Fanfic: A jövő kezdete - 19. fejezet



FIGYELEM! CSAK AZOK OLVASSÁK EL, AKIK OLVASTÁK A HŰSÉGEST!


Végre valahára megérkezett a 19. fejezet! Igazán sajnálom, hogy ilyen sok időt kellett várni erre, de valahogy nem állt össze a kép a fejemben. Sokat vacilláltam a szemszögön és azon is, meddig tartson a fejezet. Meg azért suli van, ami eléggé elveszi most az időmet meg a kedvemet az írástól. Végül nagy nehezen sikerült összedobnom a fejezetet, és remélem, azért valamennyire megérte rá várni.

Véleményeket továbbra is szívesen fogadok, szóval ne kíméljetek!




19.


TOBIAS



Kényelmetlenül feszengek a Barátságosak színes vászonruháiban. Miért kellett rám erőszakolniuk ezt a rikító piros pólót? Rosszul vagyok ettől a színtől. Vissza akarom kapni a fekete felsőmet! Csak nekik olyanjuk nincs, és az Önfeláldozóknál viselt ruházatomat sem hordhatom, mert a sok vértől használhatatlanná váltak. Így maradnak ezek az élénk színek, amik szabályosan bántják a szememet.

A tekintetem elidőzik Tris békésen szuszogó alakján. Álmában a takaró anyagába kapaszkodik, az ujjai vasmarokként szorulnak a puha anyagra.

Remélem, nem adnak neki több altatót, mert már egy hete alszik. Mióta itt vagyunk.

Miután megérkeztünk, ellátták Tris sebét, aki végig eszméletlen volt. Csak órákkal később tért magához, de szerintem nem teljesen. Eléggé konok volt, mert nem volt hajlandó nyugton maradni. Úgy kellett lefognom, hogy ne keljen fel, a medikus asszony pedig - akinek a gondjaira lettünk bízva - ezután altatót adott neki.

Egy hét alatt majdnem teljesen begyógyult a hasán lévő seb, hála a Barátságosak gyógynövényes krémének.

Nagyon nem tetszik, hogy telenyomták altatóval, és legszívesebben megütöttem volna pár embert ezért, de tudom, hogy szükség volt erre, mivel máskülönben elképzelhetetlen, hogy Tris egy álló hétig ágyban maradjon. (Na jó, ha nagyon akarom, talán kivitelezhető lenne…) Ezt már az Önfeláldozóknál való bujkálásunk alatt is megtapasztaltuk.

Drága Tris, miért kell ilyen csökönyösnek lenned?

A fenébe is, miért nem hagyhatnak végre békén minket? Épp elég minden történt velünk már így is, nem hiányoztak ezek a katonák a nyakunkra. Nem hiszem, hogy egy átlagos élet ennyire nagy kérés lenne...

Egy halk nyöszörgés az, ami kiszakít a gondolataim közül. Trisre pillantok, aki mocorog a paplan alatt, miközben alig hallhatóan motyog, és olyan hangokat hallat, mintha sírna, pedig az arcán nyoma sincs a könnyeknek. A szeme csukva van.

Leülök mellé az ágyra, és a kezemet a vállára fektetem. A finom bőrének hűvös az érintése, ahogy az ujjammal körberajzolom rajta az Önfeláldozók jelét. Valahogy jó érzés tudni, hogy ez a szimbólum az én testemen is ott van, így olyan, mintha valahogyan összekapcsolna bennünket. Talán mi vagyunk az egyetlenek, akiknek ilyen tetoválása van.

Tris egyre jobban forgolódik mellettem, s hiába fogom a vállát, kitépi magát a szorításomból. Közben hangosan motyog, de nem tudom kivenni a szavait, de semmi szükség rá, hiszen így is tudom, hogy valami szörnyűséges rémálomba csöppent.

- Tris… - rázom meg a vállát, de semmi válasz, csak a motyogás fokozódik, és mostanra már csaknem kiabál.

- Ne… Nem…

- Ébredj fel, Tris! Ébredj!

Már két kézzel kapaszkodom belé, mire végre kipattannak a szemei, s felkiált. Zavartság és tiszta rémület látszik a tekintetében, ahogy a pániktól hevesen kapkodja a levegőt.

