Fanfic fordítás: Feltámadás A befejezés - 33. fejezet

FIGYELEM! CSAK AZOK OLVASSÁK EL, AKIK OLVASTÁK A HŰSÉGEST!

Ez már a folytatás, ha még nem olvastad az elsőt, ITT megteheted!

Már olvashatjátok is a Feltámadás 33. fejezetét! Már nagyon közel a vég, és ez látszik is a lassan lezáródó történetszálakon. Viszont egy-két szereplőre még hírek várnak!

Köszönjük Mártinak a fordítást! Jó olvasást a fejezethez!

Az eredeti történetet ITT találjátok!
 

33. fejezet

TOBIAS

Könnyűnek érzem a fejem, a vállam pedig zsibbad. Ez furcsa érzés, de még mindig jobb, mint a fájdalom, amit azelőtt éreztem, mielőtt a morfium kiütött.

Felülök az ágyban, a fejemet a párnának szorítom.

Nem tagadom, totál káosz vagyok.

Amikor nem alszom, akkor nyomkodom a morfium-adagoló gombját, amitől megint elalszom.

Ha elalszom, nem kell gondolkodnom, és ez nagyon jó.

Csodálatos, mert semmi másra nem tudok gondolni, mint hogy mi történt Marcus főhadiszállásán három nappal ezelőtt.

Megnyomom a morfiumadagolót néhányszor, és a szemem sarkából látom, hogy kinyílik a kórházi szobám ajtaja.

Nem lep meg, hogy Johannát látom belépni.

Kíváncsi voltam, mikor jelenik meg, miután felvettek.

- Hogy érzed magad? – kérdezi lágyan.

Megvonom a jó vállamat.

- Jobban, most, hogy hat a morfium.

Odajön az ágy széléhez, és a korlátra teszi a kezét.

- Nos, az jó. Remélem, nincs maradandó károsodás.

Lassan megrázom a fejem.

- Nincs. Az orvos azt mondta, hogy néhány héten belül jól leszek.

- És hogy van Tris?

- Rosszabbul – mondom halkan.

Nem akarok róla beszélni.

Nem láttam még, mert nem tudom elhagyni a szobát, de az orvos mindig tájékoztat az állapotáról.

Szokatlanul jól halad a felépülése, de nagy fájdalmai vannak.

Még mindig altatják, mert nem hajlandó aludni, és ha nem alszik, akkor nem gyógyul.

Végletekig makacs, az én Trisem.

Itt van a szomszéd szobában, és annyira hiányzik, hogy már fáj.

- Sajnálattal hallom.

Megint vállat vonok, aztán várok.

Tudom, hogy oka van a látogatásának, és szeretnék túl lenni rajta.

- Tobias, azért jöttem, mert szeretnék beszélni veled.

Picit bólintok.

- Rájöttem. Gyerünk.

Figyel egy darabig, aztán összeszorítja a száját, mielőtt aprót sóhajt.

- A Központ bírói bizottsága… tárgyalást szeretne.

Tárgyalást.

Persze, hogy tárgyalást akarnak tartani.

Sok ember meghalt, és minden jel arra mutat, hogy én öltem meg őket, különösen, hogy kettejüknek ugyanaz a vezetékneve.

Megnyalom a kiszáradt számat, mielőtt megszólalok.

- Azt tettem, amit tennem kellett, Johanna.

Bólint.

- Tisztában vagyok vele, Tobias. Tudok neked segíteni, ki tudlak húzni belőle, de ahhoz az kell, hogy elmondj nekem mindent.

A szívem kényelmetlenül összeszorul.

Nem tudom, hogy meg tudom-e tenni.

Még egyedül is alig tudom újra átélni az eseményeket, nem hogy Johannával.

- Nem öltem meg őket, Johanna, ha ezt akarod kérdezni. – Megrázom egy kicsit a fejem. – Marcus… Evelyn… Nem én tettem. Nem én voltam.

Figyel egy pillanatig, aztán bólint.

