A mostani péntek sem maradhat fanfiction nélkül, meg is hoztuk a Megint te 19. fejezetét. Végre Négyes is közelebb engedi magához Trist, de vajon mennyire közel? Na meg a bulinak sincs még vége, lesz még itt egysmás.
A fordítás Márti érdeme!
Az eredeti történet ITT olvasható.
19. fejezet – A felfedezés
TRIS
Mindketten nevetünk, és egymásnak dőlünk. Ez kellemes. Zeke olyan, mintha a bátyám lenne. Azt hiszem, mondhatjuk, hogy ő Caleb helyettesítője. Nincs semmi szikra. Nincs semmi romantika. Szeretet, de másféle. Amikor megölelem, nem érzem azt, amit Négyes közelében érzek.
- Köszönöm, Tris. És mellesleg, soha nem mondtam, hogy az a csók semmitmondó volt – mondja Zeke, és elsétál. Nem értem, miért mondja. Nekem nem tetszik Zeke… ugye?
Visszamegyek Négyeshez.
- Tudom, hogy ott álltál egész idő alatt. Igazán befejezhetnéd, hogy kémkedsz utánam. – Szórakozok vele.
Mosolyog, de aggodalmas az arckifejezése.
- Soha – mondja.
A gyomromban megint pillangók repkednek. Gyorsan témát vált.
- Tris, sokat jelentett nekem, hogy megmutattad a freskódat. Közelebb engedtél, és megmutattad egy sokkal személyesebb oldaladat. Sokat gondolkodtam ezen, és én is ezt akarom tenni.
Kíváncsiság tölt el, és szeretném tudni, hogy mit akar mutatni. Annyira titokzatos. Ki tudja, mennyi titka van, és meg akarja mutatni nekem. Ideges vagyok. Mit fogok megtudni róla? Megfogja a kezem, és kivezet a buliból.
- Hova megyünk?
- Az meglepetés.
- Jó meglepetés? – Próbálom ugratni, de megkeményedik az arca.
- Nem.
Még idegesebb leszek. Persze, hogy valami sötét dolgot titkol. Ő egy sötét személy. Biztos, hogy tudni akarom, hogy kicsoda ő?
A félelelmszimulációs szobába érünk. Összerakom a részleteket. Meg akarja nekem mutatni a félelemutazását.
- Meg akarod mutatni a félelmeidet? Biztos vagy benne?
- Nem. De megteszem.
Beadjuk magunknak a szérumot, és belépünk a szimulációba.
(A szerző megjegyzése: Nem igazán hiszem, hogy szükséges leírnom a félelemutazást, minden úgy történik, ahogy a könyvben, és ez vezet el a szakadékos jelenethez.)
- De nem nézel rám úgy, mint egy megrugdalt kölyökkutyára, vagy ilyesmi – mondja.
- Nos, mert nem vagy az – válaszolom, és ez az igazság.
Megint azt csináljuk. Csak bámuljuk egymást szótlanul, mert nem találunk szavakat. Csak gondolkodok. Logikus, hogy ő Tobias. Teljesen ráillik. De időbe telik, míg elfogadom. Hirtelen rám tör a harag. Ez nem tisztességes, hogy ő tudta, én honnan jöttem, és tudatlanságban hagyott. Emlékszem azokra az alkalmakra, amikor majdnem sírtam előtte, mert arról beszéltem, hogy mennyire hiányzik az otthonom. Azt hittem, azért furcsa, mert nem volt ott, ahonnan jöttem, és nem tud megérteni. Most már tudom, hogy éppen az ellenkezője. Megértett. Csak tettette, hogy nem. Dühös vagyok. Még ha nem is akarta, hogy tudjak Marcusról, nem volt fair, hogy nem mondta el. Annyira tehetetlen, elveszett és zavart voltam. Csak elképzelni tudom, hogy ő is ilyen volt, amikor új volt itt. Csak hagyott szenvedni. Meg sem próbálta enyhíteni a fájdalmamat.
- Tris, sajnálom, hogy nem mondtam el – mondja, mintha olvasna a gondolataimban.
- Ez egy kicsit késő. Hogy tehetted ezt, Tobias? Hogy tudtad végignézni, hogy olyan magányos és elhagyatott voltam? Hogyhogy nem mondtad el nekem?
Összeráncolja a szemöldökét.
