Fanfic fordítás: Önzetlen döntések - 18. fejezet


Megszokott menetrend szerint is az Önzetlen döntések 18. fejezete! Végre elérkezik a közös gyakorlás ideje, de vajon Tris mennyire lesz megértő Tobiasszal azután, hogy szembesül annak félelmeivel? Kiderül a fejezetből.

Jó olvasás!

A fordítás Niki érdeme! És örül minden véleménynek.

Az eredeti történetet ITT olvashatjátok.



18. fejezet



TOBIAS


- Még mindig biztos vagy benne, hogy ezt akarod? – kérdezi Zeke a vonatos buli utáni éjszaka, miközben nézi, ahogy előkészítem a szérumokat a Trissel való első gyakorlathoz.

- Ez Trisért van – mondom védekezően.

Zeke sóhajt.

- Igen, tudom, de az eléggé nagy dolog, hogy valakit beengedj a fejedbe.

Megvonom a vállam.

- Téged beengedtelek.

- Az más volt. Jelenleg a te félelemutazásodban leszel benne, vele.

Egy pillanatra megállok, hogy rá nézzek.

- Bízom benne, Zeke.

- Tudom, hogy így van, Négyes, de tényleg úgy gondolod, hogy ez jó ötlet most, hogy ő és Al…

- Te tényleg meg fogod tartani ezt a becenevet, ugye?

Zeke megrántja a vállát.

- Négyes? Igen, illik hozzád.

- Ő nincs együtt Allel. Ő maga mondta. Ő és Al csak barátok.

Zeke felsóhajt.

- Te tényleg elhiszed ezt?

Megvonom a vállam.

- Zeke, miért nem állsz ide elém egyszerűen, és mondod, hogy nem akarod, hogy ezt csináljam, ahelyett, hogy körüljárod az egészet?

- Oké – mondja, és lecsúszik az asztalról, amin eddig ült.

- Nem akarom, hogy ezt tedd.

- Miért? – kérdem felvont szemöldökkel.

- Mert nem hiszem, hogy képes vagy ezt közömbös érzelmekkel megtenni. Úgy gondolom, hogy ez nagyon csúnya lesz kettőtök között.

Megvonom a vállam.

- Talán éppen ez az, amit akarok.

Zeke csendben van egy percig, majd lassan megrázza a fejét.

- Jézusom, Négyes – mondja olyan tónussal, ami elárulja, hogy csak kicsit van meglepve.

- Mi az? – kérdem feledékenyebben viselkedve, mint amilyen vagyok.

- Megpróbálod visszaszerezni őt, nem igaz?

- Még mindig hiszek bennünk – mondom halkan. – Csak el kell érnem, hogy ő is újra higgyen.

Zeke egy darabig csendben van, és mikor ismét felnézek, lassan ingatja a fejét, arcán egy kis vigyorral.

- Mi van? – motyogom, megdöntve a fejem, hogy rá nézzek.

- Semmi… ez csak… minden nap egy kicsivel még inkább Bátor leszel.

A szavai felkészületlenül érnek, és az egész mellkasomat melegséggel tölti fel.

- Még akkor is, ha nem szerzem őt vissza, meg kell ezt csinálnom, Zeke. Elsősorban az én hibám, hogy itt van. Minden módon segítenem kell neki, ahogy csak tudok.

Megadóan felemeli a kezeit.

- Rendben, rendben – mondja az ajtó felé indulva.

- Csak emlékezz, hogy éjfélig ki kell mennetek innen, mert azután nincs hozzáférésem a biztonsági felvételekhez. Oké?

Bólintok.

Zeke a vezérlőtermi hozzáférésének köszönhetően képes rá, hogy észrevétel nélkül be- és kijuttasson a szimulációs terembe.

Senki sem tudja, hogy itt jártam, ha törlik a kamera felvételeit.

- Rendben – mormogja, aztán kinyitja az ajtót.

- Hé, Zeke?

Megfordul, hogy rám nézzen.

- Köszönöm.

Kissé elmosolyodik.

- Szívesen, Szerencsétlen.

Nézem, ahogy az ajtó becsukódik mögötte.

Csak néhány perce vagyok egyedül, mikor az ajtó ismét nyikorogva kinyílik.

Tris gyorsan belép az ajtón, kissé ki van fulladva.

Ma hátra van fogva rövid haja, nem lóg az arcába.

Sosem fogok hozzászokni, hogy Bátor feketében látom őt, karjait szabadon hagyó atlétában, és szűk farmerben.

Mindig is vonzó volt, de ez más.

Azzal, ahogy most öltözködik, állandóan szembesülök vele, hogy menyire vonzódom hozzá.

Jól néz ki, különösen most, és majdnem egy teljes percbe telik, hogy képes legyek levenni róla a szemem.

- Szia – mondja, mindennél fáradtabbnak hangzik.

- Bocsánat, hogy késtem, Allel voltam, és folyton kérdezgette, hová megyek…

- Elmondtad neki? – kérdem gyorsan.

