Fanfic: A jövő kezdete - 45. fejezet

FIGYELEM! CSAK AZOK OLVASSÁK EL, AKIK OLVASTÁK A HŰSÉGEST!

A szokásosnál hamarabb érkeztem az új fejezettel, ami már  45., ami eredetileg, vagyis legutóbb még az utolsó előtti rész lett volna, ám mivel már csak ez vagy tíz oldal lett, úgy döntöttem, inkább előbb érkezem ezzel, és az eredetileg ebben a fejezetben tervezett események majd a következőben lesznek benne, így egy résszel meghosszabbítjuk a sztorit.
Remélem nem bánjátok, különösen úgy, hogy ez egy elég lájtos, romantikus FourTris fejezet lett, azt meg a nagy többség szereti.

Na jó, elég a rizsából, jó olvasást kívánok!

45.

TOBIAS

Megkönnyebbülten sóhajtok fel, mikor becsukódik mögöttünk a szobánk ajtaja. A visszafelé úton végig úgy éreztem magam, mint valami különös cirkuszi látványosság, akit megbámulnak az emberek, és összesúgnak a háta mögött.

Igen, ezt teszi az, hogy az anyám egy szemétláda, akit hamarosan kivégeznek.

Egy kicsit sem sikerült feldolgoznom a sokkot, ami az ítélet hallatán telepedett az elmémre. Nem tudom egyik percről a másikra megemészteni, hogy olyan bűnöket követett el, amiért halált érdemel. És alig egy órája csupán a tettei feléről tudtam…

Nem értem a könnyeimet, hiszen gyűlölnöm kéne őt, és így is érzek, mégis a tudattól, hogy már csak pár órája van hátra, felkavarodik a gyomrom. Nem szeretem őt, már nem, és tisztában vagyok vele, hogy az lesz a legjobb, ha véglegesen kilép az életünkből, a halálát mégsem kívánom. Valahol mélyen mégiscsak az anyám, akire halványan emlékszem.

Viszont abból, amiket elmondott a szérum hatása alatt, elgondolkodom rajta, hogy szeretett-e bármikor is. Ezidáig abba kapaszkodtam, hogy egykor legalább fontos voltam a számára, de most már ebben sem vagyok biztos.

A korábbi szavai maró kínként égetik a belsőmet, és nem hiszem, hogy valaha el fogom tudni felejteni őket. Csak hátráltatott volna… Azért hagyott magamra, mert csak egy kolonc lettem volna a nyakán, aki hátráltatja a hatalomra jutásban.

Azon már nem is agyalok, hogy azt képzelte, csak úgy itt hagyom vele a várost. Ez is azt bizonyítja, hogy sosem törődött azzal, vajon én mit szeretnék.

Rosszul vagyok a gondolattól, hogy én meg még próbálkoztam, hogy javuljon a kapcsolatunk, és igyekeztem megbocsájtani neki. A könnyeim is azért gyűltek, mert már túl sok a fájdalom, amit okozott.

Rá kell jöjjek, hogy igazából sosem volt anyám; Evelyn csak egy nő, aki világra hozott.

- Hé, jól vagy? - hallom mellőlem Tris halk hangját.

Pislogok párszor, hogy kitisztuljon a látásom, mielőtt rápillantanék. Az ágy szélén ül, a tekintetébe aggodalom vegyül. Nem lepődöm meg; elég ostobának tűnhetek, ahogy a gondolataimba merülve, szobor módjára ácsorgok a szoba közepén.

Megcsóválom a fejem jelezvén, hogy nem vagyok jól - hogy is lehetnék mindezek után –, majd lehuppanok mellé az ágyra. A következő másodpercben inkább amellett döntök, hogy vízszintesben sokkal kényelmesebb lesz, mivel nem hinném, hogy két percnél tovább ülve tudnék maradni.

