Fanfic fordítás: Bitter Cold - 2. fejezet


Meg is hoztam a következő fejezetet. Itt a két főszereplőnk útjai már valóban keresztezik egymást. Remélem tetszeni fog nektek is! Hamarosan érkezni fog a 3. fejezet is!

Eddig elfelejtettem tisztázni, hogy ez a történet 18-as besorolású. Ahol most tart az írásban, a 38. fejezetnél, ott üti csak fel a fejét az erotika. Viszont a történet komoly témákat feszeget, így nem igazán a fiatal korosztálynak készült!

Az eredeti történet ITT olvasható!  A fordítás az író, mugglesarah engedélyével történik!


2. fejezet - Kedvesség


Tobias Eaton egy feltörekvő üzletember. Legalábbis ez az, amit a Forbes magazin szeretne mondani róla. Azonban az egyetlen dolog, ami felrázta, az az ébresztőórája volt, és az egyetlen dolog, ami törekvésre készteti, az az erős, meglehetősen gazdag apja volt, ahogy odadobta a nevét minden partnernek, akit ismert. Őszintén szólva, Tobias már most, huszonegy évesen nyugdíjba mehetne, és viszonylag kényelmesen élhetne egészen addig, míg az apja fel nem dobja a talpát, és aztán lenne annyi pénze, hogy vehetne magának akár egy kisebb országot.

De persze ezt nem teheti. Először is, az apja kinyírná ezért, és akkor ki vinné tovább az Eaton nevet? Másodszor pedig mihez kezdene az életével, mint egy huszonegy éves nyugdíjas? Egy kicsit korai lenne így csatlakozni a golf klubhoz.

Így aztán beskatulyázták a munkájába, csinos öltönyöket kellet hordania, és végig kell ülnie azokat a hosszú értekezleteket az apja problémáiról, egészen azóta, hogy ki tudta betűzni, hogy üzlet. Azonban ez nem jelenti azt, hogy bármit is tud. Bárki beszélhet, amennyit csak akar, nem sok értelme van, ha nem figyel oda az ember.

De úgy volt vele egész életében, hogy fogalma sem volt róla, hogy mit várnak el tőle mások. Sokszor elgondolkodott már rajta, hogy egyáltalán várnak-e tőle valamit. Bizonyára tudniuk kell, hogy csak azért van ott ahol, mert mindez az ölébe hullott, vagy inkább a rázuhant, mint egy hatalmas szikla.

Na nem mintha nem lenne hálás ezért. Még csak ötlete sincs, mit csinálna ezen kívül. És igazán soha nem akart semmit az életben. Huszonegy évesen már saját lakása van, ami sokkal szebb, mint azok a leharcolt lakások és zsúfolt kollégiumi szobák, amik az osztálytársainak kijuthattak. Hitel sincs a nyakán, mivel soha nem jelentkezett egyetemre. Kitapétázhatná a falát bankjegyekkel, hogy utána a maradékban még meg is fürödjön. A legtöbb ember nem engedheti meg magának, hogy ne aggódjon a pénz miatt. Tobias tudja, hogy mennyire szerencsés.

Ez azonban nem jelenti azt, hogy nem feszélyezi az öltöny, amikor besétál a magas üvegépületbe, hogy aztán a földszinti liftet használja. Épp úton van egy újabb monoton értekezletre, ahol megbeszélik a költségvetés megszorításait és a beszerzéseket. Valamint a McDonald’s eladásainak növekedését ahhoz viszonyítva, hogy a Nike cipőinek eladása csökkent, és vajon ennek a kettőnek mi köze egymáshoz. Meg sem próbálja megérteni a különbséget a korreláció és a okozatiság között.

Udvariasan biccent a recepciósnak, majd beszáll a zsúfolt liftbe. Olyan férfiak állják körül, akik izzadnak a félelemtől, hogy nem fognak megfelelni az elvárásoknak. Annyi különbség van köztük és Tobias között, hogy ezeknek a fickóknak szükségük van a munkájukra, hogy egyáltalán meg tudjanak élni. Tobias pedig tudja jól, hogy neki emiatt egy pillanatra sem kell aggódnia.

Mire a lift felér a legfelső emeletre, ahol a tekintélyes méretű konferenciaterem található, már egyedül áll a felvonóban. Vicces, hogy egyáltalán nem is akar itt lenni, mégis jobb pozícióban van, mint azok a fickók. Mindenképpen ironikus.

