Fanfic fordítás: Önzetlen döntések - 26. fejezet

A szokásos hétkezdésnek itt az Önzetlen döntések 26. fejezete! Mai fejezetben megláthatjuk, hogy mi is vár Trisre a Művelteknél, illetve ez milyen hatással lesz rá. Komoly beszélgetésekre kerül sor ebben a részben.

Jó olvasás a fejezethez!

A fordítás Niki érdeme! És örül minden véleménynek.

Az eredeti történetet ITT olvashatjátok.

26. fejezet

TRIS


- Caleb!

Mikor végre meglátom, mintha gyermekkorom minden emléke egyszerre öntené el az agyamat, csakhogy egyik sem köthető ahhoz a személyhez, akire most nézek.

Ez nem az én bátyám.

Ez valami Művelt klónja, akivel még sosem találkoztam.

- Beatrice?

A nevem furcsán hangzik, ahogy elhagyja a száját, mintha már el is felejtette volna, hogyan kell kiejteni.

- Mit csinálsz te itt?

A tekintete átugrik Tobiasra, aztán vissza rám.

- Mit csinál ő itt? Mi folyik itt?

Nem válaszolok neki.

Nem tudok.

Még nem.

- Caleb…

Ismétlem újra.

Úgy tűnik, mintha jelenleg ez lenne az egyetlen szó a szókincsemben.

A nyaka köré dobom a karjaim, és olyan erősen megölelem, hogy ténylegesen felhördül.

- Beatrice – csillapít.

- Mit csinálsz? – kérdi a fogai között.

Gyorsan elhúzódom.

- Sajnálom. Nem akartalak… én csak… valóban jó látni téged.

Végignézek rajta, majd kissé elmosolyodom.

- Úgy nézel ki, mint aki tényleg felnőtt – mondom csendesen.

Végigmér egy pillanatig, aztán megrántja a vállát.

- Te úgy nézel ki… - Elhalkul egy másodpercre, keresve a szavakat.

Először arra gondolok, hogy ő is valami hasonló bókot fog mondani nekem, de gyorsan rájövök, hogy nem ez a helyzet.

- … mint a többi Bátor – fejezi be.

- Mit akar ez jelenteni?

- Őrült és veszélyes.

Kissé összeráncolom a homlokom.

- Veszélyes? Ez egy furcsa szóhasználat.

- Igazából nem. Ti emberek, őrültek vagytok.

- Ti emberek? Caleb, a testvéred vagyok.

- Többé nem.

- Hogy mondhatsz ilyet?

Kissé megrázza a fejét.

- Mert most már Bátor vagy.

Egy pillanatra lenéz a földre.

- Hoztál egy döntést, Beatrice. Én is így tettem.

Pislogok rá egy kis ideig, majd felnézek Tobiasra, de ő nem engem néz. Helyette a tekintete Caleb arcán ragadt.

- Csoport a család előtt, Caleb? Igazán? – kérdi Tobias, mintha ez lenne a világon a legundorítóbb mondás.

Ha a „csoport a család előtt” tette azt Calebbel, hogy így viselkedik, akkor teljes szívemből egyetértek.

Visszafordulok Calebhez.

- Egy kicsit sem vagy boldog, hogy látsz engem?

- Beatrice, mit keresel itt?

- Én… - Megállok egy percre, kezemet keresztezem a mellkasom előtt.

- Látogatási nap van. Azt hittem, talán szeretnél látni valakit a családodból. Mivel anyát és apát nem kaphatják el itt.

- Nos, tévedsz. Senkit sem akarok látni közületek.

Fújok egyet.

- Tudod, tisztában vagyok vele, hogy a bátyám vagy, és hogy néha ez is része a felségterületnek, de nem tudom, mit tettem, amitől ilyen… hitvány lettél.

Bámul rám egy percig, egy röpke pillanatig azt hiszem, hogy vissza fogja adni, de nem teszi.

- Tris – mondja mellettem Tobias.