A fenébe is, eddig fel sem tűnt, mennyire fáj a hátam, és milyen görcsösek az izmaim, csak most, hogy eldőltem, és végre kissé ellazulok, habár a lüktetés a halántékomban nem akar szűnni. Ez a sok idegeskedés és stressz kezd lassan túl sok lenni.

Emellett nem tudom, mikor aludtam utoljára igazán jól. Az elmúlt hetekben túl sok minden volt, amiért aggódnom kellett, képtelenség volt kikapcsolni az agyam. Hányszor bámultam a sötétbe vesző plafont, amit csak a kintről beszűrődő fények világítottak meg olykor, miközben kénytelen voltam hallgatni az idegességtől zakatoló szívemet. Ha nem azért volt görcs a gyomromban, hogy hol lehet Tris, akkor azért, hogy mikor lesz jobban. Most meg Evelyn is...

Átkozottul belefáradtam az egészbe, csak aludni szeretnék.

Megérzem, ahogy Tris mellém mászik a matracon, és az oldalamhoz gömbölyödik. Felemelem a karom, hogy közelebb tudjon hozzám férkőzni. Amint a feje a mellkasomon nyugszik, átölelve még szorosabban magamhoz vonom. A közelsége végre megnyugtat kissé.

- Neked nem a kórházban kéne lenned? - jut eszembe, hogy még mindig nem engedték ki.

Nem válaszol először, csak az orrát fúrja az ingem anyagába. Gondolom, legszívesebben elfeledkezne a kórteremről, és az ott eltöltött napokról. Nekem sem lenne semmi kedvem visszamenni oda. Nem is akarom őt most visszaengedni. Szükségem van rá, hogy itt legyen velem.

- Kit érdekel? Reggelig meglesznek nélkülem. - Nem tehetek róla, kuncognom kell a válaszán.

Azért kíváncsi leszek, meddig nem kapnak frászt, hogy nem fekszik a szobájában. Maximum egy órát adok, hogy az ajtón döngessenek.

Be kell vallanom, hiányzott, hogy így kettesben legyünk: háborítatlanul, és vele a karjaimban. Akármi is történt mostanság, megnyugvás tölt el, és valami jól eső érzés, ami leginkább a boldogsághoz áll közel.

- Min gondolkodsz? - kérdezi váratlanul, csendes hangon.

- Rajtunk – bukik ki belőlem.

Felemeli a fejét, én pedig oldalra fordítom, így a pillantásunk találkozik. Értetlenül néz rám, de amilyen furcsán hangzott az előbbi mondatom, nem csodálkozom egy cseppet sem.

- Csak, hogy mennyivel jobb, hogy itt vagy – magyarázom kissé esetlenül. - Most nem tudom, mit kezdenék egyedül.

- Sosem vagy egyedül, ugye tudod?

Elmosolyodom a szavaira: tudom, ha rajta múlik, nem hagy engem egyedül. Csak néha nem alakul minden úgy, ahogy mi szeretnénk. Mint például az elmúlt néhány hétben. Csókot nyomok a feje tetejére, ő meg még inkább átölel. Érzem, hogy verdes a szíve, ahogy az oldalamnak préselődik a teste.

- Hiányoztál – motyogja, és szinte alig hallom, mivel a szája az ingemhez, így a mellkasomhoz tapad. Tudom, hogy ez hiányzott neki, hogy így, ölelkezve feküdjünk a saját kis zugunkban, mert nekem is ez maradt ki az életemből az elmúlt időszakban. Még ha nem is igazán a sajátunk.

- Te is nekem. - Igen, hiába töltöttem vele a kórházban minden szabad másodpercemet, azért mégiscsak ez az igazi.

Egy jó ideig csendben vagyunk, hallgatjuk a másik légzését, kiélvezve ezt a bensőséges pillanatot. Erről eszembe jut az utolsó olyan helyzet, mikor még igazán gondtalannak éreztem magam: a beavatási ünnepség előtt, mikor a lakásomban, az ágyamon feküdtünk, és csak könnyed témákról beszélgettünk, na meg csókolóztunk. Akkor még nem kellett aggódnunk, hogy melyik pillanatban érhet véget az életünk. Azóta minden megváltozott, és nem tudom, vajon képesek leszünk egyszer ismét olyannyira gondtalanok lenni.