Megrázza a fejét.

- Nem, természetesen nem. Csak azt mondtam, hogy szükségem van egy kis egyedüllétre.

A szoba közepén levő fém fotel felé megy, kezével kinyúl, hogy megérintse a kartámaszt.

- És ez működött? – kérdezem, hangomban arrogáns tónussal.

Rám néz egy pillanatra, majd bólint.

- Igen. Ő nagyon tiszteletteljes.

Forgatom a szemeim.

Mindketten szavak nélkül vagyunk néhány másodpercig.

- Szóval… hogy vagy? – kérdem végül.

- … Múlt éjjel óta? – kérdi felvont szemöldökkel.

Megvonom a vállam.

- Jól, azt hiszem. Némiképp idegesen emiatt. Hogy kellene ennek pontosan működnie?

- Hát, a program készít egy térképet az összes félelmedről. Beállítottam, így te most az én félelemutazásomba fogsz menni, velem. Először neked adom be a szérumot, aztán magamnak. Együtt fogunk bemenni, de te leszel az egyedüli, aki meghozza az összes döntést. Gyakorlásképp.

Bólint, követve a szavaim.

- És te mit csinálsz majd?

- Azért leszek ott, hogy tanácsot adjak.

Egy pillanatra a kis asztalra néz, ahol a fecskendők hevernek, majd keresztbe rakja a karjait a mellkasa előtt.

- Rendben, akkor készíts fel. Mi az, amitől félsz, Tobias Eaton?

Megrázom a fejem.

- Azt hiszem, várnod kell, és ki kell találnod.

Felveszem az első fecskendőt, és odavezetem Trist a terem közepén levő fém fotelhez.

Lágyan a nyakához nyomom a tűt, de még nem szúrom meg teljesen.

Automatikusan összerezzen.

Odanyúlok, és ujjaimmal gondolkodás nélkül megcirógatom a nyakát.

- Jól vagy? – suttogom.

Élesen lélegzik, de végül bólint.

Nehezemre esik, hogy elvegyem a kezem a nyakáról.

Elsöprő annak a szükségessége, hogy továbbra is érintsem őt, a nyaka olyan meleg a kezem alatt, és az emlékek, amelyekben a takaróim és ágyneműim szövevényébe volt betekerve, szinte elviselhetetlenek…

Többet akarok tenni ennél.

Alig érintettem meg, és az ujjhegyem megtelt elektromossággal.

Hagyom, hogy a kezem lassan visszaessen az oldalamhoz.

- Bízol még bennem? – kérdezem halkan.

Ez egy kényes kérdés, és nem vagyok eléggé biztos abban, hogy igazságos részemről, hogy ezt megkérdezem, de mielőtt lenne időm tényleg átgondolni, már kint van, lebegve közöttünk a levegőben.

Felnéz rám egy pillanatra, megdönti a fejét.

- Tényleg azt hiszed, hogy itt lennék, ha nem így lenne?

Egy pillanatig megérintem a kezét, ujjaim simogatják az övéit.

Gyengéden megszorítom az ujjait, mielőtt végleg megszúrom a tűvel a bőrét.

Automatikusan összerezzen, de csak egy másodpercig tart.

A saját nyakamhoz emelem a második fecskendőt, és veszek egy mély levegőt.

- Rendben, essünk neki – mondom lágyan, majd megszúrom a nyakam.

TRIS


Egy nagyon magas épület tetején állunk, süvít körülöttünk a szél. Először zavart vagyok.

Számomra nincs semmi félelmetes a magasságban.

Aztán eszembe jut, hogy ez nem az én félelmem.

Ez Tobiasé.

Kissé elfordulok, hogy megkeressem, majd meg is találom magam mellett, kissé összegörnyedve, és mélyeket lélegezve, ahogy lefelé bámul a tetőről.

- Hé! - üvöltöm túl a szelet, ahogy teszek felé egy lépést.

- Ne nézz le! Attól csak rosszabb lesz!

Rám néz egy pillanatra, majd bólint.

Behunyja a szemét, és kitartja felém a kezét.

Bámulom egy percig, és bár az utóbbi hónapot azzal töltöttem, hogy gyűlölöm őt, a kezem mégis bizsereg, hogy megfogjam az övét.

De nem teszem.

Helyette csak bámulok lefelé, mintha ezelőtt még sosem láttam volna ehhez foghatót.

Egy pillanatra kinyitja a szemét, és rám néz, azonnal leolvassa a hezitálásom.

- Ez rendben van. Le fogunk ugrani. Csak meg akarom fogni a kezed, így nem veszítelek el – mondja.

A szemem gyorsan elkerekedik, erősen megrázom a fejem.

- Nem... Nem, ez nem a valóság! Nem kell ezt tennünk. Létrehozhatunk valamit, vagy...

Tobias hevesen rázza a fejét.

