Fanfic fordítás: Feltámadás - 25. fejezet

FIGYELEM! CSAK AZOK OLVASSÁK EL, AKIK OLVASTÁK A HŰSÉGEST!

Ez a nap is elérkezett. Íme a Feltámadás befejező, 25. fejezete! A történet ezzel a résszel valamelyest lezárul, ám nem véglegesen, hiszen van még folytatás, amire ugyan még várnotok kell, de talán egyszer az is berobban majd az oldalra. Addig pedig élvezzétek ki a nagyon szépre sikerült utolsó fejezetet.

Köszönjük Mártinak a fordítást, a hosszú kitartó munkát! Nagy taps neki!

Az eredeti történetet Itt találjátok!

Az előző rész tartalmából:

Tris és Tobias visszatérnek az Önfeláldozókhoz, és Tobias a történtek után nagyon szeretné elvenni Trist. Ami azonban Evelynnek nem tetszik, és szövetkezik ezügyben Marcusszal...

25. fejezet

Három hónappal később

TRIS

- Ez nevetséges – sóhajtom a tükör előtt forgolódva.

Furcsa, hogy ennyi időt engedek meg magamnak a tükör előtt, arról ne is beszéljünk, hogy szoknyában vagyok. 

- Én nem hordok szoknyát. Nem vagyok szoknyás típus! – nyögöm.

Shauna megvonja a vállát. 

- Akkor ne vedd fel, nem hiszem, hogy Négyes bánná!

Sóhajtok, és felé fordulok. 

- Te így gondolod, de ő ezt az egész esküvő dolgot annyira hagyományosan akarja csinálni. Azt kérte, hogy válasszak koszorúslányt, meg minden. 

Shauna felhúzza az orrát.

- … Beszéltél Christinával erről az egészről?

Picit sóhajtok. Mindketten tudjuk, hogy Shauna vette át Christina helyét. Nem, mintha Shauna nem lenne jó barátom. Az. De mindketten tudjuk, hogy Christina volt a legjobb barátnőm. 

Vagy legalábbis annak kellett volna lennie.

Vállat vonok. 

- Beszéltem vele… úgy két hónapja? Nem tudom. Nagyon furcsa volt. Szerintem azt hiszi, hogy utálom őt. Pedig nem. Értem, hogy miért tette, amit tett. Bárcsak beszélne velem. 

Shauna bólint. 

- Meghívhatnád. Biztosan eljönne.

Felsóhajtok.

- Igen, lehet, hogy meghívom.

- Négyes nem bánja, ha Christina is jön?

Megvonom a vállam.

- Nem szeret beszélni semmiről, aminek köze van Marcushoz vagy ahhoz, ami történt, úgyhogy nem beszéltem vele erről. Nem mostanában, de régebben beszélgettünk Christináról és Matthew-ról… világos volt, hogy nem akar velük barátkozni. 

Shauna egy aprót sóhajt. 

- Ez az egész olyan…

- Tudom. – Bólintok rá. 

Hallom, hogy nyílik a hálószoba ajtaja, és Evelynt látom belépni.

- Ó. Szia.

Egy halom ruhát hoz.

- Ó, helló. – A tekintete oda-vissza jár Shauna és köztem, aztán leteszi a ruhákat a komódra. – Csak… Tiszta törülközők. 

- Ó, köszönöm, de nem kell, én is meg tudom…

- Nem, nem. Ez a vőlegény anyjának a kiváltsága, meg minden. – Végignéz rajtam, és eszembe jut, hogy menyasszonyi ruhákat próbálgatok. – Nagyon csinos. Emellett döntöttél?

- Ööö… Nem… De most ez volt soron. 

Rám mosolyog. 

- Nos, sok szerencsét. – Kimegy a szobából, és becsukja maga mögött az ajtót. 

Lehuppanok az ágyra Shauna mellé. 

- Most sem könnyebb a közelében lenni.

- Egy kicsit ijesztő, nem? – bólint rá Shauna.

- Hát igen, az, és utál engem.

- Miből gondolod?

Felé fordulok.

- Hm, mert öt percenként mondja Tobiasnak, hogy fiatal még a nősüléshez, és arra biztatja, hogy menjen be a kórházba Carához. 

