Fanfic: A jövő kezdete - 11. fejezet

FIGYELEM! CSAK AZOK OLVASSÁK EL, AKIK OLVASTÁK A HŰSÉGEST!

Elkészült a 11. fejezet is! Kezdenek bonyolódni a dolgok, és Edith is szóba kerül. Lesz egy kis fanservice Tobias részéről, valamint végre nem kell százas zsepi a fejezet végéhez, se nyugtató.
A következő remélhetőleg elkészül jövő szerdáig. És továbbra is várom a véleményeket!

11.

TOBIAS

Valahogy mindig is utáltam a poros könyvekkel teli polcokat, ezért sem voltam oda a suliban a könyvtárért. Egyszer le kellett mennem egy másik Önfeláldozó fiúval segíteni a leltározásban, és végig olyan érzésem volt, hogy a polcok megfojtanak. Émelyegtem az áporodott szagtól, ami a hatalmas állványok közét belengte.

Az archívumban is ilyen szag van, pedig itt nem is igazán könyvek vannak, inkább irattömbök, szép ábécé rendbe szedve a fémállványokon. A Hivatal itt tárolja minden, a chicagói kísérlettel kapcsolatos feljegyzését. Több millió oldalnyi információ lapul itt. És ezt most mind meg fogjuk semmisíteni.

Matthew ötlete volt, hogy a nehéz paksamétákat tegyük fel gurulós kocsikra, amiket az egyik laborból hoztunk, és vigyük ki őket a leszállópálya mellé.

Az egész társaság itt van, kivéve Zeke, aki újfent Uriah mellett van a kórházi szárnyban. Meg szerencsére az anyám sincs itt; ő valahol Peterrel diskurál.

Párokban dolgozunk, így a termet betölti a beszélgetés és a nevetés zaja. Christina és Cara a terem túlsó végében kacarásznak valamin, amit találtak. Amar és George elég zavarba ejtően néznek néha egymásra a jobb oldali polcnál. Matthew pedig mellettem pakolja a súlyos mappákat.

Mi ketten hosszú percek óta csendben dolgozunk, így van időm elmerengeni az eseményeken, de egyszer csak a hangja ránt vissza a valóságba.

- Figyelj, Tobias. Valamit muszáj elmondanom neked - szólal meg fojtott hangon, amitől idegesség fog el. Már megint mi történt? - A többieknek egyelőre nem szeretném a tudtukra adni, de úgy érzem, neked tudnod kell.

- Rendben. Miről van szó? - kérdem, miközben a hangom meglepően nyugodt.

- Calebről.

Megdermedek, kezemben egy legalább ezer oldalas irattömbbel. Amióta visszaértünk a Központba, egy pillanatig sem gondoltam Calebre, pedig leginkább az ő érdeme, hogy sikeres lett a tervünk, és most senki sem emlékszik a kísérletekre. De annyira lefoglalt az, ami Trisszel történt, hogy a bátyja egy másodpercig se jutott az eszembe.

- Tudom, hogy nem szép tőlem, hogy nem foglalkoztam vele, de… - szólalok meg, de Matthew a szavamba vág.

- Megértem. Csak szeretném, hogy tudd, hogy elhamvasztották a testét. Gondoltam rá, hogy előtte szólok, de ott volt Tris, és az adatok megsemmisítése is… Nem akartalak még ezzel is terhelni. De egyébként is ez volt az ésszerű megoldás, hiszen így egyszerűbb lesz elvinni innen.

Ebben igaza van. Rápillantok, és alaposan szemügyre veszem, talán ez az első alkalom azóta, hogy idekerültünk. Magas fiú, még pár centivel nálam is magasabb, viszont vékony és nyeszlett. Fekete szeme fáradtan fénylik, alatta sötét karikák húzódnak, szintén sötét haja kócosan simul a homlokára. Már értem, miért is lettem egy pillanatig féltékeny rá, mikor Tris bemutatta nekem.

- De van más valami is. Mikor megtaláltuk a Fegyverlaboratóriumban kiderült, hogy nem a halálszérum hatásába halt bele. Persze az is végzetes lett volna, viszont a testén lőtt seb volt.

Tágra nyílik a szemem.

- Rálőttek odabent? - Matthew bólint. - De hát kicsoda?

- Nem tudjuk. Mivel Cara kikapcsolta a kamerákat, fogalmunk sincs mi történt. - Egy pillanatra elhallgat, mielőtt folytatná. - Viszont ez még mindig nem minden. Tegnap bementünk Carával, hogy kihozzuk onnan az összes szérumot, és megsemmisítsük őket, azonban nem találtunk semmit. Az összes eltűnt.

