Fanfic fordítás: Feltámadás - 15. fejezet



FIGYELEM! CSAK AZOK OLVASSÁK EL, AKIK OLVASTÁK A HŰSÉGEST!


Szokásos menetrend szerint megékezett a Feltámadás 15. fejezete! Ezt a fejezetet nagyon fogjátok szeretni, nekem elhihetitek. Legjobb, sehol nem olvastam még ilyen jót abból, ami a fejezet végén történik. Na, kíváncsiak lettetek? Akkor irány olvasni!
Köszönjük Mártinak a fordítást! Továbbra is örülünk minden véleménynek.

Az eredeti történetet Itt találjátok!



Az előző rész tartalmából:
Tobias örlődik, amiért hagyta, hogy Carának baja essen. Közben telefonhívás érkezik Carától, de az nem tart túl sokáig.


15. fejezet



CARA


Egy sötét szobában ébredek a padlón.

A padló betonból van, én pedig fázom.

A tarkóm annyira fáj, hogy szinte szédülök tőle.

Lassan felülök, pislogok a sötétben.

- … Hello? – mondom, a hangom visszhangzik az üres szobában. – Van itt valaki?

Semmi.

Körbetapogatózom, és észreveszem, hogy fém csövek vannak előttem.

Rácsok.

Egy cellában vagyok.

A pánik kezd úrrá lenni rajtam.

- Mit AKARTOK tőlem? – kiabálom a semmibe.

Van egy kis képernyő a sarokban, olyan, mint egy biztonsági kamera monitora, de énrám fókuszál.

Látom magam, ahogy állok a cellában, és nézem magam a monitoron.

Oldalra billentem a fejem, közelebb lépek a monitorhoz.

- Miért figyeltek engem? – suttogom gyakorlatilag magamnak. 

Kulcscsörgést hallok, és a rácsok felé fordulok. Pár másodperc múlva egy férfi lép be, az arcát fehér maszk takarja. 

Egy tálcán két szelet kenyeret hoz.

Kinyitja a rácsot, és leteszi a tálcát a padlóra.

- Hmm... köszönöm? – mondom. A maszkos férfi felém fordul.

- Akkor beszélj, ha kérdeznek – szól rám mogorván.

Pislogok. 

- Oké, sajnálom. – Egy pillanatig hallgatok, nézem, ahogy elhagyja a cellámat. – Várj... én csak... Mennyi az idő?

Felém fordul, oldalra billenti a fejét.

- Akkor. Beszélj. Ha. Kérdeznek.

Bólintok, védekezően felemelem a kezem.

- Oké... sajnálom. Csak nem értem, mi folyik itt – harapok bele az ajkamba.

A férfi bámul rám, majd elővesz egy kis hordozható képernyőt. Megnyom rajta egy gombot. 

- A génkárosult nő fegyelmezetlen. Parancsot kérek. 

A képernyő recseg, aztán egy gyanúsan Davidére emlékeztető hang szólal meg. 

- Hallgattasd el, ahogy tudod. – A képernyő megint recseg, aztán a férfi elteszi a zsebébe. 

Felém fordul, és hirtelen megrémülök.

- Itt, megtanítjuk a génkárosultakat hallgatni.

- Kire hallgatni? – kérdezem.

- A jogos vezetőkre. A genetikailag tisztákra. Ki másra? – mondja, aztán előhúz egy ezüstösen fénylő kést. Sötét van a cellában, a kés valahogy mégis csillog.

Olyan rémült vagyok, hogy alig kapok levegőt. 

Behunyom a szemem, és Négyesre gondolok. Bizonytalan vagyok benne, hogy eljön-e értem egyáltalán. Boldog Trisszel. Miért tenne tönkre mindent csak azért, hogy engem megmentsen? Érek én ennyit? David és Christina rossz embert választottak csalinak. 

Ez az utolsó gondolatom, mielőtt érzem, hogy az éles kés a testembe mélyed. 



TRIS


Tobias egy órája elment Johanna irodájába.

Elveszettnek érzem magam, ahogy ülök a nappaliban, a gyermekkori otthonában.

Nagyon hosszú időbe telt, mire leráztam magamról azt az érzést, hogy nem tartozom ehhez a világhoz.

Az sem segít, hogy ebben a házban vagyok, az Önfeláldozók körzetében.

A régi életemet látom mindenütt, és ez elgondolkodtat Tobiasról és rólam.

Ha a dolgok másképp alakulnak, és mindketten Önfeláldozók maradunk, akkor is egymásra találtunk volna?

