Fanfic fordítás: Feltámadás - 24. fejezet

FIGYELEM! CSAK AZOK OLVASSÁK EL, AKIK OLVASTÁK A HŰSÉGEST!

Fel is került a Feltámadás utolsó előtti fejezete! Nehéz lesz búcsút venni ettől a remek történettől, de azért még nincs vége, még mindig tudnak bonyolódni a szálak, és kikerekedhet belőle egy izgalmas fejezet. Jó olvasást hozzá!

Köszönjük Mártinak a fordítást! Továbbra is örülünk minden véleménynek.

Az eredeti történetet Itt találjátok!

Az előző rész tartalmából:

Cara túléli a lövést, de deréktól lefelé lebénul. Tobias miután jól helybenhagyta az apját, felrobbantja a főhadiszállásukat.

24. fejezet

TRIS

Carát már megmosdatták, mire végre láthatom.

A sebeit lekezelték, a haját megfésülték, és úgy néz ki, mintha minden pillanatban felébredhetne. 

Az egyetlen probléma, hogy mindannyian tudjuk, hogy nem fog. 

Caleb leül a kórházi ágy mellé, kinyújtja a kezét, és gyengéden megérinti Cara kézfejét, mielőtt a kezébe fogná. 

Nézem őket egy pillanatig, csodálkozva, hogy Caleb mikor lett ilyen érzékeny. Amennyire tudom, Caleb és Cara alig ismerték egymást, de emlékeztetem magam, hogy van hatévnyi szakadék aközött, amit tudok és a tényleges valóság között.

- Közel álltatok egymáshoz? – kérdezem kíváncsian.

Caleb felnéz rám, és megrázza a fejét. 

- Nem, nem igazán beszélgettünk, de… - Vállat von. – Ismertem a Művelteknél, vagyis azt hiszem, ismertem őt. Mindig olyan kedvesnek tűnt. Mindig úgy gondoltam, hogy Négyes nem igazán adja meg neki, ami megilleti… Tudod… - Vár egy pillanatot, aztán folytatja. – Mert annyira szerelmes volt beléd.

Megforgatom az eljegyzési gyűrűt az ujjamon; már szokásommá vált, amikor nem találok szavakat, vagy kényelmetlenül érzem magam. 

Apropó Négyes…

- … Utána kellene néznem – mondom halkan. 

Caleb bólint.

- Gondoltam, hogy hamarosan így lesz. Rendben, én itt maradok. 

- Biztos vagy benne?

Bólint.

- Igen, arra az esetre, ha felébredne. Valakinek itt kell lennie.

Igaza van. Valakinek. Én sem akarnék egyedül felébredni.

- Később találkozunk – motyogom magam elé, mielőtt kilépek az ajtón, és végigmegyek a folyosón.

Egyszer csak az autóban ülök, és úgy érzem, végre újra kapok levegőt. A kormánynak támasztom a homlokom, miközben próbálom rendezni a gondolataimat. Annyi minden kavarog a fejemben, hogy nem vagyok biztos benne, hogy sikerül. 

Utálom a kórházakat. 

A szagot, az orvosokat, a szomorúságot…

Ha soha többé nem kellene ide jönnöm, az is túl hamar lenne. 

Előhúzom Caleb mobilját a zsebemből, és tárcsázom a számot, amit Tobias megjegyeztetett velem.

A harmadik csörgésre felveszi.

- Tris.

Úgy mondja ki a nevemet, mintha ez lenne az egyetlen biztos pont a világon, ettől borzongás fut végig rajtam. 

Elmosolyodom, hiszen tudta, hogy én vagyok az, annak ellenére, hogy Caleb számát jelezte a telefonja. 

- Szia! Mi a helyzet? Jól vagy?

Úgy érzem, nem kapok levegőt.

- Jól vagyok. – Hallom az egyenletes légzést, úgyhogy hiszek neki. – Te jól vagy? – kérdezi.

Bólintok, aztán rájövök, hogy nem lát engem.

- Igen… Igen. Jól vagyok. 

Mindketten elhallgatunk egy pillanatra, a csendet nehéznek és ijesztőnek érzem, kimondatlan szavak és érzések töltik ki a köztünk levő teret és a távolságot. 

- … Felrobbantottam – Olyan hirtelen mondja, hogy alig fogom fel, és annyira halkan, hogy nem vagyok biztos benne, hogy jól értettem.

- Mit… robbantottál fel?

- Az épületet. Marcus főhadiszállását… Elszállt. Felrobbantottam.