- Oké. El tudod nekem mondani, pontosan mi történt?

Behunyom a szemem egy pillanatra.

Nem szeretek rágondolni.

Nem igazán akarok megint ezen gondolkodni, de tudom, hogy nincs más választásom.

Még levegőt veszek, aztán újra ránézek.

- Megölték egymást. A fegyverük egyszerre sült el.

Rám néz egy pillanatra, aztán összefonja a karját a mellkasa előtt.

- Mi van Peter Hayes-szel?

Kiszárad a szám, a vállam pedig újra fájni kezd. Anélkül nyomom meg a morfium-adagoló gombját, hogy igazán gondolkodnék rajta.

- Tobias? Mi van Peterrel? – erősködik Johanna.

- Meg akarta ölni Trist. Muszáj volt. Nem tehettem mást.

Egy hosszú pillanatig bámul rám, aztán a tekintete a padlóra vándorol.

- És mi a helyzet Gabriel Marcellával?

Kicsit megrázom a fejem.

- Nem tudom. Nem voltam ott.

Kinyújtja a kezét, és megérinti a jó vállamat.

- Peter… Önvédelem volt?

- Igen.

- Megvédelek, amennyire tőlem telik, Tobias. Mindig is a te oldaladon álltam, te is tudod. Kihúzlak belőle. Rendben?

Johanna mindig ott volt nekem, és nem tudom, hogyan csináltam volna végig nélküle.

- Köszönöm… - suttogom halkan.

Mindketten hallgatunk egy pillanatig, aztán megtöröm a csendet egy kérdéssel.

- Értelmetlen megkérdezni, hogy van-e még munkám?

Johanna elmosolyodik egy pillanatra, aztán félrebillenti a fejét.

- A tiéd, ha még akarod, Tobias, de nem hiszem, hogy a politika a te asztalod. Sokkal jobb tanár lennél, azt hiszem.

Szerintem igaza lehet, de nem vagyok benne biztos, hogy készen állok abbahagyni.

Újra elmosolyodik, aztán mindketten a kinyíló ajtó felé fordulunk.

Mondhatom, ő az egyik orvos, mert árulkodó fehér köpenyt visel.

- Rendben, Mr. Eaton, ellenőrzünk mindent, és megnézzük, hogy elég jól van-e ahhoz, hogy ma meglátogassa a feleségét, rendben?

Johanna újra rám mosolyog.

- Később megbeszéljük – mondja, ahogy az orvos odajön, és elkezdi mérni a vérnyomásomat.

Figyelem, ahogy a szobaajtó becsukódik mögötte.

CALEB

 

Érzem magamon Cara tekintetét, és bosszúság fut át rajtam.

Már három napja bámul, de minden alkalommal, amikor ránézek, elfordítja a fejét, és úgy tesz, mintha nem ő nézett volna rám először.

- Oké, mi van? – kérdezem felé fordulva.

- Tessék? Semmi… - A térdeit nézi.

- Három napja bámulsz, Cara.

Felnéz rám, beharapja az ajkát, és megvonja a vállát.

- Nem tudom, te csak… Nem mondtál nekem semmit arról, hogy mi történt, és furcsának éreztem megkérdezni.

Nézek rá egy pillanatig, aztán felsóhajtok.

- Nem igazán tudok mondani semmit – motyogom, mert ez az igazság.

Nincs mit mondani.

Vége van.

- Azt tettük, amit tennünk kellett… - Megállok egy pillanatra, és végigsimítom a hajamat.

- Csak úgy érzem… - Megvonom a vállam egy kicsit. – Nem jó érzés, ha elveszítünk valakit.

- … De egyik sem a te hibád volt… Tudod, ugye? – Kinyújtja a kezét, és megérinti a térdem.

- Igen, azt hiszem.

A kórházi várónak fertőtlenítő és öreg cipő szaga van. Olyan rosszul érzem magam most a kórháztól, hogy nem tudom, hogyan akarok én orvos lenni.