- Hogy van Cara? – kérdezi Shauna. 

Megvonom a vállam. 

- Ő… Nem tudom. Még mindig kómában van. Tobias csak néhányszor látta. Caleb volt nála többször, de azt mondja, nincs változás.

Shauna bólint.

- Próbáld fel ezt. – Előhúz egy sima, térdig érő fehér ruhát, vékony fehér nyakpántokkal.

Leveszem magamról az éppen rajtam levő ruhát, és a halomra dobom, amiket már felpróbáltam. 

Belebújok az egyszerű ruhába, és megkötöm a nyakamban a pántokat. 

- Oké, mit gondolsz? – Egy kicsit megemelem a hajam. 

Shauna végignéz rajtam, és felsóhajt.

- Csodásan nézel ki. Komolyan. Úgy értem, hogy mindig, de… Négyes ki fog ugrani a bőréből, ha meglát ebben a ruhában. 

- Tényleg? – motyogom a tükör előtt forgolódva. 

Tetszik. Egyszerű, de jó szabása van, így sokkal jobban nézek ki benne, mint gondoltam. 

- Oké. Ez lesz. Ezt választom.

Kopognak az ajtón, nekem pedig nem is kell kérdeznem, tudom, hogy Tobias az. Ő az egyetlen, aki kopog, nem mintha szükség lenne rá, de ma hálás vagyok érte. 

- Egy pillanat! – Lekapom magamról a ruhát, bedobom a fiókba, aztán belebújok a pólómba és a farmeromba, mielőtt ajtót nyitok. – Szia! – mosolygok rá, picit oldalra billentve a fejem. 

- Szia! – mondja, és már le is hajol, hogy megcsókoljon. 

Sötétkék pólót és fekete nadrágot visel. Kicsit eltolom magamtól.

- Hová tűntél ma reggel?

- Sétáltam, aztán találkoztam Johannával. Sajnálom. Hagyhattam volna üzenetet. 

Megrázom a fejem 

- Nem, semmi baj. Amúgy Shaunával mentem vásárolni, emlékszel?

Felnéz, és meglátja Shaunát, ahogy az ágyon ül, és integet.

- Szia.

- Szia. – Shauna feláll az ágyról. – Most már mennem kell, Zeke vacsorát készít, és valószínűleg katasztrofális lesz.

Rámosolygok.

- Biztosan. Köszönöm, hogy segítettél ma. Mondd meg Uriah-nak és Zeke-nek, hogy üdvözlöm őket. 

Bólint. 

- Meglesz. – Megérinti a vállamat. – Szia, Négyes – mondja halkan, mielőtt kimegy a szobából. 

Újra Tobiashoz fordulok, és nem tudom abbahagyni a mosolygást. 

- Miért találkoztál Johannával? – kérdezem kíváncsian. 

- Valójában munka miatt – mondja bizonytalanul. 

A mosolyom elhalványul.

- Munka? Munkát kaptál. 

Bólint.

- Tudom. Csak… Azok után, ami történt, Johannának segítségre van szüksége. 

- Mint szuper asszisztens? – kérdezem nevetve.

- Nem… ööö… Azt szeretné, ha politikai vezető lennék. 

Megdermedek. 

- … De azt mondtad… Nem akarsz az lenni.

Bólint.

- Igen, tudom, hogy azt mondtam, de … nem tudom, ez… ennek most van értelme, tudod?

- Nem, nem tudom. Azt mondtad, hogy félsz a hatalomtól, hogy korrupttá tesz, hogy nem vagy kész rá…

- Tudom, tudom, hogy azt mondtam, de az hónapokkal ezelőtt volt, és azok után… Segíteni akarok. Meg akarom mutatni az embereknek, hogy nem számít, hogy génkárosult valaki, vagy genetikailag tiszta, vagy bármi. Meg akarom tenni. 

Felnézek rá, és látom az arcán, hogy ez a valódi indítéka. 

Megérinti az arcomat.

- Nem te voltál az, aki azt mondta, hogy vezető típus vagyok?

Igaza van. Én mondtam neki, és még mindig hiszek benne, szóval, miért érzem magam ilyen kényelmetlenül?

- Vezető vagy. Szerintem ez nagyszerű.

Egy csókot nyom a homlokomra. 