A tenyeremet az arcára simítom, hogy megnyugtassam: nincs egyedül. Ám érintésemre összerándul, de amint találkozik a pillantásunk, rögvest megkönnyebbülés jelenik meg az arcán. Azonban a kék íriszekből nem tűnik el a zaklatott érzelmek hada.

- Jól vagy? - kérdezem, kezemet továbbra is sima bőrén pihentetve.

Csak megrázza a fejét, a tekintete pedig az ölében nyugvó kezére téved. Látom rajta, hogy igyekszik összeszedni magát, és elűzni a gyengeséget, ami felül akar rajta kerekedni.

- Hé, nézz rám - fordulok felé, de továbbra is maga elé bámul, miközben szaporán pislog, az ujjaival a takarót markolja. Az álla alá nyúlok, és magam felé fordítom a fejét, hogy találkozzon a tekintetünk. - Nem kell mindig erősnek látszanod. Tudom, hogy az vagy, de néha engedni kell a gyengeségnek, különben belülről fog felemészteni. - Hozzá hajolok, és megpuszilom a homlokát. - Csak én vagyok itt.

Igyekszik felnyomni magát ülő helyzetbe, én pedig segítek neki. A következő pillanatban azonban a karjai a nyakamat ölelik, az arca pedig a vállamba fúródik. Érzem, ahogy a remegés végigfut a testén, a pólómat pedig szép lassan átnedvesítik a könnyei. Magamhoz szorítom, közben pedig a haját és a hátát simogatom.

- Nem akarok… - sírja a vállamba rekedt hangon. - Nem akarok meghalni.

A hangja szabályosan kétségbeesetten cseng, ahogy a gondolataim is. Még mindig ez a legszörnyűbb félelmem, ami már annyiszor kis híján valóra vált, így már a puszta említésére görcsbe rándul a gyomrom. Még jobban szorítom a vékony testét az enyémhez, mert úgy érzem, ha nem így cselekszem, elillan a karjaimból, abba pedig beleroppannék. Képtelen lennék elengedni őt...

- Nem is fogom hagyni - súgom egész halkan, de tudom, hogy meghallotta, főleg mivel egyre jobban öleli a nyakamat. Igaz majdnem megfojt, de nem bánom.

- Nem enged... A fény… Mindig azt a fehérséget látom - csuklik el a hangja, bár fogalmam sincs, miről beszél. Mivel nem tudom mit válaszoljak, tovább simogatom a hátát.

Eltelik jó néhány perc, mire a zokogása halk szipogássá csendesedik. Érzem, ahogy pár másodpercig szorosabban ölel át, majd leereszti a karját, hogy aztán elhúzódjon tőlem. Az arca kipirult, a szeme vörös, de nem néz rám, ahogy megtörli a szemét a pólója ujjában.

- Tris… - szólalok meg, de félbeszakítja a mondandómat.

- Jól vagyok... - A hangja kissé rekedt, és hallani rajta az elejtett könnyek súlyát.

- Nem vagyok ostoba, tudom, hogy közel sem vagy…

- De igenis jól vagyok! - rivall rám, majd kiugrik az ágyból, és pár pillanatnyi tétovázás után bemegy a fürdőbe.

A tenyeremmel megtámasztom a homlokom. Néha nagyon nehéz megőriznem a hidegvérem, mikor Tris ennyire ingerült és zárkózott. Türelmesnek kell lennem vele, de nem egyszerű. Nagyon nem...

Amint meghallom a csobogó víz hangját, eszembe jut, hogy nem vitt magával tiszta ruhát. Összeszedek egy adagot a piros és sárga holmikból, amit pár napja kerítettem a számára, és benyitok a párás helyiségbe.

Láthatólag észre sem vesz, ahogy belépek, mivel még másodpercekkel később sem vesz rólam tudomást. Megtehetném, hogy leteszem a ruhákat, és visszamegyek a szobába, de mégsem teszem. Azok után, amik történtek ezidáig, egy pillanatra sem akarom magára hagyni. Hátha történik valami… Pedig tudom, hogy hamarosan történni fog. Megérzés csupán, de biztos vagyok benne, hogy még hosszú utat kell megtennünk.