- Nem, Tris! Nem ez a cél. A lényeg az, hogy azt tedd, amit egy Bátor tenne! Egy Bátornak nincs meg a képessége, hogy létrehozzon valamit. Egy Bátor nem tudja, hogy ez nem a valóság. Megértetted?

Összeráncolom a homlokom.

Abban a pillanatban, mikor az épület tetejére kerültünk, tudtam, hogy ez nem a valóság.

Valahogy mások a színek, és az, ahogy a szél az arcomhoz ér.

Mint egy álom, csak homályosabb.

Nagyon is tudatában vagyok annak, hogy ez a szimuláció bárhogy lejátszódhat, ahogy csak akarom.

Teljesen kontroll alatt vagyok.

Tobias azt mondja, hogy ellen kell álljak.

Nem tudom, hogyan.

Ez annyira természetes számomra, mint a levegővétel.

- Szóval csak le kell ugranunk?

Tobias bólint.

- Hacsak nem találsz ki valami jobb ötletet. Egy Bátor ötletet.

Megállok egy pillanatra, körbenézek.

Szemben velünk van egy másik magas épület, de nincs elég közel, hogy átugorjunk rá.

Aztán észreveszek egy hosszú fa deszkát, ami az épület oldalára van akasztva.

Lassan odasétálok, leemelem, majd meglököm, minden erőmmel próbálom hozzákapcsolni a szemközti épülethez.

Tobias odajön, hogy segítsen nekem, és végül sikerül stabilizálnunk a deszkát a két ház között.

- Most már át tudunk menni – mondom az izgalomtól kitágult szemekkel.

Tobias úgy néz ki, mintha el akarná vetni az ötletet.

- Sikerült előállnod egy sokkal rémisztőbb ötlettel, mint az ugrás.

Kissé megrázom a fejem, képtelen vagyok visszatartani a mosolyom.

- Csak ne nézz le – mondom szimpátiával a hangomban.

Rálépek a deszkára, ami recsegni kezd.

Tobias halkan elfüttyenti magát.

Kissé megfordulok, hogy rá nézzek.

- Hé, csak gondold végig... mi lehet a legrosszabb, ami történhet?

Kifújja a levegőt az orrán keresztül.

- Mindketten belezuhanunk a halálunkba.

- Persze, de ez csak egy szimuláció, ugye?

- Igen, de nem így kellene, hogy gondolj rá – mondja kissé reszkető hangon.

Veszek egy mély levegőt, és elindulok.

Nem gondolkodom.

Ezt képtelenség úgy megtenni.

Nem gondolhatok arra, amit teszem, különben elvesztem a bátorságom.

Helyette csak megyek előre, figyelmen kívül hagyva minden nyikorgást, amit hallok, vagy megingást, amit érzek.

Végül átérek a másik oldalra.

Mikor odaérek, nézem Tobiast az út túloldalán, bámulja a deszkát, mintha az meg akarná őt ölni.

- Gyerünk, Tobias! Érj el hozzám, meg tudod csinálni! - Felnéz rám, majd hirtelen elindul a lécen.

Olyan gyorsan mozog, hogy szinte el sem tudom hinni.

Kevesebb, mint egy percébe telik, hogy átérjen hozzám.

- Jól vagy? - kérdem kíváncsian, felvonva az egyik szemöldököm, míg leborul mellém a tetőre.

Néhány másodpercbe telik, hogy lélegezzen, szeme a földet nézi.

- Igen. Sajnálom. Nekem kellene segítenem neked, erre alig jutok túl az elsőn.

Megvonom a vállam.

- Emiatt ne aggódj. Ez segít. Ha nekem kellene ezt első alkalommal megtennem a saját félelmeimmel, valószínűleg meg lennék zavarodva.

Látom, ahogy egy apró remegés átáramlik a testén.

Meg van rémülve.

Nem értem, hogy miért teszi ki magát ilyenfajta kínszenvedésnek, ha nem szükséges.

Biztonságban van az Önfeláldozóknál.

Miért jön vissza ide?

- Milyen gyakran csinálod ezt? - kérdem halkan.

Megvonja a vállát.

- Csak az utóbbi néhány hétben... szinte minden másnap.

- Tobias, ez őrültség.

- Ez érted van – mondja gyorsan.

Kinyitom a számat, hogy mondjak valamit, de félbeszakít egy csikorgó hang.

- Mi a...

Ahelyett, hogy a tetőn lennénk, hirtelen egy sötét szobában vagyunk.

Hogy nem vettem ezt észre?

Aztán a falak elkezdenek mozogni, ami érthetővé teszi ezt a szörnyű csikorgó zajt.

- Jézusom, Tobias, a zárt terek is? - kérdem tőle.

Gyorsan bólint.

- Ez nem a valóság – ismétlem.

Megrázza a fejét.

- Kapcsold ki az agyadat, Beatrice... Nem számít, hogy tisztában vagy azzal, hogy ez nem valódi. Hogyan szabadulna ki egy Bátor ebből a szituációból?

