Fanfic: A társadalom peremén - 3. fejezet

Ez most egy picivel tovább tartott, mint legutóbb, de csak megérkezett A társadalom peremén 3. fejezete!

Még mindig maradunk Négyesnél, és annál, hogyan reagál az egész helyzetre. Valamint találkozni fog valakivel, akinek nagy szerepe lesz a történetben. Hogy pozitív vagy negatív, majd kiderül.

Jó olvasást kívánok nektek a fejezethez! :)

3.

NÉGYES

Reszket a kezem az idegességtől, és az állkapcsom már fáj, annyira összeszorítom a fogaim, mert azok is össze-összekoccannak. Nehéz nem feszültnek lenni a történtek után, és attól, ami előttem áll.

Eltelt két nap, mióta Trist elvitték, azóta nehezen tudtam visszatartani magam, hogy ne ugorjak fel az első vonatra. Nem szabad ostobán viselkednem, mivel biztos vagyok benne, hogy Eric rajtam tartja a szemét. Bár néha felmerül bennem, hogy nem érdekel, ahogy a cselekedeteim következménye sem. Nem hinném, hogy sok mindent tehetne ellenem Eric, ami valóban megrázna. Egyedül Zeke és Shauna sorsa miatt aggódom. Senki más nem maradt itt, akik sokat jelentenének a számomra.

Ma viszont azzal az elhatározással keltem, hogy muszáj végre cselekednem, ha lesz következménye, ha nem. Képtelen vagyok tovább nyugton maradni, még ha ezzel bajba is kerülhetek.

A vonat fénye az arcomra vetül, elvakítva egy pillanatra. Meg sem várom, hogy a szerelvény elérjen, futni kezdek a vágány mellett, és könnyedén felkapaszkodom az egyik első kocsira. Már rutinból megy. A hátamat nekivetem a vonat falának, és hagyom, hogy elkalandozzanak a gondolataim.

Az elmúlt negyvennyolc órában mintha köd szállt volna az elmémre, és úgy funkcionáltam volna, mint egy robot. Nem ment az evés, a beszélgetés, a munka, az alvás. A felavatottakkal konkrétan annyira érzelemmentesen bántam, hogy szerintem az sem tűnt volna fel nekik, ha nem is vagyok ott a félelemszimulációikat felügyelve. Még Peter kis sleppjét is figyelmen kívül hagytam – bár Petert azért elgáncsolom kifelé menet. Sajnos hiába verném még jobban szét a képüket, nem érnék el vele semmit. Maximum a haragom csillapodna kissé, de abban is kételkedem. Meglehet, hogy egy-egy fekete zsákban távoznának innen, ha engednék ennek a haragnak.

Folyton Tris járt a fejemben: a kudarcom, és hogy most mi lehet vele. Fogalmam sincs, mennyire sikerült ellátni a sérüléseit, mielőtt Eric kitoloncolta volna a Bátraktól. Egy biztos, a csoportnélküliek nem épp arról híresek, hogy remek orvosi ellátást kapnak.

Épp ezért muszáj megtennem, amit nem akarok. Az ő érdekében.

Furcsa belegondolni, hogy mennyit jártam gyerekként ezen a területen, ami olyan közel van az Önfeláldozókhoz; a régi házhoz, amit az otthonomnak kellett hívnom. Emlékszem, ahogy az alkalmassági vizsga után végigrohantam a romos épületek közti szűk sikátorokban, hogy egyszer végre ne érezzem olyan Szerencsétlennek magam, mint amilyen voltam. Hogy végre szabad legyek, s legalább egy rövid időre magam mögött hagyjam a rémálmot, ami az életem volt.

Hiába van késő este, nem nehéz csoportnélküliekbe botlani. Hamar találok egy fickót – alacsony, nyúzott képű, ritkuló hajú –, akinek elmondhatom, mit akarok, és ráhozhatom a frászt, mikor az nem akar segíteni.

De a Tobias Eaton egy jelentőségteljes név errefelé.

Bevezet egy meglehetősen romos épületbe, amit vastag fűtőcsövek hálóznak be, és újra és újra le kell hajtanom a fejemet, ha nem akarom beverni a homlokomat. Bogarakat látok eliszkolni a sarkokba, és biztos vagyok benne, vannak tőlük rosszabb teremtmények is a környéken.