- Nem kell ezzel foglalkoznod, menjünk.

Megrázom a fejem, a tekintetem még mindig Caleben.

- Nem… nem. Meg akarom tenni azt, amiért idejöttem.

Kissé kihúzom magam, és megköszörülöm a torkom.

- Anya meglátogatott ma. Aggódott miattad.

- Aggódott miattam? Miért?

- Mert a Műveltek tele vannak manipulátorokkal, Caleb, és nyilvánvaló, hogy már el is jutottak hozzád.

- Miről beszélsz? Istenem, ti Bátrak tényleg őrültek vagytok.

Egy frusztrált morgást hallatok.

- Ha itt akarsz maradni, és vakon követni Jeanine Matthews-t, és színlelni azt, hogy sokkal okosabb vagy, mint valójában, akkor rajta! Csak tessék! Én csak próbálom tiszteletben tartani anya akaratát.

- Figyelned kéne rá, hogy errefelé mit mondasz Jeanine Matthews-ról, Beatrice.

- Tudod mit? Már Tris, és azt fogok mondani Jeanine Matthews-ról, amit csak akarok.

- Végeztél? Tanulnom kell – mondja, a hangja színtelen és könyörtelen.

Erősen ráharapok az ajkamra, hogy visszatartsam a könnyeket, melyek érzem, hogy összegyűlnek a szemem sarkában.

Meg akarok fordulni, és itt hagyni, de valami pontosan ott tartja a lábamat, ahol most van.

Caleb.

A bátyám, aki megtanította nekem, hogyan kell bekötni a cipőmet, mikor elkerülhetetlenül hamarabb megtanulta előttem, semmit sem akar tőlem.

Egyáltalán ez a való élet?

Alig tud belenézni a szemembe.

Ez nem lehet valódi.

De valami a gyomrom mélyén folyamatosan azt mondja, hogy az.

Ez az, amikor lemondok róla.

Nem hittem, hogy ez lehetséges, de itt vagyok.

- Igen, végeztem – mondom halk hangon.

Gyorsan végigáramlik rajtam annak az óriási szüksége, hogy a lehető legtávolabb kerüljek Calebtől.

Nem várok Tobiasra.

Képtelen vagyok.

Csak elindulok, a lábaim gyorsan mozognak, távolodnak Calebtől, mintha az életem függne ezen.



TOBIAS


- Ő szeret téged – köpöm oda Calebnek.

- Tényleg nem kellett volna ilyen gonosznak lenned – fejezem be.

Bámulok rá még egy fél másodpercig, majd elindulok Tris után.

Mikor végre utolérem, minden erőmet össze kell szednem, hogy ne forduljak vissza, és vágjam szájba Calebet olyan erősen, ahogy csak tudom.

Bárki megérdemli ezt, aki képes ezt a szenvedő, nyomorult kinézetet okozni, ami most Tris arcára telepedett, és még többet is.

Most csendben van, a sétálásra koncentrál, hogy egyik lábát a másik elé helyezze.

Tudom, hogy ez csak a vihar előtti csend, de fogalmam sincs, hogyan készüljek fel rá.

Csendben maradok mellette, biztosítom, hogy a lépéseim összhangban legyenek az övéivel.

Még mindig nem beszél.

Nagyon erősen kell próbálkoznom, hogy ne erőltessem.

Egészen addig nem engedi magának, hogy érezze a teljes hatását az imént történteknek, míg fel nem szállunk a vonatra.

Velem szemben ül, nekipréselődik a vonat falának, karjával átfogja a térdeit.

A könnyek gyors ütemben folynak végig az arcán, zihálva lélegzik, mintha nem kapna elég levegőt, nem számít, hogy milyen keményen próbálkozik.

Meg akarom őt vigasztalni, de rájövök, hogy ez most nem arról szól, hogy én mit akarok.

Valamilyen oknál fogva nem hiszem, hogy az én vigasztalásomra van szüksége.

Legalább is nem éppen ebben a pillanatban.

