Fanfic: A jövő kezdete - 20. fejezet

FIGYELEM! CSAK AZOK OLVASSÁK EL, AKIK OLVASTÁK A HŰSÉGEST!

A Mikulás meghozta nektek a 20. fejezetet! Remélem örültök, mert én igen. Bár ez most kicsit rövidebb fejezet lett, mint a többi, de úgy érzem, pont megfelelő hosszúságúra sikeredett. Szerintem tetszeni fog nektek is, de azért várom a véleményeiteket!
Jó olvasást!

20.

TRIS

Már úgy kelek, hogy idegesség marja a gyomromat, mintha egy vadállat akarna széttépni. Mikor Tobiasszal megérkezünk az ebédlőbe, szinte azzal a mozdulattal vissza is fordulok, ahogy megcsap a reggeli illata, amitől elfog a hányinger, pedig egyébként elég étvágygerjesztőnek találnám.

Az egyik folyosó falának támaszkodom, ahova már nem ér el a pirítós és a sült szalonna illata, és mélyeket lélegzem. Nagyon nem jön jól ez az idegeskedés, de nem tudok megálljt parancsolni neki. Rövid idő alatt túl sok minden történt körülöttem, és még megannyi dolog áll előttem; és úgy tűnik, a stressz lassan megteszi hatását. A rémálmokról nem is beszélve...

Az éjjel nem sok mindent sikerült aludnom, pedig általában ha Tobias karjai között alszom el, az agyam valahogy lenyugszik, és a rémálmok kevésbé találnak meg. Most azonban nem így történt. Vagy négyszer ébredtem fel zakatoló szívvel valami borzalmas rémképek fogságából. Ha nem a múlt véres részletei töltötték be az álmaimat, akkor a jövőről szőtt derűsnek kicsit sem mondható víziók.

Szerencsére Tobiast csak egy alkalommal sikerült felébresztenem, bár nem tudom, a többi alkalmat hogy aludhatta át; talán neki kevésbé nyugtalan álmai voltak. Mikor sikerült felráznia a rémálmomból, szorosan magához ölelt, és a hajamat simogatta, amíg végre le nem csillapodott a pulzusom, és sikerült szabályosan vennem a levegőt. Néhány perc múlva álomba is szenderültem.

Annyira elveszek a gondolataimban, hogy észre se veszem, hogy Tobias megjelent mellettem, és egy csokis muffint nyújt felém. Megrázom a fejem, jelezvén, hogy semmi kedvem megenni a süteményt.

- Tris... - szól rám kissé fenyegetően, mégis lágyan. Erre csak ő képes. - Muszáj enned.

- Nem vagyok éhes - válaszolom, és elfordítom a pillantásom; ránézni sem akarok a kezében tartott piskótára.

- Tudom, de ez nem vita tárgya. Szükség lesz az erődre... 

Kelletlenül kikapom a kezéből a muffint, és unottan majszolni kezdem. Erőt kell vennem magamon, hogy lenyeljem a falatokat, de azért valahogyan mégis sikerül, és valami csoda folytán lent is maradnak.

Amint eltűnik az egész sütemény, letörlöm az arcomról a morzsákat.

Tobias rám mosolyog, majd a karjaiba von. Még magamat is meglepem, mikor egy reszketeg sóhaj tör fel a torkomból; eddig fel sem tűnt, hogy visszatartottam a lélegzetem. Még inkább azon lepődök meg, hogy a testem automatikusan ellazul, és belesimulok az ölelésébe.

- Semmi szükség rá, hogy aggódj - mondja, miközben az ujjai a hajamba siklanak. Ő is felsóhajt.

A legkevésbé sem hiszek neki, mert eddig még nem volt olyan, hogy minden rendben lett volna. Inkább tűnt valószínűnek az, hogy minden a feje tetejére fog állni, mint ahogy azt lassan megszoktam. Nehéz úgy optimistán viszonyulni a kialakult helyzethez, ha a múlt tapasztalatai erre nem adnak okot.

Kissé elhúzódom tőle, hogy a karjaimat a nyaka köré fonhassam. Megcsókolom, mielőtt még egy szót is szólhatna, vagy valaki belénk nem botlana ezen a folyosón, mivel eddig szerencsére elkerültek minket.

