeket amiben kiderül,hogy igazából feltétel nélkül szereti a bátyját.Én úgy gondolom ha a bàtyám ilyet tenne természetes,hogy haragudnék rá ,de nem ütném meg és kiabálnék vele minden adandó alkalommal.Ha pedig làtnám rajta,hogy megbánta akkor lehet,hogy nem azonnal de elfogadnám,hogy megbánta és fátylat borítanék a múltra.

    VálaszTörlés
    Válaszok
    1. Nem tudom, lehet én vagyok ilyen szemét, de pontosan úgy viselkednék ilyen helyzetben, mint Tris. Bár talán azért, mert már jó pár éve nem vagyok igazán jó kapcsolatban a tesómmal. Biztos vagyok benne, hogy sok időbe telne neki megbocsájtanom.

      Törlés
  3. Kezdjük ott, hogy amikor megláttam, hogy ez Tris szemszögéből íródott, már izgatottabb lettem. Nagyon cuki emlék volt, elolvadtam! Izgulok Trisért, remélem, minél hamarabb jobban lesz...

    VálaszTörlés
    Válaszok
    1. Ezek a nézőpont megjelölések trükkösek tudnak lenni, később meg pláne. Szuper, hogy szerinted (is) cuki volt. Az a hamarabb kicsit odébb van még...

      Törlés