Fanfic fordítás: Bitter Cold - 6. fejezet

Sajnálom a csúszást, de végre itt a Bitter Cold 6. fejezete! Ha elolvassátok, ti is meg fogjátok érteni, miért nem szeretem ezt a fejezetet. Viszont továbbiakban már sokkal jobb fejezetek lesznek, és nagyon fogjátok szeretni, biztosan mondhatom.
Addig viszont jó olvasást, és remélem idővel ide is kapok annyi véleményt, mint A jövő kezdetéhez.

Az eredeti történet ITT olvasható!  A fordítás az író, mugglesarah engedélyével történik!

6. fejezet - Ital

A hétfő reggel általában a leginkább rettegett reggel az összes közül, mégis talán most először kel fel úgy Tobias ezen a napon egész karriere során, hogy munkába akar menni. A hétvége folyamán a prezentációját gyakorolta, diagramokat készített, és az egészet összetette egy Power Point dokumentumba, ami meglehetősen szükséges az értekezlethez. Tobias nem biztos benne, hogy az izgatottsága amiatt van, hogy az apja teljes mértékig utálja a projektet, vagy a munkája iránti büszkeség miatt. Nagy változást érez így, hogy lehetősége van másokat ellátni egyszer maga helyett.

Emelt fővel lép be az áttetsző, nyers épületbe, megfeledkezve a hidegről és a minden iránti közönyéről. Olyan lelkesen üdvözli a kollégáit, hogy nem tagadhatja, miszerint nem egy néz rá gyanakodva.

Megérkezik a kicsi, mégis feleslegesen fényűző tárgyalóba, még a többiek előtt. A jótékonysági megbeszéléseket nem a luxus tárgyalóban tartják, de Isten óvja az üzletembereket attól, hogy ne bőrszékekben és ne cseresznye vagy tölgy asztalok mellett kelljen ülniük.

Tobias sietve munkához lát, felállítja a fémállványt, hogy megjelenítse a munkáját, aztán bekapcsolja a projektort. Ez az egész a középiskolát idézi fel benne. Még a jegyek miatti idegeskedést is felülmúlja az, amit elkerülhetetlenül az apjától fog kapni ennek a végén. Tobias nem hunyhat szemet afelett, hogy csak is azért fog eljönni ma, hogy lehetősége legyen őt bírálni.

Hatodik osztály óta nem igazán törekedett arra, hogy örömet szerezzen az apjának, sokkal inkább, hogy kiengesztelje. Ma azt akarja hinni, hogy nem másért van benne ebben az egészben, minthogy lehetősége legyen másoknak segíteni, de azért is, hogy megmutassa az apjának: igenis képes rá. A gyáva fiú mégis lehet önálló üzletember.

Végre kezdik megtölteni a termet a férfiak, és - Tobias számára szokatlan módon - pár nő is. A nemek aránya általában nem ilyen széles azokon az értekezleteken, amiken részt szokott venni. Ami nem jelenti azt, hogy nincs választék, csupán mindig az egyerősebbik nem képviselői tűnnek fel.

Lelkesen köszönt mindenkit. Egy kézfogás és egy “köszönöm, hogy eljött” kíséretében. Sajnálatos módon azonban nem hiszi, hogy akár egy ember nevét is ismerné.

Ez így megy egészen addig, amíg Katie, ha jól emlékszik a nevére, be nem sétál, még a kezdés előtt, kissé idegesen, de nyilvánvalóan izgatottan, ahogy helyet foglal, és felemelt hüvelykujjal sok sikert kíván Tobiasnak. Bizonyosan minél több információt akar gyűjteni, hogy aztán mindet megossza a médiával, annak érdekében, hogy minél nagyobb figyelmet kapjon a nyilvánosságtól. Miért is lenne elég csupán egyszer a címlapra kerülni?

Pontosan abban a pillanatban, mikorra be volt harangozva az megbeszélés, Marcus besétál az ajtón. Ez aztán rányomja a bélyegét az egész helyiség légkörére, ahogy a mosolyok lehervadnak és megfeszülnek a vállak. Tobias magabiztossága pedig meginog, ahogy a pillantása találkozik az apjáéval. A rosszallás szele még a helyiség túlsó végéből is érezhető. Ettől aztán kicsinek érzi magát, egy árvácskának, ahogy az apja előszeretettel hívta őt gyerekkorában. Most pedig itt van, még mindig gyengeséggel telve ahelyett, hogy bármit is tenne magáért.