Eltelik pár perc, mire elválunk egymástól, ám alig néhány másodpercig nézünk egymás szemébe, mikor ismét lecsap az ajkamra. Valamiért meg sem lepődöm; nekem is nehezemre esik elszakadnom tőle. Így aztán nem tudom mást tenni, csak még inkább magamhoz vonom őt. Tudom jól, hogy ő is érzi: nem minden fog olyan könnyedén menni, és ha nem ma, akkor holnap, vagy a jövő héten fog valami nagyon balul elsülni, de nem fogjuk megúszni, akármi is vár még ránk.

A csók valahogy erőt ad, hogy szembenézzek a következő órák, akár napok eseményeivel is. Tudom, hogy képes leszek erős maradni, mert Tobias mellettem áll, és ez elég motiváció a számomra, hogy legyűrjem az elém kerülő akadályokat.

****

Mielőtt beszállunk a városba induló teherautók egyikébe, a kezünkbe nyomnak egy-egy vörös kabátot és sapkát, így pontosan úgy festünk, mint a többi Barátságos. Mint egy, a flúgos bandából...

Sajnos külön kocsiba kell szállnunk Tobiasszal. Ő ugyan ragaszkodik hozzá, hogy a nincs az az Isten, hogy magamra hagyjon, és ezért kis híján meg is üt egy fickót, aki erősködik, hogy igenis külön kell menjünk. Végül sikerül rábeszélnem, hogy ez egyszer hallgassunk a Barátságosakra; elkerülve így a további konfliktusokat és így talán nem leszünk annyira feltűnőek sem.

Azonban még azelőtt, hogy felkászálódnék a teherautó utasterébe, még egyszer megcsókolja a homlokom, és megszorítja a kezemet.

Nagyot sóhajtok, ahogy elindulunk a város felé. Három teherautóval megyünk: én a másodikban egy idősebb fickó és egy fiatal nő társaságában ülök, míg Tobias a mögöttünk lévő kocsiban élvezi két nagyon szőrös férfi társaságát, akiknek ráadásul be sem áll a szájuk. Kicsit sajnálom is érte, de nincs nagy választásunk.

Szerencsére az út nem hosszabb egy óránál, azt pedig el lehet viselni. Mellettem Brenda és Josh elég jó társaság. Meglepően csendesek, és ha beszélgetésbe bonyolódunk, akkor se kergetnek az őrületbe, mint a legtöbben a csoportjukból. Mint azt megtudtam, meglehetősen gyakran visznek ellátmányt a városba, így aztán a mai kiruccanásnak sem tulajdonítanak nagy jelentőséget, habár tudják az okát, miért is tartunk velük.

Ahogy egyre közelebb érünk a város központjához, úgy hatalmasodik el rajtam az idegesség. A pillantásomat ide-oda kapkodom az elsuhanó épületek között, és minden sarkon veszélyt keresek, s az ujjaim egész végig az övembe bujtatott pisztoly markolatát szorítják.

Egész úton remeg a lábam, és képtelen vagyok elűzni a rossz érzést a fejemből. Brenda a térdemre teszi a kezét, de a remegés nem szűnik meg. A gyomrom olyan kicsire szűkül, hogy nagyon örülök neki, hogy alig ettem valamit. Ha Tobias itt lenne velem, ő meg tudna nyugtatni, legalább egy kicsit.

Elmegyünk az Önfeláldozók utcái mellett, majd keresztülhaladunk a Csoportnélküliek területén. Az utcák furcsán üresnek tűnnek. Pedig ilyenkorra az emberek már tenni szokták a dolgukat, most viszont kísérteties csend van. És ne legyek ideges...

Pár utcányira állunk meg a Központtól, ahol a város raktárai vannak. Brenda hamar kiugrik a kocsiból, én pedig követem a példáját. Közben a mögöttünk lévő autó is megáll, s mire kettőt pislantok, Tobias már mellettem áll.

Biztos vagyok benne, hogy látszik rajtam, mennyire ideges vagyok, mégsem kérdezi meg, hogy jól vagyok-e, és azt se mondja, hogy nem kell félnem, mert minden rendben lesz. Csupán annyit tesz, hogy az ujjait az enyémekbe fűzi, és megszorítja a kezem. Egy sóhaj szakad fel a torkomból, majd felpillantok az arcára. Alig észrevehetően mosolyog; éppen úgy, ahogy szokott, azzal a hamiskás félmosollyal a szája szélén.