Cara hirtelen feláll, én pedig csodálkozom, hogy ilyen könnyedén sikerült neki.

- Négyes… - mondja halkan, én pedig követem a tekintetét a helyiség másik felébe, ahol Tobias közeledik felénk, felkötött karral.

Abban a pillanatban, ahogy odaér hozzánk, Cara átöleli, ő pedig összerándul.

- Cara, au.

- Sajnálom! Sajnálom… - Hátrahúzódik egy kicsit, kicsit imbolyogva, Négyes pedig a nem felkötött karjával megfogja és megtartja.

Próbálom figyelmen kívül hagyni a felvillanó bosszúságérzést, amit az ölelés okoz, és az, ahogyan megérinti a karját.

Tudom, hogy Cara és Tobias között vége van, tudom, de néha az érzelmek háttérbe szorítják az ésszerűséget.

Cara hátranéz rám egy pillanatra, és azt hiszem, látja a szememben.

- Jól vagyok… Tudok egyensúlyozni – mondja halkan, Négyes pedig elengedi a karját.

- Sajnálom. Csak nem láttalak… Hogy… hogy vagy? Nem mondanak semmit, mert nem vagyunk közvetlen családtagok… Mit csinálsz itt egyáltalán?

Rám néz egy pillanatra, aztán felsóhajt.

- Jól vagyok. A vállam fáj… de élek. Megengedték, hogy kijöjjek, és megnézzem Trist.

Rám néz megint, aztán a padlóra.

- Ti már láttátok Trist? – kérdezi halkan.

- Caleb látta egy kicsit, de engem nem engednek be.

Felnézek a nevem hallattán, Négyes pedig engem bámul.

- Aludt, amikor bementem hozzá… Nem mondtak sok mindent… Csak, hogy túl fogja élni.

Szinte látom, ahogy a megkönnyebbülés végigáramlik Négyes testén.

Nem szól semmit egy ideig, Cara pedig megérinti a nem sérült vállát.

- Mi a baj?

- Semmi, tényleg. Csak fáradt vagyok – motyogja. – Még majd találkozunk, rendben? – Egyikünkről a másikunkra néz.

- Biztosan megengedik, hogy lásd, ha én végeztem.

Mindketten bólintunk, ő pedig nehéz léptekkel végigsétál a folyosón.

TOBIAS

Hosszú ideig álldogálok Tris kórházi szobájának ajtajában, talán még fél óráig is. Nem akarok bemenni.

A gondolattól, hogy tényleg be kell mennem, az egész testem remegni kezd.

Rémült vagyok, de látni akarom őt.

Istenem, mennyire akarom látni…

Csak nem tudom, hogy képes vagyok-e rá.

- Gyerünk, Tobias – motyogom magamnak. – Csak menj be. Mi a legrosszabb, ami történhet?

„Azt mondhatja, hogy soha többé nem akar látni, mert lelőtted” válaszol a belső hangom.

Oké, igen.

Ez a legrosszabb.

Egy pillanatra az ajtónak dőlök, és hosszan felsóhajtok.

Be kell mennem, tudom, hogy kell, de szerintem nem bírom ki, ha engem hibáztat mindenért.

Kellene.

Én vagyok az oka elsősorban, hogy kórházban van.

Nem tudom, hogy egyáltalán hogyan fogom csinálni, de azzal kezdem, hogy kinyitom ezt a hülye ajtót.

Lassan benyomom az ajtót, és az első, amit meglátok, az Tris, amint a kórházi ágy szélén ül, és próbálja kihúzni az infúziót.

Már nem vagyok ideges, csupán rémült.

- Hé! Mit csinálsz? – Egy másodperc alatt mellette vagyok.

Felnéz rám, és az egész arca megnyugszik.

- Hála Istennek, hogy itt vagy! Szerintem állandóan elaltatnak, és én… Már olyan beteg vagyok az alvástól… - Tovább próbálja kihúzni az infúziót.