Gondolkodok egy percig, de tanácstalan maradok.

Hogyan állítod meg a falat, hogy ne préseljen össze?

Tobias kissé felnyög, én pedig közelebb húzódom hozzá, ahogy a falak körbekerítenek minket.

- Hé, jól van. Csak lélegezz. Meg tudod ezt tenni nekem?

Bólint egyet, kezével megszorítja a derekam.

- Ez tízszer rosszabb, ha valaki más is van a szobában – suttogja Tobias.

Elengedek egy gyenge sóhajtást.

- Ne aggódj. Ki fogok gondolni valamit, csak... adj egy másodpercet.

Keményebben töröm a fejem, próbálok kitalálni valamit, ami kijuttat minket innen.

Aztán bevillan. Ahhoz, hogy megállítsam a falakat, szükségem van egy eszközre.

Ha bedugok valamit a hasadékba, akkor az meg fogja állítani a falat az előrehaladásban.

Szinte ahogy rá gondolok, a lában közelében megjelenik ez az eszköz, egy kis lapos fémrúd formájában.

Gyorsan felveszem, és a falak közti egyik repedésbe helyezem, a csikorgó hang pedig eltűnik.

- Jó – mondja Tobias kissé kifulladva.

Egy pillanatig nem történik semmi, mi pedig még mindig esetlenül össze vagyunk préselődve ebben a zsugorodásában megállt teremben.

- Nem hittem volna, hogy valaha még egyszer ilyen közel leszünk – mondja Tobias gyengéden.

Kifújom a levegőt.

- Ne.

Egy perc múlva a falak elkezdenek szépen szétesni.

- Mi a következő? - kérdem kíváncsian.

- Nézz körül – mondja lágyan Tobias.

Körbepillantok, és eláraszt a szürkeség.

Azonnal tudom, hogy otthon vagyok.

Akárhogy is, ez az eredeti otthonom.

Önfeláldozók.

Minden puha és kellemes, nem olyan durva és nyers, mint a Bátraknál.

Többé már nem élvezhetem ezt.

Az azonnali gondolatom, hogy ez a félelem, valahogy Marcushoz kapcsolódik.

Mi mástól rettegne Tobias az Önfeláldozóknál?

Aztán meghallom a sikolyokat.

Megtöltik az egész lényem, visszhangzanak bennem, mintha a sajátjaim lennének.

Gyorsan megrázom a fejem.

- Tobias, mi ez?

Nem válaszol nekem, csak bámul a kiáltások irányába.

- Tennünk kell valamit – mondom halkan.

A tény, hogy a szimuláció nem valódi, többé már nem számít.

Csak meg kell állítanom a sikolyokat.

Elkezdek rohanni a sikolyok felé, az Önfeláldozók központja felé.

Érzem, hogy Tobias szorosan mögöttem van, de ha nem lenne, akkor is futnék tovább.

Segítenem kell, bárki is legyen az, aki így sikítozik.

Muszáj.

Nem tudom, mikor történt, de hirtelen egy fegyver van a derekamra csatolva.

Könnyedén előhúzom, és csak félig-meddig vagyok meglepődve azon, hogy milyen kényelmes érzés a kezemben tartani.

Amint a sikolyok elérik a csúcspontjukat, szemtől szembe találom magam Jeanine Matthews-zal.

Most már van értelme.

Tobias fél az Önfeláldozókkal szembeni támadástól, és Jeanine Matthewstól.

Érzem őt magam mellett, nehezen lélegzik, ki van fulladva attól, hogy iderohantunk.

Nem fogtam fel, hogy mennyire erős benne ez a félelem.

Ez az, amiért szükséges volt számára, hogy a Bátrakat válasszam.

A bénító félelem, hogy mindez be fog következni.

Nem hagyhatta, hogy ez megtörténjen velem.

Most már értem.

Jeanine arcához szegezem a fegyvert.

Nem Tobias az ellenség.

Nem Tobias tett tönkre minket.

Ő tette.

Aztán meghúzom a ravaszt.

Visszatértünk a sötét szobába, de nem számítok arra, hogy a falak ismét elkezdenek beomlani.

Nem hiszem, hogy a félelemutazás ismétli önmagát.

- Tobias, mi ez? – kérdezem, de nincs ideje válaszolni.

Újra feltűnik Jeanine Matthews, de ez alkalommal fegyvertelen vagyok.

- Nem értem. – Szembe fordulok Tobiasszal.

- Ezt már megtettük.

Megrázza a fejét.

- Nem… ez most…

Aztán látom.

Magamat.

Akárcsak a jelenlegi önmagam, csak én nem mozgok.

Egy furcsa, elragadó érzés tölti meg a gyomrom.

Hihetetlenül különös dolog ránézni saját magad pontos mására.

Jeanine körbejárja a másik énemet, és a pisztoly csövét a halántékomhoz nyomja.