Akkor is megtaláltam volna az utam a kerítésen kívülre?

Vagy mindketten meghaltunk volna az Önfeláldozók elleni támadásban?

Ilyen dolgokon jár az agyam. Különösen ebben a házban.

Nem nagyon emlékszem rá, hogy láttam volna Önfeláldozóként, de értem, hogy miért nem vettem észre őt. Túlságosan lefoglalt, hogy megpróbáljak önzetlen lenni, holott nem voltam az.

- Hello…

Ugrok egyet és az ajtó felé fordulok.

- Ó. Üdv, Evelyn. Tobias csak… bement dolgozni egy pillanatra.

Biccent. 

- Látom, és téged itt hagyott.

Bólintok egy kicsit, aztán az ajkamra harapok.

- Tulajdonképpen örülök neki. Beszélnem kell veled.

Felnézek rá, és biztos vagyok benne, hogy a megdöbbenés látszik az arcomon.

- Ó… rendben.

Leül mellém a kanapéra, a fejét oldalra billentve néz egy darabig.

- Nem tudok rájönni.

Összehúzom a szemöldököm.

- Mire nem tudsz rájönni?

- Hogy a fiam miért olyan szerelmes beléd.

A gyomrom összeszorul, de nem válaszolok.

- Nézd, az a Tobias, akire én emlékszem… túl elfoglalt volt a lányokhoz. Úgy értem… nagyon fiatal volt, amikor elhagytam, de úgy látszott… - Megrázza a fejét. - …Túl okos hozzá, vagy… soha nem kellett neki másik személy, hogy teljes embernek érezze magát.

Megrázom a fejem.

- Nem. Nem ezért vagyunk együtt, vagy ezért szeret engem.

Úgy néz rám, ahogy Tobias arcán láttam már milliószor, mintha nem igazán értene meg. 

- Igen?

- Társak vagyunk – mondom halkan. – Nincs szükségünk egymásra, hanem egymást választottuk. Van különbség.

- Van? Nem láttad őt, amikor meghaltál. Nem te szedted össze a darabjait. Én tettem. Nos, Cara segítségével.

Megrázom a fejem.

- Te sem láttad őt, amikor elmentél. Nem te szedted össze a darabjait. Én tettem.

Zavartan néz rám, aztán folytatom.

- Ne akard, hogy rosszul érezzem magam, amiért elhagytam, mert lehet, hogy megtettem, de te hagytad el először. És ami a legrosszabb, te egy olyan rettenetes emberrel hagytad ott. 

Döbbenten néz rám, hogy ilyen kihívóan beszélek vele, de nem bánom.

- Azt hiszed, megfélemlíthetsz, mert én a barátnője vagyok, te pedig az anyja, de úgy látszik, elfelejted, hogy bár sérült és elveszett volt miattam, de nem jobban, mint miattad. Belegondoltál valaha is, hogy nem volt senkije előttem, mert az apja állandóan bántotta, és soha nem szerette, az anyja pedig elhagyta? Nem utálj engem azért, mert én vagyok az egyetlen, akit végül közel engedett magához. Már bocsánatot kértem tőle azért, ami hat éve történt, és nem hiszem, hogy tőled is bocsánatot kellene kérnem.

Egy pillanatig hallgat, aztán megszólal:

- Tudom, hogy nem vagyok hibátlan, de Tobias és én dolgozunk rajta… Ha újra elveszít téged, nem fogja túlélni. Tudnom kell, hogy a fiammal minden rendben lesz.

Bámulok rá. Nem tudom, mit mondjak. Nem tudom, mit érezzek. Nem tudok semmit. Nemcsak Tobiasnak kell megígérnem, hogy élni fogok, de most az anyjának is. Behunyom a szemem.

- Szeretem őt, Evelyn. Senkit és semmit nem szerettem még úgy, mint a fiadat. Olyan vele lenni, mintha tiszta levegőt szívnék be. Nem akarom elveszíteni.

Kicsit bólint.

- Nem végeztem a dolgomat valami jól ezelőtt. De most már mindent megteszek, hogy megvédjem őt. 

Tudom, Tobias gondolná, hogy kicsit túl későn, de most már látom, hogy valójában milyen. Egy anya, aki rosszul döntött, és elkeseredetten próbálja most helyrehozni.

A bejárati ajtó kinyílik, és mindketten odafordulunk, ahogy Tobias besétál az ajtón. 

Rám néz, és felemel egy kis térképet.

- Megvan. Tudom, hol van Cara.

