Fanfic fordítás: Feltámadás A befejezés - 19. fejezet

FIGYELEM! CSAK AZOK OLVASSÁK EL, AKIK OLVASTÁK A HŰSÉGEST!

Ez már a folytatás, ha még nem olvastad az elsőt, ITT megteheted!

Már olvashatjátok is a Feltámadás eheti részét, melyben megint csak tovább bonyolódnak a dolgok. Persze ebben Gabe is bőszen segédkezik. Na meg azt már tudjuk, ha elhangzik a "Hamarosan találkozunk" kifejezés, ott semmi jóra nem számíthatunk.

Köszönjük Mártinak a fordítást! Jó olvasást a fejezethez!

Az eredeti történetet ITT találjátok!
 

19. fejezet

TOBIAS

A szertartás már elkezdődött, de Tris még mindig nincs sehol.

Átmegyek Calebhez és Carához a helyiség túlsó felébe. Elfoglalom a helyem mellettük, ők pedig mindketten felém fordulnak egy pillanatra.

Caleb áthajol hozzám Cara fölött, és odasúgja.

- Hol van Tris?

Vállat vonok.

- Nem tudom, azt hittem, már visszajött.

Caleb csak vállat von, aztán hátradől a székében.

Próbálok nem aggódni.

Tris nagylány már.

Tud magára vigyázni.

Tudom, de szerintem mindig is aggódni fogok érte, amikor nincs velem.

Látom, hogy Uriah és Savannah belopózik a szoba hátsó részébe, és leülnek.

Most már biztos.

Csak Gabe és Tris tűnt el.

Próbálom figyelmen kívül hagyni a kavargó gyomromat.

Bízom benne.

Jól van.

Mély levegőt veszek, és a terem elejére figyelek.

Hallgatom, ahogy Max barátai arról beszélnek, hogy milyen nagyszerű ember, és briliáns oktató volt.

Trisnek itt kellene lennie, de nincs.

Cara a szeme sarkából rám pillant, én pedig tudom, hogy úgy olvas rólam, mint egy könyvből.

Mindig képes volt rá.

Talán csak nem tudom elrejteni az érzéseimet.

Közel hajol hozzám.

- Ha ennyire aggódsz érte, menj, és keresd meg.

Megrázom a fejem.

- Nagyon próbálok bízni benne – suttogom vissza.

Ez az, amin mindig vitatkozunk. A bizalom. Meg kell tanulnom bízni benne.

Cara bólint.

- Oké. Csak próbálok segíteni eltüntetni ezt az arckifejezést.

- Milyen arckifejezést? – kérdezem, felvonva a szemöldököm.

- Azt, ami az arcodon van éppen. Hívhatjuk „aggódom Tris Priorért” arcnak.

Sóhajtok, aztán behunyom a szemem egy pillanatra.

- Hagyjál, Cara, rendben? Megkeresem, ha ennek vége van – mondom gyorsan.

Cara védekezően felemeli a kezét, aztán hátradől a székében.

Én pedig figyelmen kívül hagyom a kellemetlen érzést a gyomromban.

TRIS

- Hová megyünk? – kérdezem Gabe-től, miután felmentünk hat lépcsősoron.

- Valahova, ahol gondolkodni szoktam – válaszol.

Hihetetlenül bizonytalan, én pedig kezdem úgy gondolni, hogy nem volt jó ötlet követni őt.

- Tényleg úgy gondolom, hogy vissza kellene mennünk a szertartásra.

- Nem tudok. – Megáll egy pillanatra, és felém fordul. – Tris, én nem tudok visszamenni, és végighallgatni, hogy barom emberek arról beszélnek, mennyire szerették Maxet. Többségük nem is igazán ismerte, és nem nagyon szeretnék Savannah közelében lenni most.

Megértem.

Nem tudom, hogy bírtam volna ki a szüleim temetését, vagy Willét, vagy bárki másét, akit elvesztettem.

- Miért nem akarsz Savannah közelében lenni?

Gabe forgatja a szemét, és beletúr a kócos hajába.

