Fanfic: A jövő kezdete - 18. fejezet

FIGYELEM! CSAK AZOK OLVASSÁK EL, AKIK OLVASTÁK A HŰSÉGEST!

Itt is a 18. fejezet! Tovább folytatódik a menekülés, és ebben a fejezetben lesz romantika és dráma is, meg sok szöveg...
A folytatással kapcsolatosan nem ígérek semmit, mivel holnap nekem is elkezdődik az a szörnyű dolog, amit nem csak iskolának, de egyetemnek hívnak, és mivel másfél évig tankönyv nem volt a kezemben (csak másfajta könyv), így nehéz lesz belerázódnom, és annyit nem leszek gép előtt sem. De nem fogom elhanyagolni a történetet, és az unalmas előadásokon legalább lesz min ötletelnem. Szóval ne feledkezzetek meg erről a sztoriról, mert ha nem is túl gyakran, de jönni fog a folytatás!

A véleményeknek most is nagyon örülnék, az előző fejezetnél nagyon imádtam a hozzászólásaitokat, igazán jól esett olvasni őket! Szóval ne kíméljetek!

18.

TRIS

Hideg szél süvít az utcákon, ahogy egyre mélyebben haladunk a csoportnélküliek területén. Szerencsére sikerült leráznunk a rohadékokat, legalábbis amióta megléptünk előlük, a színüket sem láttuk. Tobiast magammal húzva végre egy olyan utcára kanyarodunk, ahol már letaposták a havat, így itt senkinek nem tűnnek fel a lábnyomaink.

Már mindenem sajog, amikor betámolygunk egy szűk sikátorban, ahol egy szem hó sincs. Tobias súlya ránehezedik az egész testemre, de mégis erősen tartom. Tudom, hogy nem valami gyakran szorul segítségre, én pedig minden igyekezetemmel azon vagyok, hogy a segítségére legyek. Még ha ez azzal is jár, hogy holnap mozdulni se fogok tudni az izomláztól.

- Hova megyünk? - kérdezi Tobias kimerülten.

- Egy időre meghúzzuk magunkat, ameddig végleg lekopnak rólunk.

Meglehetősen ingerült vagyok, ez hallatszik a hangomon is. Kissé besokalltam, amiért nem lehet egy kis nyugtunk sem. Mindig történik valami, aminek az lesz az eredménye, hogy menekülünk. A beavatás óta nem volt egy biztos hely az életemben, mert mindig mennünk kellett tovább. Csak egy kis nyugtot szeretnék végre, és nem értem, ez miért olyan nagy kérés. Ráadásul most elszakadtunk a barátainktól is.

Ezek meg valami Kormánytól a nyakunkra jöttek, és ki akarnak végezni, ha minden igaz. Még csak pár hete tudok egyáltalán ennek a Kormánynak a létezéséről, de ők máris holtan akarnak látni, pedig még egy szót nem váltottam egyik tagjukkal sem. Ha pedig azért zabosak rám, mert segédkeztem a Hivatal uralmának megdöntésével, hát nem érdekel, tehetnek egy szívességet. Bár gondolom őket nem érdekelte volna, ha több százezer embernek veszik el az emlékeit, az életét, de engem igen.

- Nyugalom, Tris - súgja Tobias kissé kiszakítva ezzel a háborgó gondolataim közül. - Ezen is túljutunk.

- Bocsáss meg, de képtelen vagyok megnyugodni - hadarom morcosan, miközben berúgok egy ajtót, amely a sikátort szegélyező egyik épület közepén helyezkedik el. Szinte rögtön megbánom, mert fájdalom nyilall az oldalamba, de nem veszek róla tudomást, még ahhoz is túl indulatos vagyok jelen pillanatban. - Ha most itt lenne az egyikük, puszta kézzel tépném darabokra.

Tobias erre felnevet, amit nem veszek jó néven.

Az épület belseje félhomályba burkolózik, és nem sokkal van melegebb, mint odakint, mindent dohos szag jár át. Valamikor irodaház lehetett, bár nem vagyok benne biztos, mivel eddig egyben sem jártam. Repedezett linóleum kopog a talpunk alatt, ahogy beljebb megyünk az épületben. Látom, hogy lépcsők vezetnek az emeletekre, de Tobias lába miatt még csak a gondolat sem merül fel bennem, hogy felkapaszkodjunk rajtuk.