Szóhoz sem jutok.

Nem tudom, mit mondjak. 

Mit mondhatnék?

Valószínűleg nem volt a legokosabb ötlet…

Ki lehetett odabent?

Érzem, hogy a pánik kezdi szorítani a mellkasomat, de ismerem Tobiast.

Tudom, hogy abban a pillanatban nem gondolt mások életére, vagy, hogy mit fog ez jelenteni a jövőben.

Ő csak a belsejében uralkodó teljes zűrzavarra gondolt.

Nem hibáztatom érte. 

Tudom, hogy Tobias érzékeny most, ha ez a jó szó rá, és nem akarok szembeszállni vele, hátha még rosszabb lesz. Most még nem.

Nagyot nyelek, mielőtt megszólalok.

- Mindenki… jól van?

- Nem tudom. Úgy értem, David valószínűleg bent volt, és a maszkos őrök is… - Szünetet tart egy pillanatig. – Mi jól vagyunk.

Olyan szorosan fogom a telefont, hogy fáj. 

- Mit csináltál Marcusszal?

- Elvitettem a Központba. Van ott egy biztonsági szoba, aminek csak kívül van zárja. Ott van. Úgy gondolom, Johanna tudja kezelni a helyzetet. 

Felsóhajtok. 

- Hol vagy?

- Evelynnél. – mondja halkan.

- Ki van veled?

- Shauna, Zeke és Uriah. Christina és Matthew Johannával vannak. 

Megtorpanok.

- Miért?

- Mert Johanna kihallgatja őket… És mert nem akartam, hogy itt legyenek.

Tudom, hogy mérges rájuk, és megértem, mert néhány órája még én is így éreztem, de már nem.

Most, hogy már tudom az igazat, és ismerem Christina indítékait, a megbocsátás könnyen megy. 

Christina a legjobb barátnőm volt hat évvel ezelőtt.

Így ismerem.

Így akarom újra ismerni.

Hibázott, de ki nem.

Annyit megtanultam, hogy az élet túl rövid ahhoz, hogy haragot tartsunk.

Végtére is, ő segített visszahozni engem, és bár rossz indítékkal tette, de ez nem változtat a tényen, hogy itt vagyok. 

Még mindig hálás vagyok érte. 

Aprót sóhajtok, de most nem erőltetem a Christina-dolgot. 

Nincs olyan érzelmi állapotban.

- Oké… Akkor ott találkozunk. Most jöttem ki a kórházból. 

Nincs válasz.

- Tobias?

- Igen?

Nem tudom, hogyan kezdjem, úgyhogy egyszerűen belekezdek.

- Te… - Szünetet tartok. – Te… nem szeretnéd tudni, hogy van Cara?

Csönd van a telefonban.

- Életben van, Tobias.

Hallom, hogy lélegzik a másik oldalon, de válasz még mindig nem jön. 

- Mesterséges kómában van, de úgy gondolják…

- Találkozunk, ha ideértél.

Szavai olyan váratlanul érnek, hogy szinte sokkot kapok. A telefon kattan, én pedig rájövök, hogy letette, még mielőtt bármit mondhattam volna. 

Tartom még egy ideig a telefont, aztán lassan leengedem.

TOBIAS

A fegyver még azóta is a kezemben van, hogy visszaértünk. 

Evelyn kanapéján ülök egy Önfeláldozó-szürke pólóban és Művelt-kék farmerben. 

A csoportok színein való elmélkedés megnyugtat, és most nagy szükségem van erre. 

A belső érzéseim zavarosak és rosszak. 

Boldog lehetnék. 

Legyőztem a rosszfiúkat. 

Megtaláltam a lányt.

Most már boldogan élhetek, amíg meg nem halok. 

Kivéve, hogy a való világban nem így mennek a dolgok. 

Az én világomban.

Felemelem a fegyvert és célzok, csak hogy lássam, tudok-e. 

A kezem annyira remeg, hogy csoda lenne, ha eltalálnám a célt. 

Mi a baj velem?

- Tobias?

Szinte kiugrok a bőrömből, amikor Evelyn belép a szobába.

Behunyom a szemem, leengedem a fegyvert, és próbálok levegőhöz jutni.

Odasétál a kanapéhoz, és leül mellém. 

Érzem a karjait magam körül, az ujjait körülfonják a fegyvert. Óvatosan lefejti róla az ujjaimat, és leteszi a pisztolyt a dohányzóasztalra. 