- Köszönöm… - suttogja. 

A dereka köré fonom a karom, az arcomat a mellkasára szorítom, és megpróbálom figyelmen kívül hagyni a gyomromban keletkezett szorító érzést. 

A hálószoba ajtaja kinyílik, és Evelyn áll a küszöbön. Tobias felé fordul, de nem enged el. 

- Elnézést a zavarásért, csak… Caleb az. – A telefont tartja a kezében. – Azt mondja, Cara felébredt. 

TOBIAS

Négy nappal az esküvő előtt Cara felébredt. Úgy látszik, az egész világegyetem az ellen van, hogy megnősüljek, vagy hogy boldog legyek, vagy csak legyen néhány stresszmentes pillanatom. 

Örülök neki, hogy Cara felébredt. Örülök, hogy jobban van, de lehet, hogy önző módon abban reménykedtem, hogy nem ébred fel az esküvőig. Lehet, hogy csak megfutamodom, mert tudom, hogy beszélnem kell vele, és nem tudom, mit mondjak neki. 

Az első nap Tris ment be hozzá Shaunával és Zeke-kel.

A második nap Caleb hívott, hogy Cara kérdezősködött felőlem. 

Az esküvő előtti napon Uriah átjött, és azt mondta, hogy ha nem látogatom meg, akkor a hajamnál fogva fog odavonszolni. 

Szóval itt vagyok. 

Járkálva a kórházi szoba előtt.

Nem akarok bemenni.

Nem tudok.

Képtelen vagyok bemenni.

Nem tudok szembenézni vele. 

Nem akarom látni lélegeztetőgépre és szívmonitorra kötve.

Mi van, ha gyűlöl? Mi van, ha szomorúan és szerencsétlenül fekszik ott? Hogy tudom kezelni?

Még vagy tíz percig vívódom magammal, aztán végül veszek egy nagy levegőt, és kinyitom a kórházi szoba ajtaját. 

Nem az a látvány fogad látom, amire számítottam.

Cara a kórházi ágyon ül, hátát a párnának támasztva, magazin az ölében, és egy tálka gyümölcszselé a kezében.

Nevet. 

Hónapok óta nem hallottam nevetni. 

Caleb az ágya mellett ül mosolyogva. Valószínűleg valami hihetetlenül vicceset mondott. 

Cara az ajtóra pillant, és beledobja a kis műanyag kanalat a zselés tálkába. 

- … Szia, Négyes – sóhajtja halkan. Bizonytalan a hangja, mintha nem kapna elég oxigént. Egy oxigéncső van az orrán, és infúzió lóg a karjából. 

Az ágyhoz sétálok, próbálom megállapítani a kézremegésemet. 

- Szia, Cara.

Rám mosolyog. 

- Hol voltál? Már napok óta érdeklődtem felőled. Azt hittem, hívsz vagy… itt leszel. Nem tudom. Azt hiszem, nem várhatom, hogy… Az esküvői előkészületek meg minden.

Nagyon próbálja leplezni, de látom, hogy könnyek gyűlnek a szeme sarkában. 

- Tudom… be kellett volna jönnöm… csak… Nem tudtam, mit mondjak neked. 

Bólint, miközben a zseléjét bámulja. 

- Én sem igazán tudom, hogy mit mondjak – mondja halkan. 

Caleb feláll, és megérinti a karját. 

- Hé, mennem kellene. Holnap visszajövök. 

- Ó, ne. Kérlek, ne menj el. Olyan egyedül vagyok, amikor nem vagy itt. 

Lenéz rá, és picit bólint. 

- Oké… csak… hozok kávét, vagy valamit, rendben?

- Igen. És hoznál még zselét? – bólint rá.

Caleb nevetve rázza meg a fejét. 

- Persze.

Elmegy mellettem, ki a szobából, Cara pedig felém fordul. 

Nézem, ahogy kimegy, és olyan furcsa érzésem van, hogy Caleb neheztel rám. Mióta kerültek ők ilyen közel egymáshoz?

- Négyes… - vesz egy nagy levegőt, és hallom, ahogy a gép dolgozik. – Nem hibáztatlak amiatt, ami történt. Rendben?

Bólintok.

