FIGYELEM! CSAK AZOK OLVASSÁK EL, AKIK OLVASTÁK A HŰSÉGEST!
Itt a mai fanfiction adag, a Feltámadás 13. fejezete. David terve működésbe lép, és Tobiasnak különös álma lesz. Mindent megtudhatok a fejezetből.
Köszönjük Mártinak a fordítást! Továbbra is örülünk minden véleménynek.
Az előző rész tartalmából:
Cara kórházba került, elveszítette a babát. David viszont rajta keresztül akar eljutni Négyeshez. Tris és Tobias az Önfeláldozókhoz mennek, Evelynnél kapnak menedéket.
13. fejezet
CARA
Arra ébredek, hogy egy fegyver csöve mered az arcomba. Hátracsúszok az ágyban, amennyire csak tudok, de még így is kényelmetlenül közel van.
Semmi mást nem látok, csak a fegyvert, olyan sötét van.
Levegő után kapkodok.
- Helló…? – mondom a sötétségbe. Pislogok néhányat és a körvonalak kezdenek formát ölteni.
Christina.
Christina szegezi rám a pisztolyt.
- Christina? Mit… mit csinálsz?
- Kelj fel – mondja sötét hangon.
Kilélegzem.
- Nem tudok… Két infúzió is rá vagyok kötve, és szükségem van az oxigénre. Nem tudok nélküle lélegezni.
Christina felhorkan.
- Biztosan kötekedni akarsz egy pisztolyt tartó emberrel? Azt mondtam, kelj fel.
Nyöszörgök, aztán kiakasztom az oxigéncsövet az orromból.
Sokkal nehezebb lélegezni nélküle.
Veszek egy mély lélegzetet, és kihúzom az infúziót a csuklómból. Felnyögök a fájdalomtól, ahogy egy vércsepp végigcsorog a karomon.
- Csend legyen! Megőrültél? – mondja Christina, és körülnéz. – Jézusom, maradj csöndben!
Lassan felállok, a kórházi hálóing lazán lóg rajtam.
- Figyelj! – Christina a halántékomhoz szorítja a pisztolyt. – Eljössz velem valahová, oké? Nem kiabálsz, nem sírsz, csak teszed, amit mondok, rendben? Megértetted, igaz? Elvégre Művelt vagy.
Megrázom a fejem.
- Már nincsenek csoportok. Az vagyok, aki lenni akarok.
Négyes és én ezt szoktuk mondani, hogy a földön maradjunk. Miután a csoportrendszer megszűnt, nehéz volt alkalmazkodni.
Christina a szemét forgatja.
- Igen. Mindegy.
- Mi a fene történt veled, Christina? – mondom, próbálva legyőzni az idegességemet, amit a pisztoly okoz.
- Megtanultam, hogy vannak dolgok, amikért érdemes küzdeni.
Megrázom a fejem.
- Mindegy, mit mondott David… nem igaz. Ha az lenne, miért rejtőzködne az árnyékban, és kényszerítené Trist, hogy legyen a csapatában?
- Te nem tudsz semmit – suttogja.
- Azt tudom, hogy Will gyűlölne ilyennek látni téged – mondom kis fejrázással.
- Ne beszélj Willről. Alig ismerted.
Kibuggyan belőlem a nevetés.
- Az öcsém volt. Sokkal jobban ismertem, mint te.
Christina visszahúzódik egy kicsit, a pisztoly megremeg.
- Ennek semmi köze Willhez.
Megnyalom az ajkam.
- Mindennek van hozzá köze. Ő nem akarta volna ezt, Christina, és gyűlölne, amiért bántani akarsz engem.
Christina lenéz a kórház padlójára egy pillanatra, aztán vállat von.
- Nos, akkor úgy látszik, nincs mit vesztenem. – Erősebben fogja a pisztolyt. – Egy kis vidéki utazásra megyünk. Mozogj! – Az ajtó felé lök.
Elindulok, a fegyver ezúttal a gerincemnek nyomódik.
Bárcsak okosabb lettem volna. Gondolhattam volna rá, hogy hagyjak valami üzenetet, vagy jelet valakinek, de olyan váratlanul ért a dolog.
Még teljesen felébredni sem volt időm.
Christina a parkolóba vezet, és egy fekete, színezett üvegű autó hátsó ülésére lök.
Az autó belül is sötét és nagyon csöndes.
Az első és a hátsó ülés el van választva, ezért annyira őrülten csöndes.
Összegömbölyödöm az ülésen, és sírni kezdek.
TOBIAS
Egyedül vagyok egy szobában a Bátrak központjában.
Már rég nem voltam itt, de minden ugyanolyannak tűnik.
Nem szeretek itt lenni.
Túl sok az emlék.
Túl sok arc, akit el akarok felejteni.