Bólintok, és az övére teszem a kezem.

- Azért altatnak el, mert nem pihensz, pedig az kell a gyógyuláshoz. Csak pihenj. Hagyd az infúziót.

Felnéz rám, a tekintetünk összekapcsolódik egy pillanatra. Elengedi az infúziót, és rám néz.

- Jól vagy? – kérdezi lágyan.

- Igen… - Magamra erőltetek egy mosolyt. – És te?

Bólint egy picit, de valami ott lóg közöttünk kimondatlanul a levegőben.

Tudom, hogy beszélnem kell róla.

Valószínűleg ő az egyetlen ember a világon, aki megérti, de most úgy érzem, nem alkalmas az időpont.

- Kérdezhetek valamit? – mondja halkan, én pedig bólintok.

- Még mindig minden olyan homályos… de… Csak álmodtam, hogy Evelyn feltűnt, vagy tényleg megtörtént?

Összerándulok anyám nevének hallattán.

Próbáltam az elmúlt három napban elkerülni, hogy rá gondoljak, mert nem akarom érezni a veszteséget.

Nem tudom.

Még nem.

- Nem… Nem álom volt… Feltűnt… ő… - Végigsimítom az arcomat. – Megmentett, és megölte Marcust…

- Láttad már őt?

Megrázom a fejem, és erősen az ajkamba harapok.

Tris nem tudja.

Hogy felejthettem el, hogy Tris nem tudja?

Nem tehetem meg most.

Nem tudok újraélni mindent, de nincs más választásom.

Érzem, hogy könnyek fojtogatják a torkomat.

- Nem. Ööö, Tris… ő nem élte túl. – Suttogásként jön ki, bár nem annak szántam.

Tris szája tátva marad egy pillanatra, ahogy felnéz rám.

- Annyira sajnálom, Tobias.

Megrázom a fejem, a kezem pedig remeg, ahogy megfogom az ágy rácsát.

- Igen… ööö… én is. – Elfordulok egy pillanatra.

Kinyújtja a kezét, és megérinti az enyémet, én pedig visszafordulok felé.

- Tudom, hogy nem kedvelted…

- Az nem jelenti azt, hogy a halálát akartam. Nem akartam ezt. Soha nem akartam.

- Tudom… Köszönöm – suttogom.

Mindketten hosszan hallgatunk, én pedig azon vívódom, hogy elmondjam-e neki Johanna látogatását.

Tudom, hogy el kellene, de nem akarok több terhet rakni rá.

- El kell mondanom valamit – mondom halkan.

Felnéz rám egy pillanatra, aztán bólint.

- Valójában nekem is el kell mondanom valamit…

- Mondhatom először?

Biccent, én pedig nagy levegőt veszek.

- Johanna azt mondta, hogy a bírói tanács tárgyalást akar. Megtesz mindent, hogy kihúzzon belőle, de ezen gondolkodnak.

Tris bosszúsan felhorkan.

- Az ember azt hinné, hogy köszönetet mondanak. Megmentettük a seggüket.

Elmosolyodok.

- Igen, tudom.

Csend honol körülöttünk megint, és majdnem elfelejtem, hogy akart nekem mondani valamit.

Végigsimítom az arcomat, annyira fáradt vagyok, és a kórház nem tesz semmit, hogy helyrehozzon.

- Ó… Mit akartál mondani nekem?

Felnéz rám, és az egész arckifejezése megváltozik.

Hirtelen ideges lesz … és fél.

Összerezzenek.

- Miért nézel rám így? Olyan rossz?

Rágja az ajkát egy pillanatig, aztán összerándul a fájdalomtól.

- Jól vagy?

- Igen… csak… tudod… meglőttek. Ezt a te számládra írhatom.

A szavaitól összeszorul a gyomrom.

- Nem mondhatom elégszer, hogy mennyire sajnálom. Tris… Annyira sajnálom.

Erősen megrázza a fejét.