- Félek a holnaptól – csúszik ki a számon néhány perc elteltével, ami még engem is meglepett.

- Tudom – feleli gyengéden. - Én is…

- Te is?

- Igen… Félek, hogy mit fog veled tenni ez az egész.

Egy kissé szorosabbra vonom az ölelésem, ha már a szavak nem jönnek a számra. Elszorul a torkom a gondolatra, hogy engem félt, mikor neki is volna bőven félnivalója. Nem lehetek elég hálás a törődéséért.

- Ugyanezért nem szóltam neked a tárgyalásról. Mert féltem…

Biztos vagyok benne, hogy dühös rám, amiért eltitkoltam előle, habár ezt nem mutatja. Viszont ismerem őt annyira, hogy tudjam, milyen jól képes leplezni az érzéseit. Nem tudom, hogy képes lettem volna végigülni az egészet abban a tudatban, hogy ő is ott van. Így is kissé kellemetlenül érzem magam, hogy hagytam eluralkodni az érzéseimet előtte, bár lassan hozzászokom, hogy Tris nem ítél el ezért.

- Semmi gond – rántja meg a vállát. - Így utólag jobban jártam volna, ha nem megyek el. Sokkoló volt minden, ami elhangzott. És én... - Megakad a hangja, és érzem, mennyire bizonytalan abban, hogy vajon el akarja-e nekem mondani, bármiről is legyen szó. Megszorítom az ujjait bátorításképpen. - Megrémített a tömeg…

El tudom képzelni, mit élhetett át mindazok után, amit akkor, azon az utcán átéltünk. Még most is összerázkódom a gondolatra, hogy akkor majdnem meghaltam. És ha eszembe jut az emberek érintése, lökdösődése… Nekem is felfordul a gyomrom. Ez egy életre szóló megrázkódtatássá vált mindkettőnk számára.

Nem lehet semmit mondani, amivel meg tudnám nyugtatni. Hiszen ez nagyon is nincs rendben, és nem is hinném, hogy valaha lesz. Csak valahogy túl kell tennünk rajta magunkat.

- Ezen semmi meglepő nincs, Tris. Idővel megbirkózunk vele.

Érzem, hogy bólint, a szám pedig mosolyra húzódik. Nagyon szeretem, különösen ilyenkor.

- Ahogy a holnapi nappal is – motyogja, az ujjai hegyével apró köröket szánt az ingem szövetébe.

A kezem a tincsei közé fut, az ujjhegyem a nyakára simul, és belebizsergek, ahogy megérzem az erőteljes lüktetést a bőrünk találkozásánál.

- Segíthetnél elterelni a gondolataimat.

Felemeli a fejét, és kutakodva a szemembe néz, felvont szemöldökkel. Még nem esett le neki, mire is céloztam. Rabul ejt az ártatlansága.

Az ujjaim végigkövetik a nyaka vonalát mindkét oldalon, mielőtt megragadnám az állát, hogy finoman közelebb vonjam magamhoz.

Az ajkai remegésén érezni, ahogy az enyémekhez tapadnak, hogy kissé váratlanul érte a dolog, vagy csak megértette, mire is gondoltam az előbb. Annál jobb, ha meglepetésként érte.

A csók így egy kicsit esetlenre sikerül, úgyhogy inkább oldalra fordulok, hogy a következő már sokkal szenvedélyesebb legyen. Nem lehetetlen, hogy az ajkai memóriaszérummal vannak átitatva, mert hirtelen elfeledkezem mindenről; csak ő jár a fejemben. Na meg a sürgető vágy, hogy rohadtul gyorsan megszabadítsam a felesleges ruhadarabjaitól. A felesleges szó pedig jelen esetben az összeset lefedi.