Ha valaki látná, ahogy itt állok a fal mellett, a kezemben egy kupac női ruhával, és azt nézem, ahogyan a barátnőm zuhanyzik, attól tartok az illető furcsán nézne rám. Pedig semmi tisztátalan gondolat nem merül fel bennem, és igazából nem is a testét nézem, hanem a mozdulatait. Ahogy a hasán begyógyult sebet tanulmányozza, és ahogy utána a tenyereivel a csempének támaszkodik. A válla megrogy, mintha mázsás súly szakadt volna rá, a víz pedig végigfolyik a hátán. Szabályosan elszorul a torkom a gondolatra, hogy sehogy sem tudom megszabadítani őt ettől a tehertől.

A hajáról csorog le a víz, és azon töprengek, vajon sír-e, mert innen nem látni az arcát. Csak remélni merem, hogy a meleg víz lemossa a fájdalmat róla, ha már én nem ölelhetem most át, bármennyire is szeretném.

Elkerekedik a szeme, amikor kilép a vízpermet alól, és ott talál vele szemben. Pír szökik az arcára, és rögvest takargatni kezdi magát, bár semmi szükség nem lenne rá, hiszen minden porcikáját láttam már. Azonban aki egyszer Szerencsétlen volt…

- Becsuktam a szemem! - mondom, miután összeszorítom a szemhéjaimat. Ettől a gesztustól talán kevésbé érzi zavarban magát. Felé nyújtom a kezemben szorongatott ruhakupacot. Érzem, ahogy kiveszi a kezemből, az ujjai eközben súrolják a karomat.

- Legalább addig kimennél, ameddig felöltözöm? - kérdezi halkan, de a hangjában ott van egy kis vidám felhang is.

Elmosolyodom, majd kioldalazom a helyiségből, az ajtót pedig gondosan becsukom magam mögött. A falnak támaszkodva várok, amíg végül kilép, és immár felöltözve megáll mellettem.

Azon már meg sem lepődöm, hogy nem sikerült a méretében ruhát találnom a számára; igyekeztem így is a legkisebbeket elhozni a raktárból, azok közül, amelyek nem a gyerekek számára készültek. De még ez a póló is a térdéig ér, a nadrág szárát pedig legalább kétszer hajtotta vissza, hogy ne taposson rá a szélére. De még így is elképesztően jól néz ki.

Észreveszi, hogy végigmérem, mire pirulva lesüti a szemét, mielőtt ismét megállapodna rajtam a pillantása. Kellemetlen csendben nézünk egymásra, zavaromban a tarkómat dörzsölöm. Néha eléggé zavaró tinédzser fiúnak lenni…

Megrázom a fejem, hogy kitisztítsam a nem éppen tiszta gondolataimat, majd megragadom Tris kezét, és gyengéden magam után húzom a folyosóra.

- Hova megyünk? - kérdezi néhány méter megtétele után.

- Mivel vacsoraidő van, gondoltam nézünk valami harapnivalót.

Látom, ahogy elmosolyodik, és még szorosabbra fűzi az ujjainkat. Egy pillanatig úgy teszek, mintha ez egy teljesen átlagos nap lenne, egy teljesen átlagos világban, ahol nem kell attól rettegni, hogy mikor törnek megint az életünkre, és csak arra gondolok, hogy kézen fogva sétálok a barátnőmmel, és hogy egy kellemes vacsora áll előttünk.

Az étkező tele van a színes ruhákba öltözött Barátságosokkal, akik hangosan cseverésznek egymással, így aztán elég nagy hangzavar alakul ki a helyiségben. Általánosságban is idegesítenek az emberek, különösen a hangos emberek, de a Barátságosak még inkább az agyamra mennek. Annyira kényelmetlenül érzem magam ezekben a göncökben, de ahogy elnézem, Trisnek sincs ínyére ez a sok színes ruha, mert fintorogva húzogatja a pólóját.

Szedünk magunknak egy adag fasírtot és kelbimbót, majd helyet foglalunk az egyik sarokban álló üres asztalnál. Tris épp felszúr egy darab zöldséget a villájára, mikor három, tíz év körüli lány ül le mellé a padra, és úgy bámulnak rá nagy, csillogó szemekkel, mintha valami látványosság lenne.

- Mi van? - mordul rájuk felhúzott szemöldökkel. Én is kérdőn nézek rájuk.

- Te vagy Tris, igaz? - kérdezi az egyik, vörös hajú copfos lány.