- Ne! NE! TRIS! – kiáltja mögöttem Tobias, és elkezd rohanni.

Most már semmi jelét nem mutatja, hogy ez egy szimuláció.

Az az érzésem van, hogy számára ez valóság.

Tudom, hogy ez az én félelemutazáshoz kapcsolódó próbám kellene legyen, de képtelen vagyok rávenni magam, hogy megmozduljak.

Nem tudja, hogy az nem én vagyok?

Én itt vagyok.

Fogalmam sincs, hogyan kellene átvészelni ezt a félelmet.

Hogyan tudnám elérni, hogy a szimuláció továbblépjen?

Aztán látom, ahogy Tobias lerohanja Jeanine-t.

Néhány másodpercig küzdenek a fegyverért, de Jeanine felülkerekedik rajta, a fegyver pedig elsül, és egy golyó Tobias gyomrába fúródik.

- Tobias! – kiáltom, de a lábaim olyan nehezek, mint az ólom.

Nem tudok mozogni.

Tobias a földre esik, a gyomrában pihenő golyó okozta lyukból áramlik ki a vér.

- TRIS! –Még mindig értem kiált, de Jeanine nem veszteget el több időt, mielőtt a hasonmásomra irányítja a fegyvert, és meghúzza a ravaszt.

- Ne! NE! TRIS! – Tobias még mindig ordít, száján keresztül kifolyik egy kevés vér.

Éppen úgy sérült, mint a másik énem, de nem úgy tűnik, mint akit ez érdekel; csupán azzal foglalkozik, hogy a hasonmásom ott fekszik a földön a saját vértócsájában – az én vértócsámban – behunyt szemekkel.

Hallgatom, ahogy újra és újra a nevemet mondja, mintha ez visszahozna, de nem.

Próbálom kinyitni a számat, hogy megnyugtassam, elmondjam neki, hogy rendben van, hogy ez nem valóság, hogy itt vagyok, de semmi nem jön ki.

Behunyom a szemem, és várom, hogy elragadjon minket a következő félelem, de mikor ismét kinyitom, a szimulációs teremben ülök a fém fotelben.

Gyorsan felülök.

- Tobias?!

Szemeim lázasan kutatják utána a szobát, majd végül megtalálom.

A földön guggol, négykézláb, tenyerét a padlóhoz nyomja, szája szélesre tátva, mintha nem tudna elég levegőt beszívni, hogy lélegezzen.

Kicsúszom a székből, és letérdelek mögé.

- Tobias… Tobias… jól van. Jól van. Itt vagyok.

Gondolkodás nélkül szorosan köré csavarom a karjaim.

Jelenleg semmi sem számít, azt leszámítva, amit az imént együtt átéltünk.

Meg kell győznöm róla, hogy ez nem fog megtörténni, hogy itt vagyok.

- Ez nem a valóság volt. Itt vagyok. Itt vagyok. Ez nem a valóság volt. Ez nem a valóság volt.

Tovább ismételem magam, remélve, hogy ez meggyőzi, és megállítja abban, hogy tágra nyílt szemekkel bámulja a padlót.

Olyan nehezen lélegzik, hogy attól félek, mindenestül leáll, tekintete helyettem a padlóra rögzült.

- Tobias… - suttogom, majd óvatosan megérintem az arcát, próbálom felemelni a fejét, hogy rám nézzen.

- Csak lélegezz. Szükségem van rá, hogy lélegezz – mondom halkan.

Ajkai olyan közel vannak az enyémhez, hogy gyakorlatilag érzem, mikor összerezdülnek.

- Tris – mondja még mindig kifulladva.

Gyorsan bólintok.

- Igen, én vagyok. Minden rendben. Te rendben vagy.

Bámul rám egy pillanatig, és látom, ahogy az ajkai elkezdenek remegni.

- Sajnálom.

- Pszt… - Rázom meg kissé a fejem. – Jól van. Megértem. Csak lélegezz, rendben?

Felnéz rám egy másodpercre, tekintetünk egybeolvad.

- Nem veszíthetlek el… így nem… - suttogja, az arckifejezése megbénít.

Minden fájdalom és félelem az arcára van írva, mintha egy oldal lenne egy könyvből.

Enyhén rázom a fejem.

- Tudom… ezt tudom. Nem fogsz. Ez rendben van.

Aztán megváltozik a kifejezése, gyorsan felvillan valami a félelem és a vágy között.

Kinyújtja egyik kezét, tenyerét az arcomhoz szorítja.

- Tris…

Csupán annyit tesz, hogy kimondja a nevem, de tudom, mi van mögötte.

A milliónyi „Szeretlek”, amit még nem mondtunk el, egy millió „Sajnálom”.

Egy pillanatra mindkét kezemmel megérintem a karját.

- Tudom.

Lassan odahajol, egészen addig, míg ajkai épphogy hozzáérnek az enyémhez.

- Tobias…

Mielőtt befejezhetném a mondatot, Tobias ajkai csapdába ejtenek.