Az egyik legbelsőbb helyiségbe lépünk, amelynek az ablaka a csoportnélküli negyed egyik forgalmas utcájára néz, és ami így remek lehetőséget nyújt az esetleges menekülésre. Leeresztem Tobiast a földre. Hevesen szedi a levegőt, a homlokán verejték gyöngyöződik, pont úgy, mint előző éjszaka, de ahogy látom elgyötört arcát, és a lábát görcsösen markoló kezét, összeszorul a szívem. Nehezemre esik őt így látnom, mikor mindig olyan erős.

- Körülnézek az épületben - mondom neki, miután a keze ügyébe helyezem az egyik fegyverünket.

- Veled megyek! - Már tápászkodna is fel, de a vállánál fogva visszanyomom a földre.

- Nem, itt maradsz és pihensz - parancsolok rá. Látom, ahogy felhúzott szemöldökkel kérdőn néz rám, mintha sértve érezné magát. - Alig bírsz ráállni a lábadra, úgyhogy most pihenni fogsz, és nem fogadok el ellenvetést. Szükséged lesz az erődre.

- Néha meglehetősen ijesztő tudsz lenni - néz rám komolyan, de a hangjában felfedezem a humor egy apró morzsáját.

- Ennek örülök - vigyorgok rá, majd visszalépek az ajtóhoz, amin az imént bejöttünk.

- Tris… - Visszafordulok felé, és a tekintetem találkozik aggódó pillantásával. - Csak óvatosan. Neked is pihenned kellene.

Bólintok, mielőtt magára hagynám.

Úgy döntök, felmegyek az emeletre vezető lépcsőn, és ahol Tobias már nem hallhat meg, a falnak támaszkodom, és átengedem magam a testemet ostromló fájdalomnak. Mindenem sajog és lüktet, a sebeim égnek.

Fél percet engedélyezek magamnak, aztán lenyugtatom a szaporává vált légzésemet, és ellököm magam a faltól, aztán egy reszketeg sóhajjal nekivágok a folyosónak.

Meg sem lepődöm, milyen tiszta minden. Azt most már tudom, hogy a kísérlet megkezdése előtt teljesen kiürítették az épületeket, itt azonban a por se halmozódott fel, ami annak a jele, hogy valószínűleg a csoportnélküliek használják, és rendben is tartják ezt a helyet.

Több helyiségbe is nyílnak ajtók. Az egyikben durva felületű, szürke takarókra bukkanok, míg egy másikban konzerveket pillantok meg. A csoportnélküliek biztosan raktárként használják az épületet, jövök rá. Három pokrócot veszek magamhoz meg pár doboz barackkonzervet, majd a zsákmánnyal visszamegyek a földszintre.

Megdermedek az ajtóban, mikor látom, hogy Tobias rám szegezi a pisztolyát. Az arca zaklatottságról árulkodik, és a keze is remeg.

- Csak én vagyok - szólalok meg egy halvány mosoly kíséretében, és közelebb lépek hozzá.

Lassan leereszti a fegyverét.

- Sajnálom. Azt hittem, hogy ránk találtak, veled meg történt valami, és…

- Semmi baj - ölelem át, miután megszabadulok a terheimtől. Az arcát a vállamba temeti, és nagyot sóhajt. - Nem fognak megtalálni minket, ebben biztos vagyok.

****

Az egyik takarót leterítettem a földre, a másik kettőt pedig magunk köré csavartam. Már órák teltek el, mi pedig egymást ölelve didergünk a pokrócok alatt. A helyiségben olyannyira fagyos a levegő, hogy a leheletünk fehér párafelhőként jelenik meg a szemünk előtt.