Így most kerülöm a szemkontaktust, és megpróbálom megadni neki ezt a pillanatnyi gyászt, hogy megsirassa a Művelteknél elvesztett testvérét.

Miután egy teljes percig hallgatom az éles légzését, és a zokogását, egyre nehezebb figyelmen kívül hagyni.

A karjaim ezen a ponton gyakorlatilag belefájdulnak, hogy bennük tarthassam őt, így mikor végre kinyögi a nevem, semmi mást nem kell mondania.

Kevesebb, mint egy másodperc alatt átszelem a vonatot.

Nem igazán kell gondolkodnom, az agyam és a testem már pontosan tudja, hogyan tartsam őt, pontosan tudja, hogyan nyugtassam meg.

Kívül-belül ismerem ezt a lányt.

Tudom, hogy mire van szüksége.

A mellkasomhoz hajol, a könnyei pedig még intenzívebbé válnak, miközben telesírja a pólómat.

Ha képes lennék arra, hogy elvegyek tőle mindent, amit most érez, megtenném, még akkor is, ha ez azt jelentené, hogy nekem kell magamban hordoznom.

Közelebb húzom, államat a feje tetején pihentetem, majd kissé lehajolok, hogy megcsókoljam a fejét, az orromat beletemetem a hajába.

Az egész hátralevő vonatút szükséges, hogy eléggé megnyugtassam ahhoz, hogy szabályosan lélegezzen.

Még ezen a ponton is szipog, véletlenszerű könnycsepp gördül végig az arcán.

- Akarod, hogy visszakísérjelek a Bátrakhoz…? – kérdem halkan.

Felnéz rám egy kicsit, majd szipog egyet.

- Ki vagy tiltva a Bátraktól.

Megrántom a vállam.

- Nem érdekel. Nem érzem helyesnek, hogy most magadra hagyjalak.

- Nem akarok visszamenni a Bátrakhoz… - suttogja.

Nézem őt egy pillanatig, majd lassan bólintok.

- Rendben. Nem kell. Szeretnél visszajönni velem?

Gyorsan biccent, de nem mond mást.

Sóhajtok egyet.

- Darabokra eshetsz, Tris. Egyben foglak tartani, ígérem – suttogom.

Csak ekkor válik hangosabbá a zokogása a vonat halk morajánál.



TRIS


Tobias senkivel sem beszél, miközben áthaladunk a szektoron, bár elhaladunk néhány ember mellett, akik úgy látszik, hogy ismerik őt. Lazán fogja a kezem, míg visszavezet az épületéhez, vissza a hálószobájához.

Még sötét van, mikor felkapcsolja a lámpát.

A szemeim lassan felmérik a szobát, és legelőször a másik matracot veszem észre, azt, amelyik nem hozzá tartozik, hogy tele van női ruhákkal.

- … A szobatársad egy lány? – kérdezem csendesen.

- Mi? – kérdi gyorsan, szembefordul velem, miközben lehúzza a kabátját, és a matracra dobja.

Kissé megrázom a fejem, és a másik matracra mutatok.

Követi a tekintetem, majd felsóhajt.

- Ó. Igen. Bethany. Ott Bethany alszik.

- Ó.

A felismerés keményen belém üt.

Tudom, hogy jelenleg sok különböző emberrel osztozom egy szobán, és közülük sok férfi, de ez valahogy most más érzés.

Hirtelen eláraszt annak az ismerete, hogy Tobias itt sok lánnyal van körülvéve.

Lányok, akiknek nem kell amiatt aggódniuk, hogy egy csoport határain belül éljenek. Lányok, akikkel megoszt egy szobát.

A gyomrom kényelmetlenül süllyed, de a tőlem telhető legjobban megpróbálom figyelmen kívül hagyni ezt az érzést.

Ez nem egy harc, amit épp most meg kell vívnom vele.

Tanulom, hogyan vegyem fel a csatáimat, és nagyobb dolgok miatt is aggódhatunk.

