Fanfic fordítás: Megint te - 16. fejezet

Meghoztuk a Megint te 16. fejezetét. Egy kis kötélcsúszdázásra, valamint a szerelmi szálak további bonyolódására lehet számítani. Jó olvasást!

A fordítás Márti érdeme!

Az eredeti történet ITT olvasható.

16. fejezet – Zeke

NÉGYES

Bizonytalanul, de visszagyalogolok Trisszel az épülethez. Remegek és izzad a tenyerem. Rémült vagyok. Magam miatt csinálom, úgyhogy elég baj, hogy úgy érzem, mintha agyonütöttek volna. Annyira makacs vagyok a félelmekkel való szembesüléssel kapcsolatban, hogy szinte soha nem érzem őket valóságosnak; mintha a fejemben elképzelt félelmek nem is lennének olyan rosszak, mint a valóságban. De azt hiszem, ez normális. Akkor kellett volna gondolkodnom, mielőtt ezt az elhamarkodott döntést hoztam, hogy idejövök. Most kényelmetlen helyzetbe hozom magam Tris előtt, és még azt a kevés tiszteletet is elveszítem a szemében, ami eddig megvolt. 

- Biztos, hogy meg akarod csinálni? Tudod, hogy soha nem ítélnélek el. – A szemembe néz, és látom benne az aggódást és a törődést. Nem hiszem, hogy bárki így nézett rám valaha is. Tudom, hogy soha nem ítélne el, de ha most meghátrálok, akkor én fogom magamat, és hiába mondja, tudom, hogy csalódna bennem. Tudom. 

- Biztos, Tris. 

Megérkezünk a Hancock épület tetejére, én pedig nem kapok levegőt. Újra Trisre nézek. Úgy látszik, elmerül a gondolataiban, a szemei a távolba merednek. Gondolom, másoknak a felhőkarcolók és a naplemente csodálatos lehet, de nekem inkább nyugtalanító.

- Túlleszünk rajta – mondja. Okosabb, mint én. Érezheti a vonakodásomat. 

- Igen – sóhajtom. 

Megragadja a hevedert, és becsatolja magát, aztán a kezembe nyom egy másikat. Én még nem állok készen erre.

- Ne aggódj, csak néhány másodpercig tart. Csukd be a szemed, ha kell. 

- De akkor elveszti a célját, nem?

- Olyan makacs vagy. – Megrázza a fejét, és elmosolyodik. – Ez tetszik. 

Talán élvezném ezt a bókot, ha nem lennék pánikban. 

- Hé, izé… csak egy javaslat, de nem jönnél velem?

- Menjek veled?

- Igen, esetleg, én bekötném magam, te meg belém kapaszkodhatnál. Nem azért, mert azt szeretném, hogy kapaszkodj belém, csak, tudod… ja…? – Megtorpan, és elakad a szava, ez enyhíti az izgalmamat. Nevetek. De igaza van, több okból is tökéletes ötletnek hangzott. 

- Persze. – Mosolyog. Vagy legalábbis megpróbál. – Gyere ide – motyogja, majd megragad és magához csatol. Hát ez az, Tobias. El sem hiszem, hogy mire készülök éppen. Behajlítjuk a térdünket, és felkészülünk az ugrásra.

Arra készülünk, hogy leugorjunk egy öt emeletes épületről. Szent ég, miért csinálom ezt?

- Kész vagy? Háromra. Egy…

Ha meghalok, nem lesz senki, akinek azt mondanom, hogy szeretlek. Tris talán mégis. De ha a kötél elszakad, mindketten meghalunk. Nem tudom megtenni. 

- Kettő…

Ha meghalok, soha nem tudom megmondani Trisnek, hogy tetszik nekem. Soha nem csókolhatom meg. 

- Három…

Ha meghalok… A gondolataimat félbeszakítja az érzés, hogy a lábam elhagyja a talajt. A szívverésem annyira felgyorsul, hogy nem csodálkoznék, ha szívrohamot kapnék. 

Hirtelen visszapörgetném az időt, de már késő. Már zuhanok a föld felé, és úgy kapaszkodom belé, mintha leesnék, ha nem teszem. Olyan hangosan kiabálok, hogy legszívesebben befognám a fülem. Úgy érzem, a kiáltás belülről jön, kitölti a mellkasomat, a torkomat, a fejemet. A szél csípi a szememet, mégis nyitva tartom, és ezzel a pánikkal teli pillanatban megértem, hogy miért így csináljuk, arccal előre. Azért, mert olyan érzés, mintha repülnénk, mint a madarak. 

Aztán rájövök, hogy már megálltunk. A talaj csak néhány lábnyira van alattunk. Általában vannak ott emberek, hogy elkapjanak bennünket, de most el kell rugaszkodnunk a faltól, és talpra érkezni. Soha nem panaszkodnék, hogy ilyen közel vagyok Trishez. 