Hosszú-hosszú percek óta nem szóltunk egymáshoz, mindketten elmerültünk a saját gondolatunkban. Más se jár a fejemben, csak hogy mi van a többiekkel. Vajon tudják, hogy mi lett velünk, vagy azt hiszik, hogy megöltek minket? Elképzelem Christina aggódó arcát. Tudom, hogy mennyire rémült lehet most, főleg azok után, ami eddig történt velünk. Tudnia kell, hogy jól vagyok. De nincs rá mód, hogy ezt tudassam vele, hacsak vissza nem megyünk az Önfeláldozókhoz, ami őrültség lenne, hiszen biztosan ott van még néhány katona. Egyébként sem biztos, hogy a többiek időközben nem indultak a keresésünkre. Remélem, hogy nem így történt, mert nem akarom, hogy veszélybe kerüljenek.

- Mihez kezdjünk most, Tris? - szólal meg hirtelen Tobias, ami olyan váratlanul ér, hogy összerezzenek. Túlságosan hozzászoktam az elmúlt órákban, hogy csak a szíve ütemes dobogását hallom. Észreveszi, hogy megremegtem, mert a karjával még szorosabban ölel magához.

- Fogalmam sincs, mi lenne a helyes - felelem. - Csak azt tudom, hogy vissza nem mehetünk, és itt sem maradhatunk sokáig.

- Talán visszatérhetnénk a Bátrakhoz - mondja Tobias pár pillanatnyi habozás után. - A többiek is előbb-utóbb oda fognak jönni.

Elgondolkodom ezen a lehetőségen. A Bátrak központja mindig is az otthonom lesz, éppen úgy, ahogy az Önfeláldozók házait is annak tekintem, hiába választottam másik csoportot. Viszont a Bátraknál egy valamit nem fogunk találni: biztonságot. Én legalábbis biztosan nem. Túl sok szörnyűséget tapasztaltam azon a helyen…

Viszont a többiek ott keresnének minket, viszont nincs kétségem afelől, hogy a Kormány emberei is...

- Nem hiszem, hogy ez jó ötlet lenne - mondom halkan, majd miután Tobias kérdőn néz rám, elmagyarázom neki, miért is gondolom így.

- Igen, hamar felbukkannának ott, és megint menekülhetnénk - helyesel, és megvakarja a tarkóját a szabad kezével. - Viszont akkor még mindig semmi ötletem, mi tévők legyünk.

Úgy érzem, nincs helyes döntés. Ez a város egyszerre idegen számomra, és nem érzem úgy, hogy ide tartoznék, másrészt viszont túlságosan kedves a szívemnek. És ugyan, hol máshol élhetnék, mikor már láttam a kinti világot, és az semmivel sem jobb, mint ami a kerítés ezen felén találhatok. Vajon kiben bízhatunk, és ki állna mellénk ebben a helyzetben?

- Találnunk kell egy szövetségest - bököm ki végül, mert ez az egyetlen dolog, amire ezidáig rájöttem.

- De mégis kit? Ha megtudják, kik üldöznek minket, nem fognak mellénk állni!

Sokat nem kell gondolkodnom rajta, mert csak egy név jut az eszembe, akire talán számíthatunk.

- Johanna. Ő az egyetlen, akiben reménykedhetünk, hogy segíteni fog.

Komolyan néz rám, s látom a szemében a kétely szikráját, és be kell vallanom, én sem vagyok biztos benne, hogy sikerrel járhatunk Johannánál. De ha ő nem segít, akkor ki fog? Meg kell próbálnunk!

- És mégis hogy gondoltad? Fogjuk magunkat, és csak úgy besétálunk a Központba? Mert nem hiszem, hogy jelen pillanatban meg tudnék küzdeni egy rakás katonával, ha harcra kerülne a sor.

Kimerülten a mellkasának döntöm a fejem, és próbálom lecsitítani a háborgó gondolataimat, kevés sikerrel. Tudom, ha ostoba módon a Központhoz rohanunk, nagy az esély rá, hogy csapdába kerülünk, és egy golyóval a fejünkben végezzük a hideg aszfalton.

Tobiasnak a lába miatt pihennie kéne, vagy soha nem fog rendbe jönni. De én is végtelenül kimerült vagyok. Nem vágyom másra, csak egy puha ágyra, és egy meleg takaróra, hogy aludhassak, és az álom kimossa a fájdalmat a testemből.

Ilyen állapotban nem vághatunk neki egy ilyen kockázatokkal teli lépésnek. Muszáj előbb rendbe szedni magunkat.

- A Barátságosakhoz megyünk - jön az ötlet.