- Miért? - kérdez vissza Tris, láthatóan frusztráltan.

A lányok erre kiabálni és sikoltozni kezdenek, én még úgy vizslatom őket, mint akiknek elment az eszük, ami ennél a csoportnál nem lehetetlen.

- Hallottuk, mennyi mindent tettél a városért. Csúcs vagy!

- Igen! Te vagy a példaképünk! - lelkendezik a másik lány is.

- Olyan szuper, hogy itt vagy, és találkozhattunk veled! Ez elképesztő!

Tris láthatóan elvörösödik, és a tányérján lévő ételt kezdi turkálni a villával.

- Öhm, kösz… - hebegi végül, de továbbra sem néz fel, inkább az egyik már legkevésbé sem étvágygerjesztőnek tűnő kelbimbót nyomkodja.

A gyerekek tovább bámulják, és csacsognak a vékony és túlságosan magas hangjukon, amitől megfájdul a fejem. Mikor már öt perc után sem hagyják abba a zaklatásunkat, magamra öltöm azt az arckifejezést, amit előszeretettel használtam a felavatottak elnémítására, különösen egy bizonyos nagyszájú Őszinte csoportváltó esetében.

- Az összes Barátságos kölyök ilyen idegesítő, vagy csak ti kaptátok ezt a megtiszteltetést? - szólalok meg hideg hangon, amire a kéretlen társaság egyből felkapja a fejét, és elkerekedett szemmel néz rám. - Örülnénk neki, ha végre hagynátok minket nyugodtan vacsorázni.

A lányok morcosan, az orruk alatt motyogva elkullognak az asztalunktól. Végre valahára…

- Ez gonosz volt - jegyzi meg Tris, én pedig csak megrántom a vállam. - De köszönöm.

Rámosolygok, majd bekapom a villámon egyensúlyozó zöldséget. Pillantásomat Tris arcán tartom, miközben oda sem figyelek arra, mit lapátolok a számba. Tris úgy eszik, mintha egy hete nem evett volna; ami igaz is. És ahogy egy pici darab hús a szája szélére tapad, vissza kell fognom magam, hogy ne csókoljam meg, és a gondolataim se tévedjenek olyan irányba, ami nem lenne szerencsés.

- Mi az? - pillant fel Tris a tányérjából. Ezek szerint észrevette, hogy nézem.

- Csak egy darab fasírt - érintem meg a szám szélét, ahol az ő arcán van a kis húsdarab.

- Ó… - hebegi, majd lenyalja a fasírt darabkát, amitől meg akarok halni. Nagyot nyelek és inkább gyorsan befalom a maradék ételt a tányéromról, miközben gondosan távol tartom a pillantásomat Tristől, mert még egy ilyen gesztus, és nem biztos, hogy megálljt tudok parancsolni magamnak, vagyis inkább a hülye hormonoknak.

- Mi bajod van? - szólal meg egy idő után, miután feltűnik neki, hogy rá sem nézek. - Furcsán viselkedsz…

Ilyenkor hálát adok azért, hogy nem tud olvasni a gondolataimban, mert egyébként azt hiszem kiérdemelnék egy-két pofont.

- Semmi gond nincs - felelem, és igyekszem, hogy minél hihetőbben hangozzon. Már az ő tányérjáról is elfogyott az étel, ezért felállok, és felé nyújtom a kezem. - Gyere. Azt hiszem le kell hűtenem magam.

Az étkező előtt azonban összefutunk egy fiatal nővel, akinek keskeny arcát vállig érő vöröses haj keretezi. Kedves mosoly jelenik meg az arcán, amikor megpillant minket.

- Örülök neki, hogy felébredtél - néz Trisre, aki gyanakvóan méregeti, ami egyébként sem csoda, ha figyelembe vesszük, mennyire nem kedveli a Barátságosakat. Különösen a békeszérumos incidens óta…

- Ő itt Esther - mutatom be a Barátságos nőt. - Ő fogadott minket, amikor megérkeztünk.