A fickó bemegy a folyosó végén levő masszív ajtón, ami hangos robajjal csapódik be mögötte, a morajlás végig visszhangzik az üres csöveken. Sokáig nem kell várnom, mire a férfi ismét kijön, és csak int, hogy menjek be. Nagy levegőt veszek, a kezemet az ajtólapra fektetem, és belököm. Csak remélni merem, hogy nem bánom meg, hogy idejöttem.

– Tobias – szólít meg nyájasan, kissé meglepetten, mégis örömmel a hangjában. Az arcán bizakodó kifejezéssel ül az iratokkal telepakolt asztala mögött. Hátul a falon egy jelölésekkel teli térkép függ.

Gondolom abban reménykedik, hogy megbocsájtottam neki. Hát csalódni fog.

– Evelyn – biccentek felé, és karba font kézzel az ajtónak támaszkodom. Kevésbé feszélyez a társasága, ha kellő távolságot tartok tőle.

– Tudod, hogy nem szeretem, hogy így hívsz, fiam – mondja bosszúsan.

– Én sem szeretem, ha így hívsz – vágok vissza, amitől látom, hogy elfutja a harag az arcát. Felsóhajtok; ezzel nem megyek semmire. – De inkább ne menjünk bele. Nem veszekedni jöttem.

– Akkor miért jöttél? – vonja fel a szemöldökét. A szemei furcsán üresnek tűnnek a pislákoló lámpa tompa fényénél. – Van egy olyan érzésem, hogy nem azért, mert meggondoltad az ajánlatomat, és csatlakozni akarsz hozzánk.

Csak a szememet forgatom. Mióta felvette velem a kapcsolatot, és rá kellett döbbennem, hogy a közel tíz év halott anyám mégis életben van, csak ezzel a kérdéssel bombáz. Valamiért nagyon szeretne maga mellett tudni. Kár, hogy képtelen vagyok túllépni a tényen, hogy magamra hagyott a szörnyeteg apámmal.

– Miről van szó, Tobias? – kérdezi ismételten, mikor már egy perce hallgatok.

Nehezen találom a szavakat. Az én szemszögemből értem, miért kérem a segítségét – hogy helyrehozzam valamicskét a kudarcomat, habár nem teljesen értem, miért akarom foggal-körömmel őt védelmezni –, ám számára minden bizonnyal ostobaságnak fog tűnni a kérésem.

– Egy szívességet szeretnék kérni tőled. – A hangom kicsit sem emlékeztet a sajátomra; eltűnt belőle a keménység, így gyengén és fáradtan cseng.

– Egy szívességet – ismétli el lassan a szavaimat.

– Igen – felelem. – Fogalmam sincs, hogy tudod-e, de kiképző vagyok a Bátraknál. – Bólint, hogy tisztában van vele, amin már meg sem lepődöm. – Az egyik felavatottamat két napja elküldték a Bátraktól, miután a társai megtámadták. Elég súlyos sérülései voltak, ám még azt sem várták meg, hogy magához térjen, mielőtt ide hozták volna.

– Ez elég sajnálatos – jegyzi meg a fejét csóválva. – De még mindig nem értem, hogy mire akarsz kilyukadni.

Habozom egy pillanat erejéig, és a bizonytalanság ismét erőt vesz rajtam. Talán még sem volt jó ötlet ide jönni. Evelyn nem fog segíteni. Hogy is tehetné, mikor a saját gyerekén képtelen volt?

– Azt akarom, hogy segíts rajta – bököm ki végül.

– És mégis miért tennék ilyet?

Igen, vajon miért tenne ilyet? Semmi oka nincs rá, hogy segítsen egy sérült lánynak, aki elbukott a beavatáson.

– Mert én kérlek meg rá – felelem határozottan. – Meg kellett volna őt védenem, de elbuktam. Csak a te segítségedre számíthatok.

Elgondolkodónak tűnik, mintha valóban fontolóra venné a dolgot. Tudom, hogy az anyám kicsit sem önzetlen, és csak akkor tesz meg valamit, ha abból haszna származik, így meglep, hogy egyáltalán gondolkodik rajta.