- Nem tudtam, hogyan reagálsz, ha elmondom neked. Úgyhogy nem tettem meg. És nem vagy magányos és elhagyatott. Tökéletes Bátor vagy.
Még mindig füstölgök.
- Ez marhaság – morgom. – Azt hiszed, én is olyan paraszt vagyok, aki kinevet azért, mert bántalmaztak? Igen? Azt hiszed, nem akarnék veled lenni, mert Marcus Eaton az apád? Mert ha tényleg ezt gondolod, akkor elment az eszed.
- Természetesen nem hiszem azt! Nos, persze, megfordult a fejemben. Uhh… Nézd. Annyira arra összpontosítottam, hogy hogyan mondhatnám el, hogy csak halogattam. Nem akartalak megbántani. Nagyon nehéz nekem, hogy ilyen titkom van. Senki nem tudja. Abszolút senki nem tudja, hogy ki vagyok, tehát nagy dolog, hogy elmondtam neked. Nem is beszéltem veled egy éve. Nem voltál fontos nekem, egészen néhány héttel ezelőttig. Sajnálom, hogy elrontottam, de nem tehetek semmit. – Egy sóhajtással fejezi be.
Felsóhajtok. Megtudtam, hogy ki Négyes. Hiszek neki. És igaza van. Elrontotta, de már nem tud tenni semmit. Nem jöttem rá, milyen nehéz lehetett neki ezt megmutatni nekem. Hálás vagyok ezért. Megölelem.
Ki tudja, meddig ülünk ott, egymást ölelve. Végül felkelünk, és eldöntjük, hogy nem megyünk vissza a buliba. A lakásom felé indulunk.
Az ajtóhoz érkezve, meglátom a nagyon csalódott Christinát. Úgy érzem, mintha arcul csaptak volna. Megígértem neki, hogy együtt készülünk az after partira. Megbeszéltük, hogy találkozunk tizenöt perccel ezelőtt. Már ki is választotta a ruhámat.
- Nézd, Chris. Annyira, de annyira sajnálom. Teljesen elfelejtettem, és nem figyeltem az időt, és… Sajnálom.
Egy ideig nem szól semmit, és ismerve Christinát, ez nem jelent jót.
- Szóval kiszúrtál velem, hogy a számos sráccal lóghass?
El is felejtettem, hogy Tobias még mindig mellettem áll. Azt hiszem, csak négyszemközt hívhatom Tobiasnak. Mindenki másnak még mindig a számos srác.
- Hmm… igen? – Ez inkább kérdés, mint válasz.
- Rendben van. Azt hiszem. Amíg védekeztek. – Vigyorog. Jó a visszavágásban. Tobias és én mindketten megmerevedünk, és furcsa hangokat hallatunk.
- Christina! – Levegőért kapkodok.
Nevet, és megrázza a fejét. Fekete anyagot látok a kezében, és feltételezem, hogy az az én ruhám. Elém tartja a ruhát.
- Tetszik?
A ruhára nézek. Próbálom leplezni, de elborzadok. Ez szörnyű. Olyan rövid, hogy az egész fenekem kilátszik, és furcsa kosarai vannak, ami gondolom arra hivatott, hogy kiemelje a dekoltázsomat. Csak az a probléma, hogy nekem nincs dekoltázsom.
- Christina, az én melleim nem olyan nagyok – mondom ki kertelés nélkül.
- Az nem gond. – Elém tartja a csuklóját, és rájövök, hogy nem egy borzasztóan nagy karkötőt visel, hanem szigetelőszalagot tart elém. Szigetelőszalag? Aztán hirtelen minden a helyére kerül.
- Nem, nem, nem. A pokolba is, nem fogod ezt csinálni. – Eltakarom a mellem, és ostobán arra gondolok, hogy hogyan fogok kimászni ebből.
- Nincs más választásod. Kiszúrtál velem, most én össze fogom szigetelőszalagozni a melleidet – vigyorog.
Hallom, hogy Tobias megköszörüli a torkát. Ez elég kínos lehet neki. Egy könyörgő pillantást vetek felé, ami remélhetőleg azt sugallja, hogy „kérlek, szabadíts meg ettől a pszichopatától”. Nyilvánvalóan nem értette meg.
- Szerintem jól néznél ki benne – motyogja, én pedig felnyögök.
- Tűnj el – parancsolok rá. Nem kell neki kétszer mondani. Végigrohan a folyosón, vissza a buliba. Christinához fordulok, és nyelek egyet.