- Ez még nem a világvége. Nagy reményeket fűznek a fizikoterápiához. A tüdőmnek pedig csak egy kis időre van szüksége a gyógyuláshoz, mert a tűz után nem tudtam befejezni a kezeléseket, mielőtt Christina elvitt a kórházból. 

Nem szeretem hallani ezt. Túl sok. 

- Szóval, egy ideig használnom kell a lélegeztetőgépet, miután kiengedtek a kórházból. De csak rövid ideig.

Bólint. Annyira bátor és erős, én pedig egy szörnyű ember vagyok. 

- Figyelj – folytatja -, még mindig törődöm veled, és ez… időbe telik, míg… túl leszek rajta. Ööö… én nem… nem tudom, hogy mondjam el, de ööö… igazából… távolságra van szükségem.

Ráemelem a tekintetemet, és a könnyeim szinte maguktól kibuggyannak. 

- Ne mondd ezt. Kérlek.

Elfordul egy pillanatra.

- Nem akarom. A szívem azt mondja, hogy rossz, amit teszek, de valahogy tudom, hogy ezt kell tennem. Négyes, én még nem tettem túl magam rajtad. Én… még mindig szeretlek, és ez nem tisztességes. Mert… te Trist szereted, és én ezt teljesen megértem, de nem bírok a közeledben lenni. Sajnálom. 

A szívem megszakad.

Lehet, hogy Cara nem a barátnőm, és nem úgy szeretem, de ő a legjobb barátom. Az egyetlen, akivel mindent megbeszéltem, és ő az, akivel négy évet eltöltöttem. Ő a családom.

- Cara… te vagy a legjobb barátom.

- Tudom. Tudom… és lehet… lehet, hogy egy nap… az leszek újra. Csak… most nem… - Megrázza a fejét – Képtelen vagyok.

- Cara, annyira sajnálom. Mindent. Én…

- Hagyd abba. Nem arról van szó. Esküszöm. Nem vagyok rád dühös, nem utállak. Megértelek. Megértem, hogy miért történt minden úgy, ahogy történt. Nem utállak. Nem vagyok rád mérges, amiért szakítottál velem, vagy mert megcsaltál, vagy… a többi szörnyűség miatt, ami történt… csak… időre van szükségem. Oké?

- Cara, megkönnyítem neked a dolgot, esküszöm. Nem kell beszélnünk Trisről, vagy… vagy Marcusról… vagy bármiről, csak… szükségem van rád. Kérlek.

Lenéz a takaróra, könnyek csorognak végig az arcán. A lélegeztetőgép furcsa, sípoló hangot hallat. 

- Jól vagy?

Bólint. 

- Igen, csak a tüdőm most kicsit nehezebben dolgozik. – Visszaszipogja a könnyeit.

- Sajnálom… - suttogom.

- Tudom. Tudom. És rendben van. Tényleg, ígérem. – Megtörli az arcát. 

- Cara, szeretném, ha ott lennél. Szeretném, ha ott lennél az esküvőn. Nem lenne ugyanolyan nélküled most, hogy felébredtél. Kérlek. Megértem, hogy távolságra van szükséged, de kérlek, csak az esküvő után.

- Ó, Négyes… - A kezébe temeti az arcát egy pillanatra. – Annyira sajnálom. De nem hiszem, hogy képes leszek rá. 

A szívem kihagy egy pillanatra, de megértem. Tényleg. De még mindig törődöm vele, ahogy eddig is. Ő a legjobb barátom. 

Soha nem volt ilyen jó barátom előtte.

- Bárcsak rájöttem volna, mennyit jelentesz nekem, mielőtt megbántottalak.

Megvonja a vállát. 

- Minden okkal történik, igaz?

- Szeretlek, Cara.

Behunyja a szemét.

- Ne… ne mondd ezt… 

- Miért? Ez az igazság.

- Tudom. Tudom, de ez… olyan érzés, mint régen… de tudom, hogy ez már nem ugyanaz. Tudom, hogy már csak olyan vagyok neked, mintha a húgod lennék. 

- Cara, lesz majd valaki, aki úgy fog szeretni, ahogy te akarod. Biztos vagyok benne. 

Megrázza a fejét. 

- Menj el. Kérlek. – A párnára hajtja a fejét.