– A kis szőke lány az, ugye? – Bólintok. – Miért is olyan fontos a számodra a védelme?

Összerezzenek a kérdésére, mivel nem hinném, hogy bármi értelmessel elő tudnék állni. Azt mégsem árulhatom el neki, hogy Elfajzott. Ahogy annak sem adnék hangot, miszerint az Önfeláldozó múltunk egyfajta kapocs közöttünk, vagy hogy magával ragad a tűz, ami a tekintetében parázslik.

– Mert az... – sütöm le a pillantásomat bizonytalanul. – Egyszerűen csak fontos.

Kissé döbbenten néz rám, amit nem tudok hova tenni. Olyan az arckifejezése, mintha értene valamit, amit én nem. Különös...

– Mi az? – kérdezem tőle felvont szemöldökkel.

– Semmi – legyint, és még a mosoly is furcsa, ami az arcán díszeleg.

Most először veszem szemügyre Evelynt, mióta ideértem. Nem láttam egy ideje, és akkor annyira el voltam foglalva a parázsló haragommal, hogy nem is fordítottam különösebb figyelmet a kinézetének. Kicsit sem emlékeztet az anyámra, aki az emlékeim között él.

Az arca szörnyen beesett, a karja olyan vékony, hogy szabályosan látom a csontot húzódni benne. Sötét hajába őszes tincsek vegyülnek, a szeme alatti karikák és az elmélyült ráncok tanúsítják, hogy nincs könnyű élete itt. Viszont tudom, hogy Marcus mellett sem volt jobb élete, csak ott volt meleg étel az asztalon, megfelelő öltözék, menedék a hideg elől. Ez a hely viszont a verések elől nyújt menedéket neki.

Egy pillanatra megsajnálom őt, de aztán eszembe jut, hogy milyen szenvedés volt minden napom az apámmal, és a szimpátiám azonnal semmivé lesz.

– Rendben, segítek neki – szólal meg hirtelen, kiszakítva a gondolataim fogságából.

– Mi? Tényleg? -- kérdezek vissza hitetlenkedve. Ki van zárva, hogy ez ilyen könnyen menjen.

– Ennyire meglep ez téged? Remélem nem gondolod, hogy ennyire érzéketlen lennék.

Csak megvonom a vállam, mivel valójában tényleg érzéketlennek gondolom őt. Hiszen velem sem törődött. Viszont az is igaz, hogy már nem ismerem Evelynt. Gyökeres változásokon mehetett keresztül, mióta „meghalt”.

– Habár kérnék valamit cserébe.

Megdermedek, majd egy reszketeg sóhaj tör fel a torkomból. Sejthettem volna, hogy nem fogja ingyen adni a segítségét.

– És mégis mit kérsz érte? – kérdezem, a hangomba harag vegyül, és még csak meg sem próbálom palástolni.

– Csupán annyit, hogy fontold meg az ajánlatomat. – A hangja fáradtan cseng, mint akit kiszipolyozott az idő, vagy a magány, vagy az éhezés. – Tudom, te is érzed, hogy a csoportok elveszítették az értéküket, és előbb-utóbb darabokra fog hullani az egész rendszer.

Nagyon is tisztában vagyok vele, miről beszél. A Bátrak elveszítették az egykori értékeiket. Gyanítom a többi csoport is hasonlóképpen változott. Elég abba belegondolnom, hogy Marcus milyen kegyetlenül bánt velem. Ő aztán minden volt, csak önzetlen nem.

– Átgondolom – felelem végül. Már egy éve fontolgatom a dolgot, és napról-napra egyre jobban azt érzem, hogy nincs helyem a Bátraknál. Gyávaságból csatlakoztam hozzájuk, és úgy érzem, soha nem lehetek elég bátor hozzájuk. Még akkor is, ha a csoportunk már nem az igazi bátorságról szól.

Evelyn kikísér a siralmas épületből a koromsötét utcára. El kéne indulnom vissza, habár minden bizonnyal át kell szelnem a fél várost, mivel ilyenkor már nem járnak a vonatok. Azonban mégsem tudom rávenni magam, hogy elinduljak. Nem azért, mert itt akarok maradni az anyámmal. Valami teljesen más érzés tart vissza attól, hogy hazatérjek.