- Mert egy áruló.

Felvonom a szemöldököm, összekulcsolom a kezem magam előtt, és várom a magyarázatot.

- Hosszú történet. Később megmagyarázom.

Újra elindul, én pedig követem, annak ellenére, hogy nem adott kielégítő magyarázatot.

Végül kivezet egy ajtón. Abban a pillanatban rájövök, hogy a tetőn vagyunk, amikor a lábam a betonba és a fémbe ütközik.

- A tetőre jársz fel gondolkodni?

Bólint.

- Amikor úgy érzem, tele van a fejem, vagy, hogy nem tudom kontrollálni a képességemet… Feljövök ide… - Leül a szélére, aztán lefekszik. – Lefekszem ide, felnézek az égre, és arra gondolok, hogy talán nem is olyan rossz a helyzet.

Követem a tekintetét az ég felé, aztán leülök mellé.

Kinyújtózom, a fejemet pedig az övé mellett pihentetem.

Hosszú ideig csendben figyeljük együtt az eget, aztán Gabe hozzám fordul.

- Tris, nekem tényleg hiányzik.

Picit felé fordítom a fejem.

- Tudom. Könnyebb lesz, nem jobb… csak… könnyebb.

Kicsit sóhajt.

- Mikor?

Megrázom a fejem.

- Erre nem tudom a választ. Ez mindenkinél más, de ismered azt az „alig-kapok-levegőt-meg-akarok-halni” érzést, amitől nem tudsz most megszabadulni?

Lassan bólint.

- Ez a bánat. Egy nap majd arra fogsz ébredni, hogy a szomorúság, ami felhalmozódott benned, mint a víz a tüdőben, lassan elmúlik. Könnyebbnek érzed. Nem igazán tűnik el, de… valami más lesz.

Kicsit közelebb húzódik hozzám, és összeér a csípőnk.

Túl közel van hozzám, és tudom, hogy meg kellene mondanom neki, de most nincs szívem hozzá.

Nem szól semmit, csak tovább bámulja az eget. Mindenki máshogyan dolgozza fel a bánatot. Talán ez így jó, hogy Gabe nem akar elmenni a szertartásra. Talán ő így rója le a tiszteletét Maxnek, itt a tetőn.

- Mit fogtok tenni Savannah-val?

Gabe felsóhajt.

- Itt maradunk. Még mindig be vagyunk iratkozva, és vannak más oktatók is, csak… Max volt a legjobb, tudod?

Bólintok, mert nem igazán tudom, mit mondjak. Nem tudom, hogyan tehetném jobbá neki, bárcsak tudnám.

- Uriah megcsókolta Savannah-t.

A szavai teljesen váratlanul érnek, és azonnal felülök.

- Tessék?

Lassan felül, és a könyökére támaszkodik.

- Arra sétáltam be, hogy Uriah és Savannah csókolóznak.

- Ó. – Megrázom a fejem, azt hiszem, nem igazán figyeltem oda. Elmosolyodom. – Nos, rajta, Uriah. – Nevetni kezdek, de aztán észreveszem Gabe arckifejezését. - … Ez rossz dolog? – kérdezem.

Vállat von.

- Nem tudom. Szívás.

- Miért? – erősködöm, mert kíváncsi vagyok.

- Mi mindig csak ketten voltunk, tudod? Egy csapat.

- Akkor is egy csapat vagytok, ha ő kedveli Uriah-t.

Összeráncolja a szemöldökét, aztán megvonja a vállát.

- Megváltoztat mindent. Tudom.

Figyelem egy ideig, összeszorítom az ajkam.

- Szóval, még nem volt barátnőd?

Felhorkan.

- Persze, hogy volt.

- Akkor viszont te randizhatsz, de ő nem?

Felnéz rám egy pillanatra, aztán felsóhajt.

- Soha nem érdeklődött senki iránt ezelőtt.

- Gabe, ő ugyanúgy fog szeretni téged. A testvére vagy. Lehet, hogy elárulod, de ő akkor is készen fog állni, hogy kihúzzon a csávából. Bízz bennem, tudom.