Elköszönünk a Barátságosaktól, és elindulunk a Franklin Streeten, ami egyenesen a Központhoz vezet. Itt is minden elhagyatottnak látszik. A lépteink visszhangot vernek a törött üvegablakokon, és az egész utca úgy fest, mintha egy kísértetvárosba csöppentünk volna.

Elérjük az első kereszteződést. Tobias a balra lévő épület oldalához húz, majd oldalazva lépked előre. Először jobbra tekint ki, majd bal oldalt méri fel az utcát. Követem a példáját, miközben kéznél tartom a fegyveremet. Sehol senki. Se ellenség, se barát.

- Hol vannak az emberek? - kérdezem tőle, megtörve a hallgatást, amibe eddig burkolóztunk.

- Nem tudom... - A hangja nyugtalanságról árulkodik, ami Tobiastól meglehetősen szokatlan, hiszen őt leginkább a hűvös nyugalom, vagy az erős indulat jellemez. - De valami nagyon nem stimmel itt.

Egyetértően bólintok, ahogy bizonytalanul tovább indulunk. Annyira izzad a tenyerem, hogy vagy egy tucatszor kell a nadrágon anyagába törölnöm a kezeimet, ha nem akarom elejteni a pisztolyomat.

A következő saroknál elkapom Tobias éber pillantását. Tudom, hogy minden izma ugrásra készen áll arra az esetre, ha bármi történne. De nem történik. Minden ugyanolyan kihalt, mint eddig. Pedig ez a város közösségi területe, amelyet mind az öt csoport használ. Kizárt, hogy fényes nappal egy lélek se legyen erre. Ráadásul Johanna megígérte, hogy várni fog minket.

Már látjuk a Központ magasodó épületét az elhagyatott felhőkarcolók mögött. Az utolsó kereszteződésnél sem találkozunk semmi rendkívülivel, az emberek hiányát leszámítva.

Egy pillanatra mintha mozgást látnék a szemem sarkából, de mikor odakapom a fejem, semmit sem látok. Minden épp olyan csendes és néptelen, mint eddig. Biztosan csak a képzeletem játszik velem...

Azt hiszem, nem sok választ el attól, hogy összeessek a megkönnyebbüléstől, mikor végül megérkezünk a Központ elé. Elámulok, ahogy felpillantok a gigászi épületre. Innen a lábától nem lehet látni a tetejét, olyan magasra nyúlik.

- Mondtam, hogy nem lesz gond - mondja Tobias, miközben átfonja karjával a vállamat.

Mosolygok, és érzem, ahogy a gombóc kezd feloldódni a gyomromban, és eddig görcsös izmaim fokozatosan engednek ki.

Egy pillanat műve csupán, és minden megváltozik.

Vasmarok ragadja meg a karomat, és ránt ki Tobias védelmező karjából. A pulzusom hirtelen az egekbe szökik, és kell egy fél pillanat, hogy rájöjjek, mi is történik. Támadás. Megtámadtak minket.

Reagálni sincs időm, mire kicsavarják a kezemből a pisztolyomat, és a csuklóimat összefogják a hátam mögött. Olyan erősen marnak bele az ujjak a csuklóm bőrébe, hogy felszisszenek a fájdalomtól.

De nem adom fel. Sosem adom fel.

Egy jól irányzott mozdulattal belevágom a cipőm sarkát a fogvatartóm sípcsontjába, amitől felkiált, és a szorítási is lazul rajtam. Kihasználom az alkalmat, és kirántom a kezemet a karmai közül. Rögtön megpördülök a sarkamon, és a könyökömmel orrba vágom a fickót.

Csakhogy még vagy öt szürke-sárga ruhás alak áll mögötte. Mindegyikük nagydarab és izmos. Fegyverrel a kezükben.

A pillantásom oldalra rebben, Tobiast keresem. Jó néhány méterrel tőlem hadakozik egy csapat fickóval. Teljesen körbevették, és hiába szabadulna, nem tud. Segíteni akarok neki, főleg hogy hallom az ütések tompa puffanását, de nem tehetem, hiszen előttem is itt áll az ellenség.

