Fanfic fordítás: Feltámadás - 10. fejezet



FIGYELEM! CSAK AZOK OLVASSÁK EL, AKIK OLVASTÁK A HŰSÉGEST!


Megérkezett a Feltámadás 10. fejezete! No, ebben a fejezetben már lesz cuki jelenet is, de azért ne örüljünk, a problémák mindig felütik azokat a csúnya fejüket.
Köszönjük Mártinak a fordítást! Továbbra is örülünk minden véleménynek.
Jó olvasást hozzá!

Az eredeti történetet Itt találjátok!



Közkívánatra az előző rész tartalmából:
Christináék Daviddel szövetkeznek, Cara pedig terhes. Mi lesz még itt?


10. fejezet



TOBIAS


Tris engem néz és a kormányt, olyan mereven, hogy már szinte mulatságos. Kicsit felé fordulok, hogy ránézhessek, szememet továbbra is az úton tartva.

- Mi van? – kérdezem halvány mosollyal az ajkamon.

- Semmi. Csak… te vezetsz – mondja halkan.

Ó, igaz. Vezetek. Elfelejtettem, hogy Tris ritkán látott engem vezetni. Most már olyan gyakran csinálom, hogy teljesen megszokott lett. 

- Nehéz?

Oldalra billenti a fejét.

- Kicsit. Kábé annyira, mint le-fel ugrálni a vonatra. – Mosolyog.

A Bátrak már olyan távolinak tűnnek nekem. Neki olyan, mintha csak egy év telt volna el. Az ablak felé fordul.

- Meg akarod tanulni? – kérdezem, miközben bekanyarodok jobbra. 

Rám néz.

- Tanuljak meg vezetni? – kérdezi, kicsit rémültnek látszik, de ennél jobban ismerem.

Nevetek.

- Igen, nem olyan nehéz.

Lehúzódom az út szélére.

- Gyerünk, megtanítalak. 

Kiszállok a vezetőülésből, és megkerülöm az autót. Izgatottan ugrik ki, és rohan át a vezető oldalra.

Miután becsatoltuk magunkat, pár percben elmagyarázom neki, mit hol talál az autóban. Az irányjelző, a gáz, a fék, a tükrök. Aztán hátradőlök az ülésben.

- Oké, fordítsd el a kulcsot.

Rám néz vigyorogva. Izgatott és ideges, és én ilyennek szeretem.

Mosolygok. 

- Ne ölj meg, oké? És a kocsit se. Szeretem ezt az autót.

- Jobban, mint engem? – húzza fel a szemöldökét.

Megvonom a vállam.

- Törd össze, és megtudod. 

Megrázza a fejét, és elfordítja a kulcsot, az autó halk morajjal életre kel. 

- Most adj egy kis gázt.

A gázra lép, kicsit túl keményen, úgyhogy megugrik az autó.

- Óvatosabban! – emelem fel a kezem. – Azt mondtam, hogy kicsi gázt! – Nevetek.

Kicsit feljebb emeli a lábát a gázpedálról, és lelassítunk. 

- Lehet, hogy rossz ötlet volt… - motyogom magam elé, és hátranézek, hogy lássam, a többi autóban nem tettünk-e kárt. 

Tris összeráncolja a szemöldökét. 

- Hé, hat évig halott voltam, azt hiszem, megengedhetem magamnak, hogy először még elrontsam a vezetést. 

Ez az első alkalom, hogy hangosan elismeri, hogy halott volt, és még viccel is vele. Ez Tris. Vigyorgok magamban.

- Jó, akkor próbálj meg továbbra is életben maradni, oké? Velem együtt. Lassíts!

Vigyorogva néz rám. 

- Megteszek minden tőlem telhetőt. Elvégre értékes utasom van.

Újra az útra fordítja a tekintetét. Fogalma sincs. Fogalma sincs róla, hogy nem én vagyok az értékes utas, hanem ő. 

Ez őrület. Vezetni tanítom Trist. Múlt héten még eszembe nem jutott volna, hogy valaha valamit taníthatok neki, de most itt van. Még mindig nem tudom elhinni. 

Még volt néhány hirtelen indulás és kemény fékezés, de mindent egybevéve, egész jól ment a vezetés Trisnek. 

Szeretem ilyennek látni őt, ahogy tanul, él és boldog.

- Ó, ó, itt fordulj be jobbra! – mutatom.

