Fanfic fordítás: Az a három szó - 8. fejezet

Meg is érkezett a történet 8. fejezete, amelyben ezúttal Négyes alkalmassági vizsgáját követhetjük figyelembe, ami persze nem telik eseménytelenül. Ugye milyen gyorsan nő ez a gyerek? :')

Köszönjük Mártinak a fordítást. Jó olvasást!

Az eredeti történetet ITT találjátok!

8. fejezet

NÉGYES


Nem tudom, az Őszintéknél hogy mennek a dolgok. Van ez az egész őszinteség, fekete-fehér hülyeség, amit mindenkinek mondanak, de igazából annyi dokumentumomat meghamisították, hogy inkább nem akarom tudni, mennyi irat hamis a városunkban. Nem mintha bárkinek elmondanám, túl káros lenne rám nézve, ha kinyitnám a számat. De kíváncsi lennék, hogy van-e valaki, aki tudja minden titkunkat, és egy nap úgy dönthet, hogy ideje kiteregetni mindent. Apa azt mondta, hogy ez soha nem fog megtörténni, én pedig hiszek neki. Szóval hagyom, és nem aggódok miatta többet.

A rémálmaim újra azok, hogy Marcus ver engem, ahogyan mindig is. Már nem kiabálok az éjszaka közepén. Szerintem Anya és Apa örül ennek; Anya már kezdett igazán aggódni miattam. Ráadásul most több pihenésre van szüksége, mióta kiderült, hogy terhes. Örülök, hogy nem leszek itt, amikor egy újszülött felébreszti őket éjszakánként. Még mindig emlékszem, Charlie milyen sírós volt.

Holnap lesz az alkalmassági vizsgám. Nem értem, miért kell mennem; nem érdekel, mit mond a teszt. A Bátrakat fogom választani, nem számít, mi lesz. Zeke ugyanezt mondja; próbáltuk meggyőzni Apát és Hanát, hogy engedjék meg, hogy itthon maradjunk. Minek menjünk iskolába, holnapután úgysem megyünk vissza, kit érdekel, ha nem csináljuk meg a tesztet. Tudjuk, hova tartozunk. Semmi miatt nem gondolom meg magam.

Zeke és én az asztalnál ülünk a többi Bátorral, aki ma fogja megcsinálni az alkalmassági vizsgáját. Mint mindig, mi vagyunk az egyik leghangosabb csoport. A Barátságos és Őszinte csoport majdnem olyan zajos, mint mi. A Művelt gyerekek a könyveikbe dugják az orrukat. Aztán átnézek az Önfeláldozók asztalához. Beleborzongok, ahogy elnézem a gyerekeket. Mind csendben ülnek. Senki sem beszél, nincs közöttük semmi kölcsönhatás. Én is olyan lehetnék, ott lehetnék. A barátaimra nézek, akik itt ülnek velem, aztán lopva újra az Önfeláldozókra nézek. Tudom, hogy hova tartozom. Ez az a pillanat, amikor rájövök, hogy milyen szerencsés voltam aznap. Nemcsak azért, mert még mindig életben vagyok, hanem mert az utóbbi kilenc évben lettek barátaim. Játszhattam. Az Önfeláldozóknál ez nem lett volna. Valószínűleg az alkalmassági vizsgámat sem kellett volna megcsinálni. Biztos, hogy Marcus megölt volna. De Beatrice is eszembe jut. Még mindig hiányzik. Ennyi idő után is. Az egyetlen igaz barátom volt. Senki sem ismert úgy, mint ő.

Aztán eszembe jut, hogy az igazi szüleim mennyire gyűlöltek, mennyire semmibe vettek. Nem értem, miért akart bárki is a barátom lenni, amikor olyan összetört voltam, hogy még a szüleimnek sem kellettem. Arra ébredek a nyomorult gondolataimból, hogy Zeke megböki a karomat. – Haver, te jössz – mondja.

