Fanfic: A jövő kezdete - 14. fejezet

FIGYELEM! CSAK AZOK OLVASSÁK EL, AKIK OLVASTÁK A HŰSÉGEST!

Tegnap már elkészült, de csak ma volt időm átolvasni az új fejezetet. Remélem, ez is tetszeni fog nektek, mert ez az a fejezet, amit nagyon szerettem írni, és még nekem is tetszik, pedig elég kritikus vagyok magammal.
Itt szeretném megköszönni az előző fejezethez írt kommenteket, nagyon jó érzés volt olvasni őket. Igazán jól esik, hogy ennyire sokra tartjátok a történetem, és az írási képességeimet. Köszönöm! Továbbra is szívesen fogadok minden véleményt, ne fogjátok vissza magatokat!
A következő még nem tudom mikor fog jönni, mert még nem álltam neki, és most van pár novella ötletem is, de a hétvégére remélem sikerül alkotnom valamit. Na de jó olvasást ehhez a fejezethez!

14.

TOBIAS

Már a városban járunk, mikor felébredek. Az alkonyati fényben hatalmas toronyházak magasodnak körülöttünk, ahogy kinézek a ponyva egyik résén. Rögvest meg is borzongok a beáramló téli hidegtől, és szorosabbra fonom a karomat Tris körül.

Most nagy szükségem lenne rá, de mivel még nem tért magához, erősnek kell maradnom, nem omolhatok össze. Még nem.

Hamarosan megállunk, kipillantva a Grand Avenue-t látom. Amar a ponyvát félrehúzva felpattan hozzánk. 

- Éltek még? - kérdezi egy kissé erőltetett vigyorral az arcán.

- Ja, csak majd úgy kell legurítani innen, mint egy jégszobrot - jegyzi meg Uriah.

Most először hallom megszólalni, mióta elindultunk, és hálát adok az égnek, hogy legalább a humora egy része megmaradt, ha már az emlékei odavesztek.

- Majd megoldjuk - válaszolja Amar. - Most azt kéne eldöntenünk, hova menjünk.

Kell egy pillanat, mire rájövök, mire is gondol. Hiszen, hogy-hogy hova? Megbeszéltük, hogy visszajövünk a városba, és itt is vagyunk. Persze azt nem döntöttük el korábban, hogy amint visszajutunk Chicagóba, mihez fogunk kezdeni.

- Nem értem, ez miért lényeges - szólal meg Christina, aki a plató túlsó végében ül.

- Látszik, hogy közöd sincs a Műveltekhez - röhög fel Zeke.

- Na mintha neked lenne, Zeke - horkantok fel, erre persze mindenki felnevet.

- Megvan rá az esély, hogy a Kormány utánunk fog jönni - vázolja fel a tényállást Amar. - Nem kell rajta sokat gondolkodniuk, hova is léptünk meg.

Egy percig feszült csend telepedik közénk. Látom, ahogy Christina megborzong már csupán az üldözőink gondolatára.

- Legjobb lenne, ha visszamennénk a Bátrakhoz. Ott meg tudnánk védeni magunkat - mondja Zeke.

- Nem hinném, hogy jó ötlet lenne - szólal meg George. - Az az első hely, ahol keresnének minket. Azok után, hogy minden adatot töröltünk, a Hivatalban dolgozók emlékeivel együtt, nem tudom, honnan a fenéből tudnak mégis ilyen sokat rólunk, de tény, hogy tisztában vannak a kilétünkkel, különben nem az lett volna az első dolguk az érkezésük után, hogy Trishez berontsanak. Akkor viszont esélyes, hogy a várossal kapcsolatos információk is a birtokukban vannak, így könnyen lehet, hogy a Bátrakhoz is könnyen bejutnának, akár egy kisebb hadsereggel.

- Nincs más választásunk - sóhajt fel Hana, miközben a jobbjával megszorítja a nagyobbik fia vállát. - A városban még mindig a Bátrak központja a legbiztonságosabb hely. Máshol túl könnyen ránk találnának.