Átvágok a szobán, és leülök a matracra, amiről tudom, hogy az övé.

Nekitámaszkodik a falhoz nyomott asztalnak, szemével egy másodpercre félretekint rólam.

Végigfuttatom az egyik kezem a hajamon.

- Képtelen vagyok elhinni, hogy ezt a bunkót a bátyámnak kell szólítanom.

Tobias megrántja a vállát.

- Inkább ellenszenves volt, vagy nem?

Megrázom a fejem.

Nem akarok erről többet beszélni, de nem tehetek róla, hogy erre gondolok.

- Sajnálom, Tris. Tudom, hogy nem akartad, hogy így történjen. Néha… az emberek túlságosan is bezárkóznak a csoportjukba. Képtelenek arra, hogy bármit is lássanak azon kívül, mint amire betanították őket.

- Ezért vagy itt? Mert te képes vagy kívülről látni a csoportokat? Átlátni azon, amire tanítottak?

Megrántja a vállát.

- Nem tudom. Amit tudok, hogy azért vagyok itt, mert most úgy érzem, hogy az a helyes, ha itt vagyok. – Megáll egy pillanatra, és vesz egy mély levegőt, mielőtt ismét megszólal.

- … És ez az oka annak, hogy megértem, amiért korábban nemet mondtál.

- Megérted?

- Sajnálom. Nem kellett volna úgy lerohannom téged, ahogy azt ezelőtt tettem. Sok mindent tudok rólad, Tris, és tudom, hogy nem lehet rád erőltetni semmit. Makacs vagy, és ez csodálatos, ez az egyik dolog, amiért ennyire átkozottul nagyon szeretlek téged.

Kissé elmosolyodik.

- Nem reagálsz jól, ha próbállak belelökni abba, hogy megcsinálj valamit. Ezt megtanultam. Ezért nem foglak belelökni. Ha ez a megfelelő hely a számodra, ha itt akarsz lenni, akkor ezt az elhatározást saját magadtól fogod meghozni. Nekem csak bíznom kell benne. Bíznom kell benned, és meg is teszem.

A szavaitól teljesen mindenhol melegséget érzek.

Gyorsan felállok, figyelmen kívül hagyom, hogy megszédültem, és elindulok felé.

A kezéért nyúlok, az ujjaim egy pillanatig az övéit dörzsölik, majd lehajolok, és ajkaim az övére tapasztom, először gyengéden, aztán egyre növekvő ragaszkodással.

Egy perc múlva elhúzódóm, kezem az arcán pihentetem.

- Tényleg szükségem volt rá, hogy ezt halljam tőled – suttogom.

Előrehajol, majd ajkát a homlokomra tapasztja.

- Jók az ösztöneid. Bízom bennük, mindig.

Karjaimat a törzse köré fonom, arcom egy pillanatra a mellkasához szorítom, belélegezve őt.

- … Már értem – motyogom arcomat a pólójába temetve.

- Mit értesz?

Kissé elhúzódom, felnézek rá.

- Látva ma Calebet… azt, ahogyan viselkedett… amit a Műveltek tanítottak neki… - Kissé megrántom a vállam. – Ráébresztett, hogy mit tesznek a csoportok az emberekkel. Látom a te oldaladat. Megértem, hogy csoportnélküli akarsz lenni.

Kinyúl, és a fülem mögé simít egy hajtincset.

- Miért van olyan érzésem, hogy továbbra is nemet mondasz nekem?

- Mert így van, de ezúttal más okból.

Elenged egy hosszú sóhajtást.

- Rendben. Világosíts fel.

- Azt hiszem, hogy mindkettőtöknek, neked és Evelynnek is, nagyobb hasznára válnék a Bátraknál, mintha itt lennék.

Összevonja a szemöldökét, miközben rám néz.

- Hogyan képzeled ezt?

- Szükséged van valakire odabent, valakire, aki nyomon tudja követni Jeanine jövés-menését. Én meg tudom ezt tenni neked, de nem itt.