Lágyan, kitartóan az enyémre tapadnak.

Az egész testem bizsereg.

Az agyam hirtelen megtelik elektromossággal.

Hónapokon keresztül éltem arra emlékezve, hogy ez milyen érzés.

Semmi sem hasonlítható össze az igazival.

Az ajkait az enyémekhez teremtették, és most, hogy ismét éreztem őket, ez fájdalmasan nyilvánvaló.

Éles bizsergés jár át, olyan, mintha az egész testem lángra lobbanna.

Elenged egy sóhajt az ajkaimra, ami megkönnyebbülésnek hangzik, mintha minden egyes pillanat, amit nem a csókolásommal töltött, kínzás lett volna, és most végre vigaszra lelt.

Az ajkaink úgy mozognak együtt, mint egy tökéletesen koreografált tánc.

Nincs rá más mód, hogy érthető legyen…

A testünk, a kezünk, az ajkunk… emlékeznek egymásra.

Sürgetően csókol, mintha az élete függne attól, ahogy az ajkaim érzékelik az övét.

Nem akarom megállítani.

Körém csavarodik, úgy, hogy a földön fekszem, teste az enyémhez simul, ajkai még mindig fáradhatatlanul csókolnak.

Egy pillanatra elhúzódik, a szemembe néz, mielőtt száját elindítja, hogy egy kis ideig a nyakamra fókuszáljon.

Aztán kezével feltolja a trikómat.

Istenem, ez annyira jó érzés.

Abban a pillanatban, mindent meg akarok adni neki.

Most, itt, a pillanat hevében, be tudom vallani magamnak, hogy hiányoznak azok a nyugodt délutánok Tobias szobájában, a takarók rengetegébe gabalyodva, mielőtt Marcus hazaért.

Minden porcikám ordít, hogy ez rossz, de képtelen vagyok leállítani.

Amit az imént együtt átéltünk, most, hogy tudom, a legnagyobb félelme, hogy elveszít, úgy érzem, tartozom magamnak annyival, hogy hagyom, hadd szeressen.

Senki sem fog engem úgy szeretni, ahogy ő teszi.

Senki.

De ez még mindig nem változtatja meg a helyzetet.

Ettől nem leszek Önfeláldozó, vagy ő Bátor.

Ez sosem fog úgy működni, ahogy a dolgok jelenleg állnak.

Ez többé már nem lehet az enyém.

Az érintése, az ajkai, ő maga.

Számomra mindez elveszett már.

Bátor vagyok.

Ő Önfeláldozó.

Ezt tudom.

Nem tudom, miért hagyom neki, hogy megcsókoljon.

Egy lágy csókot nyom a vállamra, én pedig élesen kifújom a levegőt, miközben pontosan emlékszem, hogy miért hagyom, hogy csókolgasson.

Minden csók olyan, mint egy memóriabomba; az érintésétől a bőröm minden része azonnal elektromossá válik.

A bőröm emlékszik rá, régi barátként üdvözli.

Úgy érzem, végre otthon vagyok.

De ez nem mehet tovább.

Már megpecsételtük a sorsunk.

Nem tehetjük ezt.

- Tobias… Tobias… állj.

Elhúzódik tőlem, kissé megrázza a fejét.

- Miért? – kérdi olyan hangon, mintha fizikai fájdalmat okozna neki arra gondolni, hogy abbahagyja.

- Nem gondolkodunk racionálisan.

Erősen megrázza a fejét.

- Bennünk semmi sem racionális, Beatrice.

Már azelőtt érzem a könnyeket a mellkasomban, mielőtt elárasztanák a szemhéjam.

- Ezt tudom! Éppen ezért nem tehetjük ezt!

Hangosan felsóhajt.

- Alről van szó?

A homlokomhoz szorítom a kezem, és kifújok egy mély levegőt.

- Nem. Ez nem Alről szól.

Néz engem egy pillanatig, majd behunyja a szemét, és vesz egy nagy levegőt mielőtt legurul rólam, aztán felvesz mellettem egy ülő pozíciót.

Mielőtt felülök, megigazítom a pólóm.

- Tobias, többé már nem számít, hogyan érzünk. Döntéseket hoztunk, amelyeket már nem tudunk visszacsinálni.

Kissé megrántja a vállát.

- Tudod, hogy mennyire gyűlölöm magam azért, amiért meghoztam azt a döntést?

- Tobias, szükségem van rád, hogy ne nehezítsd meg ezt számomra.

- Még mindig szeretsz engem? – Kétségbeesett szemekkel néz rám.

- Ez nem igazságos. Ne kérdezd ezt tőlem.

- A fenébe! – Gyorsan feláll, és mielőtt megpróbálhatnám megállítani, a sarokba rúgja az asztalt, az pedig felborul.