A kormány épülete a legmagasabb épület a város közepén. Egy hatalmas méretű felhőkarcoló, rengeteg üveggel, úgyhogy úgy csillog a napfényben, mint egy világítótorony. A remény világítótornya, mondta nekem róla egyszer Johanna. Johannának épült, mert szüksége volt egy helyre a városban, ahonnan tudja irányítani a dolgokat. Őrült biztonsági rendszere van, de szükség van rá. Nem mindenkinek tetszik Johanna Reyes irányítása, de működik. Átmenetileg. Biztonsági őrök vannak minden belépő ponton, és minden alkalmazottnak személyre szóló igazolványa van. Ezzel az igazolvánnyal lehet kinyitni az irodák zárját, és ezzel engednek át a biztonságiak. Itt van megbeszélésem Johannával majdnem minden nap. 

A biztonsági kapuhoz irányítom Trist, ahol minden nap csak felmutatom az igazolványomat, és átengednek, de ma vendégem van.

Az őr elkéri az igazolványomat, és én átnyújtom. Egy hordozható képernyőhöz érinti, és tudom, hogy minden információt lát rólam, hogy mit dolgozom Johannának, és hogy hova léphetek be az épületben.

- Vendég neve? – kérdezi, alig pillantva fel.

- Tris Prior – mondom.

Az őr megnyom egy gombot a hordozható képernyőjén, és beleszól.

- Tobias Eaton van itt Tris Priorrel. Johannához.

Csönd van egy pillanatig, majd recsegés hallatszik.

- Ki? – hallom Johanna hangját a hangszórón keresztül. Természetesen azt hiszi, rosszul hall. Tris állítólag halott.

- Tobias Eaton és Tris Prior – ismétli meg az őr.

- Tris Prior? – hallatszik Johanna hangja újból a hangszóróból.

Az őr rám néz, ráncolja a szemöldökét. Nyilvánvalóan nem szoktak ilyen sokat kérdezni.

- Igen. Tobias Eaton és Tris Prior – ismétli meg.

A képernyő megint recseg. 

- …biztos? Egészen biztos? …Tris Prior? Beatrice Prior?

Az őr ránk néz, Tris bólint.

- Igen… az vagyok.

Az őr bólint, és újra megnyomja a gombot a képernyőn. 

- Biztos, hogy ő az. Beengedhetem, Ms. Reyes?

Nem jön válasz Johannától, de a kapu kinyílik, és az őr átenged minket. 

Tris ügyesen átvezeti az autót a kapun, de aztán helyet cserélünk, hogy leparkoljak. Ez majd egy következő vezetési lecke lesz.

Megfogom a kezét, és bevezetem az épületbe. Emberek nyüzsögnek mindenütt. A kormányépületben mindig pezseg az élet, ettől az ember már akkor fontosnak érzi magát, ha csak az előcsarnokban sétál. 

Bólintok néhány munkatársamnak, ahogy besétálunk. Nem ismerek mindenkit, de néhányukkal már párszor összefutottam. Tris olyan közel jön mellettem, hogy attól tartok, megbotlik a lábamban. Megállok egy pillanatra, felé fordulok.

- Minden rendben? – kérdezem kiváncsian.

Gyorsan bólint, de szeme ide-oda mozog.

- Igen. Sajnálom. Csak annyi ember van itt.

Elfelejtettem, hogy minden új neki. Emberek. Nyilvánosság. Még mindig hadilábon áll vele. Lehet, hogy túl sokat akartam.

- Akarsz itt maradni, amíg én beszélek Johannával? Leülhetsz itt az előcsarnokban. Libby majd vigyáz rád. Ő a recepciós – mutatok az előcsarnok közepén levő asztalnál ülő középkorú nőre, aki előtt számítógép van.

Tris az asztal felé pillant, aztán megrázza a fejét. 

- Nem, veled akarok maradni – mondja halkan.

Bólintok, megszorítom a kezét és a lifthez vezetem. 

Johanna irodája az ötödik emeleten van. Megnyomom az ötös gombot, és a lift dübörögve elindul. 

Pillanatok alatt Johanna irodája előtt vagyunk, és én bedugom a kártyámat a zárba, mely sípol egyet, mielőtt kinyílik. 

Johanna telefonál, amikor belépünk, de megáll a mondat közepén, amikor meglátja Trist. 

Valamit még motyog a telefonban, aztán leteszi a kagylót.

- Beatrice Prior – mondja, megdöbbenés hallatszik a hangjából.

Tris kihúzza magát, elengedi a kezem.