Az emelet tágas, nincsenek fülkékkel vagy bosszantó, zajos vízadagolókkal telezsúfolva. Itt csak modern számítógépek és csendes kávégépek vannak. Még a dolgozók is elegánsabban tartják magukat, és a Louis Vuitton aktatáskájukat.

Elsétál a zsenge gyümölcsök, és a frissen vágott virágok között, ahogy a egyenesen az ajtóhoz megy.

- Tobias! - Az egyik férfi üdvözli őt, kinyújtja a kezét, hogy Tobias megrázhassa, aki így is tesz. - Jó újra látni.

- Önt is, Mr. Brian - mondja, ahogy visszahúzza a kezét, majd üdvözli a többi férfit is a helyiségben; mindenki öltönyt visel, többségüknek ijesztően kevés a haja. Tobias tisztában van vele, hogy legtöbbjük irigyli tőle a pozícióját, és úgy gondolják, ők sokkal inkább képzettek szakmailag a feladatra, amit kétségtelenül ok nélkül sóztak rá. Mégis éppen úgy igyekeznek kinyalni a seggét, mintha csak az apja volna.

Emlegetett szamár... - Jó reggelt mindenkinek - szólal meg karakteres, parancsoló hangon, amint belép a szobába. Egy másodperccel sem érkezett korábban vagy később. Marcus helyet foglal az asztalfőn, és mindenki, aki korábban állva köszöntötte főnöküket, szintén leül. Mint amikor a bíró belép a tárgyalóterembe. Tobias megpróbál nem felhorkantani, ahogy elképzeli az apját, mint Judy bíró*.

Mindenki előveszi a jegyzeteiket, füzeteiket és tollaikat. Tobias is kinyitja a jegyzetfüzetét, és úgy tesz, mintha kötelességtudóan jegyzetelné a vonaldiagramokat, és a “nagyon fontos” tárgyalás részleteit. Ehelyett inkább firkálgatni kezd, semmi bonyolultat, hiszem mégis csak egy golyóstoll áll a rendelkezéséhez, de rajzol egy szemet, vagy tüzet, ami porig éget egy várost. Ma emberek egy csoportján ügyködik, akik mellett a minap elhaladt, a kép közepén egy piszkos hajú, kabát nélküli lánnyal.

Rá gondol, ahogy önzetlenül odaadta azt, amire láthatóan szüksége volt. Hogyan lehetséges csak úgy feláldozni az egyetlen dolgot, ami talán életben tart, olyasvalakinek, akit még csak nem ismersz? Vajon Tobias valaha lesz ilyen kedves? Lehetséges ez egyáltalán a számára? Aki az utcán él, valószínűleg érettségi nélkül, és minden bizonnyal egy napot nem dolgozott még keményen az életében azért, hogy megéljen, de mégis megőrzött valami értéket önmagában, amivel felülmúlta Tobias képességeit.

A valóságban tudta, hogy ezt a fajta kedvességet nem lehet megtanulni az iskolapadban, holmi flancos, külföldi magánakadémiákon. De annak ellenére, hogy ennek a lánynak egy senkinek kéne lennie, vele összehasonlítva mégis sokkalta több nála, ami pedig nyugtalanító.

Az apja vajon mit mondana ezekre a gondolatokra? Szemétnek hívná a lányt. Haszontalannak. Azt hajtogatná, hogy a világnak nem kéne támogatni az ilyen embereket. Végül is, mit adhatnának cserébe?

El kell gondolkodnia Tobiasnak azon, hogy létezik-e igazságos lehetőség. Talán ők jó emberek, akik egy hibás rendszer áldozatai. Talán olyan gyerekek voltak, akik úgy gondolták, hogy a sehol még mindig jobb, mint az, ahol eddig éltek. Talán olyanok, mint ő, akit a szakadék szélére löktek, ami egyenes út volt számukra az őrület felé, vagy hogy az ellenkező irányba meneküljenek. Talán még okosabbak is voltak nála, és így jobb döntést hoztak.

Az apja megköszörüli a torkát, amire Tobias felkapja a fejét. Marcus még mindig beszél, de zord kifejezéssel méregeti őt. Ez elég nyers volt ahhoz, hogy Tobias egy új oldalra lapozzon a füzetében, és engedelmesen jegyzeteljen az értekezlet további részében.