Ez igaz is. Esther olyan, mintha Johanna utóda lenne itt a csoportban. Ha ő nincs, valószínűleg hagyták volna, hogy Tris elvérezzen, amint rájöttek, kik is vagyunk. Valamiért nem nagyon szeretnek minket itt, ami a legutóbbi látogatásunk eseményeit tekintve nem is csoda. Persze leszámítva az előbbi kislányokat…

- Csak szólni akartam, hogy holnap reggel indul az ellátmány a városba, ha még mindig el akartok jutni a Központba. - Bólintok, jelezvén, hogy továbbra is ez a szándékunk. - Remek, akkor Johanna ott fog rátok várni.

- Köszönjük - felelem. Megkönnyebbülök kissé, hogy legalább ennyivel előrébb vagyunk.

- De legyetek óvatosak! Akik elől menekültök, arrafelé ólálkodnak.

Megpaskolja a vállamat, aztán bemegy az étkezőbe, magunkra hagyva minket a néptelen folyosón.

- Ez meg ki volt? - kérdi Tris az étkező csukott ajtaját bámulva.

- Esther… Miután Johanna elhagyta a csoportot, és a Hűséges, később pedig ugyebár a város vezetője lett, Esther vált amolyan vezető félévé. Csakhogy nem mindenki van elragadtatva tőle, hogy ő a csoport képviselője, ezért aztán nem mindenkivel szemben van tekintélye, de szerintem hamarosan belátják, hogy megállja a helyét. Nekünk is ő segített, mikor ideértünk.

Azt valahogy inkább nem említem meg neki, hogy a többiek nem igazán akartak nekünk segíteni, döntöm el.

- És ez a találkozó Johannával hogy jött? - kérdi, miközben továbbindulunk a folyosón.

- Elmondtam neki, hogy miért jöttünk, és hogy minél előbb beszélnünk kell Johannával. Muszáj volt szóba hoznom a Kormány embereit is annak érdekében, hogy a pártunkra álljon. Ezután igyekezett felvenni a kapcsolatot Johannával, ami végül is sikerült neki.

- Akkor holnap végre előrejutunk egy lépést - sóhajt fel, és megértem, mennyire örül ennek a fejleménynek. Én sem szeretem ezt a bizonytalanságot.

Válaszul csak megszorítom a kezét.

- Gyere, keressünk valami kabátot!



****


Odakint kristálytiszta a levegő, ám meglehetősen hideg van, főleg, mert lassan kezd leereszkedni az alkony, így a hőmérséklet igencsak fagypont alatt van.

Az almafák tövében megtelepedett a hó, ahogy a viharos szél buckákba hordta azt. Mindent hó borít, ameddig csak a szem ellát. Mióta itt vagyunk, többször is havazott, bár erről nem sokat tudok, mert leginkább Tris mellett töltöttem az időmet, és valljuk be, rám is fért egy kis pihenés.

Tris megáll mellettem, és ámulva nézi a tájat. Számomra még mindig ellenszenves ez a nagy kopárság, és a közelmúlt emlékei sem vetítenek jó fényt a télre, mégis valami megfog ebben a látványban, különösen ahogy elnézem Tris szemében a csodálat szikráját.

A következő pillanatban már az tűnik csak fel, hogy Tris elszalad mellettem, és belegázol a térdig érő hóba. Aztán felkiált, mikor a hó belemegy a cipőjébe.

- Tobias! - kiáltja, mikor már elég messzire távolodott tőlem. - Ne csak álldogálj ott... Gyere!

Pár pillanatig habozok, majd elmosolyodom, és én is belevetem magam a hórengetegbe. Meglep, hogy csupán néhány másodpercig érzem a jeges szorítást, utána már annyira hidegnek tűnik, hogy meg sem érzem azt.

Annyira különös érzés ilyen gondtalannak lenni; talán még sosem éreztem korábban ilyet. Mintha egy pillanatra megint gyerek lennék. Egy olyan kisfiú, aki nem az Önfeláldozók közé született, akinek normálisak a szülei, akit nem néznek csodabogárnak.

Megdöbbenek, amikor valami kemény és hideg csattan az arcomon. Egy hógolyó, jövök rá. Tris nevetve nézi a döbbent képemet. Bizonyára érdekesen festhetek. De ez nem jelenti azt, hogy sokáig kéne tétováznom, hogy én is felkapjak egy adag havat, és Tris felé hajítsam.

- Hova lett a legendás célzásod, Négyes? - kacag, mikor elvétem a célt.

- Na várj csak… - motyogom. 