- Jó újra látni, Johanna – mondja Tris. 

Johanna rám néz, csóválja a fejét. 

- Tobias, magyarázattal tartozol.

Felsóhajtok.

- Van néhány órád?


Johanna megdöbbent, de nem is számítottam másra. Az elején kezdjük, attól, hogy megtaláltam Trist a laborban Matthew-val és Christinával, egészen addig, hogy Johanna úgy néz ki, mint aki mindjárt elájul. 

- Tobias, ez… - elhallgat, tetőtől-talpig végigméri Trist. - … Ez hihetetlen – fejezi be. 

- Tudom – mondom vállvonogatva. – De itt van.

Johanna újra Trisre pillant, aki most másfelé néz. 

Johanna ráncolja a homlokát egy pillanatra, aztán az asztalához megy, keresgél valamit a papírjai között. Oldalra dönti a fejét.

- Christina mondta, hogy szerinte pontosan miben kellene segítened?

Tris megvonja a vállát.

- Nem igazán beszéltem vele erről. – Rám néz, aztán vissza Johannára. – Nem akarok beleavatkozni semmibe. Ezelőtt is bajba kerültem.

Bajba. Halott volt, ez azért több annál.

Johanna bólint, majd a szemembe néz.

- Tobias, óvatosnak kell lenned. 

- Miért? Mit nem mondtál el nekem? – Az asszisztense vagyok, de Johanna ritkán mond el mindent, ami történik. 

Felsóhajt.

- Rengeteg oka van, hogy néhányan azt szeretnék, hogy Tris visszatérjen, de egyik sem jó.

Összehúzom a szemöldököm.

- Johanna, mit tudsz?

Könyörögve nézek rá. Tudnom kell, mert ha valami történik Trisszel… megint. Nem hiszem, hogy túlélném.

Johanna mély levegőt vesz.

- Tobias, David úgy néz ki, hogy… visszatért – mondja halkan.

- …visszatért? – mondom.

- David? – kérdezi Tris.

Johanna bólint.

- A memóriaszérum teljesen újraindította a Hivatalt. Jó terv volt. Újra kellett tanulniuk mindent, ami jó volt, de volt némi esély, még ha kicsi is, hogy a dolgok visszaváltoznak olyanná, mint voltak. 

Tris és én egymásra nézünk, mielőtt Johanna folytatja. 

- Vagy az emberek. Néha, ha esélyt adsz valakinek, hogy újra kezdjen mindent, olyanná válik, amilyenné akar. Lehet, hogy ugyanúgy fog gondolkodni, mint előtte. És David esetében… ez történt. 

Felém nyújt egy papírlapot, amit eddig a kezében tartott. 

Az elmúlt hónapban történt halálesetek listája. Feltételezett génkárosultak vannak felsorolva.

Katherine Tiegel – „génkárosult” – meggyilkolták – nyitott akta

Jeremy Beats – „génkárosult” – meggyilkolták – nyitott akta

Stacie Rerel – „génkárosult” – meggyilkolták – nyitott akta

És így tovább egy egész oldalon keresztül.

Fejemet rázva nézek fel Johannára. 

- Tehát… mit mondasz? David áll a gyilkosságok mögött?

Johanna sóhajt.

- Még nem tudjuk bizonyítani, de a jelek erre utalnak. 

- De miért? – rázom meg a fejem.

- Ő egy genetikailag tiszta társadalmat akar létrehozni. Ahol nincs helye a „károsodásnak”. Azt hiszi, ez az egyetlen lehetőség. Megszállottja lett a tökéletes világ ideológiájának. 

Behunyom a szemem.

- Akkor kezdődik minden elölről, ugye? – mondom halkan. 

Johanna felsóhajt.

- Nem akartalak belekeverni. Olyan sok mindenen mentél már keresztül. 

Tris a papírért nyúl, odaadom neki. Végignézi a dokumentumot, aztán megrázza a fejét.

- De mit akar tőlem? David nem emlékezhet rá, hogy ki vagyok… ugye?

Johanna bólint.