- Kérlek, ne. Én kértelek. Én akartam, és ha nem tetted volna meg, soha nem bocsátom meg, hogy veszélybe sodortad a barátainkat.

Tudom, hogy igaza van, de ez nem csillapítja a bűntudatomat.

- Tudom, csak annyira sajnálom, hogy nem tudtam elég gyorsan valami mást kitalálni.

- Hé, sikerült megkímélni az életemet. Örökké az adósod leszek.

Megint összerándul, én pedig az infúziójára nézek.

- Nem kapsz morfiumot?

Összeszorítja az ajkát egy pillanatra, aztán megrázza a fejét.

- Nem… Nem kapok morfiumot.

- Miért nem?

- Tobias… Nem tudom, hogy mondjam el neked. Tudom, hogy ez nem olyasmi, amit akarsz…

- Miről beszélsz, Tris?

Az egész testem reszket.

Nem tetszik az, ahogyan beszél.

Semmi jó nem fog kisülni ebből a beszélgetésből.

Behunyja a szemét egy pillanatra, és beszívja a levegőt.

- Tobias… Nem kérek tőled semmit, amikor ezt elmondom… Rendben? Tudnod kell, hogy fogalmam sem volt róla, és én is ugyanúgy megdöbbentem, mint te fogsz.

- Mit tudok? Jézusom, Tris, beszélj, nagyon megijesztesz.

- Elmondom… csak… Nem a te hibád, hogy lelőttél, rendben? Azt tetted, amit kellett, én pedig jobban megértem, mint bárki más.

- Oké…

Mély levegőt vesz, én pedig észreveszem, hogy remeg a keze, mielőtt megszólal.

- A nővér az mondta, hogy én… - Megakad egy pillanatra, én pedig figyelem, ahogy az alsó ajka megremeg.

- Tobias. Terhes vagyok.

A világ egy teljes percre megáll.

Először nem igazán vagyok biztos benne, hogy jól hallottam, de a szavak tovább visszhangoznak a fejemben.

Tobias… Terhes vagyok.

Aztán egyszerre minden újra felgyorsul.

Úgy érzem, mintha a törött Óriáskeréken lennék, ami nem akar megállni.

- T-tessék?

- Igen… Én is ugyanígy megdöbbentem. Sajnálom.

Nehezen és szaporán lélegzem.

Ránézek, a két bekötött, különböző infúzióra, a hatalmas kötésre a hasán. Nem úgy fest, mint egy egészséges, terhes nő… vagy egyáltalán egy terhes nő.

Hirtelen félelem önt el.

Ha valami baj lesz a babával… Az az én hibám.

- H-hogy érted? Minden… rendben? Úgy értem… én… én… Lelőttelek… én… - A halántékomra szorítom a tenyerem.

- Hé… Hé… Állj… - Felhúzza magát egy kicsit, aztán felém nyújtja a kezét. - Minden rendben… Azt hiszem, ezzel kellett volna kezdenem. Úgy értem ezt mondtam. A baba jól van. Tényleg szerencsések vagyunk.

Egy hosszú pillanatig csak bámulok rá, aztán hangosan felsóhajtok, és jönnek a könnyek, vastagon, forrón és nehezen.

Megkönnyebbülés.

Hirtelen, édes, gyönyörű megkönnyebbülés.

A tenyerem élét a szememre szorítom, amíg pontokat nem látok.

Megragadom a kórházi ágy korlátját, és szipogva próbálom visszatartani a feltartóztathatatlanul feltörő könnyeimet.

Ennél erősebbnek kell lennem.

Később omolhatok csak össze.

Nem akarok előtte.

Amikor felnézek, látom, hogy Tris figyel engem.

Szomorú az arckifejezése.

Megtörlöm az orromat a kézfejemmel.

- Mi van? – sóhajtok.

Kicsit megrázza a fejét.

- Csak sajnálom. Tudom, hogy nem akartad ezt.