- No, csak nem maga Mr. Négy félelem?
Megdermedek, aztán pánikba esem.
Ne. Ne így.
Lassan megfordulok, és olyasvalakivel találom szemben magam, akiről azt hittem, többé nem fogom látni.
Eric.
- Mi van? Semmi ölelés? – kérdezi, piercingjei csillognak a fényben.
Megrázom a fejem.
- Megöltelek. Ez nem a valóság. Ez nem lehet valóság. Te halott vagy.
Megállok, valójában ez nem is olyan hihetetlen.
Már más ember is jött vissza a halálból, de ki a fene hozná vissza Ericet?
- Csak mert nem vagyok valóságos, nem jelenti azt, hogy nincs mondanivalóm a számodra.
Felnyögök.
- Nem érdekel, mit akarsz mondani, Eric. Te csak egy báb vagy. Sosem kedveltelek, és soha nem akartam részt venni a kis erődemonstrációdban.
Eric megvonja a vállát.
- Néhány dologról beszélni akarok veled. Mint például az idióta választásaidról.
- Az ÉN idióta választásaimról? Te viccelsz velem.
Egy képernyő is van a szobában. Eddig nem vettem észre, talán csak most került ide. Tris arca jelenik meg rajta.
Még a képernyőn, egy álomban is gyönyörű.
- Róla kell beszélnünk.
Vállat vonok.
- Nem akartam beszélni veled róla akkor sem, amikor éltél. Miből gondolod, hogy most akarok?
- Gondolj arra, mit adsz fel. Ezért a kis ribancért.
Düh áramlik végig bennem.
Rég nem volt fegyver a kezemben, de valahogy most ott van.
Felemelem, és rácélzok.
- Nem sértegetheted a barátnőmet. Különösen, mióta egyszer már megöltelek.
Eric nevet.
- Nos, azt hallottam mostanában, hogy két barátnőd van.
A képernyő változik, Cara képe váltja fel Trisét.
- Ennek mi értelme?
Eric felemeli a kezét.
- Én csak segíteni próbálok választani közülük, Négyes. Miből gondolod, hogy a kis ribanc nem fog újra elhagyni? Vagy ami még jobb, önként elhagy?
- Szeret engem. Ez az, amit gondolok.
Eric megrázza a fejét.
- Lehet, hogy szeretett. A hangsúly a múlt időn van. Ő most már más. „Szuper Tris”, vagy mi.
Megtorpanok.
Nem.
Ő ugyanaz.
Ő Tris.
Ez a mi második esélyünk.
- Menj a pokolba, Eric – mondom, újra felemelem a fegyvert. – Száz százalékig bízom benne. Ezt te is tudod.
Eric nevet, és én visszaemlékszem, mennyire utáltam ezt a hülye nevetését.
- Elment az eszed, ha azt hiszed, Cara nem fog megsérülni.
- Mit tudsz te erről? – mondom, kicsit lejjebb eresztem a fegyvert.
- Sokat. Elég sokmindent megérzek odaát.
Újra felnyögök. Ez a legrosszabb álom.
- Meg fogom védeni. Jól lesz.
- Lehet, hogy igen, lehet, hogy nem – vonja meg a vállát Eric.
Nem szeretem, ahogy rám néz. Olyan… önelégült. Mintha tudna valamit, amit én nem.
- Te tényleg egész éjszakára a kórházban hagytad? Egyedül? Úgy gondolod, hogy bár meg akarták ölni, nem kell neki a huszonnégy órás felügyelet?
- Nem tudsz te semmit. Menj a pokolba.
Újra felemelem a pisztolyt, egyenesen a szívére célzok.
- Oké, mesterlövész, megyek… csak még egy dolog.
Lejjebb engedem a fegyvert, a szemem szikrázik a dühtől.
- Mi van?
- Elkaptad már a Szerencsétlent?
Meghúzom a ravaszt, de Eric már eltűnik, mire a golyó odaér.
Izzadságban úszva ébredek fel, Tris mellettem fekszik.
Mélyen alszik, szorosan a takaróba burkolózva.
Nehezen kapok levegőt.
Biztosan korán van, ahogy a fény beszűrődik az ablakon.
Ledobom a takarót, és kezdem magamra rángatni a ruháimat. Mindegy mit kapok elő, fel kell öltöznöm gyorsan.
Meg kell győződnöm róla, hogy Cara jól van.
- Mit csinálsz?
Tris most ül fel, kezével a szemét dörzsöli. A mozgásom felébresztette.
- Én… megyek Caráért.
Tris pislog, aztán az ágy mellett álló órára néz.
- De én azt hittem, nem engedik ki délig. Még csak nyolc óra – ásít.
- Tudom. Csak… meg akarok győződni róla, hogy rendben van…
- Jól vagy?