- Ho... hogyan? - hüledezek. Ez nem jó. Nagyon nem jó. - Ki vihette el őket? David? Elvileg csak neki volt kódja a laborhoz.

- Fogalmam sincs - feleli Matthew a fejét rázva. - Az biztos, hogy mikor kihoztuk Caleb testét, a szérumok még ott voltak. Davidnek pedig törlődtek az emlékei, így viszont gőzöm sincs, ki vihette el őket.

****

Miután az összes papírt kihordtuk a szabadba, lelépek a többiektől, akik jókedvűen társalogva az étkezdébe indulnak. Én inkább a kórházi szárny felé veszem az irányt abban a reménybe, hogy talán végre láthatom Trist, annak ellenére, hogy rettegek, milyen állapotban lesz éppen.

De persze nincs szerencsém: alig, hogy belépek a kórtermek folyosójára, az orvosa két szóból kipenderít az épületszárnyból. Azért azt legalább közli velem, hogy Tris a körülményekhez képest jól van, de még nem mehetek be hozzá.

Így hát rosszkedvűen és csalódottan elindulok a vezérlőterem irányába, hogy addig olvasgassam a városunkról szóló dokumentumokat, amíg jobb dolgom nincs. Szerencsémre senkinek eszébe nem jutott ide jönni, mivel a helyiség üres.

Lehuppanok a forgószékre, és magam elé húzom az egyik laptopot, majd a flashdrive-ot - ami még mindig a zsebemben lapul - csatlakoztatom a géphez.

Órákig ülök a komputer  előtt, és a város történetéről olvasok. Elképesztő, milyen eseménydús történelme van Chicagónak, és mi, akik ott lakunk, még csak nem is tudunk erről. Soha nem hallottam még a Szeles város kifejezést sem. Milyen jó lenne, ha most Tris itt lenne velem, és együtt olvashatnánk, de megígérem magamnak, hogy amint lehetőségem lesz rá, mindent el fogok neki mesélni.

Már elég késő van az operációs rendszer órája szerint, viszont nekem ekkor ugrik be a korábbi gondolat, ami a családfakutató szobában jutott az eszembe, mikor Tris felmenőinek nevét néztem. Edith…

Megkeresem a lakosok aktáit tartalmazó könyvtárban, és a P betűhöz hajtok, ahol meg is találom a keresett dokumentumot. Prior, Edith_GT.

Izgatottan nyitom meg az aktát, és arra számítok, hogy több tíz oldalnyi információt fogok találni azon a bizonyos videón látható nőről. Azonban csalódnom kell, ugyanis a fájl csak a legszükségesebb adatokat tartalmazza.

Eredeti név: Amanda Ritter
Genetikai státusz: géntiszta (GT)
Születési csoport: -
Választott csoport: Műveltek

A születési időnél pislognom kell párszor, mire rájövök, hogy a dátum, mikor ez az asszony a világra jött, nem is esik olyan távol a jelentől. Ötvenkét éve… De hiszen ez lehetetlen! Tisztán emlékszem, hogy Tris megemlítette nekem Caleb felfedezését, miszerint Edith több generációval korábban élt. Most akkor melyik adat helyes?

Halál időpontja: -

Még életben lenne? De hogyan, és ha így van, akkor miért nem tudunk róla semmit? Egyáltalán merre lehet? Ez a dokumentum több kérdést vetett fel, mint amennyi választ adott...

Vércsoport: AB
Családi állapot: özvegy
Utódok száma: 2

Lejjebb görgetek, ahol az Egyéb adatok szerepelnek.

A Genetikai Jóléti Hivatal korábbi vezetője. Saját kérésre helyezték át Chicago kísérleti telephelyre. Eltűnt személy, tartózkodási helye ismeretlen.

Ezek szerint életben van, viszont még a Hivatal sem tudja, hol lehet. Érdekes…

Utódok adatai:
#1 Név: titkosított

Pislogok. Miért kellett titkosítani Edith gyerekének nevét? Ennek semmi értelmét nem látom.

Genetikai státusz: géntiszta (GT)
Nem: Férfi
Vércsoport: AB

Erről a gyermekről nincs is több adat az aktában; se a születési adatait nem tüntették fel, sem pedig egyéb adatokat. Olyan, mintha ez a fiú csak papíron létezne, vagy el akarnák őt titkolni a világ elől. A másik gyereknek rögtön az adatait nézem, de róla több információ található itt.

Genetikai státusz: genetikailag sérült (GS)
Nem: Férfi
Születési csoport: Műveltek
Választott csoport: Önfeláldozók
Vércsoport: A

A születési idő is szerepel a dokumentumban, és meglepetésemre a halál időpontja is. Ami még inkább meglep, hogy a férfi csupán pár hónappal korábban halt meg.