Észreveszi a tétovázásomat a távozásra vonatkozóan. Mellém lép, a tenyerét a karomra fekteti, és a szemében mintha együttérzés csillogna.

– Látni szeretnéd, ugye? – kérdezi, a hangjából meglepő melegség árad.

Nem akarom elismerni neki, hogy igaza van, különösen mivel magam is csak most eszméltem rá, hogy ez az, ami visszatart. Addig nem mehetek vissza a csoportomhoz, míg nem láttam Trist. Tudnom kell, mi van vele.

– Igen… – vallom be nagy nehezen.

– Megértem – feleli sejtelmesen. – De sajnálom, Tobias, azt hiszem jobb, ha most mégis mész. Már így is túl sokáig maradtál. Nem szeretném, ha magadra vonnád mások figyelmét, és csoportárulónak bélyegeznének meg.

– De... De... – habogok, miközben elillan a jól megszokott magabiztosságom. Nem szoktak ilyen bizonytalanok lenni a szavaim.

– Hidd el, jobb ez így – néz a szemembe. – Emellett azt szeretném, ha a döntésedet nem befolyásolná. Saját magad miatt akarom, hogy így határozz.

Vajon miért hiszi azt, hogy ha látom Trist, az kihatna arra, hogy magam mögött hagyjam a Bátraknál kialakított életemet? Csak látni akarom, hogy jól van, hogy nem roppant bele az eseményekbe, hogy túl fogja élni ezen a helyen.

Aztán ráeszmélek, hogy Evelynnek igaza van. Esélyes, ha most megpillantanám Trist, nem biztos, hogy képes lennék itt hagyni, és visszatérni a Bátrakhoz.

Már csak arra kéne rájönnöm, hogy miért érzek így. Azt értem, hogy törődöm vele, de hogy ilyen ragaszkodást váltson ki belőlem, azt képtelen vagyok felfogni.

Nagyot sóhajtok, és bólintással jelzem, hogy megértettem. Tényleg ideje hazaindulnom. Ám egész útközben, mialatt a bakancsom ütemes ritmust ver az aszfalton, csak arra tudok gondolni, hogy elszalasztottam egy esélyt, hogy lássam. Nem akarom, hogy az utolsó emlékem róla az legyen, ahogy magatehetetlenül fekszik a hordágyon, és a csoportnélküliekhez viszik.

Az nem az a Tris volt, akit én ismerek.

****

Ilyenkor örülök annak, hogy Zeke elég hanyag és nemtörődöm ahhoz, hogy ne zárja be a lakását. Bár lehet, hogy azért, mert a vezérlőteremben van. Legalábbis elméletileg. Vagy mégsem. Legalább láthatja, ahogy „betörök” hozzá. Azt még megértem, hogy Zeke ilyen felelőtlen, de hogy a lakótársa is, az már elgondolkodtató. Bár lehet csak én vagyok annyira paranoiás, hogy folyton kettőre zárom a lakásom.

Pedig jobban tenné, ha zárva tartaná az ajtaját. Gondolom nem én vagyok az egyetlen, aki tudja a központban, miszerint ha be akarsz rúgni, Zeke-nek meg van hozzá a forrása.

Kinyitom a kizárólag alkohol tárolására szolgáló szekrényt, és kiveszek belőle eggyel a nagy barna üvegek közül. Lefeszegetem a kupakot, majd rögvest az ajkamhoz emelem.

Az alkohol feloldja a szorítást a torkomba, a súlyt a mellkasomról viszont már nehezebben távolítja el. Ahogy végigperzseli az ital a torkomat, egy pillanatra megfeledkezem minden kínzó gondolattól. Jó dolog könnyűnek érezni a fejem, és az sem zavar, hogy a szoba lassú köröket jár a szemem előtt. Meglehet, nem kellett volna hirtelen benyakalni az üveg tartalmának közel felét.

Megfájdul a fenekem, ahogy minden előjel nélkül a földön kötök ki. Nem baj, ettől lejjebb már nem eshetek. Sőt, a hátamat a falnak vetem a szekrény mellett, és ámulva nézem, hogyan forog a mennyezeti lámpa, miközben ismét egy rövidet kortyolok a piából.