Ez az. Megyünk a „csatába”.

Evelynre pillantok, de ő határozottan elfordul tőlem.

- Nos, akkor csináljuk.



TOBIAS


Az ágyon fekve újra átbeszéljük Trisszel a tervet.

Úgy néz ki, hogy figyel, de jobban érezem tőle magam, ha újra átismételjük.

- Caleb megpróbálja kikapcsolni a biztonsági rendszert, hogy át tudjunk menni a kapun.

Bólint.

- Aztán… Shauna és Zeke kívül őrködnek a biztonság kedvéért. Akkor te és én… bemegyünk, és megkeressük Carát.

Tris bólint.

- Oké – mondja halkan. Felnéz a mennyezetre, és nem akar rám nézni. - Oké… szóval holnap élet-halál harcot megyünk vívni, tehát nem halogathatjuk, és tarthatunk vissza dolgokat…

Felém fordul.

- Én... csak… - Megáll egy pillanatra. – Kérdeznem kell valamit.

- Bármit – bólintok.

Mély levegőt vesz.

- Nem igazán tudom, hogyan kérdezzem meg… - Megáll, és megint a mennyezetet nézi. – Ha arra kerül a sor, hogy olyan helyzetbe kerülök, hogy vagy én vagy Cara… mit akarsz, mit tegyek?

Meghökkenek a kérdésén. Hogy kellene válaszolnom? A szívem tudja a választ, de nem akarom hangosan kimondani. Nem tudom. Milyen ember lennék?

Önző.

Hogy kaphattam Önfeláldozó eredményt az alkalmassági vizsgán?

Folytatja, a hangja kicsit remeg.

- Én csak… ha arra kerülne sor, nem akarom azt gondolni, hogy utálni fogsz, és örökké neheztelni fogsz rám, ha… - Szünetet tart, nem akarja hangosan kimondani, hogy esetleg nem sikerül, és meghalhat. Újra. – Szóval, ha arra kerülne sor… - folytatja -, csak tudni szeretném, hogy mit vársz el tőlem. 

Egy hosszú pillanatig csak bámulok rá. Az én tökéletes világomban ez soha nem merülne fel, de most nem ott vagyunk. Szembe kell vele nézni.

Behunyom a szemem, aztán felállok az ágyról.

Lehajolok, hogy felvegyem a kabátomat a padlóról, és a zsebébe nyúlok.

Az ujjaim a kis ékszerdoboz köré kulcsolódnak. 

Johannától visszafelé jövet megálltam egy kis ékszerüzletnél. Mindig is szerettem volna egy gyűrűt venni Trisnek. De eddig nem volt lehetőségem rá, hogy megtegyem. 

Ma megtettem.

Az Önfeláldozóknál nem volt szokás az eljegyzés, sem gyűrűk vagy bármi, de a Bátraknál igen, és nekem mindig tetszett az ötlet.

Még nem állt szándékomban megtenni, de úgy éreztem, jobb, ha kéznél van.

Biztos, ami biztos.

Ez után a beszélgetés után úgy érzem, itt a tökéletes időpont.

Visszaülök az ágyra, az ékszerdobozt a markomban szorongatva.

- Lehet, hogy kell adnom egy kis ösztönzést, hogy visszagyere hozzám.

Zavarodottan néz rám, aztán felé nyújtom a dobozt, és kinyitom a tetejét. 

Egy kis ezüst gyűrű van benne, pici, négyzet alakú gyémánttal. Nagyon egyszerű, de rendkívül szép. 

Trisre emlékeztetett. 

Elkerekedik a szeme, és megrázza a fejét.

- Tobias… 

- Szeretlek – szakítom félve, és a szemembe néz. – Szeretlek és… veled szeretnék lenni örökre. Eddig nem volt rá lehetőségem, szóval én csak… nem akarom természetesnek venni az együtt töltött időt. Örökre akarlak, Tris Prior, és ha viseled ezt a gyűrűt, az segít emlékezni erre… akkor mást nem is szeretnék. 

Kicsit megrázza a fejét, mintha nem hinné el, amit mondtam. 

Kiveszem a gyűrűt a dobozból, és az ujjára húzom. Szépen mutat, olyan, mintha mindig is ott kellett volna lennie. 

- Miért adod ezt nekem? – suttogja. A keze még mindig a levegőben van, ahol felhúztam rá a gyűrűt. Kissé remeg. Megérintem az ujjait. 

- Csak válaszoltam a kérdésedre, amennyire tudtam – mondom halkan.