Ekkor áll össze a kép. Műveltek közül jött, és az Önfeláldozókat választotta. Alig öt hónappal ezelőtt vesztette életét. És Prior… A pillantásom rögtön a nevére siklik.

#2 Név: Andrew Prior

Tris édesapja. Ha mindez igaz, és Andrew valóban Edith másodszülött fia, akkor meg van rá az esély, hogy Trisnek még él egy családtagja. A nagyanyja.

****

A hideg vízsugár felráz a félálomból, ahogy a zuhany alatt állok. Nem is tudom, meddig olvastam a város aktáit, csak az biztos, hogy ma reggel a számítógép előtt ébredtem fel, ismét. Viszont a laptopot becsomagoltam egy táskába, és magammal hoztam a hálóterembe, hogy később ne kelljen visszamennem a vezérlőterembe, így bárhol hozzáférhetek majd a feljegyzésekhez.

A reggelit elintéztem egy muffinnal, amit útközben bekaptam, de ez a zuhany most jól esik, akármennyire is hideg a víz, úgy érzem, pont erre van szükségem, hogy kissé felfrissüljek, mind testileg, mind lelkileg.

Úgy tíz perc után kezdek fázni, úgyhogy elzárom a csapot, majd megszárítkozom a puha törölközővel. Kissé didergek, miközben magamra kapom a ruháimat, ám közben feltűnik, hogy a pólóm az ágyamon maradt. Nagyot sóhajtok, mert egyáltalán nem szeretem magamat mutogatni, de mivel csak a piszkos felsőm van kéznél, ami pedig átázva hever a fürdő padlóján, úgy döntök, kivételesen kockáztatok, hiszen nem valószínű, hogy bárki is a hálóteremben lesz, mikor kilépek innen, de azért a vállamra dobom a nedves törölközőt.

A hálóban senki nincs, mikor benyitok, és már épp magamra kapnám a sötétkék pólót, mikor kivágódik az ajtó, és Christina ront be rajta, a tapintat legkisebb jele nélkül.

- Tobias, gyere gyorsan! Most! - lihegi, és már meg is ragadja a karomat, és az ajtó felé húz.

- Várj már egy kicsit, Christina! - szólalok meg kicsit szégyenlősen. - Legalább a pólómat felvehetném...

- Ó, bocsánat - motyogja, miközben meredten bámul rám. Vagyis a meztelen bőrömre, ami nagyon idegesít, különösen azért, mert eddig csak Tris látta a tetoválásomat. Ettől pedig, hogy most más néz úgy rám, mint aki fel akar falni a szemével, komolyan úgy érzem, mintha megcsalnám Trist, még ha erről szó sincs.

Gyorsan magamra kapom a pólóm, így akadályozva meg, hogy Christina tovább meressze rám a szemét, majd elindulok az ajtó felé.

- Most mi van? - kérdezem tőle, mert továbbra is tátott szájjal néz rám, mint aki ledermedt, de a hangom felrázza a merengésből.

- Bocsi, csak… - Nagyot nyel, mielőtt folytatná. - Kezdem érteni, mit eszik rajtad Tris ennyire…

- Komolyan ezt gondolod? - nevetem el magam tőlem szokatlanul. - Ettől azért remélem egy picit többet - mutatok magamra.

- Biztosan, ő nem felszínes, hogy csupán egy ilyen kinézetbe ennyire belehabarodjon. De ez a tetoválás… - füttyent.

- Eddig csak ő látta - vakarom meg a tarkómat zavaromban. - Nem lett volna szabad látnod.

- Akkor legközelebb hordj több ruhát - ölt rám nyelvet, majd ismét belekapaszkodik a karomba. - Na gyere, te hős szerelmes. Meglátogatjuk a hercegnőt.

Megtorpanok, miközben a szívem hevesebben kezd verni.

- Bemehetünk hozzá? - kérdem.

- Igen, pár perce beszéltem az orvossal, mikor jöttem ki Uriah szobájából. Azt mondta, most már elég stabil az állapota, és meglátogathatjuk.

- A fenébe, miért nem ezzel kezdted?

Most én húzom őt magam után, ahogy végigszáguldok a hotel előcsarnokán, majd tovább a kórház irányába. Úgy érzem, majd szétvet az erő, mintha a remény, hogy Tris jobban van, és fel fog épülni, feltöltene energiával.

Alig, hogy belépünk az ajtón, belebotlunk az egyik nővérbe, aki már ismer minket, és közli velünk, hogy Tris másik szobába került. Mutatja nekünk az utat egy másik folyosón keresztül, aztán magunkra hagy bennünket az ajtó előtt állva.