Cselekednem kell, de tudom, hogy semmi esélyem ennyi emberrel szemben a puszta kezemmel. Meredten állok, ameddig az egyikük közelebb jön hozzám, hogy ismét leszorítsa a kezeimet. Tűröm, ahogy a durva tenyere a bőrömnek simul, ám a következő másodpercben megragadom az alkalmat, és hátracsavarom a férfi kezét. Gyomorszájon rúgom, a másik kezéből pedig kirántom a fegyverét, amit rögvest az egyik társára fogok, és egy kilégzés kíséretében elsütök.

Elszabadul a káosz, mikor mindenki rám akar támadni. Bár egyszerűen elintézhetnének, hiszen mindannyiuknak pisztolyuk van, mégsem teszik. Gyanítom, hogy élve kellünk nekik. Ez viszont lehetőséget biztosít a számomra, hogy még két fickót megsebesítsek.Viszont ez sem tartja őket vissza attól, hogy nekem rontsanak.

Testek nyomódnak az enyémnek, öklök és lábak csattannak rajtam. Fáj, de nem érdekel, csak az számít, hogy kijussunk innen valahogy.

Miután az egyik férfit lábon lövöm, egy másik pedig kikapja a kezemből a fegyvert, így már csak a testi erőm maradt, amivel szembeszállhatok velük. Csakhogy átkozottul gyenge vagyok. Mindig is gyenge voltam, de a hetekig tartó eszméletlenség és ágynyugalom megtette a hatását, és most még az a kis erőm is tovaszállt, amit a Bátrak beavatásán kemény munka árán összeszedtem.

Mindezek ellenére keményen küzdök, hogy kiszabadítsam magam. Azonban a kezdeti öröm, hogy sikerül egy pillanatra távol tartanom őket magamtól, semmivé lesz, ahogy valami kemény csapódik a halántékomnak. Egy pisztoly markolata...

Szörnyű fájdalom mar belém, és azt hiszem felkiáltok, ahogy a földre zuhanok, és a fejem nagyot koppan az aszfalton.

- Tris! - hallom Tobias kiáltását valahonnan a távolból.

Hirtelen elsötétül minden előttem, majd a következő pillanatban újra látok, majd megint feketeség borítja be a látásomat, hogy aztán ismét homályosan, de ki tudjam venni magam körül a világot. Csakhogy képtelen vagyok koncentrálni arra, mi történik körülöttem. Minden erőm elhagy, és csak nyöszörögni tudok.

Rájövök, mennyire szánalmasan festhetek így, hogy a földön fekve vergődök a támadóim lába előtt. De semmit sem tehetek ez ellen, hiszen annyi energiám sincs, hogy a fejemet megemeljem. Látom, hogy közben Tobias is a földre került, és próbálja kiszabadítani magát, miközben a pillantása kétségbeesetten rám tapad. Kiabál valamit, de a fájdalom lüktetésétől semmit sem hallok.

A hányinger váratlanul jelentkezik, és csak annyit tudok tenni, hogy köhögve öklendezek. Az egyik Kormány fickó “segítségképpen” még hasba is rúg.

Érzem a szégyen könnyeit a szemem sarkában, és egy fegyver csövét a fejemen.

Ismét Tobiasra pillantok, és rögtön elönt a rettegés. Még mindig a földön fekszik, de nem mozdul. A teste mint egy zsák hever a repedezett aszfalton. Mozdulatlanul.

- Tobias! - üvöltöm, bár a elég gyengére sikerül a hangom.

Nem tudom, hogy honnan szerzek magamban annyi erőt, hogy feltámaszkodjak a könyökömre, de valahogy mégis összejön. Egy kemény cipőtalp nyomódik a hátamnak, és próbál leszorítani a földre, de nem hagyom neki. Hánykolódok, és az egyetlen gondolatom az, hogy Tobias mellett kell lennem. Segítenem kell rajta.

Aztán egy lövés dördül...

Következő fejezet >>

Szerző megjegyzése:
Szemét vagyok, ugye? Tudom! És most már az angolok is tudni fogják, mivel elkezdtem lefordítani angolra a sztorit. A második fejezet végén már ki vannak borulva... Pedig lesz még rosszabb is.
A folytatást Karácsonyig remélem meg tudom veletek is osztani. Addig jók legyetek!