- Tessék? – mondom.

- A hölgy ott téged szólított – mutat Zeke az asszonyra.

Felkelek a helyemről, és majdnem visszaesek. Az Önfeláldozók vállalják, hogy levezetik az alkalmassági vizsgát, és aki rám vár, az Natalie Prior. Nem láttam őt azóta, hogy összevesztem Beatrice-szal. Már nem is emlékszem, hogy min veszekedtünk, de az a három szó, amit kiabált, az átdöfte a szívemet. Aztán emlékszem, azt mondtam Mrs. Priornek, hogy ha felnövök, feleségül veszem Beatrice-t. Ettől az emléktől mindig mosolyognom kell, ugyanakkor el is szomorodom. Beatrice azt hiszi, hogy halott vagyok, közben meg abban a csoportban vagyok, amihez soha nem csatlakozna.

Mrs. Priorhöz megyek, és kerülöm a szemkontaktust. Nem akarom, hogy felismerjen. Igazából tudom, hogy nem ismerne meg, de úgy érzem, jobb félni, mint megijedni. Határozottan nem az a kisfiú vagyok, akit utoljára látott. A vizsgaterem felé mutat, én pedig besétálok Mrs. Prior előtt.

- Szia, a nevem Natalie, én vezetem az alkalmassági vizsgádat – mondja Mrs. Prior.

A terem falait tükrök borítják, a mennyezet pedig vakítóan fehér a fénytől. Egy hosszú szék van a szoba közepén, mellette egy gép. Nem tudom, mire számíthatok, de bárcsak Zeke és én kihagytuk volna a vizsgát, ahogy akartuk.

- Kérlek, foglalj helyet – mondja.

A székhez megyek, és leülök. Natalie odajön, és egy elektródát helyez a halántékomra, egy másikat pedig a sajátjára. Egy fiola folyadékot nyom a kezembe.

- A vizsga akkor kezdődik, ha ezt megiszod – mondja. Megiszom a folyadékot, a terem pedig elsötétül.

Kinyitom a szemem, és az ebédlőben találom magam. Az ebédlő üres, csak a hosszú asztalok van ott. Aztán meglátok két kosarat az egyik asztalon. Egy női hangot hallok. – Válassz – mondja.

A kosarakhoz megyek, és látom, hogy az egyikben egy darab sajt, a másikban egy óriási kés van. A kést választom. Csak arra tudok gondolni, hogy a kés sokféle helyzetben hasznos lehet, de a sajt? Jó volt, amit ebédre ettem, szóval nem vagyok éhes.

Hallom, hogy nyílik az ajtó, és egy igazán nagy kutya lép be a szobába. A kutya morogni kezd rám. Tudom, hogy kés van a kezemben, de a gondolattól, hogy megöljek egy ártatlan kutyát, rosszul vagyok. Állok ott, és próbálom kitalálni, hogyan szabaduljak ki ebből a helyzetből anélkül, hogy bántanám az ebet. Közelebb és közelebb araszol hozzám. Én pedig hátrálok. Mindig, amikor a kutya közeledik, és hátrálok.

Épp, mikor arra gondolok, hogy elkapom, meglátok egy kislányt a terem másik végében. Charlie-ra emlékeztet. Kinyújtja a kezét, és felkiált: - Kutyus!

Megborsózok, ahogy látom, hogy a kutya felé fordul. Elkezd futni a gyerek felé, én pedig nem gondolkozok, csak utána futok, és megpróbálom megragadni a hatalmas nyakát. Ahogy megragadom, a padlóra érkezem, a kutya és a lány eltűnik, én pedig a vizsgáztató szobában ülök a székben.

Felülök, Natalie pedig leszedi az elektródákat a fejünkről. Ülök, várva az utasítására, hogy mit csináljak, amikor egy újabb fiolát nyújt felém.

– Ezt is meg kell innod – mondja.