Gombóc van a torkomban, ahogy lenyomom a kilincset, és belököm az ajtót, de az nyomban eltűnik, amint belépek a szobába, mert nem az a látvány fogad, amire számítok; ahhoz hasonló, ahogy két napja láttam őt.

Ez a szoba sokkal melegebb légkörű, mint az a helyiség, ahol eddig feküdt; az nagyon rideg és szívfacsaró volt, tele zajjal. Itt azonban nincsenek csipogó gépek, mindenfelé futó csövek és vezetékek, se fertőtlenítő szag. A falak szép barackszínben pompáznak, az ajtóval szemben nagy ablak nyílik a havas tájra, a szélein csokoládébarna függöny lóg. Az egyik sarokban egy magas, szerteágazó, hatalmas levelű növény áll, a másikban pedig egy acélszürke szövetborítású kanapé.

Tris egy könnyű, sárga takaró alatt fekszik, haja lágyan terül el a párna huzatán. A feje enyhén oldalra van billenve, így olyan békésnek tűnik, mint aki csak egy szép álom fogja. Persze a kötések, amik még mindig a helyükön vannak, körbeölelve vékony testét, egészen mást jeleznek. Mégis, ahogy rápillantok, tudom, hogy most közelebb van hozzám, mint eddig.

Az ágyához húzok egy széket, és leülök, pillantásomat egy pillanatig sem szakítva el az arcáról. Sokáig nem is csinálok mást, csak nézem őt; megkönnyebbülten konstatálom, hogy visszatért egy kis szín az arcába, így az már nem olyan vészesen sápatag, mint volt. Az ajkait nézem, amik száraznak és repedezettnek tűnnek, én pedig legszívesebben odahajolnék, és addig csókolnám őket, ameddig újra életre nem kelnek az enyémek alatt.

Pár perc után az ujjaimat gyengéden végigfuttatom a karja finom bőrén, majd finoman cirógatni kezem a kézfejét a mutatóujjam hegyével. A kezén a bütykök még mindig lilás színűek, pedig már napok teltek el azóta, hogy bemosott a bátyjának. Az ujjai alá csúsztatom az enyémeket, és lassan felemelem őket a takaróról, és a számat a zúzódásokra nyomom, hátha a csókom eltünteti őket.

A fehér ruhája alól kivillan a tetoválása, ami elképesztő kontrasztban áll világos bőrével. A sok cső, meg mindenféle készülék eltűnt róla, csak az infúzió maradt meg, amelyen keresztül valami átlátszó folyadék folyik le lassan a karjába.

- Na, így már sokkal elviselhetőbben néz ki - szólal meg mellőlem Christina, ahogy Trishez lép, és finoman a füle mögé tűr egy kósza, mézszínű tincset. A szája sarka pedig felfelé húzódik, és egy kedves, mégis fájdalmas mosoly terül el az arcán, ahogy Tris füléhez hajol. - Gyerünk, Tris, fel kell ébredned. Úgy hiszem, meg kell ejtenünk egy csajos beszélgetést - mondja kaján vigyorral a képén, én pedig akaratlanul is elnevetem magam.

- Szerinted ettől majd fel akar ébredni? Jézusom, Christina! Hát te így ismered Trist? Szerintem pont annyi kedve lesz ehhez a “csajos beszélgetéshez”, mint mondjuk a vásárláshoz, szóval ha azt akarod, hogy magához térjen, ilyet szóba se hozz!

Mindkettőnkből akkor robban ki a nevetés, amikor az orvos belép az ajtón. El is hallgatunk rögtön, főleg, mert a doki kissé furán néz ránk, de végül elmosolyodik.

- Látom, már nem olyan szörnyű a helyzet, mint volt.

- Azt mondja meg maga - nézek rá válaszokban reménykedve. Napokig be sem engedett a kórházi szárnyba, és kibújt a kérdéseim elől, de most már igazán adhatna valami magyarázatot.

Az orvos összeráncolja a homlokát, és nagyot sóhajt. Barna hajába őszes szálak vegyülnek, a szeme alatt elmélyülnek a ráncok. Eddig annyira magam alatt voltam, hogy még a nevét sem kérdeztem meg, most viszont már bunkóság lenne megkérdezni. Szerencsére a köpenyére fel van varrva: Dr. Klayne.