Kissé megrázza a fejét.

- Ha rajtad múlik, te megtalálod az egyetlen okot, hogy a Bátraknál maradj.

Lágyan megszorítom a kezét.

- Nem fog örökké tartani – suttogom.

- Nem mondom, hogy soha… Én csak azt mondom, hogy nem most. Addig nem, míg ez az egész… rendeződik.

Felvonja rám a szemöldökét, majd becsukja a szemét.

- Miért érzem azt, hogy a kapcsolatunk várakozások sorozata?

- Tudod, hogy így segíthetek. Ez okos.

- Igen, tudom. Csak nem akarom hagyni, hogy a Bátraké légy.

Ráharapok az ajkamra.

- Hát… ma éjjel nem leszek az övék. – Lecsúsztatom a kabátomat a vállamról, és hagyom, hogy leessen mögém a földre.

Visszaemeli lassan a tekintetét, hogy a szemembe nézzen, nyelvével megnedvesíti az ajkát.

- Tris, azt akarod, hogy…

- Igen.

Elvigyorodik.

- Jó – suttogja, ujjai gyorsan a pólóm alá csúsznak, ajkát az enyémre tapasztja.

Az érintése lángra lobbantja a testem összes sejtjét.

A tűz tombol bennem, és én hagyom, mert olyan rég nem érintett már meg így.

- Istenem, hiányoztál – suttogja a nyakamba.

- Képtelen vagyok kivárni, hogy itt legyél velem. – Szorosan megragadja a csípőmet, kissé zihálva fújja ki a levegőt.

- Túl sokat beszélsz – suttogom, a kezeim a hátát szorítják.

A keze egy pillanatig megpihen a hasamon, a pólóm ernyedten lóg a karjára, ahogy feltárja.

Egy másodpercig minden tökéletes.

Az arca, az érintése, az ajkai, a lélegzete, minden.

Szeretem őt, minden porcikámmal, és itt annyira biztonságban vagyok.

Aztán hirtelen minden széttörik.

„Mindezt elkerülhettük volna, Tris. Csak annyit kellett volna tenned, hogy megpróbálod.”

A szavak úgy térnek hozzám vissza, mint egy emlék, de olyan világosak, mint a nap.

Gyorsan elhúzódom, élesen veszem a levegőt.

Tobias rám néz, aggodalom vésődik az arcába.

- Jól vagy?

- Én… - Megrázom a fejem. – M-m-miért… miért mondod ezt nekem?

Az arcán zavartság jelenik meg.

- Mit? Én… én nem mondtam semmit.

Egy másodpercre behunyom a szemem, beszívom a levegőt, mielőtt közelebb húzódom, tenyerem felcsúszik a karján.

- Sajnálom. Azt hittem… - Megrázom a fejem.

- … nem számít – motyogom, lábujjhegyre állok, így ismét találkozhatok az ajkaival.

A keze az övemhez nyúl, és megint megtörténik.

„Ribanc! Pofa be! Sokkal elviselhetőbb vagy, amikor nem beszélsz.”

Ekkor jövök rá, hogy amit hallok, az nem Tobias.

Ez Al, és az összes dolog, amit azon az éjszakán mondott nekem.

Gyorsan eltávolodom, a felismerés hatására alig tudok lélegezni.

- Tris? Mi folyik itt?

Hallom Tobiast, de képtelen vagyok válaszolni neki.

Túlságosan lefoglal, hogy elég levegőhöz jussak, hogy tovább lélegezzek.

- Tris! Mi a baj? – Felém nyújtja az egyik kezét, ujjai a karomat cirógatják.

A pillanat, mikor a keze a bőrömhöz ér, olyan érzés, mintha forró vízzel öntöttek volna le.

- Ne érj hozzám!

Elhagy engem egy sikoly, és nem ismerek rá a saját hangomra.

Jelenleg én nem én vagyok.

Nem tudom, hogy ki ez a személy.

Tobias kissé feltartja a kezeit, rám bámulva.