- Nem hiszem, hogy tudja, de ha kutatott, borzasztó sokat megtudhatott rólad. Megtartottunk néhány felvételt arról, hogy mi történt, hogy mit tettél. Biztos, ami biztos. Nem hiszem, hogy rájött, neki mekkora része volt benne. A felvételben nincs arról szó, hogy miért tetted, amit tettél, vagy hogy te használtad a memóriaszérumot. Csak homályosan utal arra, hogy milyen fontos volt ez neked. Hogy meghaltál érte. Ha David összerakta a részleteket, kitalálhatta, hogy milyen nagy részed volt a dolgokban… Megcsavarhatta, és mártírt csinált belőled, azt mondva, hogy meghaltál a genetikailag tiszták jogaiért. Biztos vagyok benne, hogy sok ember követné őt és téged. Te vagy a megtestesült Elfajzottság, és akiket beoltottak a szérum ellen, csak őt tudják pontosan, mi történt. És ők követnének téged bárhova. Biztos, hogy mindent meg fog tenni, hogy a csapatában legyél.

Tris rosszallóan bámulja a papírt.

- De Christina ötlete volt, hogy visszahozzanak. Nem Davidé.

Bólintok. Ez igaz.

Johanna az íróasztalához lép, és beüt valamit a számítógépébe. Felénk fordítja a monitort, és egy kép jelenik meg rajta. Christina van rajta és Matthew, és egy tolókocsiban ülő férfi. Egy biztonsági kamera fekete-fehér képe. A férfi a tolókocsiban David. Tudom, mert az arcát nem tudom kiverni a fejemből. Ő volt az, aki megölte Trist. 

Elfordítom a fejem.

- Figyeltük David tevékenységét egy ideje, hátha történik valami. Rájöttünk, hogy Christina és Matthew néhányszor találkozott vele az elmúlt hónapban, de soha nem gondoltuk volna, hogy Trist akarják visszahozni a halálból.

Ennek van értelme.

Honnan lett volna Christinának megfelelő információja arról, hogy mit kell csinálniuk aznap a laborban? Matthew okos, de még senki sem próbált valakit visszahozni a halálból. Senki.

Tris felemeli a papírt.

- Miért nem csinál senki semmit ezzel? Még többen fognak meghalni, ha nem állítjuk meg őket. 

Johanna bólint, idegesnek látszik.

- Erre rájöttünk, de nem tudjuk bizonyítani, hogy ő áll emögött. Ügyesen eltünteti a nyomait. Balesetnek álcázták mindet. Megteszünk minden tőlünk telhetőt. 

Trisre nézek, és látom, ahogy forognak az agytekervényei. Félek attól, ahova ki fog lyukadni.

Nem akarom újra belekeverni.

Többször nem.

Felnéz Johannára.

- Meg kell adnunk neki, amit akar – mondja halkan.

- Ezt hogy érted? – kérdezem gyorsan, halálra rémülve. A kezeim remegnek.

Megrázza a fejét.

- Ő engem akar. Ha megadjuk neki, amit akar… Több ember nem fog meghalni. Nem hagyhatom, hogy emberek haljanak meg miattam.

Tudom. Ezt tudom róla. Nem hagyta azt sem, hogy Caleb meghaljon érte. És nem fogja megváltoztatni a véleményét csak azért, mert ezeket az embereket nem ismeri. 

Túl jó ember ahhoz, hogy a saját élete legyen neki fontos.

- Nem gondolod, hogy David annak fog használni, amit ő gondol? Mártírnak. Felhasznál, aztán meg fog ölni.

Tris rám néz, az ajkai remegnek, beleharap, hogy megállítsa.

- Tobias… - Nem tetszik, ahogy a nevemet mondja, mintha egy kisgyereket akarna megbékíteni. – Minden nap, amióta visszatértem, olyan, mint… egy ajándék. De… Lehet, hogy ez az, amire hivatott vagyok, lehet, hogy ez a célja…

- Nem! Nem! – A harag felgyülemlik bennem, és kitör, már tetőtől-talpig remegek. Nem akarhat újra elhagyni. Ez nem lehetséges. Ez nem történhet meg. – Nem kell ezt tenned. Neked nem. Nem. Nem engedem. – Elcsuklik a hangom.

- Tobias, gondolkodj. Nem hiszem, hogy tényleg itt kellene maradnom, amikor emberek halnak meg azért, mert itt vagyok… Milyen ember lennék akkor?

Megrázom a fejem, behunyom a szemem. Ez nem történhet meg.

- Hogy teheted ezt velem megint? – Úgy érzem, nem kapok levegőt. 

Lehunyja a szemét, mint aki elzárkózik a fájdalomtól, mint aki nem akarja látni, mit tesz velem.

- Ne! Nyisd ki a szemed, a fenébe is! Nézz rám! Nézz rám! Látod, hogy mit teszel velem? Nem leszek rendben! Nem leszek jobban nélküled! Ne merészeld megpróbálni, és bűntudatot kelteni a gondolkodásoddal.