Már nyúlok is a következő hógolyó után, amivel egy hosszú és intenzív hócsatát indítok el. Csak úgy záporoznak a hólabdák, és elégedett vagyok minden egyes találat után, de sajnos nem tudom felülmúlni Tris bosszantó de zseniális manőverét, aminek eredményeként egy nagy adag hó csattan a homlokomon.

Nem tudom, mennyi ideig rohangálunk a mezőn, amivel sikeresen tönkretesszük az érintetlen hótakaró látványát, de ez minket a legkevésbé sem érdekel. Aztán sikeresen elcsúszom egy lefagyott részen, és hanyatt vágódom. Tris persze megint kinevet, ami kicsit bosszant ugyan, de én is felkuncogok. Kuncogok… Én…

De nem hagyom, hogy sokáig kacarásszon, mert megragadom a bokáját, és magam mellé rántom a hóba. Nem számít a támadásra, mert felsikkant, amint elvágódik mellettem.

- Ez nem volt fair! - bokszol bele a vállamba, a következő pillanatban azonban már mindketten nevetünk.

Fogalmam sincs, mikor voltam ilyen felhőtlen. Lehet, azért van mindez, mert nekünk gyerekként nem volt részünk ilyen szórakozásban. Mi, Önfeláldozó gyerekek csak irigykedve nézhettük a többi csoportba tartozó kölyköt, hogyan játszanak. Hiába vagyunk már felnőttek - már úgy ahogy - Trisszel, ezzel most valahogy bepótoltuk azt, ami kimaradt az életünkből. És hosszú idő után most először nevetünk tiszta szívből.

Szerző megjegyzése:
Na hogy tetszett? Remélem jó volt ez a kicsit lazább fejezet, mert a következő ennyire nem lesz laza, és még pár fejezet, és komolyan belecsapunk a lecsóba. A következőben meglátogatjuk Johannát! Ti kinek a szemszögéből olvasnátok szívesebben?



18 megjegyzés:

  1. Nagyon jó lett ez a rész is ;)

    VálaszTörlés
  2. Nagyon jò volt! Tris szemszogebol!!

    VálaszTörlés
  3. Nagyon jó lett *.* Megérte várni rá :) Nagyon várom a kövi részt:) *.*

    VálaszTörlés
  4. Nagyon tetszik! Csak így tovább! :) Tris szemszögéből :)

    VálaszTörlés
  5. Először is szeretném meg köszönni!
    Nem rég akadtam a blogodra így egyben olvashattam el mind a 19 fejezetet. Élvezetes olvasni és átélni. Tudtad, hogy varázsolsz?! Lehet, hogy kicsit szétszórt lesz a véleményem, de kérlek nézd el ezt nekem.
    Pár napja olvastam az írónő által kigondolt verziót. A 3. kötet végén egyszerűen összetörtem lelkileg. Szó szerint gyászoltam. De a te varázsod hatására újjászülettem, egyszerűen fantasztikus a technikád. Az egyensúly megtartása zseniális. Romantika, akció, a nyelvezet egyszerűen mesés. (Sokat foglak dicsérni, az biztos.) Sikerült elérned, hogy a te elgondolásodat érzem (akarom :)) befejezésnek.
    Tudom, hogy valami történni fog Trissel és Tobiassal, de te még is megtudsz lepni. A ilyen fordulatok által teszed emlékezetessé a történetet. Élvezem ahogy belebújhatok a szereplők bőrébe, még Tobiaséba is. Imádom, ahogy Tris szemszögéből írsz, de Négyesét még inkább. Valahogy könnyebb megérteni és átélni, hogy igen is lehetséges a kemény, határozott, férfias férfi, aki mind ezek mellett romantikus, végtelenül gyöngéd, érzéki. Nem tudom, hogy honnan volt bátorságod az intimitást az Ő szemszögén keresztül megírni, de arra kérlek FOLYTASD :).
    Erre az érzelmi hullámvasútra szükség van. Meghittség, csendesség, nyugalom, pörgés, menekülés, aggódás ez mind mind varázslat.
    Nagyon jó lett a vége. Ez az önfeledtség, ebből kitűnik, hogy nem felejtkeztél el arról, hogy még igen fiatalok.
    Ezerszer is hálás vagyok neked és köszönöm, hogy átélhetem. Újra "fiatal"-nak érzem magam :). Kérlek folytasd és add meg a fiataloknak azt, amit az írónő elvett. Elfogadom Veronica verzióját (mi mást tehetnék), de mindig is a tiédet fogom befejezésnek tekinteni.
    Négyes szemszögét szívesen olvasnám még, valahogy nem tudok betelni vele :). Köszönöm Rita