A téli hónapokban a nap korábban nyugszik le, mintsem az emberek többsége végezne a munkájával. Már koromsötét van, mikor Tobiasnak végre sikerül elszabadulni az irodából nyolc körül. Az utcai lámpák és a város fénye huszonnégy órában kapható kávét és kínai gyorskaját hirdet, ahogy elindul hazafelé.

Egyáltalán nem azért dönt úgy, hogy gyalog indul útnak, mert nem engedhetne meg magának egy autót - parkol is egy a lakásának garázsában -, vagy mert egyetért a texik iránti ellenszenvvel. Azonban valahogy megnyugtatóan hat rá, ahogy hagyja, hogy a lábai vigyék magukkal oda és vissza. Ez az ő ellenszegülése, mégha elég csekélység is. Nem az apja vette neki a lábait, és nem is tudja elvenni azokat tőle.

A mindig szeles Chicago utcáin Tobias gyakran számtalan különböző út közül választhat a lakásáig, és ritkán használja ugyanazt az utat kétszer egy nap. A ma este azonban más. Nem igazán döntötte el, csupán azon kapta magát, hogy azon az úton sétál, mint ezen a reggelen.

Elhatározza, hogy ragaszkodik ahhoz, miszerint csak áthalad azon a környéken, ahol reggel megállt, csak hogy biztos legyen benne, hogy senki sem fekszik eszméletlenül, kihűlve vagy valami. Igyekszik kedvességet gyakorolni, így felülkerekedni a saját értékrendjén. Már ha ez egyáltalán lehetséges.

Vicces, hogy soha nem bízik meg igazán önmagában. Persze, hogy megáll. 

Most, hogy a nap lenyugodott, és valaki tüzet gyújtott egy fémhordóban, ami magasabb volt a legtöbb gyereknél. Csoportok gyűlnek kétségbeesetten köré, hogy egy kis meleghez jussanak. A tűz fénye beragyogja az arcukat. Őszintén mindenkit széppé varázsol. Nehéz felismerni a ráncokat és a hiányzó fogakat, amikor csak egy leheletnyi fény vetül valaki arcára.

El kell ismernie, hogy minden lehetséges helyen ugyanazt a lányt keresi, akit a reggel látott. Azonban sehol nem látni a tömegben. Csak mikor Tobias elindulna, hogy elfelejtse az egészet, a pillantása a sötét, elfeledett utcasarokra téved, ahol se egy utcai lámpa, se tűz nem tölti ki a teret. A lány ott ül. A térdeit szorosan a mellkasához vonja, és annak ellenére, hogy lehetetlenség ilyen messziről megmondani, Tobiasnek kétsége nincs afelől, hogy átkozottul reszket.

Tudományosan megközelítve minden ember kiveszi a részét a döntésekből. Pénzügyi szempontból a legfontosabb, hogy gondoljuk át alaposan, mielőtt döntést hozunk. Kíváncsi lenne, milyen tanulmány értene egyet azzal, hogy valakinek a két fele ennyire ellentmondásos lenne.

Az agya tudja jól. Csak sétáljon el, és felejtse el azt, akinek semmivel sem tartozik. A szíve azonban vehemensen tiltakozik. Milyen ember sétálna el csak úgy valaki mellett, aki igazán önzetlen, csak mert nem akar belekeveredni? Tobias tudja, hogy az apja ezt választaná. Marcus Eaton minden további gondolat nélkül sétálna tovább. Valójában meg sem állna egy pillanatra sem.

De ha Tobias felnőttként olyan lesz mint az apja, akkor miért akarna egyáltalán felnőni?

Így hát elcsendesíti az elméjét, elfeledkezik az apjáról, és kétségkívül lassan elindul a lány felé. Ahogy a járdára teszi a lábát, olyan érzése támad, mintha egy múzeumban lépné át a kihúzott kötelet. Az utcának ez a része a hajléktalanoké. Ők azok, akiktől tartani kell, sajnálni őket, esetleg jövőbeli lehetőségeket látni bennük, vagy személyes kielégülést. Kapcsolatba lépni velük azonban hallatlannak és nagyon rossz ötletnek tűnik.

Mikor megáll a lány előtt, az még csak fel sem pillant, a fejét a térdei közé szorítja, így őrizve meg egy kevés meleget. Tobias leveszi a kabátját. Drága volt, és elég nívós, de van neki még legalább három ennyire jó a szekrényében.