Pár pillanatig még nézegeti az ujján a gyűrűt, aztán hozzám bújik, és az ajkaink találkoznak. 

- Tobias… - suttogja az ajkamba. Szorosan tartom a csípőjét, ahogy megcsókol.

Örökre akarom ezt.

Őt a karjaimban.

A haját az arcomon.

Ahogy suttogja a nevem.

Az egészet akarom.

Nem tudom, hogyan tudtam valaha is élni nélküle.

Elhúzódik, kezeit az arcomra teszi, tekintete az enyémbe fúródik.

- Nem érdemellek meg. Nem vagyok elég jó hozzád, én…

Ujjamat az ajkára teszem, és megrázom a fejem.

- Tris, szeretlek annak ellenére, hogy néha hülyeségeket beszélsz. 

Elpirul, aztán nevetve rázza meg a fejét.

- Nem gondoltam, hogy valaha is lesz… - mondja, és a szemei megtelnek könnyel. Nézem, ahogy egy legördül az arcán.

Letörlöm a hüvelykujjammal, és elmosolyodom.

- Boldoggá foglak tenni – suttogom.

Egy félig nevetés, félig zokogás féle hang tör fel belőle, aztán megcsókol.

Visszacsókolom, majd a takarót a fejünkre húzom.

Reggelig nem is jövünk ki alóla.


9 megjegyzés:

  1. Hűűű! Ez nagyon jó fejezet lett! Köszi a fordítást!
    Az eleje érdekes, a vége pedig nagyon édes volt. A Tobiasos rész alatt csak vigyorogni tudtam :3 <4
    Még egyszer köszi a fordítást! :))

    VálaszTörlés
    Válaszok
    1. Szívesen! Nekem is eddig ez volt a kedvenc fejezetem.

      Törlés
  2. Ez volt szerintem a legeslegjobb rész!!! Amikor Tobias bele nyúlt a zsebébe a dobozért akkor WHAT?? (:O :-) )Még háromszor vissza olvastam és negyegyére most álmodom?? Nem nem alszom jaj ez olyan jo rész lett!! Te egy angyal vagy Márti bearanyoztat a napomat!! Várom a kövit.

    VálaszTörlés
    Válaszok
    1. Amikor először olvastam ezt a részt, nekem is háromszor el kellett olvasnom, hogy biztosan jól értettem-e. Angyal azért nem vagyok, de örülök, hogy tetszett, és örömet tudtam szerezni.

      Törlés
    2. Én már pezsgőt bontottam..

      Törlés
  3. Ez nagyon cuki volt *O* *-* Úr isten ! Ez lett a kedvenc fejezetem :3 Te jó ég milyen, édesek már ! *-* Tulajdon képen erre vártam már mióta,hogy megkérje Tobias Tris kezét :3 Én... most teljesen elérzékenyültem :') Evelyn meg jól megkapta Tristől az már biztos xd :D Azt már lesheti,hogy mikor tudja szétszedni Tobiast meg Trist :P Bukta utca ! ... Viszont ahogy egymásról beszél Tobias meg Tris az hihetetlenül aranyos :) Fúúú Márti,én eddig is imádtam azt hogy fordítod ezt a nagyszerű ficit , és ezzel a fejezettel még jobban megimádtam ezt a történetet :') Nagyon szépen köszönöm,hogy fordítod,és energiát fektetsz bele.Sokat jelent egy olyannak aki ugyan tud angolul.de azért nem annyira hogy ilyeneket olvasson :D És ez Bia fordításaira ( fordítására,passz mennyit fordítottál eddig xd ) is vonatkozik :) Na puszi <4 :3

    VálaszTörlés
    Válaszok
    1. Örülök, hogy ennyire tetszett. Szerintem is nagyon jó rész volt. Nagyon szeretem fordítani, bár szerintem, ha valaki egy éve azt mondja, hogy nemhogy csak olvasni fogok angolul, de fordítani is, valószínűleg körberöhögöm. Az utóbbi 10 évben annyit olvastam angolul, amennyit a Windows kiírt a számítógépen XD. De most nagyon élvezem. És a kommenteket olvasva, úgy érzem, megéri csinálni. Köszönöm. Puszi

      Törlés
  4. Szia! Nagyon klassz ahogy fordítassz. Ez a fejezet elképesztő , romantikus, és még én is elérzékenyülök. Nem tudod megmondani, mikor lesz a következő fejezet meg? Köszi

    VálaszTörlés
    Válaszok
    1. Szia! Köszi szépen! Mindig szerdán van friss fejezet!

      Törlés