Gyengéden, már-már félszegen átkarolja a nyakamat, az ujjaival a tarkómat cirógatja, amitől képtelen vagyok elnyomni egy halk nyögést. Nem szoktam ily módon levezetni a feszültséget, de most mégis úgy érzem, ha nem veszek el őbenne, nem fogom tudni elviselni mindazt, ami e falakon kívül történik.

A kezem a pólója alá csúszik, végig fel a gerince mentén. Ekkor viszont olyasmi történik, amire egyáltalán nem számítok, valami, ami nem történt meg hosszú idő óta: Tris megmerevedik az érintésem nyomán.

Rögvest elhúzódom tőle, habár a kezem nem mozdul – valahogy még így is képtelenségnek érzem, hogy ne érjek hozzá. Lesüti a pillantását, az arca szégyentől piroslik. A fogai az ajkába mélyednek, amit az ujjammal finoman kiszabadítok, mielőtt sebesre harapná. Nem szeretem őt ilyennek látni.

- Hé, nézz rám – szólok rá gyengéden. Csak nagy sokára találkozik a tekintetünk, de látom rajta, hogy így is inkább máshova nézne. - Mi a baj, Tris?

Megrázza a fejét, aminek következtében a szőke tincsei az arcába hullnak, azok mögött keres menedéket. Tudom, hogy nem könnyű számára, hogy megnyíljon mások felé – még felém sem egyszerű neki. Pedig tisztában van vele, hogy bennem teljes mértékig megbízhat. Néha nem értem, miért zárkózik el előlem.

Félresöpröm a zavaró tincseket, hogy a homlokára tudjam tapasztani az ajkaimat. A feszültség lassan feloldódik belőle, a karomat sem markolja olyan görcsösen, de kissé még így is hevesen szedi a levegőt, mintha a pánik kerülgetné.

- Már tudhatnád, hogy nekem bármit elmondhatsz, nem kell magadban tartanod.

A vállamra hajtja a fejét, és vesz pár mély lélegzetet, de egyáltalán nem tűnik úgy, mintha megnyugodna. Ösztönösen a haját kezdem el simogatni, és várok, hogy megszólaljon, ameddig igen csak sok másodperc lepereg, de végül csak megtöri a csendet:

- Csak… nem láttál mióta… mióta…

Amilyen félszegen mondja, sejtem mire is gondol. Viszont össze vagyok zavarodva, ez mégis miért okoz nála ekkora félelmet. Megértem, hogy borzalmas dolgokat kellett elviselnie, de akkor sem tűnik reálisnak a reakciója.

- Azért viselkedsz így, mert nem láttalak meztelenül, mióta elraboltak?

Összerezzen a szavaimra, és bevallom, valóban kissé nyers voltam, de legalább ki mertem mondani, amit úgy tűnik, ő nem. Legalább bólint; az is valami.

- Nem értem, hol itt a probléma, Tris.

Néha teljesen összezavar a viselkedése. Elgondolkodom, hogy más lányok is ilyenek-e, vagy tényleg én nem értek hozzájuk fikarcnyit sem. Viszont az egyszer biztos, hogy Tris nem átlagos: több borzalmat látott a világból, mint a nagyon nagy többség. Így is csak egy-egy helyzetben mutat gyengeséget, amiért egy cseppet sem hibáztatom.

- Én csak... - hebegi egy idő után. - Sovány vagyok, és a sebhelyek... Meg minden...

Utálom őt ilyennek látni, ahogy azt is, hogy ezt tették vele. Hiszen nem csak az egészségét tették tönkre a kísérleteikkel, hanem az önbecsülését is. Ami azért szörnyű, mert tudom, hogy korábban sem becsülte túl sokra önmagát.

- Hé, figyelj rám - emelem fel az állát. - Nem fogom hagyni, hogy a történtek miatt kevesebbet gondolj magadról.

- Ez nem ilyen egyszerű, Tobias - csóválja meg a fejét, továbbra is zaklatottnak tűnik. - Azóta a tükörbe sem mertem nézni. Nem akarom látni, amit úgy is érzek.