Egyszercsak szilárdan állunk a talajon. Újra tudok gondolkodni. Lecsúsztam egy épületről. Szembenéztem a félelmemmel. Tris segített benne. És nagyon hálás vagyok neki ezért. 

- Jól vagy? – kérdezi nyugtatgatóan. 

Ahelyett, hogy válaszolnék, magamhoz húzom, és átölelem. 

- Megcsináltad – kuncogja. 

- Megcsináltuk. Köszönöm. 

Csendben megyünk vissza a központba. Megcsókolom a homlokát, mielőtt bemegy a lakásába. Az ajtónak dőlök mosolyogva, és nem tudok róla, hogy ő ugyanezt csinálja a másik oldalon. 

Azon a reggelen, talán életemben először, mosolyogva ébredek. Lemegyek az étkezőbe reggelizni, de valami megállít útközben. Zeke. Pokolian néz ki. A haja kócos, a szemei vérágasak, a pólója pedig fordítva van. 

- Mi történt? – kérdezem. Úgy néz ki, mindjárt sírni kezd, ami azt jelenti, hogy valami szörnyűségnek kellett történnie. 

- Shauna szakított velem. – Megtört a hangja. Ő és Shauna már azelőtt is együtt voltak, hogy én idejöttem. Szerelmes volt belé, és valószínűleg még mindig az. Azt hittem, őket egymásnak teremtették. Mi történt?

- Miért?

- Nem tudom miért! Nem csináltam semmit, és amikor reggel meg akartam csókolni, annyit mondott, hogy „nem lehetek veled többé”, aztán elment. Mi a fenét csináltam?

- Ez jó kérdés.

- Ó, Istenem, mit csináljak most? Nem tudok nélküle élni. Ő az enyém!

Őszintén szólva fogalmam sincs, mit mondjak neki. Soha nem volt komoly barátnőm, és soha nem voltam még szerelmes. Csak bámulok rá, ami nyilvánvalóan rossz dolog egy megtört szívű Pedraddal szemben. 

- Ne nézz rám így! Mondj valamit, Eaton! Segítségre van szükségem, és kérlek, hogy segíts, vagy hagyj békén, ha nem tudsz, mert még soha nem volt barátnőd.

- Nem fogom emiatt szégyellni magam, Zeke – mondom komolyan. – Nézd, beszéljünk inkább rólad, mert ez rólad szól, nem? – Legszívesebben bevágnék neki egyet, de két okból nem teszem. Egy: mert a legjobb barátom. Kettő: mert nem tudja, mit mond, csak a fájdalom beszél belőle. Abban van gyakorlatom. 

- Minden rendben? – szólal meg egy vékony hang. Ez Tris. Mindig megment. Halványan rámosolygok.

- Azt hiszem, Zeke-nek egy lány tanácsára van most szüksége. 

Zavartan néz rám, de én magukra hagyom őket, hadd beszélgessenek. Tudom, hogy Tris tudja kezelni a helyzetet. Annyira önzetlen és okos; ki fog találni valamit. 

TRIS

- Mi történt, Zeke? – kérdezem, miután Négyes lelépett. 

- Shauna kidobott. – Elmagyarázza, mi történt, és nagyon megtörtnek hallatszik. Meghökkenek. Shauna és én jó barátok vagyunk, és soha nem mondott nekem erről semmit. Én is megbántottnak érzem magam. Elmondhatta volna. Hacsak… - Várj, Shauna soha nem beszélt nekem erről, és ha tudtam volna, hogy szakítani akar, szóltam volna. És azt mondod, Shauna nem volt távolságtartó, mielőtt ez történt? Valaminek történnie kellett, hogy ezt tette.

- Igazad lehet, Tris. – Halványan elmosolyodik, aztán másról beszélgetünk, amíg meg nem látjuk…

Shauna sétál be a helyiségbe. Kézen fogva egy másik férfival. Zeke-re nézek, aki zavarodottnak látszik. Szegény fiú. Kirohan a helyiségből, én meg utána. Akkorát üt a falba, hogy valószínűleg megsérült az ökle.

- Zeke! - kiáltom, és visszatartom, nehogy kárt tegyen a falban, vagy magában. - Zeke! Tudom, hogy fáj, de minden rendben lesz. - Két összetört szívű Pedrad két nap alatt. A francba, jó vagyok.

- Miért csinálnak ilyet az emberek? - Úgy hangzik, mintha millió darabra hullott volna. Annyira nyomorultan cseng, hogy alig bírok ránézni.

Mielőtt még bármit reagálhatnék, vagy akár gondolhatnék, a kezébe fogja az arcomat, és megcsókol. Keményen. Nem tudom, miért, de úgy érzem, vissza kell csókolnom. És ekkor a szemem sarkából látom, ahogy egy ismerős alak sietősen elhagyja a helyiséget. 

Következő fejezet  >>