Leguggol, mivel emlékszik még rá, milyen érzés, mikor valaki az ember fölé magasodik. Aztán megkocogtatja a lány vállát. Finoman, minden fenyegetés nélkül, megpróbálva ezzel kifejezni, hogy nem akarja bántani.

Minden igyekezete ellenére a lány mégis összerándul, oldalra vetődik, és kinyújtja a karjait maga mögött, hogy megtartsa magát. Még mindig reszket.

- Sajnálom - mondja azonnal Tobias, bocsánatképpen felemeli a kezeit. - Nem akartam így rád ijeszteni.

A lány csak a fejét rázza, újra és újra. Megtörtnek tűnik, mint egy játék, amiből hiányoznak az elemek, de mégsem teljesen hasznavehetetlen. Talán csak zavarodott vagy döbbent. Ettől függetlenül csak bámul rá.

- Ezt neked szeretném adni - mondja, ahogy előhúzza a kabátját, amit bármikor helyettesíteni tud, miközben a lánynak semmije sincs, és mégis minden nehézség nélkül képes volt odaadni a sajátját. - Úgy látom, neked nagyobb szükséged van rá, mint nekem.

A kisfiúval ellentétben, aki csak kikapta a lány kezéből, ő csak nézi Tobias felé nyújtott kezét. Minden más mozdulat nélkül a lány ismét az arcára néz, és egy jó percig bámulja, mielőtt megszólalna.

- Nem tudok fizetni érte. - A lány végigpillant rajta, és Tobias tudja jól, hogy nem pénzre gondol. Ahogy ezt kimondta, majdnem úgy hangzott, hogy mégis fizetne, csak előbb biztos akar benne lenni, hogy nem zsaru.

Tobias úgy érzi, hogy a szíve még hevesebben ver, ahogy közelebb nyújtja a kabátot.

- Nem szorulok rá, hogy fizess nekem érte, semmilyen módon. - Még mindig semmi válasz. - Tessék - mondja, és magához ragadja a kezdeményezést. Megfogja a kabátot, és a lány válla köré teríti, még ha így nem is takar valami sokat.

Először összerándul, majd amint Tobias keze távol kerül tőle, közelebb vonja magához a ruhaneműt, ami körbeöleli, mint egy selyemgubó.

- Jobb? - kérdezi Tobias, a lány pedig tovább bámul rá. Még ebben a mély sötétségben is, ahol az egyetlen fényforrás a holdfény és a pislákoló tűz, így is látja a lány tágra nyílt, összezavarodott pillantását.

- Köszönöm - mondja a lány csendesen, már-már szemérmesen. - Nem értem...

Tobias arra gondol, hogy annyiban hagyja. Csak kiélvezi, hogy ő tűnjön a jófiúnak, aki lemond az áruházi kabátjáról, hogy az egy hajléktalan legyen, aki mellett elment. De egy része, aki valójában a jófiú lehetne, nem hagyja annyiban a dolgot.

- Láttalak. Ma reggel, azzal a fiúval. - A lány ismét hallgat, az arcán értetlen kifejezés. - Mikor ok nélkül odaadtad neki a kabátod. Figyeltelek, ahogy levetted az egyetlen dolgot, amit a magadénak mondhattál, és egy idegen kezébe adtad. Úgy gondoltam... viszonoznom kéne a szívességet - vonja meg a vállát, bár most ostobának érzi magát, annak ellenére, hogy tudja, csupán köszönetet mondott.

- Nem azért csináltam...

- Tudom - mondja gyorsan Tobias, elhallgattatva ezzel a lányt. - Csak... köszönd meg, és el is válnak útjaink.

- Köszönöm - mondja a lány hadarva, hogy alig lehet érteni. Azonban a hála így is érződik a hangján. - Egyszer vissza fogom fizetni, megígérem.


Tobias csak a fejét csóválja, ahogy kiegyenesedik, így jelezve, hogy nem kell emiatt aggódnia. Oda lenne a gesztus szépsége, ha fizetséget várnék érte.

- Jó éjszakát - válaszolja inkább, és megfordul, most már sebesebben szedve a lábát, hogy nincs más, ami megvédené a fagyos hőmérséklettől a kesztyűin és a munkás zakóján kívül.

Mekkora egy idióta.



*Judge Judy egy 1996-ban indult amerikai bűnügyi valóság-show sorozat, ami még most is fut.




2 megjegyzés: