Fanfic fordítás: Feltámadás A befejezés - 27. fejezet


FIGYELEM! CSAK AZOK OLVASSÁK EL, AKIK OLVASTÁK A HŰSÉGEST!
Ez már a folytatás, ha még nem olvastad az elsőt, ITT megteheted!

Itt is a Feltámadás második felvonásának 27. fejezete. Folyik a végső ütközet, ami egyre több és több izgalmat tartogat. Na de vajon kikkel futnak össze hőseink Marcus főhadiszállásán? Sok mindent megtudhattok ebből a részből.

Köszönjük Mártinak a fordítást! Jó olvasást a fejezethez!

Az eredeti történetet ITT találjátok!
 


27. fejezet


CALEB


Gabe csendes, ahogy megyünk le a pincébe, ahova Cara irányított minket.

Végül győz a kíváncsiság, és megtöröm a csendet.

- Jól vagy? – próbálkozom.

Rám néz egy pillanatra, aztán megvonja a vállát.

- Azt hiszem. Csak… Még soha nem használtam az erőmet így, és ez egy kicsit…

- Barbár? – fejezem be.

Vállat von.

- Helyesen cselekedtél, Gabe. Nem voltunk felkészülve egy kivégzőosztagra, meghalhattunk volna.

- Tudom… Csak nem igazán számítottam rá, hogy ilyen könnyű megölni valakit. Nem igazán kellett gondolkodnom. Csak megtörtént.

Újra hallgatásba burkolózik, nekem pedig nincs bátorságom folytatni.

Semmi közöm hozzá.

Fogalmam sincs, milyen az, amikor van benned valami, amit nem mindig tudsz kontrollálni.

Még egy percig megyünk lefelé a lépcsőn, mikor Gabe újra megszólal.

- Uriah… - Elhallgat egy pillanatra, aztán folytatja. – Rendes srác?

- Tessék? – pillantok rá.

- Uriah. Mi baja van? – erősködik.

- Ööö… - Picit megvonom a vállam. - Nem ismerem valami jól, de tényleg közel áll Trishez. Ő jó emberismerő, úgyhogy bízom az ítélőképességében.

Bólint egy picit, aztán a zsebébe csúsztatja a kezét.

- Aggódsz Savannah miatt – állapítom meg.

Bólint.

- Én csak… ő is tényleg jó ember, mint Tris. A legjobb ember, akit ismerek, vagy ismerni fogok. Csak… Nem akarom, hogy bárki megbántsa. Ő nem olyan, mint én. Én rossz ember vagyok.

Felé fordulok.

- Miért gondolod ezt?

Elfordul tőlem egy pillanatra.

- Felelőtlen vagyok, és kiszámíthatatlan, úgy értem, hihetetlenül veszélyes. Savannah az egyetlen, aki elvisel.

Elmosolyodok.

- Muszáj neki. Ő a testvéred.

- Igen, tudom. Ezért kell megvédenem őt.

Könnyedén meglököm a karját.

- Nem ismerem jól Uriah-t, de azt tudom, hogy nem fogja hagyni, hogy bármi történjen vele. Megnyugodhatsz miatta.

Elérjük a lépcső alját, és egy faajtóval találjuk magunkat szemben.

- Cara? – kérdezem a fülhallgatón keresztül.

- Igen, jó helyen jártok.

Gabe tesz egy lépést az ajtó felé, az ujjait a fémkilincsre teszi. Csak pár másodpercbe telik, mire a kilincs leesik, egy nagy kerek lyukat hagyva maga után, ami elég nagy ahhoz, hogy beférjen a kezünk.

- Mit csináltál?

Gabe vállat von.

- Megolvasztottam a fémet.

Mosolyogva rázom meg a fejem.

- Látod? Nem vagy olyan rossz.

Átdugom a kezem a lyukon, kitapogatom a zárat a másik oldalon, és egy pillanat múlva kinyílik az ajtó.

Ahol állunk, csak egy börtön lehet.

Más szóval nem lehet leírni.

Olyan hely, amilyent a rémálmaidban látsz.

Nincsenek ablakok, és nincs semmi fény.

Olyan sötét van, hogy jó pár másodpercbe beletelik, mire a szemünk hozzászokik.

Az sem segít, hogy az egész helyiség zajos.

Zokogás, kiáltozás, elfojtott hangok.

Egy nagyon hosszú folyosó, a fal mentén lépésenként cellákkal, de olyan hely, ahol senkinek nem kellene lennie.

Most már értem, hogy Savannah miért borult ki annyira.

Ezek az emberek, akik valószínűleg hetek óta itt vannak, hihetetlenül elveszettek, és félnek.

A helyiség színültig van érzelmekkel.

Marcus ezt csinálja a genetikailag sérültekkel.

Marcus Eaton szerint ezt érdemlik.

Szerinte én is ezt érdemlem.

Ettől a gondolattól elönt a düh.

- Ki kell találnunk, hogy hogyan juttassuk ki őket.

Gabe bólint.

- Megpróbálhatom megolvasztani a fémrácsokat, de ki fog fárasztani. Kimerül a képességem. Nem tudom megcsinálni az összessel. Túl sok.

Tudtam.

Trisre van szükségünk.

- Oké. Miért nem kezdesz el megolvasztani néhány rácsot, én meg megkeresem Trist?

Bólint egy picit, és a sok cella egyikéhez megy.

- Amint megtalálom, visszajövök – motyogom, mielőtt megfordulok, és visszamegyek az ajtóhoz, ahonnan jöttünk.

TRIS


Ahogy elérem a hatodik emeletet, Cara elveszíti a jelet.

- Sajnálom. Próbálom megtalálni, de nem lehet messze. A hatodik emeleten van valahol – motyogja a fülembe.

Ellenállok a kísértésnek, hogy végigpróbáljak minden ajtót.

Okosnak kell lennem.

Biztos vagyok benne, hogy Marcus őrei parancsba kapták, hogy első látásra lőjenek le.

Ezt nem szeretném megadni neki.

Amikor éppen úgy döntök, hogy az egyik ajtót megpróbálom, egy kéz takarja el a számat, és visszaránt a folyosóra.

Elfojtok sikolyt.

Attól csak rosszabb lesz. Nem akarom felhívni magamra a figyelmet, ez csak egy férfi.

Egy férfival elbírok.

A könyökömmel állkapcson vágom, ekkor elenged.

- Au! Jézusom, Tris!

Caleb.

Ez csak Caleb.

- Caleb! Mi a fenét…

- Pszt! Nem akartalak megijeszteni. Nem akartam, hogy kiabálj és eláruld magad.

Mély levegőt veszek, és suttogássá halkítom a hangom.

- Sajnálom.

Megrázza a fejét.

- Ja, mondd az összezúzott államnak.

- Mit csinálsz itt? Gabe jól van?

Bólint.

- Jól van. Megtaláltuk a túszokat, de fogalmunk sincs, hogyan vigyük ki őket. Gabe próbálja megolvasztani a fémrácsokat, amennyire lehet, de…

- Kell egy kis extra telekinetikus segítség.

Caleb bólint.

Végigpillantok a folyosón sorakozó ajtókon, tudva, hogy az egyik mögött ott van Tobias.

Túl közel vagyok, hogy most visszaforduljak.

- Tobias itt van valahol, ezen az emeleten – mondom halkan. – Segíts megkeresni, aztán ígérem, hogy visszamegyek a pincébe a túszokhoz.

Caleb úgy néz ki, mint aki tiltakozni akar, de aztán mégsem teszi.

- Melyik szoba? – kérdezi inkább.

Megvonom a vállam.

- Fogalmam sincs. Cara elveszítette a jelet, de mielőtt feljöttél ide, éppen meg akartam próbálni az egyiket.

Caleb vállat von.

- Rendben.

Az első ajtóhoz megyek, lenyomom a kilincset. Nincs zárva, és azonnal kinyílik.

Az ajtó kinyílásával egyidőben hangos sziréna hang tölti be a folyosót, aztán megszólal egy gépi hang.

- Betolakodó. Betolakodó. Tris Prior.

- A francba… - hagyja el a szó a számat, megragadom Caleb kezét, és behúzom magammal a szobába.

Van egy szekrény a szoba túlsó végében, kinyitom és betuszkolom Calebet, aztán én is bebújok, és behúzom az ajtót magam mögött, egy kis rést hagyva.

- A hülye kilincs biztos leolvasta az ujjlenyomatomat – sziszegem.

Caleg megrázza a fejét.

- Meg kell hagyni, okos a rohadék. Mit gondolsz, átmenne a Műveltek tesztjein?

- Caleb, fogd be.

Várunk egy darabig, amíg a riasztó elhallgat.

Picit megkönnyebbülten sóhajtok, de túl korán.

Hangok szűrődnek be a szobába, én pedig megmerevedek.

- Ideküldött veled, mert nem bízik benned.

Peter.

- Miért érdekel annyira a helyeslése?

Tobias.

- Téged miért nem? Megtehet értünk bármit, ha övé lesz a teljhatalom. Mi pedig a jobbkezei lehetünk.

- Én nem igazán akarok a jobbkeze lenni. A fia vagyok, ez nem elég?

- Szerencsés vagy. Néhányunk nem született ilyen kiváltsággal.

- Nem hiszem, hogy itt van.

Caleb tágra nyílt szemmel bámul rám.

Lassan forgatom a fejem egyik oldalról a másikra.

Susogó hangot hallunk, aztán egy fegyver kattanását.

- Figyelj, hogy hova célzol, te idióta. Fejbe fogsz lőni.

- Nocsak?

- Nem hiszem, hogy Marcus a jobbkezének akarna téged, ha szétlőnéd a fia fejét.

- Miért hívod Marcusnak, és nem Apának?

Pillanatnyi csend.

- Én… Nem tudom, csak… a Marcus valahogy ismerősebb, mint az Apa.

- Nem emlékszel rá, hogy apának szólítottad volna? Ez durva. Mi történt veled megint?

- Nem tudom. Olyan, mintha az emlékeim valahogy… összepakoltak és elmentek volna.

- Furcsa.

- Ja.

Még több susogó hang és székmozgás hallatszik.

- Tényleg beveszed ezt az egész „Tris Prior az igazi gonosz” dolgot?

- Igen. Miért ne? Marcus mondta.

Halk sóhaj.

- Igen, tudom. Én is hiszek neki, azt hiszem. Én csak… valahogy nem áll össze.

- Biztosan, csak hiányzik néhány részlet.

- Lehet, de miért jönne ide? Ez nem tűnik túl okos dolognak. Neked annak tűnik?

- Ne gondolkodj. Csak bajba sodor.

Újra elhallgatnak egy pillanatra, aztán a szekrényajtó nyílásán keresztül meglátok egy pár fekete cipőt.

Tobias cipőit.

A szívem a gyomromig süllyed.

- Hé…

Annyira közeli a hangja.

- Mire használjuk ezt a szekrényt?

- Ööö, nem tudom. Megyek, ellenőrzöm a kapcsoló szobát, oké?

Távolodó léptek hangja kíséri a szavait.

- Persze…

A szekrény ajtaja kinyílik, és Caleb és én szemtől-szemben állunk Tobiasszal, egy hete először.

Vissza kell tartanom a hányingeremet.

Bámul ránk egy pillanatig, aztán érdeklődve húzza össze a szemöldökét.

Visszabámulok rá, szívem a torkomban dobog.

Behunyom a szemem, és várom, hogy hívja Petert, vagy felkapja a fegyvert, és lelő mindkettőnket.

Ehelyett óvatosan becsukja a szekrényajtót, ugyanolyan nyílást hagyva, mint amilyen volt.

Hallom, vagyis csak sejtem, hogy Peter visszajön a szobába.

- Semmi nincs az összekapcsoló szobában. Megtudtad, hogy mi van a szekrényben?

- Ööö… Igen, üres. Ellenőrizzük a többi helyiséget.

- Oké.

Megint távolodó lépteket hallani, de Tobias cipőit még mindig látom a szekrényajtó nyílásán keresztül.

Az ajtó megint kinyílik, és Tobias újra megnéz minket.

Calebről rám néz, aztán kicsit félrebillenti a fejét, a szájához emelve az ujját.

- Pszt… - mondja olyan halkan, hogy alig hallom, aztán becsukja az ajtót, és hallom, hogy elhagyja a szobát.

- Ó, istenem… - suttogom, kicsit megrázva a fejem. – Emlékszik, Caleb! A memóriaszérum nem működhetett! Emlékeznie kell, úgy értem, mi másért…

- Tris. Én nem hiszem, hogy emlékszik.

- Miért nem?

- Nos, úgy tűnt, elég őszinte volt Peterrel. Szerintem nem bízik Marcusban, ezért nem akar minket megölni, de nem hiszem, hogy emlékszik.

A szívem belesajdul, mert tudom, hogy igaza van.

- Ez akkor is jó dolog. Azt jelenti, hogy a mi oldalunkon áll.

Calebnek igaza van.

Nem volt felismerés az arcán, amikor meglátott.

Én egyszerűen csak az apja ellensége vagyok.

Csakhogy, ő nem bízik az apjában.

A könnyeim kibuggyannak, anélkül, hogy akarnám.

- Tris… Minden rendben lesz. Megoldjuk. Megteszünk mindent, amit tudunk.

Szorosan behunyom a szemem egy pillanatra.

Meg akarok halni.

Ilyen közel lenni hozzá, és amilyen zavart arckifejezéssel nézett rám… Nem tudom, hogy tudjuk ezt megoldani.

Nem emlékszik semmire, amink volt.

Nem tudom újjáteremteni neki.

- Kezdjük azzal, hogy újra megtaláljuk, rendben?

Biccentek, aztán Cara hangját hallom a fülemben megint.

- Tris? Feljebb ment két emeletet, de nem hiszem, hogy utána tudsz most menni. Marcusszal és Peterrel van, és nem hiszem, hogy egyedül kellene menned.

Caleb felé fordulok.

- Egyedül kell megcsinálnom. Ha van valami kis esélyem, hogy elnyerjem a bizalmát, egyedül kell lennem.

Caleb kinyitja a száját, hogy mondjon valamit, de a hang, amit hallok, nem hozzá tartozik.

- Vagy szükséged van valakire, akiben már megbízik.

Tudom, hogy ki ez, még mielőtt kinyitnám az ajtót.

Evelyn Johnson áll a szekrény előtt, a fejét kicsit oldalra billentve.

Azt hittem, a dolgok már nem lehetnek rosszabbak.

Nyilvánvaló, hogy tévedtem.

 
SAVANNAH


Uriah és én visszamegyünk az autóhoz, mert úgy érzem, távolabb kell lennem az épülettől.

- Jobban érzed magad? – kérdezi Uriah.

Kicsit megrázom a fejem.

- Kicsit még hányingerem van, de már múlik.

Behunyom a szemem, és próbálok mélyeket lélegezni. Valószínűleg nem segít, hogy utálom magam, hogy nem tudom tartani magam az eredeti tervhez. Mi van, ha szükségük van rám? Mi van, ha szükségük van Uriah-ra?

Annyira szánalmas vagyok.

Felnézek, és látom, hogy Uriah az épület felé bámul.

- Tudom… Sajnálom. Nem gondoltam, hogy ez fog történni. Én is ott akarok lenni. Segíteni akarok.

Uriah nem válaszol, de nem is néz rám.

- Uriah?

Aztán megérzem.

Egy elsöprő érzés, hogy szükségük van rám az épületben, épp most, ebben a pillanatban.

Szükség van rám.

Feladatom van.

Aztán észreveszem, hogy ezt nem én érzem.

Hanem Uriah.

- Uriah? Mi történik?

Felém fordítja a fejét, hogy rám nézzen.

- Semmi… Én… Mennem kell. – Elindul, de megragadom a karját.

- Hova mész? Miről beszélsz?

- Be kell mennem oda. Szolgálatra kell jelentkeznem.

Kifejezéstelenül bámulok rá egy pillanatig.

- Kinél kell jelentkezned?

- Marcusnál.

Félrebillentett fejjel bámulok rá. Kikapja a fülhallgatót a füléből, és rálép, aztán ugyanezt teszi a kamerával is, ami a pólójára volt csiptetve.