Valaki megköszörüli a torkát, ami visszarántja Tobiast a jelenbe, a konferenciaterembe. Még egyszer találkozik a tekintete az apjáéval az asztal túlsó felén, mielőtt félrenézne, és megszólalna.

- Köszöntök mindenkit - mondja hangosan és tisztán. - Még egyszer köszönöm mindenkinek, hogy eljött.

Válaszul mindenki nagylelkűen bólint, a pár félig alvó üzletembert kivéve, akik csak az asztallapot bámulják. Nem hibáztathatja őket, hiszen általában ő is ezt teszi.

Tobias megköszörüli a torkát, mielőtt nekikezdne:

- Mint ahogy egy tekintélyes és ismert vállalat, néhány éve mi is elhatároztuk, hogy a bevételeink egy részét felajánljuk, és a segítünk másokon, ahogy csak tudunk. Mint az általunk biztosított számos jó ügy, amire felhasználtuk ezt a pénzt, hogy ezzel támogassuk anyagilag azokat, akiknek kétségbeesetten segítségre szorulnak. - Megáll egy kicsit, hogy a többieknek lehetőségük legyen ráhangolódni a témára. - Most úgy érzem, elérkezett az idő, hogy aktívan részt vegyünk a társadalmunkban, megmutatva ezzel, hogy törődünk velük. A pénz csak az első lépés, hogy segítsünk másokon. Egy lépéssel előrébb már meg kell osztanunk az időnket és személyes erőfeszítéseinken is, hogy gondoskodjunk a rászorulókról.

Előhívja az első diát, ami egy általános kép a Chicago utcáin élő hajléktalanokról.

- Mint egy nagyváros, ez is tele van olyan emberekkel, akik nélkülöznek. Elsétálunk ezek mellett az emberek mellett nap mint nap, talán áldozunk némi aprót, vagy egy dollárt a számukra, de ez az, amire tényleg szükségük van? Nos, egészen a forrásig mentem, hogy választ kapjak.

Marcusnak felszalad a szemöldöke erre a kijelentésre, minden bizonnyal érdekes rájönnie, hogy a fia kapcsolatba került egy utcalakóval, akiket annyira megvet. Segíteni nekik már így is elég szörnyű, de hogy még beszélni is velük, az még rosszabb.

- Mi jobb mód annál, hogy szolgáljuk a közösségünket, minthogy megkeressük ezeket az embereket, akik leginkább rászorulnak, nincs otthonuk, élelmük, egy meleg helyük, és ellátjuk őket a legalapvetőbb árucikkekkel?

A helyiségben lévők figyelme többnyire az övé. Vagy legalábbis Katie minden szaván csüng.

- Szeretnék egy csapatot, akik segítenek beszerezni és becsomagolni ezeket a dolgokat azért, hogy három hét múlva oda tudjuk őket adni annyi rászorulónak, amennyinek csak lehetséges. Tudom, hogy sok, amit kérek: hogy áldozzák fel a szabadidejüket, de tartsák észben, hogy mekkora elismerésben lesz részünk a végén.

- Itt van néhány dia, ami bemutatja, melyek a legnélkülözhetetlenebb termékek, amiknek a csomagokba kell kerülniük. Legalább hat emberre lesz szükségem, akik beszereznek mindent, utána még kell három-négy személy, aki nekem segít a csomagok összeállításában. Végül amennyien segíteni szeretnének, azok velünk tarthatnak, mikor szétosztjuk ezek az utcákon.

Még egy ideig folytatja, bemutat néhány statisztikát a hajléktalanokról. Többek között, hogy megnövekedett a megbetegedések és a halálozások száma a téli hónapokban, emellett olyan információkat, mint például hány százalékuk idős. Büszkén fejezi be, és meglepődik azon, hogy a jelenlévők nagy része még mindig elszántan figyel, és hogy rögtön jelentkeznek önkéntesnek, amint befejezi a mondandóját.

Minden tökéletesen megy, egészen addig, mikor maga Marcus Eaton fel nem áll, minden hang, ami segítséget ajánlott volna, gyorsan elcsendesedik. Másodpercek alatt megsokszorozódoik a feszültség a helyiségben.

- Nekem van kérdésem - kezdi, a hangja visszafogott, de csak Tobias tudja kivenni a dühös felhangot. - Miért is segítünk egyáltalán ezeken az embereken?

Fojtogató a csend, minden száj szorosan zárva van, ahogy mindenki azon van, hogy másfele nézzen, csak a főnökre vagy a fiára ne. Marcus felemeli a kezeit, mintha azt mondaná, hogy “Nos?”, ettől pedig valahogy Tobias is megtalálja a hangját.