Belül kissé megszidom magam, hogy nem vettem észre, mi zajlik le benne. Egyszerűen örültem neki, hogy jobban van - sokkal jobban annál, mint ahogy rátaláltunk -, és fel sem merült bennem, hogy ez az egész mit indított el benne. Hogy lelkileg egyáltalán nem gyógyult.

Csak fogalmam sincs, mitől érezné jobban magát. Vagyis inkább mivel lehetne őt rávenni, hogy igenis rengeteget ér, különösen nekem. Viszont amilyen konok, nehéz vele megértetni.

- Mindannyian szerzünk hegeket - folytatom a meggyőző-hadjáratot -, még ha ezek nem is mindig látszanak. Ezt el kell fogadnunk, és hinni, hogy ezek megerősítenek bennünket. Mégis, nem leszünk tőlük más emberek.

Ismét az ajkába harap, és látom a bizonytalanságot a szemében. Nem tudja, hogy vajon hihet-e nekem. Csak remélem, hogy idővel hinni fog a szavaimban és önmagában.

- Hagyd ezt abba - mondom neki finoman, miközben ismét a megtépázott alsó ajka segítségére sietek.

- Mi? Miért? - kérdezi felemelt szemöldökkel, nem értve, mire is gondolok igazán.

- Mert az őrületbe kergetsz vele.

Nem hagyom válaszhoz jutni, helyette lecsapok a szájára a sajátommal, és elégedettség tölt el, ahogy felnyög a váratlan csóktól. Az meg még inkább hallható reakciókat vált ki, mikor én harapok bele lágyan az ajkába.

- Vedd le a nadrágodat - utasítom két csók között igencsak hirtelen.

- Tessék?

- Hallottad - válaszolom határozottan.

- Nem hiszem, hogy jó ötlet...

Felsóhajtok, majd teketóriázás nélkül megragadom a ruhadarabot a derekánál, és az ujjaim egy mozdulattal kipöccintik a gombot, majd a cipzárat is kezelésbe veszik.

- Tobias - sóhajtja amint végigsimítok az ép csípőjén.

- Bízol bennem?

Kicsit haboz, de amint a pillantásunk találkozik, apró mosoly jelenik meg az arcán, és csak bólint. Viszont még így is kínos lassúsággal hámozza le magáról a nadrágot, és látom, hogy mennyire összeszorítja a lábait. Próbálja eltakarni, de így is észreveszek néhány véraláfutást a térdei felett.

Közel hajolok hozzá, hogy megcsókoljam, és miközben a keze a fülem mögé simul, én a combját ragadom meg. A nyakamba kapaszkodik, amint húzni kezdem a lábát át a törzsemen. Most, hogy az ölemben ül, sokkal egyszerűbb köré fonnom a karjaimat, és szorosan magamhoz ölelnem, még ha egy pillanatra sem vagyok képes elszakadni az ajkaitól.

Mikor kissé eltávolodom tőle, észreveszem, hogy az arca még mindig ki van pirulva a zavartól. Végigsimítok rajta, majd úgy döntök, talán jobb lesz, ha nem csak neki kell megválni a ruhái egy részétől, így gyorsan lekapom a pólómat.

Felgyorsul a pulzusom a vágytól csillogó szemeit látva, meg azt, ahogy ácsingózó mosoly terül szét az ajkain. Még ha eleinte kicsit bizonytalanul is, de a kezei felfedezőútra indulnak, végigjárják az izmaim vonalát, amibe akaratlanul is beleborzongok.

Ezúttal Tris az, aki a csókot kezdeményezi, ami talán épp ettől tűnik sokkal szenvedélyesebbnek, mint a korábbiak. Itt szakad el bennem valami, mert már képtelen vagyok nem megérinteni őt, így a kezeim a laza pólója alá kúsznak. Az ujjaim a bőrét cirógatják egyre feljebb és feljebb a hátán, át a vállain, majd ugyanígy lefelé kalandoznak. A fejét a vállamra hajtja, de így is hallom a sóhajt, ami kiszökik a torkán. Az ujjai ismét a tarkómra kúsznak, én pedig lángra lobbanok.

De le kell csillapodnom még egy ideig, mert most nem veszíthetem el a fejem. Lassan leviszem a kezeimet a hasára, majd a pólója anyagát a markomba fogom. Elszakítom az ajkunkat, melyek valamikor ismét egybe forrtak, és a szemébe nézek, miközben lassan felfelé húzom a felsőjét.

Mindketten eleresztünk egy reszketeg sóhajt, amint a póló a földön landol. Gyorsan végigfuttatom a pillantásomat rajta, de csak épp annyi időre, hogy ne hozzam még inkább kellemetlen helyzetbe.

Tényleg betegesen sovány: a bordáit érintés nélkül is képes lennék megszámolni, ráadásul az amúgy is fehér bőre még a szokottnál is sápadtabb. Látom a tűszúrások nyomait a karján, ahogy nyakán is. Sok helyen zúzódások borítják be, és ott vannak a hegek, amik a komolyabb sérüléseiből származnak.

Viszont nem érzem úgy, hogy ezek elcsúfítanák ők, vagy hogy kevesebbet érne ezek miatt. Sőt a szememben sokkal többet, hiszen ezt mindet túlélte, és itt van velem. Nem tört meg, nem adta fel. Ugyanolyan erős lány, mint amilyennek a Bátrak beavatásán megismertem.

Az ajkaim ezúttal a nyakát veszik célkeresztbe, majd hagyom, hogy ő is ízlelgesse a bőrömet, mielőtt megtámasztanám a hátát, és kissé hanyatt dönteném, hogy a számmal is lejjebb tudjak kalandozni a testén. Közben megtalálom a zúzódásait és a sebhelyeit is; mindegyikre lágy csókot nyomok, mintha ettől nyom nélkül eltűnnének.

Ezután ismét közelebb vonom magamhoz, az egyik kezem a hátának nyomódik, míg a másik a fenekére simul. A testünk egymáshoz feszül, és érzem a mellkasa heves mozgását és a dübörgő szívverését a bőrömön.

- Szeretlek, és ezen semmilyen sebhely nem változtathat - súgom a fülébe, mielőtt elkezdeném lehámozni róla az egyetlen megmaradt ruhaneműt.

****

Hangos kopogásra ébredek, és még annyira kapaszkodik belém az álom, hogy nehezen tudom kinyitni a szemem. Először csak azt hiszem, félálomba képzeltem az egészet, ám a sürgető dörömbölés újra felharsan, nekem meg nincs más választásom, mint feleszmélni annyira, hogy az ajtóhoz menjek.

Igyekszem óvatosan elengedni Trist, nehogy felébredjen – gőzöm sincs, mennyi az idő, de egy kis extra alvás nem árthat meg neki, főleg az éjszaka után. Nincs egyszerű dolgom, és nem csak azért, mert a kezeim nem nagyon akarják magára hagyni a bőrét, hanem mert elég szépen egymásba és a takaróba gabalyodtunk.

Az ajtóhoz botorkálok, bizonytalanul a lépteimben, mivel a fejem még mindig tompa az alvástól. Már épp a kilincsért nyúlnék, mikor lepillantok magamra, és hirtelen erős késztetést érzek, hogy lefejeljem a falat.

- A francba – szitkozódom suttogva, miközben az alsónadrágom után kutatok.

Közben egyáltalán nem szűnik meg a kopogás, amitől Tris morogva mocorogni kezd. Én meg figyelmetlenségemben belerúgok a komódba, a következő mozdulatommal, miközben fél lábon ugrálok, sikeresen megbotlok valamiben, és már csak arra eszmélek, hogy kiterülve fekszem a földön, mialatt nagy szemekkel bámulok a plafonra.