- Tessék? – Erősen megrázom a fejem. – Azt hiszed… Ó, Istenem. – Hátradöntöm a fejem egy picit. - Nem… nem… Tris, ez nem az a reakció. – Megrázom a fejem. - Én… - Szünetet tartok, mert nem tudom, hogyan öntsem szavakba, hogy mit érzek most.

Én… Boldog és megkönnyebbült vagyok, és annyira boldog.

Nem gondoltam, hogy ilyen helyzetbe kerülök, vagy hogy valaha is kerülök, de mégis.

- Nem tudom… De ez nem rossz érzés. Csak aggódtam egy pillanatra, hogy én… kárt okoztam.

Megrázza a fejét.

- Elvétetted. Ezt mondta az orvos.

Újra megkönnyebbülten felsóhajtok.

Hála Istennek.

Hála Istennek, hogy elvétettem.

Felnéz rám, és a szája sarka mosolyra húzódik.

- … Boldog vagy?

Bámulok rá egy pillanatig, aztán az arcomra szorítom a kezem.

- Őszinte leszek, igazából nem tudom, hogy mit érzek most, de az a morfiumtól lehet.

Összeráncolja a szemöldökét egy pillanatra.

- Szerencsés vagy.

- Ezért nem adnak neked morfiumot. – Picit megrázom a fejem. – Hűha… - Lenézek a hasára. - Akkor tényleg ott van, bent.

Felnéz rám, aztán bólint egy picit.

A hajába fúrom a kezem, és lehajolok egy kicsit, az orromat az arcára szorítom.

- Terhes vagy – sóhajtom.

- Igen… - mondja lágyan.

Visszahúzódom tőle, és kicsit megrázom a fejem.

- Ez sokkal jobb reakció, mint amire számítottam… - motyogja, én pedig összehúzom a szemöldököm.

- Szóval, mire számítottál?

- Őszintén? Azt hittem, mérges leszel.

Pislogok rá egy darabig, aztán megrázom a fejem.

- Mérges? Miért lennék mérges?

- Nem igazán titkoltad a véleményedet a gyerekekkel kapcsolatban… Nem voltál boldog, amikor Cara terhes volt, és azt hittem…

- Az más volt.

- Miért?

Egy pillanatra elgondolkodom.

Cara.

Neki kell elmondanom először, tudom.

Nem számít, mennyire szerelmes Calebbe, akkor is fájni fog neki.

Gyakran elfelejtem, hogy alig egy éve szakítottunk, mert egy életnek tűnik.

Elhárítottam, hogy négy év alatt családot alapítsak vele, és most itt vagyok, és alig egy évi házasság után beleugrok Trisszel.

Nem akarom Carát hibáztatni, mondván, hogy miatta volt, mert nem igaz.

Miattam volt.

Akkor még nem álltam készen az apaságra.

Nem akartam, de most annyira mások a dolgok.

A fenyegető jövőkép, hogy olyan leszek, mint apám, már nem lebeg felettem többé.

Az, amit Evelyn utoljára mondott, most is a mellkasomon ül.

Nagyszerű ember vagy Tobias, és nagyszerű dolgokat teszel.

Nagyszerű ember vagyok.

Nagyszerű dolgokat fogok tenni, és talán az apaság lesz az egyik.

- Nem akartam apa lenni akkor… Nem tudom, hogyan, de… - Erősen megszorítom a kezét. - Veled menni fog. Már nem félek.

Felemelem a pólóját, hogy felfedjem a hasát, és nem tudom, hogyhogy nem láttam eddig.

Csak egy kicsi… dudor.

Nincs rá más szó.

Alig látszik.

… De ott van.

Lehajolok, és rászorítom az ajkam.

Már most szeretem ezt az édes kisbabát.

CARA

A kórházi váróterem mindig pezseg az élettől, de Caleb és én úgy érezzük, hogy messzire eltávolodtunk tőle.

Ülünk a sarokban, a fejemet a vállára hajtva, a karja pedig lazán körém fonva, miközben egy orvosi lapba temetkezik.