- … Cara…

- Négyes! Menj! KÉRLEK! – Sírni kezd, én pedig nem tudom, mit tegyek. Ismerem Carát, tudom, hogy nem szereti, ha pátyolgatják, amikor ideges, de ez most más. 

Odamegyek hozzá, és lehajolok, hogy megcsókoljam a homlokát. 

- Remélem, hamarosan barátok lehetünk – súgom neki. 

Elfordul, ezt végszónak veszem, hogy távozzak. Az ajtóból még egyszer visszafordulok. 

- Ha meggondolnád magad… a szertartás hatkor lesz… Az Óriáskeréknél tartjuk. Tehát…

Nem tudok mást mondani.

Időt és távolságot kell adnom Carának. 

TRIS

Azt mondják, az esküvőd életed egyik legizgalmasabb napja. Én azonban úgy érzem, minden vibrál.

Az egész testem reszket, mintha túl sokáig vártam volna erre a napra. 

- Gyönyörű vagy. – Shauna felé fordulok, amikor megszólal. 

- Túl nagy a cipő – motyogom. 

- Senki nem fogja nézni a lábadat, te őrült – rázza meg a fejét. 

Lesimítom a szoknyámat. 

- Igen, remélem. Köszönöm, hogy itt vagy velem. 

- Ez természetes. Szeretlek téged és Négyest is. Ez olyan nagyszerű. – Odamegyek hozzá, és megölelem. 

- Csak olyan furcsa ez az egész. Legtöbbször tizenhatnak érzem magam, de szerintem most már felnőttem. 

Shauna felnevet. 

- Higgy nekem, nincs sok különbség. 

Nagy levegőt veszek, aztán kilesek a kis „menyasszonyi sátorból”, amit felállítottunk. 

Látom Calebet és Zeke-t, ahogy a felállított székek között beszélgetnek, és Johannát, aki a szertartásra készülődik. 

Minden összejött, és azt hiszem, emiatt vagyok olyan ideges. Visszahúzódom a sátorba, Shauna pedig már felállt. 

- El kellene foglalnom a helyem – mondja. 

Biccentek. 

- Igen... oké. – Még egyszer megölelem, ő pedig kimegy a sátorból. Örülök, hogy Tobias úgy döntött, mégsem kell koszorúslány és vőfély, azt hiszem, ennek köze van ahhoz, hogy Cara nem akart eljönni. Ő volt a legközelebbi barátja. Azért is örültem, hogy így a Christina miatti terhet levette a vállamról. 

A sátor szárnyai kinyílnak, és Caleb belép.

- Tris, annyira szép vagy – mondja mosolyogva. 

- Ó, fogd be – motyogom, aztán mindketten nevetünk. 

- Készen állsz? – kérdezi. 

Bólintok. 

- Már az első naptól kezdve készen állok hozzámenni Négyeshez.

Caleb elvigyorodik.

- Tudod, elhiszem. 

Átölel, én pedig alig tudom elhinni, hogy ilyen drámai módon megváltozott minden. Ölelem a bátyámat, ő pedig néhány percen belül végig fog kísér engem a folyosón. 

Elhúzódom tőle egy kicsit. 

- Cara eljön?

Caleb elhúzza a száját egy kicsit, aztán megrázza a fejét. 

- Nem tudom. Nem hiszem. Tegnap este eléggé ellene volt, és még csak ma reggel engedték haza a kórházból. Szóval… nem hiszem.

Bólintok.

- Igen, vágyálom az egész. De Tobiasnak sokat jelentene. 

Halljuk, hogy elkezdődik a zene, ez a jel.

- Rendben, hugi, készen állsz?

Bólintok, és átkarolom. 

- Csak ne engedd, hogy elessek, rendben?

TOBIAS

Tris felém sétál, és én csak őt látom. 

Tudom, hogy állítólag Caleb is ott van mellette, de én csak őt látom. 

Mint egy Tris-látomás.

Elképesztően gyönyörű, én pedig hirtelen alulöltözöttnek érzem magam az öltönyömben. 

Vissza kell fognom magam, nehogy odarohanjak hozzá. 

Rám mosolyog a folyosóról és azt tátogja, hogy Szia.

Megrázom a fejem, de visszamosolygok. 

El sem hiszem, hogy ez valóban megtörténik. 