- Mi a fenét csinálsz? - hallom Tris rekedt, morgó hangját az ágy irányából. Csak remélni tudom, hogy nem néz le rám, mert ez a helyzet már így is elég kínos.

- Semmit – mondom gyorsan, majd egy diadalmas vigyor terül szét a képemen, mikor meglátom a keresett ruhadarabot az ágy alatt rejtőzve. Csak tudnám, hogy a fenében került oda... Kapkodva felhúzom, majd a gyűrött, kissé szagos pólómat is, és a kilincs felé vetem magam, hogy elhallgattassam a korai látogatót.

Meglepődöm, mikor Edith-et találom az ajtó túloldalán, és zavaromban rögtön elvörösödöm, mikor látom, ahogy végigméri a szerényes öltözékemet. Elég kellemetlen, hogy így kell szemtől szemben állnom vele, de nekem is lehetett volna annyi eszem, hogy normálisan felöltözöm, mielőtt kinyitom az ajtót. De akár rosszabbul alakulhatott volna a dolog, ha kimasírozok ide pucéran. Bár most mit meg nem adnék a farmeromért… Akkor nem kéne égnie a fülemnek azért, mert Edith szemügyre vételezheti a gatyámat.

- Ööö, jó reggelt… - köszönök neki igyekezve elrejteni a zavaromat, na meg elvonva a figyelmét.

- Nem láttad Trist? - kérdezi aggódva, a hangja rekedtesen cseng. - Nincs a kórházban.

- De… Hát, idebent van. Alszik. Vagyis nem tudom… Eddig aludt. Legalábbis öt perccel ezelőttig. Most nem tudom.

- Oké, Tobias, elég lesz – csitít.

Most jövök csak rá, milyen szánalmasan habogok itt. Edith persze csak felvont szemöldökkel néz rám, miközben a tarkómat vakarom. Mostanra már biztos, hogy fejben összerakta az éjszaka eseményeit, amitől csak még inkább feszélyezve érzem magam.

- Nincs semmi gond, csak ésszerű lett volna jelezni az orvosnak. Szegény kis híján agyvérzést kapott már…

- Bocsánat – hadarom még mindig égő képpel. Tudom, hogy igaza van: nem lett volna szabad csak úgy, egy szó nélkül engednem, hogy Tris velem maradjon. Elhiszem, hogy a doki tiszta ideg.

Edith a fejét rázza csak, és egy megértő mosoly bujkál a szája szélén. Remélem nem most akar még egy fejmosást tartani a számomra a dédunokákról…

- Rendben leszel, Tobias? - Hirtelen komorság költözik a hangjába, én meg tudom, hogy a ma estére céloz.

Válaszképp megemelem a vállaimat. Nem tudom, hogy rendben leszek-e azután, hogy kivégzik. Csak az biztos, hogy most nem túl jó a lelki állapotom, de igyekszem nem is gondolni rá. Gőzöm sincs másképp hogy bírnám elviselni az előttem álló napokat.

- Csak elképzelni tudom, hogy milyen nehéz ez neked, de tudd, hogy nem vagy egyedül. Sokan állunk melletted, és előbb-utóbb jóra fordulnak a dolgok.

Bólintok a szavaira, reménykedve, hogy igaza lesz. Már megkönnyebbülésemre távozni készül, de vissza fordul, amire összeszorul a torkom. Nem biztos, hogy akarom tudni, mit is szeretne még mondani.

- Ne hidd, hogy nem láttam azt a gyűrűt – mondja különös hangsúlyban, én meg ismét elvörösödik a fülem. Nem tudom, hogy most mérges vagy sem, de az biztos, hogy illendő lett volna kikérnem az engedélyét, legalábbis az Önfeláldozók hagyományai szerint. Különösen így, hogy a szüleit nem kérdezhettem meg… - Ne aggódj, örülök nektek.

- Köszönjük – viszonozom a széles mosolyát, majd a pillantásommal követem a folyosón, amíg el nem tűnik a sarkon, majd visszalépek a szobánkba.