A pánik kezd eluralkodni rajtam, de ő megrázza a fejét, és kezét a vállamra teszi.

- Édesem – mondja lágyan. – Minden rendben. Erre nincs szükséged. 

Felé fordulok.

Tudom, hogy igaza van, de kiszolgáltatottnak érzem magam.

Az ajkamba harapok és bólintok, közben az asztalon fekvő pisztolyt nézem. 

Megérinti az arcomat, és kényszerít, hogy ránézzek. 

- Annyira sajnálom, Tobias. Tudom, hogy ez az egész, ami történt… szörnyű volt neked… - Végigsimítja a hátamat. – De tovább kell lépned. Ne hagyd, hogy tönkretegyen mindent, amire eddig vártál.

- Hahó?

Bárhol felismerném Tris hangját. 

Evelyn az ajtó felé pillant.

- Idebent vagyunk! – hívom, és Tris egy pillanat múlva belép a nappaliba.

- Szia… Hol vannak a többiek? – kérdezi, ahogy körülnéz.

Vállat vonok.

- Zeke és Uriah kettesben akartak lenni. Shauna is elment velük együtt. 

Bólint, aztán leül a másik oldalamra. 

Evelyn kettőnkre néz, azután csöndesen kimegy a szobából. Kíváncsi lennék, valaha is megbékél-e Trisszel. 

Nagyon kétlem. 

Tris hangosat sóhajt, és megfogja a kezem. Hozzá fordulok, az ajkaim remegnek, és próbálom visszatartani a könnyeimet. 

- Szia… - mondja halkan. 

Megrázom a fejem, aztán a homlokomat a vállához szorítom, és mélyeket lélegzem. 

Körém fonja a karjait, és úgy tart. 

Istenem, szeretem őt, és ez az egyszerű gesztus annyira megnyugtat.

- Ő… - Elkezdenék Caráról beszélni, de képtelen vagyok.

A szavak a torkomon akadnak. 

A hátralévő életemet azzal fogom tölteni, hogy kiengeszteljem Carát a miatt, amit okoztam neki. 

Trisnek nincs rá szüksége, hogy befejezzem. Válaszol a kérdésemre.

- Stabil. Gyógyul. Úgy gondolják, fel fog ébredni. – Szünetet tart egy pillanatra. – Minden jónak tűnik… csak… - Megtorpan, én pedig nem vagyok biztos benne, hogy hallani akarom a folytatást. - … Lebénult… Deréktól lefelé… Az orvosok azt mondták, nem végleges, és fizikoterápiára lesz szüksége… meg minden.

Carára gondolok, hogy mennyire okos, és hogy még mindig eldöntheti, mihez kezd az életével. Eszembe jut, hogyan ásta bele magát órákra az orvosi lapokba, a tudományos könyvekbe, csak hogy tanuljon valami újat, és ez tette igazán boldoggá. Arra gondolok, mennyire szeretett volna családot, felfedezni a világot, és írni róla. 

Arra gondolok, hogy ezek a dolgok mennyire lehetetlennek tűnnek most a számára. Arra gondolok, hogy ez az én hibám, és az én golyóm tette tönkre az életét.

- … Hallgatnom kellett volna Christinára, amikor azt mondta, hogy hagyjam békén Carát…

- Miről beszélsz?

Felsóhajtok. 

- Annak idején, amikor randizni kezdtem Carával… Christina nagyon ellene volt. Mindig arról beszélt, hogy hűtlen vagyok hozzád… - Ráemelem a tekintetemet. - … És hogy ez nem tisztességes Carával szemben… Hogy csak meg fogom bántani. Tudom, hogy nem erre gondolt, de… Azt hiszem, igaza volt.

- Hé… Ezt nem lehetett megjósolni.

Vállat vonok.

- Tudom, hogy nem.

- Senki nem tudta, hogy vissza fogok térni. 

Behunyja a szemét egy pillanatra, én pedig nehezen veszem rá magam, hogy ránézzek.

- Megmentettél engem. Nem tudtad, hogy a golyó Carát fogja megsebesíteni. 

Lassan bólintok. 

- Tudom, de szerintem Cara nem fogja elfogadni a bocsánatkérésemet. 

Felsóhajt, és hátradől a kanapén.

Így maradunk egy darabig, aztán lassan megmozdul, és most olyan közel vagyunk egymáshoz, hogy a combunk összeér. Felé fordítom a fejem, hogy ránézhessek. 

Vállat von, és egy félmosoly jelenik meg az arcán. 