Furcsán bámul rám, ettől összeszorul a gyomrom.

- … Mi van…?

- Semmi… csak… szép vagy.

Pislogok, kicsit meglep a hirtelen témaváltás.

- Hogy mi?

- Sajnálom. Csak észrevettem.

Behunyom a szemem egy pillanatra.

- Köszönöm, de nem hiszem, ezt ki kellett volna mondanod.

Felhúzza a szemöldökét, aztán megrázza a fejét.

- Miért nem?

Miért nem? Milliónyi oka van. A gyémántgyűrű az ujjamon az egyik ok.

- Gabe, nem fogok hazudni, egy másik világban… - mutatok kettőnkre - … talán megtörténhetne, de ebben nem. Férjnél vagyok.

Hallja a szavaimat, de látom, hogy nem igazán fogja fel.

- Szereted őt? – kérdezi, nekem pedig nem is kell gondolkodnom.

- Persze, hogy szeretem, mindennél jobban. Nem látszik?

- Úgy vitatkoztok, mintha gyűlölnétek egymást.

Mosolygok és megrázom a fejem.

- Nem, úgy vitatkozunk, mint akik szeretik egymást. Van különbség.

Bosszúsan felsóhajt, és forgatja a szemét.

- Mi van? – kérdezem határozottan.

- Nem értékel téged. Azt hiszi, egy buta kislány vagy, aki rossz döntéseket hoz, úgy bánik veled, mint egy gyerekkel. Én nem tenném ezt. Annak látlak, aki vagy.

- Ez nem egy verseny, Gabe. Férjnél vagyok.

- Állandóan ezt mondod, mintha számítana.

Pislogok egy ideig, aztán megrázom a fejem.

- Mert számít.

Bámul rám egy pillanatig, a tekintetünk összekapcsolódik. Nem tudok olvasni az arcáról, de kényelmetlenül érzem magam.

Mielőtt bármit tehetnék, az ajkát az enyémre tapasztja.

Az egyetlen ok, amiért tíz másodpercnél tovább tart, hogy teljesen felkészületlenül ért.

Az ajka meleg és kemény, és annyira erőszakos, hogy majdnem lehetetlen gondolkodni. A testem azonnal pánik üzemmódba kapcsol.

Nem.

Ez nem történhet meg.

Ő nehéz és forró a lehelete, és hirtelen újra a Bátraknál érzem magam, azon az éjszakán, lógva a szakadék fölött, és valaki keze nyomódik az ingemhez.

Végül sikerül ellöknöm, és elhúzódik.

- Gabe, mit csinálsz?!

Lenéz rám, és megrázza a fejét.

- Tessék? Nem vagy benne?

- Férjnél vagyok! – bököm ki.

- Ó, igen, tudom, de azt gondoltam... Úgy értem, feljöttél velem ide...

- Ó, istenem!

Ismét ellököm, de alig mozdul.

- A barátod próbáltam lenni.

- Én nem csak a barátod akarok lenni.

- Nos, ez a te problémád, mert csak ennyit kapsz, úgyhogy most légyszíves, engedj el.

Forgatja a szemét, de még mindig nem mozdul.

- Tudom, hogy érzel irántam valamit. Csak ne tagadd le. Tudom, hogy ott van, vagy megőrültem?

- Igen. Te szó szerint őrü…. – mielőtt még befejezhetném az „őrült” szót, megint megcsókol.

Ó, istenem.

Annyira nehéz, hogy nem számít, milyen erősen próbálom eltolni, nem sikerül. Utálom, hogy ilyen kicsi vagyok.

Utálom.

Majdnem pánikba esek, és nem tudom, hogy lehetséges, hogy Gabe ezt élvezi.

Könnyek égetik a szemem, és éppen összeszedem az erőm, hogy ágyékon rúgjam, amikor az ajka elszakad az enyémtől.