- Az előbb láttad, hogy miért tettem, amit tettem! Hogy miért kellett elhagyjalak, miért volt fontos számomra, hogy távol tudjalak az Önfeláldozóktól. Képtelen vagyok egyéb más módon elmagyarázni. Ha ezek után sem bocsátasz meg nekem…

- Megbocsátani? Hetekkel ezelőtt megbocsátottam neked. Ennek semmi köze a megbocsátáshoz. Tobias, nem tudok veled lenni!

Bámul rám, mintha a szavak fizikailag megsebeznék.

- Miért?

- Mert most már eltérő csoportokba tartozunk! Ennek melyik részét nehéz megértened? Ebből nem lesz semmi, többé már nem, és ezt mindkettőnknek el kell fogadnunk, és továbblépni, a pokolba is! Bátor kell legyek. Számomra ez nem egy átmeneti állapot. Befejezem a beavatást, és ennyi.

Egy pillanatig bámul engem, majd megrántja a vállát.

- Nem tudom, hogyan szüntessem meg az irántad érzett szerelmemet, Tris.

- Akkor talán ez egy rossz ötlet… talán nem kellene ezt csinálnunk, talán nem lehetünk barátok…

- Nézz a szemembe, és mondd azt, hogy te nem érezted úgy, hogy minden visszakerült a helyére, mikor megcsókoltalak.

Kissé felsóhajtok.

- Nem számít, hogy mit éreztem, Tobias. Te az Önfeláldozóknál vagy.

- Úgy mondogatod, mintha ez megváltoztatná a dolgokat…

- Mert így van! Te nem vagy itt, Tobias. Nem vagy Bátor, és sajnálom, hogy a dolgok így történnek, de…

- Miattad választottam az Önfeláldozókat – mondja, a hangja kissé instabilnak hangzik.

Egy hosszú percig bámulom a cipőjét, mielőtt megszólalok.

- … én pedig miattad választottam a Bátrakat – mondom lágyan.

Mindkét kezével a hajába túr, majd megvonja a vállát.

- Nem tudom, hogyan távolodjak el tőled.

Szavai úgy hasítanak belém, mint a jég.

Lassan odasétálok hozzá, kinyújtom a kezem, és finoman megérintem arca mindkét oldalát.

- Én sem tudom, hogyan távolodjak el tőled – suttogom.

Hosszú ideig így állunk, tekintetünk egymáséba fúródik.

Az ajtó nyikorogva kinyílik, és anélkül tudom, hogy Zeke az, hogy oda kellene néznem.

Bedugja fejét az ajtónyíláson, és nézi a párosunkat.

- … Jól vagytok, srácok?

Elveszem a kezem Tobias arcáról, és felé fordulok.

- Igen. Mi… mi épp végeztünk.

Mondom lágyan.

Visszahúzom a trikóm pántját a vállamra, és megkísérlem kisimítani a hajam.

- Rendben… - mondja Zeke. – Majdnem éjfél van. Jobb, ha hazamész, Szerencsétlen.

Tobias lassan bólint.

- Igen – mondja halkan, mielőtt feláll.

Az ajtó felé indul, majd mikor odaér, megszólalok.

- Tobias… ugyanebben… ööö… holnap ugyanebben az időben?

Keresztülfut rajtam az idegesség, míg várom a választ.

Rám néz egy pillanatra, aztán elmosolyodik.

- Ne késs – mondja csendesen, majd eltűnik az ajtóban.
***


Három órával később

Al nevet, ahogy az ajkaihoz emeli az alkoholt.

Ellievel és Jackkel veszélyesen közel állunk a Szakadékhoz, Zeke pedig kicsivel távolabb van tőlünk.

Nevetségesen késő van.

Az ágyban kéne lennünk, de mindenkit kirángattam magammal, mert nem tudtam aludni.

Azok után nem, amit ma este átéltem Tobiasszal.

- Tris, mondtam már neked valaha, hogy milyen jól nézel ki ebben a fényben?

Megrázom a fejem.

- Miről beszélsz?

Néhány sziklára mutat, és látom, ahogy a vízből rájuk tükröződik a fény.

- Azt hiszem, úgy gondolod, hogy én minden fényben jól nézek ki – mondom csendesen, az alkohol bátrabbá tesz, mint amilyennek valójában érzem magam.

Érzem, ahogy a karjai körülfonják a csípőm, majd szorosan a mellkasához húz.

- Igazad van. Így gondolom – suttogja a fülembe.

Behunyom a szemem, és felsóhajtok az ölelésben.

Al kedves és vicces és udvarias.

Meghallgat, és elmondja nekem az igazat.

Eléggé kedvelnem kellene őt, de nem tudom kiűzni a fejemből Tobias ajkainak emlékét.

Képtelen vagyok, hogy bármit is kiűzzek a fejemből, ami Tobiasszal kapcsolatos.

Tudom, hogy tovább kell lépnem.

Valahogyan, valamilyen módon el kell tolnom mindent, amit iránta érzek.

Al felé fordulok egy pillanatra, nézem arca lágy kifejezését.