- Nem örülhetnénk annak a ténynek, hogy megúsztuk? Ez olyan önző dolog?

Bámulok rá egy pillanatig, aztán megrázom a fejem, hogy nem.

A nyakam köré fonja a karját, és magához húz.

Ilyen közel lenni hozzá szinte mámorító.

Kinyújtom a kezem, és megérintem a derekát. 

Az ajkába harap.

- Megcsókolsz?

A kérdése meglepetésként ér.

Megcsókolom a hét bármely napján, a nap bármely szakában, amilyen hosszan csak akarja.

Az ajkamat az övére tapasztom, és abban a pillanatban elveszünk. 

Úgy érzem, minden megérte; minden, amin keresztülmentünk idáig, minden pillanat megérte. 

Megérte, hogy mindenemet majdnem elveszítettem, mert a végén Tris Prior még mindig az enyém.

Eltolom egy pillanatra, kezét az enyémben tartva.

Érzem, ahogy az ezüst eljegyzési gyűrűje a tenyerembe nyomódik. 

Már majdnem elfelejtkeztem róla. 

Majdnem.

Odahúzom magamhoz a kezét, és ránézek a gyűrűre. 

- Hm… Ezzel valamit tennünk kellene.

- Mivel? – kérdezi kíváncsian, oldalra billentve a fejét. 

- A házassággal. 

Összehúzza a szemét egy kicsit.

- Miről beszélsz?

Mély levegőt veszek. 

- Tegyük meg. Hamarosan. Például… Holnap.

Pislog egy-kettőt, aztán megrázza a fejét. 

- Megőrültél? Ezt nem lehet csak úgy elhatározni, meg kell tervezni és úgy értem… Olyan fiatalok vagyunk. 

- Nem… Nem igazán… Te huszonnégy vagy, én huszonhat. 

Kinyitja a száját, hogy mondjon valamit, aztán becsukja. 

- Mi van? – erősködöm.

Megrázza a fejét. 

- Nem tudom. Én… Csak nem így látom, azt hiszem. Nekem kimaradt hat év, emlékszel?

Megfogom a kezét. 

- Hozzám akarsz jönni?

- Természetesen. 

- Akkor ugorjunk bele fejest, mielőbb történik valami, csak… Biztosítsuk be a jövőnket. 

Oldalra billenti a fejét, és egy kis mosoly jelenik meg a szája sarkában. 

- … Oké… - sóhajtja, aztán megcsókolom, mintha az életem múlna rajta. 

Elhúzódik, én pedig felnyögök. 

- Várj… Csak… Várhatnánk… Csak néhány hónapot. Jó lenne… Tudod.. tervezgetni akarok… Legalább egy kicsit… - vonja meg a vállát.

- Lehet, hogy ismételten… rendben kéne hozzuk… az életünket?

Bólintok. 

- Igen… Azt hiszem… A holnap kicsit hamar van. 

Felnevet.

- Szeretlek, Tobias Eaton.

- Én is szeretlek… - sóhajtom, és újból megcsókolom.

MARCUS

Tobias jól elbánt velem, mindenem fáj. 

Úgy látszik, sokat tanult a Bátraknál. 

Nem voltam hozzászokva, hogy ilyen heves és akaratos legyen.

Ami idegesítő volt… egy ideig, de még mindig látom a szemeiben.

A félelmet. 

A rémült kisfiút, aki túlságosan félt a szemembe nézni. 

Már órák óta ülök ebben a szobában; ülök, mert állni nem tudok. 

A karom a falhoz van láncolva, így a felállás fájdalmas lenne. 

Semmi sincs itt, csak fehér falak és járólap padló. Nem láttam, ki zárt be ide, de bárki is volt, nem foglalkozott azzal, hogy ennivalót is hozzon. A gyomrom groteszk hangokat hallat. 

Egy kis kattanó hangot hallok, az ajtóra nézek. Lassan kinyílik, én pedig hirtelen azt kívánom, hogy inkább mégse tette volna.

- Ó, a feleségem – mondom, ahogy Evelyn besétál az ajtón. Aztán az ajtónak támasztja a hátát, amikor becsukja. 

- Ne hívj így. Ettől hánynom kell. A te érdekedben mondom, hogy ne csináld, mert ha kidobom a taccsot, senki nem fogja feltakarítani, és sokáig leszel még itt. 

Nem tehetek róla, felnevetek. Elképesztő, hogy mekkora önbizalma lesz az embereknek, ha azt hiszik, nyertek. 