Csak ülök, és nézek rá. Zavartan nézhetek, mert felemeli a fiolát és megszólal:

- Ez meg kell innod most, nagyon fontos. Ettől hányni fogsz, de meg kell tenned.

Elveszem a fiolát a kezéből, és megiszom; a hatás szinte azonnali. Elkezdem kihányni az ebédemet, nem bírom megakadályozni. Rettenetes érzés.

- Maradj itt, mindjárt visszajövök – mondja. Szerintem akkor sem tudnék megmozdulni, ha akarnék. Abbahagytam a hányást, de nem hiszem, hogy maradt valami a gyomromban. Hangokat hallok kintről, de nem tudom, kinek a hangja. Visszaülök a székbe, a gyomromat fogva, amikor Mrs. Prior és az iskolai nővér bejön.

Mrs. Prior a számítógéphez lép, és látom, hogy törli a felvételt. Aztán begépel valamit. Nem látom, mit csinál, mert a nővér éppen vizsgál.

- Nem lesz semmi baja – mondja a nővér Mrs. Priornek. – Kereshetne valakit, aki hazaviszi. Ha újra hányni kezd, látnia kell egy orvosnak – mondja.

A nővér elhagyja a termet, aztán Tori sétál be. Mit csinál itt Tori?

- Szia, Négyes – mondja.

Csak bólintok. Félek, hogy ha kinyitom a számat, nem csak szavak jönnek ki rajta. Tori és Mrs. Prior suttogva beszélgetnek, úgyhogy nem hallom. Kezd idegesítő lenni.

- Tori hazavisz, Négyes. Ő majd elmagyarázza, hogy mi történt, ha kimentek innen. Vizsgaeredményedként a Bátrakat írtam be – mondja Mrs. Prior, és kimegy a szobából.

- Gyerünk, Négyes, menjünk haza – mondja Tori.

Nem vitatkozok vele. Nem akarok ide visszajönni egyhamar. Kimegyünk a teremből, elhaladunk Mrs. Prior mellett, aki felmosót és vödröt tart a kezében. Rosszul érzem magam a kosz miatt, amit csináltam. Visszamehetnék, és segíthetnék neki feltakarítani. Tori megfogja a könyököm, és megszólal:

- Gyerünk, el kell innen tűnnünk, most.

Tori nem szólal meg, amíg nem vagyunk a vonaton.

- Négyes, az eredményed nemcsak Bátor volt. Az Önfeláldozó eredmény is kijött.

- Nem értem, Tori. Hogy kaphattam kétféle eredményt?

- Elfajzott vagy, Négyes – mondja.

Már hallottam az Elfajzott szót. Apa beszélt róla; volt egy találkozója Jeannine Matthews-zal a Műveltektől emiatt. Apa nem nagyon szereti Jeannine-t, ez látszik, hogy mindig rossz találkozója volt, amikor hazajön. Jeannine próbálja levadászni az Elfajzottakat. Próbálja meggyőzni Apát, hogy ő és a Bátrak segítsenek neki. Apa megmondta neki, hogy csak az idejét vesztegeti.

- Mit jelent ez, Tori? Honnan tudsz te erről? – kérdezem.

- Négyes, Elfajzottnak lenni azt jelenti, hogy egynél több csoportba illesz. Az agyad másképp működik, nem tudnak irányítani. Titokban kell tartanod, mert meg akarnak ölni – mondja.

Tudtam, hogy nem kellett volna elmennem az alkalmassági vizsgára. Tudtam, nem tudom, honnan, de tudtam, hogy ki kell hagynom, és holnap a Választási Ünnepségen egyszerűen a Bátrakat választani. Most aggódhatok amiatt, hogy mi lesz, ha lelepleznek. Biztonságos beszélni róla Apával, vagy csak még nagyobb veszélybe sodornám magam? Ő nem az igazi apám, de fog a biztonságommal foglalkozni? Marcus és Evelyn nem foglalkoztak a biztonságommal. Örültek, hogy megszabadulhattak tőlem, amint lehetett. Apa ugyanezt fogja tenni, most, hogy nem vagyok a tökéletes fia?