- Megkérhetlek valamire?

Bólint egyet.

- Mit szeretnél tőlem?

Ajkai mosolyra húzódnak.

- Te egy jó lány vagy, Tris – suttogja. – Inspirálsz, hogy jobb legyek, mint amilyen vagyok, és az is segít, hogy gyönyörű vagy.

Megrázom a fejem, és egy pillanatig ráharapok az ajkamra.

- Nem vagyok gyönyörű.

Egy másodpercre megérinti az arcom, ujjai követik a vonalát.

- Nem látod magad elég tisztán.

Veszek egy mély levegőt, és behunyom a szemem.

- Al, szükségem van rád, hogy segíts nekem valamiben.

- Bármiben – mondja lágyan.

- Szükségem van rád, hogy segíts felejtenem.

Kissé megrázza a fejét.

- Felejteni, mit?

Felnézek rá, szakaszosan lélegzem.

- Mindent, amit szerettem az Önfeláldozóknál.

Egy pillanatig bámul rám összeráncolt homlokkal, majd egy-két másodperc múlva lehajol, és ajkát az enyémre tapasztja.

Ez más, mint az az alkoholtól feltüzelt csók, amin hetekkel ezelőtt átestünk azon a partin; ez most kedvesebb, puhább, könnyedebb.

De még mindig nem Tobias.






6 megjegyzés:

  1. Amilyen jól indult olyan rossz lett a vége :( Tris nem lehet mással....nem engedem :p 😜
    De amúgy nagyon jo volt ez a fejezet, köszi a fordítást! 😘😊👍

    VálaszTörlés
    Válaszok
    1. Hát igen, én is azt hittem, hogy minden rendben lesz most már köztük, de aztán jött Al, meg Trisnek a makacssága, és minden szétesett. De Tobias szerencsére nem adja fel :)
      Köszönöm, hogy írtál! :)

      Törlés
  2. Hát, ez a félelemutazás sokkal rosszabb volt, mint a könyvben... Nem szívesen lettem volna ott Tris helyében. :(
    De utána a "vigasztalgatás" nagyon tetszett. Olyan cukik voltak...
    A vége viszont... hát az nem kellett volna... Tris, fogd már fel végre, hogy neked nem Alre van szükséged, hanem Tobiasra!!!!!
    Köszi a fordítás, Niki! Ügyes vagy!

    VálaszTörlés
    Válaszok
    1. Tényleg durvábbra sikeredett, mint a könyvben. Főleg az utolsó, mikor mindkettőjüket lelövi az a kék ruhás szörnyeteg. Hihetetlenül utálom azt a nőt.
      Utána nekem is nagyon tetszettek az események. Első alkalomhoz képest nagyon jól haladunk. Csak így tovább, Tobias!!!
      Tris elég naiv, hogy azt hiszi, Al majd elfeledteti vele élete nagy szerelmét. Annyival bénább még a szövege is, mint a Tobiasé.
      Köszönöm, hogy írtál! Puszi!

      Törlés
  3. Az elejét imádtam <3 a félelemutazás... basszus, megint meghökkentett Toby reakciója, de nem tudom, hogy miért... (Ha pánikolok én csendben remegek :D)
    Ahogy Tris megpróbálta Tobyt nyugtatni, az cuki volt. Aztán jött a csók és awwwww.... *Viki elolvad, lefolyik a székről, aztán anyuci apuci fényt kap, mert feljön a padló...*
    De aztán meg Tris "jaj, Tobias állj!" (nem idéztem) fúú, akkor ki tudtam volna taposni a belét... -.-" mondom, hogy utálom ezt a csajt ebben a sztoriban.. Toby viszont itt annyira cuki :3 valahol durvább (pl. nekem egy kicsit a Three Parts Dead-ben az volt).
    Köszi a fordítást, Niki! Puszi! <4

    VálaszTörlés
    Válaszok
    1. Annyira magam előtt látom, ahogy az addig kontroll alatt levő Tobias az utolsó félelménél teljesen elveszti a fejét. Itt volt végig a szemem előtt az arca, mikor teljes pánikba esik, és nem érdekli többé semmi, csak hogy megmentse Trist.
      Tris helyében szerintem én sem tudtam volna megszólalni. De utána szerencsére összeszedte magát, és megvigasztalta Tobiast. :)
      Engem akkor idegesített fel nagyon, mikor azt mondta, hogy "tartozom magamnak annyival, hogy hagyom, hadd szeressen". Jaj szegénykém, mindjárt megsajnállak, hogy egy ilyen pasi karjaiban vagy.
      Kicsit engem is kezd kiborítani ezzel a mostani viselkedésével.
      Sajnos nem nagyon van időm olvasgatni, úgyhogy nem ismerem azt a ficit, de már nagyon szeretném végigbogarászni legalább a Bia által ajánlott ficiket. De majd egyszer sort kerítünk rájuk :)
      Köszönöm, hogy írtál! :)

      Törlés