- Mert szükségük van rá - válaszolja nyugodtan, szinte magabiztosan.

- Ó, szóval mert szükségük van rá - bólint Marcus párszor, mielőtt folytatná. - Mi van a rákos gyerekekkel vagy azokkal, akik elvesztették az egyik végtagjukat, és nincs egészségügyi biztosításuk? És azok az özvegyek, akiknek a férje meghalt a háborúban, nekik nincs szükségük rá? Miért olyan embereknek segítünk, akik tönkretették az életüket a drogokkal és az alkohollal, ahelyett, hogy olyanokra fordítanánk a pénzt, akik nem tettek semmit, hogy kiérdemeljék a helyzetüket?

Tobias válaszolni akar. Minden szem rá szegeződik, választ várva. Épp erre az esetre gyakorolta be a válaszait. Nem számított rá, hogy az apja vitába száll vele az értekezlet közepén, de talán van értelme a dolognak, hiszen így mindenki megbizonyosodhat róla, kinél van a hatalom.

A válasza a levegőben lóg. Egy mondat eleje épp előtte lebeg, mégis kellő távolságban maradt, hogy ne tudjon mit mondani. A begyakorlás és az óvatos tervezés semmit sem ér egy ilyen helyzetben. Kiszárad a szája és hevesen ver a szíve, ami szinte könyörög neki, hogy rohanjon. Mert még az asztal hosszának távolságában is Tobias érzi a magasságbeli különbséget, még mindig úgy érzi, hogy egy méter magas sincs. Azt kívánja, bárcsak olyan kicsi lenne, hogy beférne a hűtő és a fal közé, és ott állna, azon imádkozva, hogy senki ne találjon rá. De most a nyílt harcmezőn van, a páncélja pedig a lábai előtt. Az óriás fölé magasodik, Dávid pedig minden követ elhajított már, hogy kiüsse.

Annak érdekében, hogy lenyugodjon, nyel egyet, elfeledkezve ezzel a képzetekről, és arra koncentrál, ami előtte van. Még mindig mindenki őt bámulja. Közvetlen veszély nem leselkedik rá. Az óriás egyedül a látszat kedvéért fogja vissza magát.

- Néha nem érdemeljük meg azt, amit kapunk - mondja végül. - Néha az élet rosszul bánik velünk, és segítségre van szükségünk, hogy jobb legyen a helyzet.

- Ezt a következtetést vonhatjuk le az előadásomból - jelenti be Tobias, mielőtt, az apja bármi egyebet mondhatna. - Akik szeretnének segédkezni ebben nekem és Katie-nek, azokat kérem, hogy vele beszéljenek. Szerdán több információt fogunk önökkel közölni. Köszönöm, hogy rabolhattam az idejüket.

Megfordul, és figyelmen kívül hagyva, hogy rendet kéne tennie, kisétál az ajtón, egy kicsit sem törődve azzal, hogy mikor becsapja az ajtót, azt az egész üvegépület visszhangozni fogja.

A nap további részében lényegében az iroda különböző részein bujkál. Katie mégis megtalálja és ódákat zeng az előadásáról, ahogy az ötleteiről is.

- Azt hiszem, személyesen is beszélnünk kell - mondja neki mosolyogva. - Egyébként a nevem Christina, a jövőbeni említések végett. - A fenébe, még egy dolog, ami miatt szégyenkezhet.

A napja annyira szörnyen alakult, hogy mikor elhagyja az irodát, minden elhatározása semmivé lesz, és tudja, hogy sok mindentől nem érezné jobban magát. Így hát a helyi kocsmát veszi célba, hátha attól mégis.

Volt még egy út, amit megfontolt. Az istenverte agya úgy tűnik, nem akarja elengedni a lány képét. Azonban ezt már tovább ő sem tagadhatja. Hívhatja bűntudatnak, furcsa kötelességérzetnek, vagy egy szimbiotikus kapcsolatnak. Akár mi is ez, arra készteti Tobiast, hogy menjen oda, nézzen rá, segítsen neki. Azonban egy balek tud lenni, ha valaki segítségre szorul. Egyébként is maga a világ a lány óriása.

A mai nap egyike volt Chicago különös téli napjainak. Mikor a csípős hideg enyhül annyit, hogy néhány ember kimerészkedik sál és kesztyű nélkül. A lakosok kicsit többet mosolyognak, és csak az időről tudnak beszélni. Ez azoknak a ritka alkalmak egyike volt az évszakban, mikor az ablakosok megjelennek, és a párok összefont karral sétálgatnak a sötét utcákon.