Először azt hiszem, hogy Gabe végre észhez tért, de amikor felnézek, látom, hogy Gabe a tető másik oldalán van, mintha odadobták volna.

Oldalra fordítom a fejem, és látom, hogy Tobias ott áll. Nem tudom, mikor, vagy hogyan ért ide, de nem vagyok szomorú, hogy látom.

Nézem egy pillanatig, és rájövök, hogy mérges.

Tényleg mérges.

Ezt a fajta dühöt az apja szokta kiváltani.

Átáramlik rajta, és látom, hogy az egész teste remeg.

Hirtelen eszembe jut az a nap Marcus főhadiszállásán, amikor eszméletlenre verte Marcust, és tudom, hogy Gabe bajban van.

- Mi a fenét művelsz? – Tobias hangja morgásként tör elő, de Gabe egyáltalán nem hátrál meg.

- Tobias… - szólalok meg, de senki sem figyel rám igazán, és nem is tudom, mit mondhatnék.

Gabe gyorsan feláll, és támadóállásba helyezkedik Tobiasszal szemben.

- Nem félek tőled. Ki tudlak ütni, te is tudod.

Tobias lassan megrázza a fejét.

- Olyan vagy, mint egy gyerek, majdnem nevetséges egyáltalán harcolni veled.

- Nem vagyok gyerek.

- Tényleg? – erősködik Tobias. – Mert nekem úgy tűnik, hogy csak gyerekek csókolnak meg férjes asszonyt.

Van egy halom tégla a sarokban, ami felgyullad, ahogy Tobias beszél.

Tobias a lángokra tekint.

- Elrejtőzhetsz a képességed mögé, ha akarsz, de ez nem akadályoz meg abban, hogy kiverjem a szart is belőled.

- Nem csináltam semmit – motyogja Gabe.

Tobias elindul Gabe felé, és két nagy lépéssel előtte terem. Megragadja az ingét, és a tetőajtó felé dobja.

Gabe próbálja azt mutatni, hogy nem fáj neki, de látom, hogy összerezzen, ahogy a háta az ajtónak csapódik.

- Tudod, hogy hívják azt, ha egy férfi az akarata ellenére megcsókol egy nőt? Megmondom, hogy hívják. Erőszaknak hívják, és ezért nem lesznek álmatlan éjszakáim, ha darabokra téplek, csak hogy tudd.

Gabe nevetni kezd, Tobias pedig megmarkolja a pólóját.

- Mi idegesít jobban? – kérdezi Gabe, félrehajtva a fejét. – Hogy megcsókoltam, vagy hogy tetszett neki?

Még mielőtt látnám, tudom, hogy Tobias megüti. Hallom, ahogy az ökle találkozik Gabe fejével, és nem csodálkozom, amikor vérezni kezd a hajvonalánál.

- Figyelj ide, és jól figyelj – markolja meg Tobias a pólóját. A másik kezével rám mutat. – Az a lány ott. Az enyém. Ezen nincs mit megbeszélni, rendben? Csak úgy nézhetsz rá, ahogy ő terád, vagy nem érdekel, de széttéplek. Nem bánom, hogy gyászolsz. Nem érsz hozzá, megértetted?

Gabe csak bámul rá, én pedig látom, ahogy a düh felgyülemlik Tobiasban.

- Megértetted? – ismétli.

Gabe-n látszik, hogy vissza akar szólni, de aztán rám pillant.

Lassan megrázom a fejem.

Azt akarom, hogy hagyja abba.

Szükségem van rá is.

Nem lehetünk barátok így.

Nem vagyok rá annyira mérges, mint lehetnék, mert tudom, hogy gyászol.

Ő az a fajta ember, aki nem tudja ezt kezelni, és én vagyok az egyetlen, akit úgy érez, hogy ismer.

Nem tudok haragudni rá, de ezt abba kell hagynia.

Gabe felfigyel az arcomra, és ahogy finoman csóválom a fejem.

Visszafordul Tobiashoz, és lassan bólint.

- Megértettem – mondja halkan.