- Sajnálom… én… én… nem tudom, hogy most mi történik, Tris.

A szoba fala felé indulok, nekinyomom a kezem, lehajtom a fejemet, és próbálok lélegezni a testemen végigtomboló láván keresztül, amitől hányingert érzek a gyomromban.

A légzésem végre kezd normalizálódni, és szembe találom magam egy bizonytalan Tobiasszal.

- Mi történik? – kérdezi még egyszer, és tudom, hogy találnom kell számára egy választ.

- Én… én… nem… öhm… - Egy pillanatra behunyom a szemem. - … Én… én… azt hiszem… ez az Al dolog…

Rám néz egy másodpercre.

- Nem vagy jól, ugye? – suttogja.

- Sajnálom… Én nem, ööö… nem tudtam, hogy ilyen hatással lesz rám, mint ez… én…

Tobias gyorsan megrázza a fejét.

- Ne kérj bocsánatot… én csak azt kívánom, hogy bárcsak tudtam volna… Nem kellett volna… - Behunyja a szemét egy kicsit.

- Bárcsak beszéltél volna hozzám.

- Nem tudtam, hogy mit mondjak neked! Még én sem tudom, hogy mi a baj velem, hogy lennék képes beszélni róla? Ez megtörtént, és aztán te csak úgy elmentél, és senki sem beszélt velem, és minden reggel néznem kellett a reggelinél azt a hülye pofáját, és te nem voltál ott, Tobias! Te csak… nem voltál ott, mert elmenekültél a csoportnélküliekhez, és hagytad, hogy mindennel egymagam küzdjek meg…

- Tris, én nem tudtam! Nem gondoltam… - Megáll egy pillanatra, szemei végigmérnek.

- Sajnálom. Tudnom kellett volna, hogy szükséged van rám, nem tudtam… - Hosszasan felsóhajt.

- Nem tudom pótolni a múltat. Minden, amit megtehetek, hogy most itt vagyok. Akarsz beszélni velem? Itt vagyok. Beszélj hozzám. Kérlek, beszélj hozzám.

Enyhén megrázom a fejem.

- Nem tudom, hogyan.

- Lehet… - Megnyalja az alsó ajkát.

- Megölelhetlek? – suttogja, mintha félne a szavaktól, mintha esetleg ismét pánikrohamot kapnék.

Gyűlölöm.

- Gyűlölöm, hogy ezt meg kell kérdezned tőlem – suttogom vissza.

- Ne. Tris, én megértem. Értem.

- Nem tudom, hogy mi a baj velem – lélegzem, a könnyek kezdenek újraképződni.

- Meg foglak ölelni… - mondja halkan Tobias.

Egy nagy lépéssel odajön hozzám, karjaival körbekulcsol, én pedig a mellkasába ájulok.

- Nem tudom, hogy ki ez a személy… ez nem én vagyok – zihálom, ingatom a fejem.

- Tris – mondja csendesen -, téged megtámadtak. Ez normális, hogy úgy érzel, ahogy most.

- Azt hittem, hogy erős voltam… - motyogom. – Azt hittem, hogy tiszteltek, azt hittem… azt hittem, hogy a barátom volt.

Tobias előrehajol, ajkát a homlokomra tapasztja.

- Nem kell beszélnünk róla. Egyszerűen csak beszélj magadról. Jó?

Bólintok egyet, majd az arcomat a mellkasához szorítom.

- Mondd el nekem, hogyan érzel, Tris.

Szipogok egyet, mielőtt megszólalok.

- Úgy érzem, hogy darabokra hullok, és többé nem tudom, hogyan legyek önmagam.

- Emlékeztetni foglak. Minden nap. Tris, én ismerlek téged. Segíthetek, hogy emlékezz arra, ki vagy. Ez nem probléma.

- Bocsánatot kért tőlem, megmagyarázta…

- Megmagyarázta? Szeretném hallani, hogyan magyarázta meg azt, amit tett.