- Az elmúlt néhány napban nem volt elég stabil Tris állapota ahhoz, hogy látogatókat engedjek be hozzá. Az összeomlást a hasüregben fellépett vérzés okozta, ami szívleálláshoz vezetett. Szerencsére sikerült stabilizálnunk az állapotát, és az azonnali műtéttel megszüntettük a belső vérzést. Ezután kellett egy kis idő, míg biztosak lehettünk abba, hogy nem lép fel újabb komplikáció, és az állapota stabil marad. A műtét után a vizsgálatok eredményei rohamos javulásnak indultak, így ma Tris el is hagyhatta az intenzív megfigyelésre kialakított kórtermet.

Szörnyű ezt az egészet végighallgatni, de valahogy mégis megkönnyebbülést hoznak a szavai.

- Rendbe fog jönni? - kérdezem reménykedve. Eddig minden olyan bizonytalan volt, most már valami biztosat akarok tudni.

- Ezt teljes bizonyossággal nem tudom kijelenteni, de szerencsére kis eséllyel szenvedett maradandó károsodást. Úgy vélem, bármikor magához térhet, csak idő kérdése.

A mázsás súly nagy része, ami eddig majd összeroppantotta a mellkasomat eltűnik. Úgy érzem, újra kapok levegőt, nem úgy, mint az elmúlt napok során. Eddig fel sem tűnt igazán, hogy a kétségbeesés ilyen súllyal telepedett rám, csak most, hogy már nem nehezedik rám.

A doki megereszt felénk egy mosolyt, majd magunkra hagy minket.

Egy ideig csendben ülünk a gondolatainkba meredve. Szórakozottan simogatom Tris kézfejét, ami a tenyeremben nyugszik. Már nem olyan hideg. Aztán Christina feláll mellőlem, és motyog valamit Uriah-ról, és kimegy a helyiségből. Nézem, ahogy becsukódik utána az ajtó, majd visszapillantok Trisre. Késztetést érzek rá, hogy beszéljek hozzá, de valahogy már maga az ötlet is furcsának tűnik. Hosszú percekig őrlődöm, hogy megszólaljak-e, aztán végül mégis kinyitom a számat, csak épp nem biztos, hogy a legmegfelelőbb mondat csúszik ki rajta.

- Emlékszel, hányszor kívántuk azt, hogy végre kettesben legyünk? Most csak magunk vagyunk, te mégsem vagy itt velem.

Nagyot sóhajtok, és emlékeztetem magam arra, amit az orvos mondott; fel fog ébredni. De olyan nehéz nézni, hogy itt fekszik magatehetetlenül. Annyira idegen ez tőle, mikor mindig tele van energiával.

- Hiányzol, remélem tudod.

A hangom nem több suttogásnál, és tudom, hogy valószínűleg nem hallja, mégis kimondom. Tényleg hiányzik: a hangja, az ölelése, a csókjai. Minden. Ettől pedig úgy érzem, egy csepp türelmem sem maradt, és legszívesebben megráznám, hogy nyissa ki végre a szemét, hogy végre újra a karjaimba zárhassam.

De ehelyett inkább tovább beszélek. Elmondom neki, hogy Christina mennyire aggódik érte, és a többiek is várják őt vissza. Uriah pedig magához tért, és kell valaki, aki helyrepofozza az amnéziás fejét.

- Annyi mindent el akarok mesélni neked - sóhajtok, közben az ujjaim szórakozottan simítanak végig a puha haján. - Rengeteg dolgot tudtam meg a városunkról, és alig várom, hogy ezeket neked is elmondhassam. Emellett van valami fontos, amit tudnod kell. De csak akkor fogom elmondani, ha felébredsz, Tris.

Elmerengek, és gondolatban összegyűjtöm, mi mindenről is fogok majd mesélni neki. Milyen volt Chicago a háború előtt; jó régen, mikor még igazából város sem volt. A kísérletekről is van még mit mondanom neki. Meg persze ott van a nagyanyja is…

Megrázom a fejem, mikor egy apró érintést érzek a kezemen. Lenézek, de nem látok semmit. Biztos vagyok benne, hogy csak képzelődtem. Ám ekkor ismét megérzem a finom mozdulatot, és most meg is pillantom, ahogy Tris vékony ujjai megmoccannak az enyémeken.

Mosoly terül szét az arcomon, ahogy felállok, és homlokon csókolom. Elhomályosul a látásom, de nem engedek a könnyeknek.

- Várlak, Tris. Várlak.

Következő fejezet >>

Szerző megjegyzése:
Na, elégedettek vagytok? Edith-ről még lesz szó később, talán még fel is fog bukkanni... Valamint végre talán Tris is visszaugrik a sztoriba. Remélem, tetszett nektek ez a fejezet, most egy picit több humor volt benne. A következő részig legyetek rosszak. Pussz ^^