Tobias elengedi a pólóját, aztán Gabe kilép a tetőajtón.

Tobias csak áll ott egy ideig, és látom, ahogy elszáll a dühe. Még mindig ott ülök, ahol Gabe-bel feküdtünk, és bámultuk az eget.

Tobias felém fordul, és végignéz rajtam. Lenézek magamra, és észreveszem, hogy a ruhám félrecsúszott, a hajam pedig teljesen összekócolódott.

Megigazítom a ruhámat, aztán a kezemmel lesimítom a hajamat.

Lassan odasétál hozzám, és a kezét nyújtja felém.

Megfogom, és lassan talpra húzom magam.

- Sajnálom – mondom halkan. – Tényleg azt hittem, hogy csak barátra van szüksége.

Kifújja a levegőt, aztán félrenéz egy pillanatra.

- Mi van? – kérdezem a fejemet félrebillentve egy kicsit.

Vállat von.

- Semmi… - Felsóhajt, aztán magához húz, az állát a fejem tetején nyugtatja, a karjait pedig szorosan körém fonja.

- Jól vagyok… - suttogom.

Bólint, aztán elhúzódik tőlem.

- Tudom – mondja halkan.

- Tudod, végül kikerültem volna belőle. Ha alábbhagyott volna a sokk, használtam volna a Bátor kiképzést. Emlékszem, mit tanítottál nekem. Használjam a térdemet és a bokámat, hogy ellensúlyozzam a hiányos izomzatomat… és itt megfeszítem… - Megérintem a hasamat.

Felsóhajt, aztán a homlokomra szorítja az ajkát.

- Kicsi vagy. Nem számít, hogy hol feszíted meg, még mindig veszélyben vagy. Néha elfelejtem, amíg nem látom.

Összerándulok egy pillanatra, aztán bólintok.

- Köszönöm, hogy te vagy a fényes páncélú lovagom. – Megérintem a karját, aztán lassan leengedem a kezem.

A tetőajtó kinyílik, és mindketten arra fordulva látjuk, hogy Savannah dugja ki a fejét.

- Ó, sajnálom. Gabe-t keresem. Itt van fenn? – kérdezi kíváncsian.

Felsóhajtok, aztán behunyom a szemem.

- Éppen az előbb ment el.

Furcsa az arckifejezéssel néz rám egy ideig, aztán felsóhajt, és összefonja a karját a mellkasa előtt.

- Mit csinált? Istenem, meg fogom ölni – mondja, aztán rájövök, hogy valószínűleg érzi az érzelmeinket, és összekapcsolja azzal, hogy Gabe tett valamit.

- Semmit – mondom, de Tobias elárulja.

- Megpróbálta megcsókolni Trist. Nem tudom, milyen messzire ment volna el, ha nem jövök fel ide.

Savannah lehunyja a szemét egy pillanatra.

- Annyira sajnálom. Tényleg rossz passzban van most, nem beszélve arról, hogy mennyire dühös rám. Annyira sajnálom, srácok. Intézkedem, megígérem.

Elindul vissza az ajtó felé, de félúton megáll.

- Ó, egy fickó vár rád odakint – mondja.

- Rám? – kérdezi Tobias.

Bólint.

- Igen. Azt mondta, hozott neked valamit Johannától.

Tobias bólint, felismerés suhan át az arcán.

- Köszönöm – mondja neki.

Savannah becsukja az ajtót maga mögött, Tobias pedig hozzám fordul.

- Azt hiszem, megyek, megnézem, ki az.

- Akarod, hogy veled menjek?

Tobias megrázza a fejét.

- Nem. Johanna valószínűleg valami feladatot küldött nekem… Kihagytam valami politikai megbeszélést.

Bólintok.

- Rendben.

Elmosolyodik, aztán az enyémre tapasztja az ajkát...

Az ő ajka az egyetlen, amely érintheti az enyémet, és egy pillanat alatt megnyugszom tőle.

- Hamarosan találkozunk – motyogja, aztán követi Savannah-t az ajtón kifelé.

Következő fejezet >>