- Igen… csak… volt egy rémálmom – motyogom.
Megérinti a hátamat, ujjai a tetoválásomat cirógatják.
- Nem a te hibád, Tobias. Ami Carával történt… nem a te hibád – mondja halkan.
Behunyom a szemem. Akkor miért érzek így?
Bólintok.
- Tudom. Csak… biztos akarok lenni benne, hogy biztonságban van. Nincs senkije rajtam kívül.
Tris bólint.
- Oké… Akkor menjünk.
Felkapja az egyik pólómat, és a farmert, amit tegnap is viselt.
Annyira hálás vagyok neki, hogy már szinte fáj.
TRIS
Gyorsan köszönünk Evelynnek, és már kint is vagyunk az ajtón. Evelyn még annyira sem nézett rám, mint a cipőjén a koszra. Nem szólok Tobiasnak emiatt, mert nem akarom még ezzel is idegesíteni.
Megérkezünk a kórházhoz. Tobias megragadja a kezem, és gyakorlatilag berohanunk. Elérjük a recepciót, egy nővér fogad minket.
- Helló – mondja a szép, vörös hajú nővér. – Mit tehetek önökért?
Tobias megadja a nővérnek Cara nevét, ő pedig begépeli a számítógépbe.
- Ó… itt az áll, hogy Carát tegnap kiengedték.
Tobias rám néz egy pillanatra, aztán megrázza a fejét.
- Nem… ez valami tévedés. Tegnap voltunk itt. Az orvos azt mondta, hogy egy éjszakára itt kell maradnia.
A nővér ráncolja a homlokát, aztán újra a számítógépre néz.
- Hmm… nem. Sajnálom. Ő már nincs itt.
Nincs más magyarázat. Megtalálták, mi pedig elkéstünk.
Tobias olyan erősen szorítja a pultot, hogy az ujjai kifehérednek.
Megérintem a vállát.
- Tobias, nyugodj meg, csak… gyere, beszéljünk egy kicsit. – Gyengéden húzom a karját.
Ököllel a recepciós pultra üt. Az asztal megrázkódik, a nővér pedig döbbenten néz.
- Sajnálom – suttogom neki, és elhúzom Tobiast a sarokba. – Hé, meg fogjuk találni, oké? Ez még nem a világvége, érted?
- Megígértem neki…
- Tudom – suttogom, megfogom a kezét, és megérintem az arcát. – Tudom. Meg fogjuk találni, ígérem, Tobias. Meg fogjuk találni. Hiszel nekem?
Lassan bólint, bár látom, hogy nehezére esik.
- Minden rendben lesz… csak bízz bennem.
Magamhoz húzom, köré fonom a karjaimat.
Lehajtja a fejét, orrát a vállamba fúrja.
Az egyik részem szereti, amikor ilyen, mert ilyenkor teljesen megnyílik nekem.
Megcirógatom a tarkóját, ujjaim a hajába siklanak.
- … Csak bízz bennem – suttogom újra, magamhoz szorítva.
- … Tris?
A hang mögülem jön. Ugrok egyet, elhúzódom Tobiastól.
A kijárat felé indul, mi pedig követjük.
- Zeke! – kapom a kezemet a szám elé, majd gyorsan megölelem.
Ahogy hátralépek, meglátom Shaunát mögötte, és a szívem kihagy egy pillanatra, amikor meglátom a járógépét.
- Shauna… - Megrázom a fejem, miközben őt is megölelem. Ő is átölel.
- Elmentünk meglátogatni… a lakáshoz, de… - mondja Shauna.
Tobias felsóhajt.
- Az már többé nem lakás.
- A főbérlő elmondta, mi történt, és hogy Cara itt van. Úgyhogy eljöttünk meglátogatni, és nézd, itt találunk titeket…
Felnézek Tobiasra, aztán vissza Shaunára és Zekére.
- Sok minden meg kellene beszélnünk…
Tobias visszapillant a recepcióra.
- Igen… de nem itt. Gyertek velünk.
Azért sajnálom Cara-t. Vajon mi lesz Vele? Mintha ez a fejezet rövidebb lett volna, vagy csak Én éreztem így, mert olyan gyorsan olvastam?
VálaszTörlésKöszönöm a fordítást és várom a további részeket! :)
Köszönöm, hogy mindig írsz véleményt. Nagyon sokat jelent nekem. Hát igen, Carának ezután sem lesz fenékig tejfel az élete. A fejezet egyébként nem volt rövidebb az átlagosnál, úgyhogy biztos te olvastál gyorsan. Én is voltam már így. Annyira olvastam, hogy egyszer csak azt vettem észre, hogy vége a fejezetnek. Továbbra is várom a véleményedet. Puszi
Törlés