Pedig valóban megtörténik. 

Feleségül veszem Trist. 

Feleségül veszem Trist. 

A gyomrom remegni kezd. 

Végül odaér hozzám, én pedig megfogom a kezét. Ellen kell állnom a kísértésnek, hogy megcsókoljam. Soha nem volt még ennyire gyönyörű, mint ebben a pillanatban. 

Johanna elkezd beszélni, de én nem hallom tisztán, mert a vér dobol a fülemben. Kinyújtom a kezem, és a Tris füle mögé simítok egy tincset, ő pedig elpirul.

- Gyönyörű vagy… - mondom. 

Felnevet, és mindenki más is.

Akkor hirtelen rájövök, hogy hangosan beszéltem hozzá Johanna beszéde közben.

- Sajnálom… - suttogom. 

Johanna folytatja a beszédet, és következik az a rész, amikor el kellene mondani a fogadalmat. Egyetlen szó sem jut eszembe abból, amit leírtam, de Tris jön először. 

- Tobias – kezdi. – Te vagy… minden, amit akarok. Ösztönzöl. Hiszel bennem. Soha nem habozol szeretni, és ezért én ma neked adom a szívemet. Együtt jobbak vagyunk, és ez szerintem csodálatos. – Elmosolyodik. – Meg vagyok rémülve, de az édesanyámra gondolok, hogy mennyire szerette volna, hogy bátor legyek, és ma nagy lépést teszek veled, Tobias Eaton afelé, hogy bátor legyek.

Tudom, hogy most én következem, de nem tudok megszólalni. 

- Most te jössz – súgja. 

Kinyitom a számat, aztán becsukom. Képtelen vagyok megtenni. Úgy nem, ahogy eredetileg terveztem. 

- Tris – rázom meg a fejem -, olyan szép dolgokat írtam le, amit el szerettem volna mondani neked… De egy szóra sem emlékszem belőle, mert én… levegőt sem kapok, olyan szép vagy. Itt állok, és csak arra tudok gondolni, ahogy megnevettettél, hogy mennyire felmérgesítettél néha, hogy hogyan nyugtattál meg azzal, hogy megfogtad a kezem. Arra gondolok, hogy milyen volt, amikor elmentél, mintha minden fény kialudt volna, és én csak… botladoztam a sötétben. Aztán visszatértél, és ez olyan volt… mint a fény az éjszakában. Szerencsés vagyok, mert életem hátralévő részében az enyém leszel, és szerencsés vagyok, mert tudom, milyen nélküled élni. És ígérem, mindenemet neked adom. Azt nem ígérhetem, hogy nem leszel mérges rám, vagy nem követek el hibákat, mert biztos, hogy lesz ilyen, de ígérem, hogy boldoggá teszlek, amennyire lehetőségem lesz rá, és egész lényemmel szeretni foglak. 

Sírni kezd, és ez még szebbé teszi őt. 

Johanna még mond néhány szót, aztán eljön a csók ideje. 

Nem érdekel, hogy minden barátunk itt van, úgy csókolom meg, mintha kettesben lennénk, és legnagyobb meglepetésemre Tris ugyanúgy viszonozza a csókomat. 

Ez valami csodálatosnak a kezdete.

A csontjaimban érzem. 

Minden rendben lesz, amíg együtt leszünk. 

Szóval, ahogy csókolom őt, nem gondolok a politikára, a genetikai háborúra, vagy Marcusra, aki a Központban van bezárva, vagy Evelynre, és a növekvő ellenszenvére Tris iránt. 

Csak arra a tényre gondolok, hogy feleségül vettem Trist, és ő minden, amit csak kívánhatok. Hallom a barátok és a családtagok tapsát és kurjongatását, de még mindig csak Trist látom. 

- Nos, Mr. Eaton, végül sikerült – suttogja. 

Mosolygok. 

- Nos, Mrs. Eaton – mondom, kihangsúlyozva a nevét. – Soha nem foglak elengedni.

Mosolyog. 

- Csak csókolj meg újra… - suttogja. 

Nincs lelkiismeret-furdalásom, amiért teljesítem a kérését. 

Az ajkára tapasztom az enyémet, és imádkozom, hogy boldogan éljünk, amíg meg nem halunk.