Kissé elhúzódom, hogy rá nézzek.

- Elfelejtettem elmondani neked…

- Elmondani, mit?

Kissé megdöntöm a fejem.

- Al elmondta nekem… elmondta, hogy egy szérum hatása alatt volt, és hogy Eric adta azt neki. Azt mondta, hogy… öhm… hogy Eric holtan akar engem.

- Eric bűnbakként használta Alt?

Bólintok egyet.

- Ez az, amit állított. Igen.

- Tris…

- Tudom. Óvatosnak kell lennem. Az elmúlt napokban mást se hallottam.

Kezét az arcomhoz szorítja.

- Nem ezt akartam mondani, de igen, óvatosnak kell lenned.

- Mit szerettél volna mondani?

Előrehajol, majd ajkait csupán egy pillanatig lágyan az enyémre tapasztja.

- Azt akartam mondani, hogy egyik sem a te hibád. El akartam mondani, hogy gyönyörű vagy, és okos, és ami történt, az egyikre sincs hatással. Ez nem változtat azon, ahogy irántad érzek. Ez nem változtat meg téged.

Egy másodpercre lenézek a szőnyegre, majd ismét vissza rá.

- Heteken keresztül vezettem őt, mert próbáltam magamnak bebizonyítani, hogy képes vagyok nem szeretni téged, és ő ezért meggyűlölt engem. Én tettem alkalmassá arra, hogy Eric manipulálhassa. Ez az én hibám.

Tobias lassan kifújja a levegőt, majd megrázza a fejét.

- Ha ezt valaha még egyszer kimondod, lehet, hogy meg kell öljelek.

- Tobias…

- Nem. Ami történt, az soha nem lesz a te hibád. Megértetted? – Homlokát az enyémhez érinti.

- Megértettem… - suttogom.

- Jó – mondja halkan.

- Ez egy hosszú nap volt. – Bólint egyet. – Miért nem fekszünk le csak egyszerűen az ágyba?

Megrázom a fejemet.

- Vissza kell mennem a Bátrakhoz… Én…

- Tris. Gyere velem az ágyba. Kérlek. Csak aludni fogunk. Reggel első dolgod lehet, hogy visszamenj.

Tudom, hogy a szavai igazak, és van értelmük, de még mindig képtelen vagyok rávenni magam, hogy megmozduljak.

A vállamra helyezi a kezét, és lágyan megszorítja.

- Tris, én vagyok. Csak én vagyok.

Lassan bólintok.

- Tudom – mondom lágyan. - …Rajta, feküdjünk le.

Biccent egyet, majd tesz egy lépést hátra, kezét kinyújtja az enyémért.

Hezitálás nélkül megfogom, és engedelmeskedem, mikor a falhoz tolt matrac felé vezet.

Együtt belemászunk, ő a fal mellett, én pedig a másik oldalon.

Magához húz, hátam a mellkasához nyomódik, az álla a vállamon, karjával átölel.

- Tobias?

- Hm?

- Szeretlek téged. – A szavak gyorsan szaladnak ki belőlem, Tobias pedig gyengéden kuncog.

- Azt hiszem, mostanra már kicsit átjutottunk ezeken a szavakon, de olyan sokszor fogom mondani neked, ahányszor csak akarod. Én is szeretlek téged – suttogja.

- Szeretlek. – Megcsókolja a tarkómat.

- Szeretlek. – Egy csók az arcomra.

- Szeretlek. – Egy csók a fülemre.

- Szeret…

Gyorsan megfordulok, és ajkam az övére tapasztom, ezzel eredményesen félbeszakítom.

- Túl sok?

Kissé megrázom a fejem.

- Nem elég. Mondogatnád ezt addig, míg elalszom?

Lassan bólint, így megfordulok, és ismét befészkelem magam hozzá.

Érzem az ajkait a fülemnél, ahogy a „szeretlek” újra elkezdődik, mint egy csendes mantra.

Hat szeretlek, és már el is nyomott az álom.

Következő fejezet >>