A hátamat egy percre az ajtónak támasztom; egyrészt, hogy elmúljon a zavarom, másrészt, hogy legeltessem a szemem Tris alvó alakján. Miközben a ruháimmal szerencsétlenkedtem és Edith-tel beszéltem, Tris átmászott az ágy azon felére, ahol korábban én feküdtem, és most hasra vágódva ölelgeti a párnámat. A haja szanaszét terülve körülötte, a háta csupaszon hagyva, mert lassan alig fedi őt a takaró. Engem meg kikészít.

Elég ésszerűtlenül viselkedem, de nem érdekel most, hogy pár óra múlva minden össze fog omolni körülöttem, szóval vágtatva megteszem a pár lépés távolságot, és felpattanok az ágyra. A térdemen ugrálva közel araszolok Trishez, akinek nincs ínyére, hogy megmozdul a matrac alatta. Még jobban a párnába fúrja a fejét, gondolom aludni akar, de nekem más terveim vannak.

Mire ráeszmél a támadásomra, és próbál elmászni az utamból, már késő: föléje kerekedek, és a karjaimmal közrefogom, így nem tud menekülni. Csak bágyadtan kapkodja a fejét, hogy kiutat találjon, na nem mintha esélyt adnék neki rá.

Félretűröm a haját, és lecsapok a nyakára. Csókolom, a nyelvemet végighúzom a finom bőrén, mielőtt a fogaim közé zárnám a fülcimpáját, amire felsóhajt, ami felkorbácsolja a merészségemet. A szám lefelé indul, végigcsókolom a gerince vonalát, mitől megfeszül a háta, de nem menekül az ajkaimtól; épp közelebb mozdul hozzájuk.

Végül elérem a takaró szegélyéig, úgyhogy hagyom, hogy a csókjaim visszainduljanak az ide vezető úton, és ismét Tris nyakára zúduljanak.

- Tobi... - szólalna meg, de a mutatóujjamat a szájára szorítom, így belefojtva a mondanivalóját. Most nem akarom, hogy megszólaljon, mert jelenleg a szavaknak van a legkevesebb hasznuk.

Hagyom, hogy a testünk egymáshoz simuljon, és élvezem a bizsergést, amit ez kivált belőlem. Túl sok érzés uralkodik el rajtam hirtelen. Közben az egyik kezemmel megtámaszkodok a feje mellett, míg a másik végighalad az oldalán, míg el nem tűnik a takaró alatt, bepréselődve a forró teste és a matrac közé.

Felmordulok, ahogy meghallom a kéjjel átitatott hangot, amit hallat, és akaratlanul is jobban a kezemhez simul. Nem akarok most lefeküdni vele, de az érzés, hogy ilyen reakciót vált ki belőle az érintésem, sokkal mámorítóbb, mint azt gondoltam.Erre van most igazán szükségem. Őrá. Valami olyat kell tennem, mint a Bátrak. Hogy ne érezzem magam annak a naiv, Önfeláldozó fiúnak, aki elveszítette az anyját. Mert hamarosan így lesz, és nem törhetek össze úgy, mint akkor.

Szerző megjegyzése:

Gondolom ez mindenkit váratlanul ért. Engem is, mert nem gondoltam volna, hogy a kis bevezető ilyen hosszúra sikeredik. Eredetileg az egész benne sem lett volna a sztoriban, aztán ahogy szép lassan elkezdtem írni, meglódult az a piszkos fantáziám. De jó kislány voltam, és a sakkot nem a munkahelyen írtam. Bár a pucéran ugrálós részt igen, és nehéz volt nem röhögni. Remélem nem bánjátok, hogy a korábbi ígéreteimmel ellentétben mégis írtam még egy vetkőzős sakk részt.

A következő viszont már tényleg az utolsó fejezet lesz, bármennyire is fáj. Mondjuk még ott lesz az epilógus, de mégis...

Köszönöm mindenkinek az olvasást, és kíváncsi volnék a véleményekre. Pussz <4