Az ágyamon fekszem, és próbálok nem gondolni rá, hogy mi történt ma. Anya bejön.

- Négyes, megyünk vacsorázni – mondja.

- Nem vagyok éhes – válaszolom.

- Akarsz róla beszélni? – kérdezi.

- Nem – mondom. Ez hazugság. Igen, akarok róla beszélni, de meg akarsz ölni, ha megtudod, hogy mi történt.

Nem tudom, meddig fekszem ott, de látom, hogy már besötétedett odakint. Nem igazán érdekel, a gyomrom korog, de figyelmen kívül hagyom az éhség okozta fájdalmat a gyomromban. Valószínűleg az sem tett jót, hogy Mrs. Prior miatt kihánytam az ebédet a vizsgáztató terem padlójára. Halk kopogtatást hallok, és látom, hogy Amar lép be. Egy tálca ételt hoz.

- Bármi történt is, Négyes, enned kell – mondja.

- Köszönöm – mondom. Tényleg éhes vagyok, és értékelem a gesztust, hogy hozott nekem ennivalót.

Csendben ülünk, amíg eszem. Amikor befejezem az evést, Amar rám néz, és megszólal:

- Elfajzott vagy, igaz?

Mit mondjak? Nem akarok hazudni neki, de mit fog tenni? Visszagondolok, amikor kilencéves voltam, Marcus megvert, és egy hajszálon függött az életem. Már akkor meghalhattam volna. Szóval, mit számít, ha megölnek most? Talán kölcsönkapott idővel éltem eddig. Válaszul bólintok. Nem tűnik valóságnak, ha nem mondod ki. Mindig így éreztem. Valószínűleg ezért bólintottam az emberek kérdéseire. Akkor nem hallhatták az érzelmeimet, amikor néha nem tudtam uralkodni a hangomon.

- Semmi baj, Négyes. Átsegítünk rajta. A Bátrakat fogod választani, ugye? – kérdezi Amar.

- Természetesen, hova akarnék menni?

- Csak ellenőriztem – mondja vigyorogva. – Anyád és apád gondolták, hogy Elfajzott lehetsz. Ezért küldtek, hogy beszéljek veled. Tudod, én is Elfajzott vagyok.

- Ó, mit jelent ez az egész, Amar? Tori elmagyarázta, de mi a baj? Szeretem a Bátrakat, és soha nem gondoltam arra, hogy máshol legyek – mondom.

- Jeannine Matthews az Műveltektől megpróbálja levadászni, és vagy megölni, vagy kísérletezgetni az Elfajzottakon. Egy beteges ribanc. Átnézi az felvételeinket, amikor átmegyünk a második fázison, és próbálja kitalálni, hogy ki Elfajzott. Az évek alatt volt már rengeteg „balesetünk”, és tudjuk, hogy Jeannine-nek köze van hozzá. Az apád próbálja megakadályozni, hogy megtörténjen. Ezért van ott Tori az alkalmassági vizsgán, és ezért lettem én kiképző. Mindannyian együtt dolgozunk Natalie Priorrel az Önfeláldozóktól, megpróbáljuk megállítani Jeannine-t – mondja. – Habár én a csoportváltókra fogok figyelni, a második fázisban én fogom futtatni a szimulációkat, így biztos lehetek benne, hogy semmi sem történik veled.

Sokáig ülünk és beszélgetünk. Elmagyarázza, hogyan kell végigmennem a szimulációkon, mint a Bátrak. Amar és én együtt edzünk tizenhárom éves korom óta. Szóval mindketten tudjuk, hogy nem lesz gondom a beavatás első fázisában. Csak a második fázisra kell figyelnem, és minden rendben lesz.