Amilyen kellemes az este, a bár tele van. Tobiasnak úgy kell átverekednie magát a már visszataszítóan részeg férfiak között, akik olyan hangosan csevegnek, hogy az egész bárban hallani. Az a trükk, ahogy arra Tobias korábban rájött, hogy bankkártya helyett készpénzt kell átnyújtania, mintha arra menne rá, hogy mindenképp megkapja az italát. Mint mindig, most is sikerrel jár.

- Egy whisky jéggel - mondja, és a pultra csúsztatja a bankjegyet. A csapos azonnal észreveszi a káosz ellenére, és hozzá is lát. Mielőtt Tobias rájönne, mi üti fejbe, már három italt le is gurít a torkán, a világ pedig elismerően elmosódik előtte. A zavaros érzékszervei és tudata gondoskodik róla, hogy minden kicsit vidámabbnak tűnjön. Az ereiben szétáradó melegségnek pedig semmi köze sincs a szokatlan, fagypont feletti, januári időjárásnak.

A negyedik italát fogyasztja, vagy a fenébe is, lehet van az már az ötödik is, de már azon van, hogy hazabotorkáljon. Nem annyira részeg, hogy képtelen legyen emberként viselkedni, de annyira azért el van ázva, hogy kevésbé érezze hasztalannak magát. Talál elég erőt magában, hogy felálljon a bárszékről, mikor valami felkelti az érdeklődését néhány lépésre tőle.

- Szálljon le rólam, maga szatír! - kiáltja egy lány elég hangosan ahhoz, hogy többen megforduljanak, és megbámulják.

- Nyugodj le, bébi, nincs semmi gond egy kis szórakozással - válaszolja a fickó lazán a lány fölé magasodva. Válaszát hallva mindenki más elfordul, valószínűleg hallottak már ilyet vagy tízszer a mai nap során, és kettejükre hagyják a dolgot.

A lány a fickóra néz elkerekedett szemekkel, dühösen, de képtelenül arra, hogy bármit is tegyen. - Csak kopjon le. - Úgy hangzik, mint akit felbosszantottak, de elfordul, és nem mond mást.

Tobias figyeli, ahogy a fickó utána megy, megcsípi a fenekét, és gonoszul rávigyorog. A lány rögvest megfordul, előrelendíti a kezét, hogy védje magát, ha kell.

- Úgy viselkedsz, mint akinek a kemény a segge, pedig nagyon nem.

Tobisanak elege lesz, ahogy meglátja, hogy a fickó meg akarja csókolni a lányt. Tobias ökle csattan a másik fickó arcán, kilökve ezzel az egyensúlyából, ami a földre küldi.

Azonnal felbolydul minden. A korábban zsúfolt kocsmában hirtelen lesz annyi hely, hogy a tömeg lássa a harcot. Tobiasnak az a benyomása, hogy az alak túl részeg ahhoz, hogy bármit is tegyen. Azonban vagy megjátszotta, hogy tök részeg, vagy az ökölcsapás sajnos gyorsan kijózanította, mert feláll, és eltökéltség tükröződik az arcán.

Elég nagydarab fickó, aki tele van tetkóval és piercinggel. Az a fajta kellemetlen alak, aki ostobának és hitványnak látszik, de mégis félelmetes. - Bajod van? - kérdi mély hangon.

Tobias kihúzza magát. - Ja, nem akaszkodhatsz rá egy nőre, amikor csak kedved szottyan. - Az adrenalin keresztül áramlik rajta, amitől pedig viszketni kezd a tenyere még egy ütésre. Remélhetőleg most ki fogja tudni ütni a rohadékot.

- És mégis ki fog megállítani? - kérdezi, és Tobiast elönti a harag, és rávetné magát, hogy minden porcikáját kihasználva megint lenyomja a köcsög fickót.

Tudja jól, hogy túl sokat ivott, és abba kéne hagynia, mielőtt eldurvul a helyzet. Az irracionális része az agyának tudja, hogy valakit, aki ennyire undorító, mint ez a fickó, móresre kellene tanítani, hogyan illik viselkedni másokkal.

Talán a racionális gondolatai jutnának érvényre, ha a következő pillanatban nem egy vaskos test ütközne oldalról neki, és lökné a földre. Tobias feje és válla a bárszékeknek csapódik, ahogy a föld felé zuhan. Messziről hallja a tömeg zúgolódását, de előtte nem lebeg más, csak a harag, ami felállásra készteti.

