Extra jelenet A lázadó könyvből #1

Találtam két részt, ami kimaradt A lázadó könyvből, de most a papír borítós kiadásban megjelent. Az első egy alternatív kezdete a regénynek, először ezt fordítottam le nektek. A másikat is a napokban hozom, az ettől picit hosszabb.

Most egy nagyon rövid alternatív első fejezetet olvashattok.

Az írónő bevezetője:

Négyféle kezdést írtam A lázadóhoz, mire megtaláltam a megfelelőt. Talán ez volt a kedvencem, ami nem sokkal a Bátrak támadásszimulációja után veszi fel a történet fonalát, mikor Tobias és Tris a Barátságosaknál kezdenek nyugtalanok lenni. Végül úgy határoztam, hogy nem szeretnék időt kihagyni A beavatott vége és A lázadó eleje között; úgy akartam, hogy a történet folytatódjon, ahogy a fejemben volt, így aztán azzal kezdtem a könyvet, hogy a hőseink leugranak a vonatról (egy inkább elfogadható kezdet a számukra, szerintem). De mégis van valami ebben a csendes bevezetésben, amit még mindig szeretek, mert olyan mint a Barátságosak: békés, mégis ott az az érzés, hogy ez csak a vihar előtti csend, és a rossz dolgok már úton vannak.

- Veronica Roth -

Mikor felébredek, az ő neve van az ajkaimon.

Will.

Annyi arc van, amit látnom kéne a rémálmaimban, mégis az elmúlt pár héten csak ő jelent meg. Nézem, ahogy keményen az aszfaltnak csapódik minden éjjel. Én tettem.

Azonban most nincs éjszaka. Kora délután van, Hallom a bogarak zümmögését a távoli fák felől. A meleg fém melegíti a tarkómat és a térdeimet: a vonatsínek fémje.

A vonatok a támadásszimuláció óta nem járnak. Ezt jó jelnek veszem. Ha még mindig közlekednének, az azt jelentené, hogy a hátunk mögött valamennyire helyre állt a rend a városban, és az egyetlen lehetséges rendszer, ami most lehetséges, az a Műveltek irányítása alá vonna bennünket. Amíg állnak a vonatok, legalább az embereknek megvan a saját akaratuk. Ez épp elég vigasz.

Jobbra tőlem Tobias farmerba bújtatott lábát látom. Feje a másik sínen pihen, szemei csukva vannak. Az Önfeláldozók szürke ruháit viseli, mivel nem hoztunk magunkkal, mikor eljöttünk a Bátraktól. Az idő nagy részében észre sem veszem. Természetesnek tűnik rajta ez a szín.

Azt hiszem, hogy alszik, de aztán megfogja a csuklómat, felül, és lepillant rám. Izzadság csorog az arcán, fénylik a napfényben.

- Jól vagy? - kérdezi.

Én is felülök, miközben a fájós nyakam masszírozom. - Igen. Miért? - válaszolom túlzottan védekező hangon. Rá fog jönni, hogy titkolni próbálok valamit.

De lehet már annyira hozzá van szokva a hangomban csengő árulkodó jelekkel, hogy már észre sem veszi. Most már úgyis folyton hazudok neki.

- Felkiáltottál - mondja. - Ha kiabálsz álmodban, Tris, akkor nem vagy jól.

Meghaltak a szüleim, megöltem az egyik legjobb barátomat, és Tobias - egyike azoknak azoknak, akik megmaradtak nekem - alig ért hozzám, mióta elárulta nekem, hogy szeret, én azonban nem mondta neki. Ha létezik olyan, hogy jól, akkor ez nem az.

- Jól vagyok - felelem. - Rendben?

Bólint, és elengedi a kezem.

- Hamarosan vissza kell mennünk - mondja, majd feltápászkodik. Megtörli az arcát a pólója szegélyével. Egy másodpercre megpillantom a Bátrak lángnyelveit az oldalán, a bordái fölött. Lehet, hogy most Önfeláldozó ruha van rajta, de mindig is Bátor lesz; a bőrére van írva, ahogy az enyémre is.

- A vonatok még mindig nem üzemelnek - teszi hozzá. - Ez jó.

Mostanában inkább így beszélünk: rövid mondatokkal, kerülve a mély és részletes témákat. Ez nem azért van, mert nincs miről beszélnünk. Épp ellenkezőleg. Túl sok mindenről lehetne szót ejteni, úgyhogy inkább nem tesszük. Órákat töltünk együtt anélkül, hogy megszólalnánk.

Megfordulok, hogy lássam a horizontot. Az összes épület a távolság ködébe vész, de mégis látom a Központ két csúcsát, ahogy az ég felé tör. Valamiért fájdalmat érzek a gyomromban; szomorúságot, talán vágyakozást is. Vissza akarok menni. Vissza kell mennem.

- Nem hinném, hogy sokáig kibírom még itt - mondom.

- Én sem.

Tudom jól. Mindkettőnket harcra teremtettek. A legrosszabb az, amiben a legerősebb bennünk. A Barátságosak békés központjában való rejtőzés tesz minket gyengévé. Haszontalanná.

Kinyújtja felém a kezét. - Gyere. Ideje menni.

Egyik kezemet a sínre fektetem, és a másikkal megragadom az övét. De mielőtt hagynám, hogy felhúzzon, megtorpanok. A sín megremeg a tenyerem alatt. Szorosan tartom, ajkaimat ismeretlen szavak hagyják el, Kérem; ez az egyetlen dolog, mire gondolni tudok. Nem tudom, kihez is fohászkodom, vagy miért is teszem ezt.

A vonatok rendet jeleznek. A rend pedig a Művelteket jelentik. Talán a káoszt kérték a szavaim.

Megfordulok, így a térdeimre ereszkedem, a fülemet pedig a sínhez tapasztom, és becsukom a szemem. Halk morgást hallok a fémen keresztül, mintha egy szörnyeteg ébredne álmából. Ezt nem lehet félreérteni.

A vonatok újra közlekednek.