Felnevetek. Ostoba vagyok, amiért ennyire függök a döntéseimtől. Amiért hagytam, hogy egy máik személy, egy lány megkeverje a fejem. Amiért titkon meg akarok bocsájtani Evelynnek. Amiért itt ülök, és Zeke italát vedelem. Amiért nem volt annyi eszem, hogy a saját lakásomban igyam le magam.

– Mi a fene, haver… – hallom az ajtóból Zeke kissé döbbent hangját. – Azt hittem, Uriah csak szórakozik, hogy látott bejönni, erre kiderül, hogy mégse.

Olyan ostobának hangzik, hogy muszáj röhögnöm.

– De most komolyan, nincs bajom azzal, hogy lenyúlod a piámat, ha együtt részegedünk le. Ez viszont nagyon nincs így jól – csóválja meg a fejét.

Felé nyújtom az üveget, de szörnyülködve visszatolja a mellkasomhoz. Fura, hogy milyen hideg az üveg, mikor a torkomban meg forrónak érzem a tartalmát.

– Vidd innen, csupa nyál! – Úgy ripacskodik, mint egy kislány. A gondolatra megint elfog a nevetőgörcs. – Rohadtul vicces… Főleg, hogy az álladról is csöpög.

Megpróbálom megtörölni az állam, de a kezembe van az üveg, így csak azt húzom végig rajta. Nem értem, miért nem sikerül...

– Fúj, most már vissza se add azt az üveget!

– Nem is terveztem – hadarom, bár lassan jönnek elő a szavak. Kortyolok még egyet.

– Gyere, Négyes… Hazakísérlek.

Haza? Nem igazán tudom, mire céloz. Mi is számomra a haza? Biztosan azt, ahol vagyok? Bár nem hinném, mert ez Zeke lakása. De valahogy a saját lakásom gondolata sem tölt el az otthon fogalmával.

– Jó itt…

– Az lehet, de nincs kedvem megvárni, míg összehányod a szőnyegemet.

A hónom alá nyúl, és felnyalábol a padlóról, habár a lábaim nem igazán akarnak kiegyenesedni. Megértem őket; én sem akarok felkelni innen. Mégis botorkálva elindulunk egy ajtó felé, és mire ráeszmélek, már a folyosón vagyunk.

– Te seggrészeg vagy, Négyes – nyögi ki Zeke. Gondolom túlságosan ránehezedek, ám ettől még mindig vicces a hangja.

Végül csak beérünk a lakásomban, mivel velem szemben ott virít a falra festett felirat, ami valamiért elmosódott reggel óta. Meglep, hogy hirtelen Shauna is itt termett.

– Szia, Shauna – köszönök neki vigyorogva, bár nem tudom, miért vigyorgok, mikor ő nem.

– Szia – ő is üdvözöl, de még mindig nem mosolyog, inkább tűnik aggódónak. Pedig nincs semmi oka, hogy aggódjon. Őt nem fogják kivágni a csoportból. Vagy mégis?

Valahogy már nincs kedvem nevetni. Eddig sem tudom, mit találtam viccesnek. Hiába hallom, hogy azt beszélik mellettem, hogy mi bajom van, amire mondjuk én is kíváncsi lennék, de a hirtelen változó hangulatom túlságosan elvonja a figyelmemet a szavaikról.

A harag hirtelen lángol fel bennem, ami valahogy nem lep meg, csak gőzöm sincs, miért jelentkezik. De lassan az alkoholmámor köde feloszlik annyira, hogy lássam magam előtt Ericet, ahogy Trist csoportnélkülivé teszi, és ez csak még inkább felszítja a haragomat.

Lehúzom a maradék italt, majd az üveget a falhoz vágom, a szilánkjai szerteszét repülnek a helyiségben. Épp úgy törik darabokra, ahogy a remény bennem.

– A rohadt életbe, haver! – kiált fel mellettem Zeke, Shauna pedig magas hangon felsikkant. – Nem értem, mi bajod van.

– Ez a rohadt csoport a bajom! – Felelem, habár inkább üvöltöm a szavakat. – Hogy már semmi köze a Bátrakhoz!

Olyan gyűlölet és keserűség sugárzik a kiabálásomból, hogy összerázkódom tőle. A barátaim pedig csak tátognak a döbbenettől, mivel nem nagyon láttak még ilyennek.