- Kész vagy?
- Nem.
- Köszönöm, Tris. És mellesleg, soha nem mondtam, hogy az a csók semmitmondó volt – mondja Zeke, és elsétál. Nem értem, miért mondja. Nekem nem tetszik Zeke… ugye?
Visszamegyek Négyeshez.
- Tudom, hogy ott álltál egész idő alatt. Igazán befejezhetnéd, hogy kémkedsz utánam. – Szórakozok vele.
Mosolyog, de aggodalmas az arckifejezése.
- Soha – mondja.
A gyomromban megint pillangók repkednek. Gyorsan témát vált.
- Tris, sokat jelentett nekem, hogy megmutattad a freskódat. Közelebb engedtél, és megmutattad egy sokkal személyesebb oldaladat. Sokat gondolkodtam ezen, és én is ezt akarom tenni.
Kíváncsiság tölt el, és szeretném tudni, hogy mit akar mutatni. Annyira titokzatos. Ki tudja, mennyi titka van, és meg akarja mutatni nekem. Ideges vagyok. Mit fogok megtudni róla? Megfogja a kezem, és kivezet a buliból.
- Hova megyünk?
- Az meglepetés.
- Jó meglepetés? – Próbálom ugratni, de megkeményedik az arca.
- Nem.
Még idegesebb leszek. Persze, hogy valami sötét dolgot titkol. Ő egy sötét személy. Biztos, hogy tudni akarom, hogy kicsoda ő?
A félelelmszimulációs szobába érünk. Összerakom a részleteket. Meg akarja nekem mutatni a félelemutazását.
- Meg akarod mutatni a félelmeidet? Biztos vagy benne?
- Nem. De megteszem.
Beadjuk magunknak a szérumot, és belépünk a szimulációba.
(A szerző megjegyzése: Nem igazán hiszem, hogy szükséges leírnom a félelemutazást, minden úgy történik, ahogy a könyvben, és ez vezet el a szakadékos jelenethez.)
- De nem nézel rám úgy, mint egy megrugdalt kölyökkutyára, vagy ilyesmi – mondja.
- Nos, mert nem vagy az – válaszolom, és ez az igazság.
Megint azt csináljuk. Csak bámuljuk egymást szótlanul, mert nem találunk szavakat. Csak gondolkodok. Logikus, hogy ő Tobias. Teljesen ráillik. De időbe telik, míg elfogadom. Hirtelen rám tör a harag. Ez nem tisztességes, hogy ő tudta, én honnan jöttem, és tudatlanságban hagyott. Emlékszem azokra az alkalmakra, amikor majdnem sírtam előtte, mert arról beszéltem, hogy mennyire hiányzik az otthonom. Azt hittem, azért furcsa, mert nem volt ott, ahonnan jöttem, és nem tud megérteni. Most már tudom, hogy éppen az ellenkezője. Megértett. Csak tettette, hogy nem. Dühös vagyok. Még ha nem is akarta, hogy tudjak Marcusról, nem volt fair, hogy nem mondta el. Annyira tehetetlen, elveszett és zavart voltam. Csak elképzelni tudom, hogy ő is ilyen volt, amikor új volt itt. Csak hagyott szenvedni. Meg sem próbálta enyhíteni a fájdalmamat.
- Tris, sajnálom, hogy nem mondtam el – mondja, mintha olvasna a gondolataimban.
- Ez egy kicsit késő. Hogy tehetted ezt, Tobias? Hogy tudtad végignézni, hogy olyan magányos és elhagyatott voltam? Hogyhogy nem mondtad el nekem?
Összeráncolja a szemöldökét.
- Nem tudtam, hogyan reagálsz, ha elmondom neked. Úgyhogy nem tettem meg. És nem vagy magányos és elhagyatott. Tökéletes Bátor vagy.
Még mindig füstölgök.
- Ez marhaság – morgom. – Azt hiszed, én is olyan paraszt vagyok, aki kinevet azért, mert bántalmaztak? Igen? Azt hiszed, nem akarnék veled lenni, mert Marcus Eaton az apád? Mert ha tényleg ezt gondolod, akkor elment az eszed.