A két férfi egymással szemben áll. Tobias elhajol egy ütés útjából, és elégedetten mosolyodik el. Ennek az az eredménye, hogy a következőt éppen csak el tudja kerülni. Végül aztán megelégeli, megragadja a fickót a derekánál, és a pultra löki, aminek eredményeként poharak törnek darabokra a padlón, majd székek csikorognak, ahogy még több ember menekül el az útjukból.

Tobias a torkánál fogva szorítja le a fickót, aki oldalra dönti a fejét a pulton, ahogy Tobias közel hajol hozzá, és igyekszik elnézni mellette.

- Látod a lányt? - kérdezi Tobias. Mikor nem kap választ, megemeli a fickó fejét, és hozzáüti a pulthoz. - Azt kérdeztem, hogy látod?

- A francba is igen, látom őt.

- Remek. Ő is lát téged. Látja, milyen mocskos, gyenge és semmire kellő gazfickó vagy. - Erre enged a szorításán, a pólójánál fogva felrántja, majd ellöki magától. - Ne feledd, hogy milyen gerinctelen is vagy valójában, mielőtt legközelebb így beszélsz egy nővel.

Ezzel megfordul, hogy elsétáljon, a szíve hevesen kalapál a mellkasában, és a tenyere izzad és remeg. Mielőtt kilépne az ajtón, az idióta fickó megint nekimegy, mire végre valahára a bár személyzete közbeavatkozik, és kidobja a fickót, és kiabál vele egy sort.

- Fel kellene számítsam, mekkora kárt csinált a kocsmámban - mondja Tobiasnak, mikor visszajön.

Tobias megrántja a vállát, nem igazán lelkesedve érte, hogy pár száz dollárt kellene költenie az olcsó bárpult és három szék cseréjére.

- Mindent összevetve mégsem fogom ezzel zaklatni. - Vállat von, amikor Tobias meglepetten ránéz. - Helyesen cselekedett, még ha ostoba is volt.

Ezzel odébbáll, ahogy Tobias is. Annyira megkönnyebbül, mikor megérzi a hideg szelet az arcán, hogy még a kabátját sem veszi fel. Megpróbál megfeledkezni arról ami korábban történt; az előbb és korábban a nap folyamán is. Mekkora őrültség.

Most, hogy a kocsmázási terveit lefújták, másra sem vágyik, mint hazamenni, becsukni a szemét, és három napig aludni. Kizárja a külvilágot, és most semmi sem ragadhatja meg a figyelmét, de persze erre egy személy mégis képes.

Felé fordítja a fejét, ahogy észreveszi a szeme sarkából, meglepődve, hogy nem a szokásos helyén látja. Pedig tisztában van vele, hogy nem tölti élete minden pillanatát azon az utcasarkon ücsörögve, mégis különös itt látni őt. Felkészíti magát, hogy odamenjen hozzá, beszéljen vele, mikor feltűnik neki a még mindig nyirkos, tiszta haja és a ritka mosolya. Még egy pillantásra van szüksége, mikor rájön, hogy valaki más már beszél vele. Csak pár pillanatba telik rájönnie, hogy kivel is.

Soha korábban nem érezte magát Tobias ennyire dühösnek, mint most, hogy elindul feléjük. Azonban váratlan dolog történik, mielőtt közelebb érne. Rámosolyog arra a kövér, undorító fickóra, és bólint felé. Tobias látja a kimerültséget a szemeiben, de a mosolya elég széles ahhoz, hogy ezt elfedje. Kinyújtja a kezét a fickó felé, és Tobias meg merne rá esküdni, hogy a fickó egy maroknyi pénzt nyom a tenyerébe.

Tris gyorsan elteszi a pénzt, mielőtt ismét bólintana, és megfordulna. Tobias megkönnyebbülten felsóhajt, ahogy látja elsétálni. Azonban az űr visszatér a gyomrába, amikor az a nyavalyás fickó követi, egyik karját a dereka köré fonja, és belecsíp a fenekébe.

Következő fejezet >>

Fordító megjegyzése:

Szerintem most már ti is értitek, miért nem szeretem ezt a fejezetet. Itt valahogy egyik szereplőt sem szeretem, és ez a sok unalmas szövegelés... Na de kitartás, a következő fejezetben el fog kezdődni valami, amit idővel nagyon szeretni fogtok! És igen, itt Christina Tobias barátja lesz, nem pedig Trisé.