– Hogy lehet egy ilyen alak, mint Eric a vezetőnk? Ő nem Bátor… csak egy szadista rohadék!

– Négyes, nyugodj le – próbál csitítgatni Shauna. – Ha így kiabálsz, még a központ másik végén is hallani fogják. Te is tudod, hogy nem mondhatsz ilyeneket. Még a végén árulónak gondolnak…

Áruló… Áruló… Áruló… Mindenki ettől tart, mintha akkora nagy szörnyűség lenne. Az én szempontomból már mindegy mit gondnak rólam.

– Nem érdekel! Gondoljanak, amit akarnak. Nem én vagyok itt az áruló, hanem Eric!

– A rohadt életbe, fogd már be, Négyes! – förmed rám Zeke, amitől hátrahőkölök.

Lehet, hogy jobb lenne tényleg befognom, mert félek, még ettől súlyosabb dolgok is elhagyják a számat. Azonban a harag olyan hirtelen párolog el belőlem, ahogy jelentkezett, ám a mellkasom szorítása az, ami ismét átveszi a helyét.

A bánat fojtogat, a tehetetlenség tőrként fúródik belém.

– Igazságtalan az egész…. Nem ezt érdemelte… Nem ezt… – motyogom, a suttogásom sírásba torkollik.

A könnyek forrók az arcomon, és hiába törlöm le őket az ingujjammal, újabbak bukkannak fel, a számra ismét szavak tódulnának, de erőszakkal az ajkamba harapok, hogy visszafojtsam őket.

– Mégis mi a fészkes fenéről beszél? – súgja oda Shaunának, de így is hallom.

– Nem hiszem el, hogy ilyen tökkelütött vagy, Zeke… - vágja kupán Shauna. – A felavatottja csoportnélküli lett, te eszetlen.

– Tris? Oké… Értem, elég szemétség volt, amit Eric tett, de akkor sem értem…

– Mert hülye vagy.

Felhorkantok, de a következő pillanatban a sírás zokogássá erősödik. A hátam az ágyam keretének nyomódik, ahogy átölelem a térdeimet, hogy az arcomat a sötét farmeranyagba fúrjam.

Shauna vékony ujjai a vállamra kulcsolódnak, a hüvelykujja apró köröket ír le, amivel gondolom megnyugtatni akar. Egy kis idő múlva, mire valamennyire csillapodik a zokogásom, felpillantok rá. Tudom, hogy szégyellnem kéne a könnyeket, ám ők a barátaim, és az alkohol miatt nem érzem annyira kellemetlenül magam. Most még.

Meglep az arckifejezése, ugyanis az kísértetiesen hasonlít ahhoz, amit Evelyn arcán láttam. Mintha értenének valamit, amit én nem.

Annyi mindent mondanák nekik Trisről, de egyszersmind elhallgatnék mindent. Szerencsére a sírás tovább folytatódik, így nem kell ezen gondolkodnom. Shauna átölel, és a fejét a vállamon nyugtatja, míg Zeke esetlenül a térdemet paskolja, bár látszik rajta, hogy fogalma sincs, miért borultam ki.

Hiába a támogatásuk, úgy érzem, a csoportunk lassan megfojt. A Bátraknak szabadnak kéne lenniük, de én mindennek érzem magam, csak annak nem. A múltamtól nem szabadulhatok, ahogy azt sem tudom kiverni a fejemből, hogy a gyávaságom miatt kötötte itt ki. Eric pedig két éve szorongatja a torkomat, és ő az, aki bármikor tönkre tehet. Az ő fenyegetése gúzsba köt.

Csak Zeke és Shauna fog hiányozni.

Következő fejezet >>

Szerző megjegyzése:
Na remélem tetszett nektek ez a rész is. Kissé bizonytalan vagyok, hogy jól ábrázoltam Négyes részegségét. Mivel sosem voltam részeg, gőzöm sincs, hogy milyen érzés, hogy ilyenkor hogy viselkedik valaki. Az elején talán inkább olyan, mint aki túl sok békeszérumot kapott... Na mindegy, talán nem szúrtam el nagyon, meg talán kissé vicces is lett.
A kövi részben már megnézzük, mi a helyzet Trisszel. Addig várom a véleményeket! Pussz ^^