- A Barátságosakhoz? - kérdez vissza Tobias, láthatóan nem értve a tervemet. Mondjuk nem csoda, hiszen nem lát bele a fejemben.

- Ott nem valószínű, hogy azonnal keresnének - érvelek. - Ha mégis, a Barátságosak talán elrejtenének minket, viszont ha mégsem kelnének a védelmünkre, még mindig nagyobb esélyünk van a menekülésre, mint a Bátraktól. Pihenésre lesz szükségünk, Tobias. Ilyen állapotban semmire sem megyünk. És persze az sem lehetetlen, hogy valami csoda folytán Johannát is ott találjuk.

Egyetértően bólint.

- Zseniális vagy - súgja.

Az állát a fejem tetején nyugtatja, és magához szorít. Hallom az egyenletes légzését, és a szíve minden dobbanását. Úgy érzem, hogy eltűnik az összes aggodalom a fejemből, csupán ki akarom élvezni ezt a pillanatot, és azt kívánom, bárcsak örökre így maradhatnánk.

- Minden rendben lesz, Tris - csókolja meg a fejem tetejét. - Minden…

Hinni szeretnék neki. Annyira szeretném, hogy tényleg így legyen, mégis érzem, hogy valami történni fog. Soha nincs minden rendben…

****

Megvárjuk, amíg leszáll az este, és a hold sápatag fényét kihasználva elindulunk a sínek felé. A szél elcsendesedett, de apró pelyhekben még mindig szállingózik a hó. Az utcán egy teremtett lélek sincs, a katonákat sem látjuk semerre.

- Mikor jön? - kérdezem Tobiast, aki az órájára pillant.

- Még három perc, is itt lesz.

Hamarosan fel is hangzik az ütemes dübörgés, és a távolban megpillantom a vonat fényszóróit.

- Kész vagy? - nézek Tobiasra, aki bólint.

A vonat elrobog mellettünk, mi pedig futunk. Ég a tüdőm, és minden sejtem tiltakozik a megerőltetés ellen, de nem törődöm a fájdalommal, csak rohanok a vonat mellett.

Tobias előttem szalad, bár kissé bicegősen, mégis ő az, aki hamarabb felkapaszkodik a szerelvényre. Alig, hogy behúzza magát a kocsiba, én is elkapom a fogantyút, és pár pillanattal később már a vonat belsejében találom magam.

Muszáj leülnöm. A hátamat nekivetem a falnak Tobias mellett, és igyekszem lenyugtatni kapkodó lélegzetvételeimet, miközben azon igyekszem, hogy egyetlen árulkodó hang se hagyja el az ajkaimat. Túl sok a fájdalom, és már a fejem is lüktet, mintha egyébként nem lenne elég bajom.

- Minden oké? - kérdezi Tobias, miközben aggódó pillantást vet felém.

- Persze - hazudom, és megfogom a kezét, a fejemet pedig a vállára hajtom. Érzem, ahogy egy könnycsepp legördül az arcomon, de szerencsére nem veszi észre, én pedig úgy teszek, mintha nem lenne ott.

Percekkel később odahajol hozzám, és váratlanul megcsókol. Nem vall rá az ilyen hirtelen felindulásból elkövetett csók, de nem panaszkodom, csupán még jobban hozzásimulok, és átkarolom a nyakát. Az ölébe von, és úgy csókolózunk tovább, nem törődve se a fájdalommal, se azzal, mi minden áll mögöttünk, és mi vár még ránk. Elveszünk egymás karjaiban, és nem akarok mást érezni, csak a száját az enyémen.

Emlékszem, hogy ugyanígy csókolt azon az éjszakán, mikor megmutatta nekem a Műveltek fényben fürdő központját még a beavatásom vége előtt. A lábaim akkor is a derekát ölelték, a karjai pedig éppen így fonódtak körém, mint most. Mégis, annyiban más ez a mostani csók, mint a korábbi.

A vonat hamarosan eléri a kerítést, úgyhogy felállunk, hogy leugorjunk a szerelvényről. Odakint sötét van, így nem tudom, hova fogunk érkezni. Tobias ugrik elsőként, de csak azt látom, ahogy az alakja eltűnik az éjszaka feketeségében.