- Kárörvendeni jöttél, Evelyn?

- Miért tenném azt?

Újra nevetek. 

- A fiad legyőzte a rosszfiút, végül bosszút állt a bántalmazódon, és most itt vagyok bezárva, mialatt te játszhatod az anyukát, holott te voltál az, aki elsőként elhagyta. 

Összekulcsolja a kezét maga előtt.

- Tudod jól, hogy soha nem akartam elhagyni. 

- De megtetted.

Behunyja a szemét, és megrázza a fejét.

- Nem ezért jöttem ide. 

- Akkor miért jöttél, Evelyn? Kérlek, világosíts fel. Megkínálnálak valamivel enni vagy inni, de… - Megrázom a láncaimat. – Akadályoztatva vagyok.

Tekintete a láncokra vándorol és sóhajt egy kicsit. 

- Szörnyű, nem? Fogolynak lenni, én évekig így éreztem. 

- Szóval kárörvendeni jöttél. – Forgatom a szemem. 

- Aligha. Jobb vagyok annál.

Bámulok rá egy ideig.

- Tényleg? 

- Soha nem fog téged szeretni, te is tudod. Ezt tényleg elrontottad. 

Nem tehetek róla, megint felnevetek. 

- Igazán? Azt hiszed, nem szeret engem? Miért gondolod, hogy ez akkora hatással volt rá? A szeretet annak a fiúnak a gyengesége.

- Szeretted? Egyáltalán? Tudtad valaha, hogyan kell szeretni?

- Természetesen, téged is szerettelek, Evelyn, de te mindent eldobtál magadtól…

- Az nem szerelem, amit te csináltál velem!

Megállok, meghökkentett a kiáltása. 

- Az sem szerelem volt, amit te csináltál.

Lehunyja a szemét, aztán tesz néhány lépést hátra.

- Undorító vagy.

- Mégis itt vagy. – Az orromon át lélegzem. 

- Higgy nekem, nem lennék itt, ha másvalaki tudna segíteni nekem. Millió más dolgot is tudnék csinálni a fiammal.

- Ó? Már meghívott az esküvőre? Annyira aranyos.

Ezúttal visszatartom a nevetésemet. 

- Ezért vagyok itt. 

Nem számítottam rá, de ez jó.

- Ó, az esküvő. Nem akarod, hogy megtörténjen. 

Lenéz a földre. 

- Nem akarom, hogy bármi ilyen megtörténjen. Tris mindent tönkretesz, amíg itt van. 

Ez új információ, amire nem számítottam. 

- Nem tetszik, hogy ő foglalta el az első helyet. – A szám mosolyra húzódik. 

- Nem tetszik, hogy mindig kockázatot vállal. Minden perc, amit Tobias vele tölt, veszélyes. Nem akarom elveszíteni, és ha ez azt jelenti, hogy Trist el kell tüntetnem a színről a biztonsága érdekében, akkor megteszem.

- Nos, szerencsédre ki tudunk találni valamit – vigyorgok. Nem néz rám, csak az ajtót bámulja. – Ó, Evelyn. Ne légy szomorú, emlékszel, milyen jó csapat voltunk?

- Ne akard, hogy megüsselek. 

Bólintok.

- Oké. Nekem szükségem van Trisre. Te távol akarod tartani Tobiastól. Ezt könnyen meg tudjuk tenni, csak együtt kell működnöd velem. 

- Oké – bólint rá. 

Mosolygok.

- Jó. Legközelebb, ha bejössz hozzám, be kell hoznod nekem valamit. 

Felsóhajt.

- Mit?

- Megértem, hogy a fiam túlreagálta a dolgot, és felrobbantotta a főhadiszállásomat. Vissza kell menned területre. Van egy doboz eltemetve egy fa alá, a terület délnyugati sarkában. Ásd ki, aztán hozd ide nekem a tartalmát. 

- Miért? Mi van benne?

- Valami, amire szükségem van. Csak hozd ide. 

- Azt hittem, csapat vagyunk, a csapattagok pedig nem titkolóznak egymás előtt. 

- Igen, ha megbíznak egymásban.

Forgatja a szemét, de aztán bólint. 

- Rendben. 

Gyorsan az ajtó felé fordul.

- Ja, és Evelyn? 

Megfordul, és visszanéz rám. 

- Öröm lesz újra veled dolgozni.

Nem szól egy szót sem, csak kimegy az ajtón.

Következő fejezet >>