- Szerinted látjuk ma Trist valamikor? – motyogom.

Lehajol, és megcsókolja a homlokom.

- Igen biztos, csak neki és Négyesnek sokmindent kell bepótolni.

Picit bólintok, ő pedig végigsimítja a hajam.

- Zeke és Shauna bejönnek? – kérdezem kíváncsian.

- Hívtam őket az előbb. Zeke azt mondta, hogy Shauna és ő igen, de nem biztos, hogy Uriah és Savannah is. Savannah még… kicsit ingatag, ha közösségben van.

Fáj a szívem Savannah-ért.

Tudom, milyen érzés elveszíteni egy testvért, nem könnyű túllépni a bánaton, és tovább élni, különösen olyan valakinek, mint Savannah, aki ilyen erősen érzi az érzelmeket.

A váróterem már hosszú ideje csendes, amikor látjuk, hogy Négyes felénk sétál.

Felülök a székemben, és várom, hogy odaérjen hozzánk.

- Caleb, bemehetsz és meglátogathatod – mondja halkan. – Már keresett.

Caleb feláll és a kezemért nyúl, de Négyes a szemembe néz egy pillanatra.

- Tulajdonképpen… Kölcsönkérhetném Carát egy kis időre, amíg te megnézed Trist?

Caleb kérdőn néz rám, én pedig lassan bólintok.

- Persze… - mondja halkan, leejtve a kezét. Rámnéz egy pillanatra, aztán elindul Tris szobája felé.

Felnézek Négyesre a székemből.

- … Bajban vagyok? – mosolyodok el.

Ahányszor Négyes beszélni akar velem, annak soha nincs jó vége.

Visszamosolyog rám, aztán megrázza a fejét.

- Nem. Határozottan nem vagy bajban. Miért? Mit csináltál?

Egy kicsit felnevetek, és végigsimítom a hajam.

- Mit csináltam?

Leül mellém, a tenyerét megtörli a farmerjában.

- Te és én… - kezdi lassan -, rendben vagyunk, ugye?

Felé billentem a fejem egy pillanatra, aztán lassan bólintok.

- Természetesen. Miért ne lennénk? – kérdezem.

Megnyalja az alsó ajkát, aztán beleharap.

- Nem tudom. Csak sok mindenen mentünk keresztül. Örülök, hogy barátként jöttünk ki az egészből.

Felvonom a szemöldököm, ő pedig nevet.

- Oké, legjobb barát, de te tudod.

Bólintok egy picit.

- A barátságunk megerősítéséről akartál velem beszélni?

Kicsit megrázza a fejét.

- Nem. Csak nem tudom, hogy mondjam el, amit el kell mondanom.

Végigpásztázom az arcát egy pillanatra, az arckifejezését, és a remegő kezét. Behunyom a szemem egy pillanatra, aztán lassan bólintok.

- Tris terhes, ugye? – sóhajtom.

Nem tudom, honnan, de tudom.

Egy ideig bámul rám, aztán bólint.

- Rosszul esik, hogy fájdalmat okozok neked, Cara. Soha nem az volt a célom, és én… csak azt akartam, hogy tőlem halld. Azt is akartam, hogy tudd, hogy nem felejtettem el semmit, amin keresztülmentünk, vagy hogy egyszer te is Tris helyében voltál.

Könnyek öntik el a szemem, de nem engedem, hogy kibuggyanjanak.

- Hűha…

- Jól vagy? Én… Nem kellett volna elmondanom?

Megrázom a fejem, és felemelem a kezem, hogy megállítsam.

- Csak… Adj egy másodpercet, hogy feldolgozzam.

Behunyom a szemem egy pillanatra, lenyelem a torkomban levő gombócot, mielőtt kinyitom a szemem, és ránézek.

Lassan kinyújtom a kezem, és magamhoz ölelem.

- Négyes, annyira örülök nektek – suttogom.