Kinyitja a szemét, és látom, hogy könnyek gyűlnek a szeme sarkában. 

- Én csak nem akarom, hogy bárki meghaljon miattam! Nem kellene itt lennem, ez nem fair!

- Az élet nem fair, Tris!

- Tobias, kérlek! Sajnálom, meg kell értened…

- Nem! Te értsd meg! Nem fogsz elmenni egy öngyilkos küldetésre! Újra!

- Akkor mit csináljuk, mi? Ez nagyobb mit te és én. A világ a tét!

- MINDIG a világ a tét! – félig nevetek, félig sírok, mert pánikban vagyok. Nem tudom elhinni, hogy ez történik megint. Könyörögnöm kell neki, hogy mentse meg a saját életét, megint.

- Tennünk kell valamit – mondja halkan.

Bólintok. Játszani akar. Jó. Akkor játszunk.

- Igazad van. Tennünk kell valamit. De nem fogsz mégegyszer mártírt játszani. Az nem tisztességes. Most én jövök. Én megyek. Én leszek David mártírja, én fogok meghalni a hülye célja miatt, és akkor megkapja, amit akart. A gyilkosságok megszűnnek, vagy nem, de megteszünk minden tőlünk telhetőt. Mindenki jól jár.

Tris hitetlenkedve néz rám.

- Hogyhogy mindenki jól jár?

Látszik rajta, hogy a gondolat, hogy meghalhatok, darabokra töri. Jó. Ezt akartam elérni. Ő elmegy, és meghal, és jó érzés neki, mert jó ügyért tette, de nem tudja, milyen érzés, amikor egy részedet kitépik 

És csak azért élsz, mert azt mondják, hogy ezt kell tenned. Fogalma sincs, hogy milyen ez. 

Bólintok egy kicsit.

- Nem jó érzés, ugye?

Csak bámul rám.

- Mi?

- Amikor az, akit szeretsz, feláldozza magát. Bármi az ok, nem jó érzés. Vagy igen?

Megkönnyebbülten felsóhajt.

- Nem… nem az – hunyja le a szemét.

Felé nyúlok, megérintem a karját.

- Tris – sóhajtom -, csak adj egy kis időt. Adj időt, hogy találjuk más megoldást. Adj esély, hogy kitaláljak valamit. 

Rám néz, és bólint.

Johanna felé fordulok.

- Biztos vagy benne, hogy Christina Davidnek dolgozik?

Johanna bólint.

- Nagyon úgy néz ki.

A telefonomért nyúlok, és tárcsázom Christina számát. A hangposta jelentkezik. 

Szorosan markolom a telefont, miközben beszélek.

- Ide figyelj te jelentéktelen, tudatlan, önző kislány – mondom halálosan komolyan. – Megmondhatod a főnöködnek, hogy nem érdekel, mit akar Tristől. Nem fogja megkapni. Vége. Mondd meg neki, hogy keressen egy új szuperhőst a genetikailag tiszta szónoklatához, és Trist hagyja ki belőle. Ó, és Christina? Ha te vagy Matthew a közelébe jöttök, Uriah sírjára esküszöm, hogy megöllek. Érthető?

Lecsapom a telefont. Tris úgy bámul rám, mintha nem hinné el, amit hallott. Ki nem állhatom ezt.

- Nem fognak megkapni. – Kifújom a levegőt. – Egyszerűen nem kapnak meg. Oké? – Magamhoz húzom, szorosan a mellkasomhoz szorítom. – Az enyém vagy, csak most kaptalak vissza – sóhajtom. – Nem vehetnek el tőlem.

- Tudom – sóhajtja. – Téged sem kaphatnak meg.


2 megjegyzés:

  1. Azta paszta :O Az eleje nagyon jól indult ... utána meg ráztam a fejemet hogy Tris újra megakar halni... és pont nem érdekli Tobias érzései -.-" De hála az égnek nyert a fordított pszichológia :3 Mondtam már,hogy utálom Christinát ? Nem ? Akkor most mondom .___. Nagyon szépen köszönjük a fordítást,már alig várom a következő részt <4

    VálaszTörlés
    Válaszok
    1. Körülbelül hasonló a véleményem. Majdnem bőgtem fordítás közben, mondom, nem igaz, hogy megint ez történik... Igen, én is sikeresen megutáltam Christinát. Örülök, hogy tetszett!

      Törlés