- Uriah, MIT csinálsz?!

- Mennem kell – ismétli meg, aztán elindul vissza az épület felé.

- Savannah?

Cara hangját hallom a fülemben.

Megérintem a fülhallgatót.

- Igen?

- Mi történt Uriah felszerelésével? Nincs jel.

Felsóhajtok.

- Rálépett.

- Ó, ne. Mégis megtörténik.

- Mi történik meg mégis?

- Tris hallotta, amint Marcus azt mondja, hogy aktiválják „Uriah kioldóját”.

- Ez mit jelent?

- Nem vagyok biztos benne, de Tris Marcushoz volt kapcsolva, és azt akkor csinálták, amikor visszahozták az életbe, tehát szerintem lehet, hogy tettek valamit Uriah-ba, amikor visszahozták. Valami olyan lehet, amit bármikor aktiválni tudnak.

Figyelem Uriah távolodó alakját egy másodpercig, aztán elkezdek futni utána.

Ő nem lesz Marcus Eaton csatlósa.

Nem, ha rajtam múlik.

- URIAH!

Kiabálok, de nem figyel rám, csak megy tovább.

- URIAH!

Újra, semmi.

- Uriah, várj! Kérlek!

Végre utolérem, de ő teljesen figyelmen kívül hagy.

Az egyetlen lehetőségem, hogy követem.

Bemegy a bejárati ajtón, aztán azonnal elindul felfelé a lépcsőn.

Lépcsőház lépcsőház után, mire végre elérjük a megfelelő emeletet.

- Uriah, hová mész? Uriah!

Kihúzza a fegyverét az övéből, és rám céloz.

- A helyedben befognám. Oda megyek, ahova akarok, úgyhogy tűnés.

Szorongás fut végig rajtam a rám meredő fegyver láttán.

- Uriah, annyira örülök, hogy ideértél.

Uriah és én mindketten a hang forrása felé fordulunk.

Marcus Eaton áll előttünk, és vissza kell fognom magam, hogy ne támadjam meg azonnal.

Ő Max gyilkosa, és Uriah kínzója.

Annyira dühös vagyok, hogy remegek.

- Uriah, miért nem jössz be, és beszéled meg Peterrel és Tobiasszal, hogy mi lesz a következő lépés? – mondja a tőle jobbra eső ajtó felé mutatva.

Uriah gondolkodás nélkül bemegy.

Marcus felém fordul, vigyor terül szét az arcán.

- Biztosan te vagy Savannah.

- Ne mondja ki a nevemet – mondom sötét hangon.

- Max beszélt rólad, és Gabe-ről, mielőtt megöltem, tudtad?

- Fogja be! Ne merjen beszélni róla!

- Aggódott értetek. Azt gondolta, hogy mindenféle bajba fogtok kerülni nélküle, és itt is vagy, tehát úgy látszik, igaza volt. – Szünetet tart egy pillanatra, aztán elfordítja a fejét.

- David?

A tekintetem találkozik Davidével, ahogy kilép a szobából, ahova Uriah épp most ment be.

- Bevinnéd kérlek Miss Marcelllát a félelemutazás szobába?

David bólint, aztán megragad, és olyan szorosan markol, hogy biztos vagyok benne, hogy meg fog kékülni.

- Ó, és David? Ne felejtsd el elindítani a szimulációt.

Aztán David magával rángat a folyosón, messzire, messzire Uriah-tól.



3 megjegyzés:

  1. Komolyan mondom még egy ekkora pszichopata szemétláda nincs a földön, az tuti. El tudom képzelni a képén azt az önelégült ábrázatot, és felfordul a gyomrom.
    Kíváncsian várom az Evelynnel való szövetkezést is.
    Köszi, Márti! :) Puszi!

    VálaszTörlés
    Válaszok
    1. eljesen egyetértek veled, én is folyamatos hányingerrel küszködtem fordítás közben.
      Igen, Evelyn szerepe érdekes lesz a továbbiakban...
      Szívesen, és köszi, hogy írtál! Puszi

      Törlés
  2. Ezt a megjegyzést eltávolította a szerző.

    VálaszTörlés