- Köszönöm, Cara, ez nagyon sokat jelent nekem.

Elhúzódom egy kicsit, és rámosolygok.

- Jól vagy? – kérdezem.

Bólint egy picit.

- Furcsamód igen, azt hiszem, most már készen állok rá, nem úgy… mint a múlt évben.

- Az nagyszerű. Tényleg örülök neked, a könnyes arckifejezés ellenére – motyogom, ahogy a könnyek, amiket eddig próbáltam visszatartani, cserbenhagynak, és lecsorognak az arcomon.

Négyes kinyújtja a kezét, és gyorsan letörli őket.

- Tudom. Azt is tudom, hogy milyen nehéz ez neked.

- Nem miattad. Én nem… Nem azért van, mert érzek valamit irántad… csak… a baba dolog… Nem tudom. Tényleg akartam akkoriban, tudod?

- Még mindig lehet, Cara.

Bólintok egy picit.

- Igen… Kivéve, ha nem lehet.

Félrebillenti a fejét, és felvonja a szemöldökét.

- Hogy érted?

- Füstmérgezés. Gerinclövés… Azok a részek, amelyeknek a babát kell hordaniuk? Igen… azok… Nem igazán működnek túl jól bennem.

- Cara…

Megrázom a fejem, és megtörlöm az arcom.

- Semmi. Túl vagyok rajta, őszintén, elfogadtam már régen, csak… gratulálok. Rendben?

Lenézek a padlóra, ő pedig gyengéden megérinti a vállamat.

- Hé.

Felemelem a szemem, és ránézek egy pillanatra.

- Szeretlek. Nem baj, hogy most ezt mondom? Teljesen plátói módon? – Elmosolyodik, és nem tehetek róla, visszamosolygok.

- Ezt mindig mondhatod, Négyes. Én is szeretlek. – Oldalra billentem a fejem egy kicsit. – Plátóian.

Magához ölel, én pedig a vállára hajtom a fejem egy pillanatra.

- Hé, hát nem király, hogy egy család leszünk?

Elhúzódok, és ránézek.

- Hé, én még nem vagyok férjnél.

- Ó… Még nem kért meg?

Egy pillanatig tágra nyílt szemmel bámulok rá.

- Hogy érted, hogy nem kért meg… még?

Elfordul tőlem egy pillanatra, aztán csak megvonja a vállát.

- Sehogy. Nem tudom. Semmi.

- Tobias Eaton, soha nem tudtál jól hazudni, úgyhogy ki vele!

Védekezően feltartja a kezét.

- Esküszöm, hogy nem tudok semmit.

- Tobias Eaton, elmondod, amit tudsz, és most rögtön.

Összeráncolja kicsit a szemöldökét.

- Tönkre fogom tenni.

- Mondd el! – követelem.

Felsóhajt.

- Cara, ha elmondom, akkor várni fogsz rá, nem fogsz meglepődni…

- Ne akard, hogy megöljelek. Tudod, hogy megteszem.

Picit sóhajt, aztán forgatja a szemét.

- Rendben. Amikor Tris és én Caleb vendégszobájában laktunk, találtam… egy ékszerdobozt, és én feltételeztem, hogy… tudod, hogy talán a tiéd lesz. Hacsak nincs egy másik barátnője, akiről nem tudok. Tris… Bizonygatta, hogy már megkért, én pedig tényleg nem akartam rákérdezni, de azt hittem, hogy már megkért.

Tátva maradt szájjal bámulok rá egy ideig.

- Tényleg nem tudok titkot tartani, igaz? – kérdezi, én pedig lassan bólintok.

- Ja… Ezért nem mond el neked senki semmit.

Forgatja a szemét, és játékosan belebokszol a karomban.

- Tobias?

Kicsit felém fordul.

- Te igazán jó apa leszel.

Rám mosolyog egy pillanatra, aztán hátradöntött fejjel felnevet.

- Édes Istenem, Cara. Igazán nagyon remélem.

Következő fejezet >>