Pár pillanattal később én is kivetem magam a kocsiból. A talpam keményen csapódik a talajnak, és rögtön ki is szalad alólam a lábam. Hasra esem a keményre fagyott talajon, amit csak pár milliméter vékony hóréteg borít.

A fájdalom elsöprő. Az oldalamból indul, és méreg módjára terjed szét a testemben. Felnyögök, talán kiáltok is, nem tudom. Sötét foltok táncolnak a szemem előtt. A holdfény ezüstösen ragyogja be a tájat, én mégsem látok semmit belőle. Csak fekszem a hideg talajon kínok között.

- Tris! - A kiáltása mintha a távolból jönne, pedig érzem a hosszú ujjait az arcomon, ahogy gyengéden kisimítja a homlokomat fedő hajszálakat. A hangjából süt az aggodalom. - Mi történt?

- Fáj… - nyöszörgöm. Nem érzek magamban annyi erőt sem, hogy értelmes választ adjak.

Az oldalamra fordít, én pedig felüvöltök a hirtelen még erősebbé váló kíntól. Az érzékeim annyira eltompulnak, hogy alig hallom a reszketeg sóhajt, ami elhagyja az ajkait, és nem értem, mit akar mondani. Azt is csak alig érzem, hogy felhúzza a ruhámat, majd valamit az oldalamhoz szorít.

Minden erőmet összeszedem, és arra koncentrálok, hogy kitisztuljon a látásom. Most nem veszíthetem el az eszméletemet, mikor a semmi közepén vagyunk. El kell érjünk a Barátságosakhoz, addig nem engedhetem el magam. Muszáj erősnek lennem.

Érzem, ahogy Tobias megpróbál a karjaiba venni.

- Ne! - tiltakozom gyenge hangon. - Tudok járni.

- A fenéket tudsz! - feleli, és felhúz a földről, majd megindul velem a kerítés irányába.

Hallom, hogyan zihál, és minden lépésnél megroggyan a térde, ahogy a sérült lábára nehezedik.

- Tobias, le kell tenned. Így nem fogunk odaérni. Van annyi erőm, hogy sétáljak, de segítened kell.

Nagyot sóhajt, és leereszt a talajra. A lábam menten összecsuklana alattam, ha Tobias nem tartana meg. A hónom alá nyúl, és maga után vonszol, át a kerítésen, keresztül a hóval borított termőföldeken.

Alig érzékelek valamit a külvilágból. A látásom elhomályosult, és annyira szédülök, hogy még a lábaim is összeakadnak, és csak Tobias erején múlik, hogy nem esek el. A fájdalom már annyira intenzív, hogy már tudomást sem veszek róla. Vacogok, és nem csak a hidegtől, de a vérveszteségtől is. Érzem, ahogy a kiömlő vérem benedvesíti a ruháimat. Sírni szeretnék, de nem tudok. A testemet ólomsúlyúnak érzem, és tudom, hogy bármikor magával ragadhat a sötétség, de küzdök ellene, mert muszáj. Csak az a cél lebeg a szemem előtt, hogy elérjük a Barátságosak üvegházait.

Hallom, hogy Tobias időről időre beszél hozzám, de a szavai nem jutnak el a tudatomig. Vajon azt mondja, hogy minden rendben lesz, csak tartsak ki? Vagy hogy mindjárt ott vagyunk, és segíteni fognak rajtunk? Nem tudom.

Hosszú óráknak tűnik, mire fényességet látok magam előtt, ahogy az üvegházakból kiszűrődő fény megvilágítja a környezetet. Nem tehetek róla, elsírom magam, ahogy végre belépünk a Barátságosak területére.

Látom még, ahogy emberek szaladnak felénk, piros és sárga ruhákban, de a következő pillanatban minden erő kiszáll belőlem, és már Tobias izmos karja sem tud visszatartani attól, hogy a sötétségbe zuhanjak.

Következő fejezet >>

Szerző megjegyzése:
Tudom, most utáltok, mert mindig szegény Trist bántom. És csak hogy megnyugodjatok, nem fogok felhagyni eme "jó" szokásommal. Lesznek itt még érdekességek. Remélem tetszett, és találkozunk a következő fejezetnél is!