- Természetesen nem hiszem azt! Nos, persze, megfordult a fejemben. Uhh… Nézd. Annyira arra összpontosítottam, hogy hogyan mondhatnám el, hogy csak halogattam. Nem akartalak megbántani. Nagyon nehéz nekem, hogy ilyen titkom van. Senki nem tudja. Abszolút senki nem tudja, hogy ki vagyok, tehát nagy dolog, hogy elmondtam neked. Nem is beszéltem veled egy éve. Nem voltál fontos nekem, egészen néhány héttel ezelőttig. Sajnálom, hogy elrontottam, de nem tehetek semmit. – Egy sóhajtással fejezi be.
Felsóhajtok. Megtudtam, hogy ki Négyes. Hiszek neki. És igaza van. Elrontotta, de már nem tud tenni semmit. Nem jöttem rá, milyen nehéz lehetett neki ezt megmutatni nekem. Hálás vagyok ezért. Megölelem.
Ki tudja, meddig ülünk ott, egymást ölelve. Végül felkelünk, és eldöntjük, hogy nem megyünk vissza a buliba. A lakásom felé indulunk.
Az ajtóhoz érkezve, meglátom a nagyon csalódott Christinát. Úgy érzem, mintha arcul csaptak volna. Megígértem neki, hogy együtt készülünk az after partira. Megbeszéltük, hogy találkozunk tizenöt perccel ezelőtt. Már ki is választotta a ruhámat.
- Nézd, Chris. Annyira, de annyira sajnálom. Teljesen elfelejtettem, és nem figyeltem az időt, és… Sajnálom.
Egy ideig nem szól semmit, és ismerve Christinát, ez nem jelent jót.
- Szóval kiszúrtál velem, hogy a számos sráccal lóghass?
El is felejtettem, hogy Tobias még mindig mellettem áll. Azt hiszem, csak négyszemközt hívhatom Tobiasnak. Mindenki másnak még mindig a számos srác.
- Hmm… igen? – Ez inkább kérdés, mint válasz.
- Rendben van. Azt hiszem. Amíg védekeztek. – Vigyorog. Jó a visszavágásban. Tobias és én mindketten megmerevedünk, és furcsa hangokat hallatunk.
- Christina! – Levegőért kapkodok.
Nevet, és megrázza a fejét. Fekete anyagot látok a kezében, és feltételezem, hogy az az én ruhám. Elém tartja a ruhát.
- Tetszik?
A ruhára nézek. Próbálom leplezni, de elborzadok. Ez szörnyű. Olyan rövid, hogy az egész fenekem kilátszik, és furcsa kosarai vannak, ami gondolom arra hivatott, hogy kiemelje a dekoltázsomat. Csak az a probléma, hogy nekem nincs dekoltázsom.
- Christina, az én melleim nem olyan nagyok – mondom ki kertelés nélkül.
- Az nem gond. – Elém tartja a csuklóját, és rájövök, hogy nem egy borzasztóan nagy karkötőt visel, hanem szigetelőszalagot tart elém. Szigetelőszalag? Aztán hirtelen minden a helyére kerül.
- Nem, nem, nem. A pokolba is, nem fogod ezt csinálni. – Eltakarom a mellem, és ostobán arra gondolok, hogy hogyan fogok kimászni ebből.
- Nincs más választásod. Kiszúrtál velem, most én össze fogom szigetelőszalagozni a melleidet – vigyorog.
Hallom, hogy Tobias megköszörüli a torkát. Ez elég kínos lehet neki. Egy könyörgő pillantást vetek felé, ami remélhetőleg azt sugallja, hogy „kérlek, szabadíts meg ettől a pszichopatától”. Nyilvánvalóan nem értette meg.
- Szerintem jól néznél ki benne – motyogja, én pedig felnyögök.
- Tűnj el – parancsolok rá. Nem kell neki kétszer mondani. Végigrohan a folyosón, vissza a buliba. Christinához fordulok, és nyelek egyet.
- Kész vagy?
- Nem.
Neeee, Négyes!! xD a vége... hát az nagyon kemény xD
VálaszTörlésAz egész jó volt, Tris reakciója pedig szerintem teljesen érthető, miután Négyes megmutatta a félelmeit..
Köszi, Márti, a fordítást! puszi! :)
A vége nekem is nagyon tetszett. Vegigröhögtem a fordítást. A szigetelőszalagról pedig fogunk még hallani XD.
TörlésÖrültem neki, hogy ebben a ficiben is így tudta meg Tris, hogy kicsoda Négyes valójában. A könyvben is az volt a kedvenc részem.
Nagyon szívesen! Puszi <3