    VálaszTörlés
    Válaszok
    1. Szia! Szerintem azzal kezdem, hogy mennyire feldobtad a napom. Tök jó volt arra kelni fél hatkor, hogy egy ilyen szép hosszú vélemény vár engem itt. És mire kiértem a konyhába már egy 1000 wattos mosoly volt a képemen.
      Nem hiszem, hogy képes leszek értelmes választ írni, mert nem nagyon tudok arra reagálni, ha ilyen szinten dicsérnek, max vállon veregetem magam, hogy "Jól van, Bia. Ügyes vagy, Bia."
      Szóval köszönöm szépen a sok szép kedves szót, igazán jól esnek, főleg mikor ennyire nem megy az írás mint mostanában, amihez a sok tanulni való is hozzájárul sajnos (még egy másfél hónapig biztosan...), de mikor olvasok egy ilyen szívhez szóló véleményt, mindig meg jön a kedvem az íráshoz.
      Én is rendkívül szeretem mindkét szemszöget, csak eldönteni nehéz, hogy az adott rész kinek a szemszögéből lenne jobb. De egyébként Tobias szemszögeit jobban szeretem írni. Talán, mert ő egyszerűbb személyiség a számomra. Tris sokkal nehezebb eset, ő túl erős jellem, hogy egykönnyen meg lehessen ragadni a vonásait.
      Tényleg igyekszem őket úgy kezelni, mint tinédzsereket, hiszen azok is. Nem kell nekik mindig keménykedni, kell az a kis lazaság is. Akcióból úgy is van elég.
      Az érzelmi hullámvasút pedig nem fog megállni a történet végéig, azt garantálom. És az biztos, hogy előbb-utóbb be fogom fejezni, csak most a suli miatt nem jut rá elég időm. De a vége már a fejemben van és nagyon meg ki szeretne onnan mászni.
      Örülök neki, hogy a Veronica-verzió mellé tudtam adni neked egy másikat is, főleg így, hogy ennyire tetszett.
      Várlak téged a következőkben is! :)

      Törlés
  6. Ez nagyon aranyos fejezet volt!Köszi,hogy írod ezt a blogot magadért és értünk is!Én egy ideig nagyon úgy voltam vele,hogy nem akarok ilyen átdolgozásokat olvasni,de az egyik barátnőm nagyon győzködött,meg mesélt a történetedről!Akkor aztán úgy gondoltam,ha neki ennyire tetszett akkor biztos nem lehet olyan rossz,és azt kell,hogy mondjam nem csalódtam.Tetszik és örülök,hogy én idáig egyben tudtam elolvasni mert azt hiszem nehezemre esne várni!
    <3 :) :)

    VálaszTörlés
    Válaszok
    1. El sem hiszem, hogy ez a kis történet már ott tart, hogy ti srácok egymásnak ajánljátok. Most tényleg meghatódtam. Köszönöm! ^^
      Örülök, hogy neked is tetszik, és kitartást a várakozáshoz. :) <4

      Törlés
  7. Egy kicsit megijedtem... Szegény Tris...
    Annyira elképedtem, hogy már meg se tudom fogalmazni azt a zsenialitást, amivel írsz, Bia! Csoda, hogy kapok levegőt...
    És emlékeztettél is egy pár dologra, azért külön köszönet.
    Ez a hangulatingadozás... Csodálatos! Olyan fordulatokat alkotsz velük, hogy..húú...oké, nem tudok beszélni. Komolyan elakadt a szavam.
    Annyira cukker ez a vége...jaaaaj <3 <4 Nagyon boldog vagyok most! Nagyon szépen köszönöm ezt a fejezetet! <4
    Fantesó ;)

    VálaszTörlés
  8. Most csak azért hagyom abba, mert nemsokára megyek aludni, és ilyen kis idill tökéletes lesz.

    VálaszTörlés
  9. Ó, majd' elfelejtettem: TE VAGY A LEGJOBB ÍRÓ, BIA! <4

    VálaszTörlés