Vajon tényleg így van? Valóban biztonságosnak mondható az a föld alatti bázis, ami az elmúlt két évben ha nem is az otthonom, de a menedékem volt? Az biztos, hogy nem könnyű bejutni a Bátrakhoz, de nem is lehetetlen. Főleg annak, aki ismeri a központ felépítését. De biztonságos lehet egy olyan hely, ahol az emberek egymás torkának esnek, szórakozásból püfölik egymást, és sorozatosan emberek halnak meg? Kétlem. A Bátrak között nem csak az erőszak, de az árulás is mindig ott leselkedik a következő sarkon.

- Nem, van más hely is - szólalok meg. Minden szem rám szegeződik, amitől egy kissé kényelmetlenül érzem magam, főleg, mert Tris még mindig az ölemben fekszik.

- Akkor mégis mit javasolsz, Négyes? - néz rám felhúzott szemöldökkel Zeke. - A Barátságosakhoz vagy a csoportnélküliekhez rendezkedjünk be inkább?

- Egyikükhöz sem - rázom meg a fejem. - Az Önfeláldozókhoz kell mennünk.

Na erre a csapat fele elneveti magát, pedig nem viccnek szántam.

- Nem akarlak megsérteni, Tobias, de nem most az ideje, hogy a Szerencsétlenek között nosztalgiázz.

Szúrós szemmel nézek Christinára. Egyrészt azért, mert nem rajongok a Szerencsétlen titulusért, még ha jómagam is használtam a Bátrak között, de még élénken él az emlékezetemben, mikor énrám használták. A másik, amitől dühös lettem, hogy a valódi nevemen szólított, bár ez nem tudom, miért húzott fel, mikor a Hivatalban mindenki azt használta. Most mégis úgy érzem, jobb lenne, ha mindenki csak Négyesnek hívna. Különösen addig, amíg Tris nem fogja újra a nevemet mondani.

- Kik szerencsétlenek? Mi van? - kérdezi Uriah. Emlékek nélkül nem igazán értheti, miről is beszélünk.

- Majd később, Uri! - szól rá Zeke.

- Szó sincs se nosztalgiáról, sem honvágyról, vagy egyéb jelentéktelen dolgokról - közlöm haragosan. - Ott nagyobb biztonságban lennénk, mint a Bátrak központjában.

- Aztán hogyan? - kérdezi Zeke felháborodva, mintha a csoportját támadtam volna meg ezzel a kijelentésemmel. - A Szerencsétleneknek sem fegyvereik, sem egy épkézláb búvóhelyük sincs. Ott védtelenek lennénk.

Ebből is látszik, hogy a többi csoport mennyire alábecsüli az Önfeláldozókat. Csak a szürke ruhájukat, és az unalmas kinézetüket látják, semmi mást. Pedig sokukban hatalmas értékek rejlenek. Azt pedig jól tudom, hogyha ebben a városban segítségre szorulsz, az Önfeláldozóknál jobb helyen nem találnád azt meg.

- Ebben nincs igazad. Lehet, hogy nincsenek fegyvereik, és nem tudnak harcolni, viszont mindent megtesznek a másikért. Ők segíthetnek nekünk. És szerinted létezik jobb rejtekhely egy olyan városrésznél, ahol az összes ház pont ugyanúgy néz ki?

****

Nincs attól megalázóbb, mint hogy fiatal férfi létemre egy szál alsónadrágban hason kell feküdnöm, amíg ez a középkorú Önfeláldozó asszony összestoppolja a combomat. Nem is tudom, mitől lángol jobban az arcom: a fájdalomtól, a nő jelenlététől, vagy az alul öltözöttségem gondolatától.

Mrs. Black igyekszik óvatos lenni, de bármit csinál, nem kellemes, ahogy kiszedi a golyót a lábamból, ami belefúródott az izmomba. A fájdalom végigcikázik rajtam, és bele kell kapaszkodnom a kopott, szürke ágytakaróba. Lehet, más már üvöltene kínjában, de én túlságosan hozzá vagyok szokva a fájdalomhoz, bár ez az első eset, hogy lőtt sebet kaptam. Mikor elhagytuk a várost, a golyó csak súrolta a karomat, akkor szerencsém volt.

Valahogy úgy érzem, hálásnak kell lennem ezért a fájdalomért, mivel segít elszakítani a gondolataimat az elmúlt hetek eseményeitől. Ismerősként fogadom, és eszembe jut Tori, amikor a beavatásom alatt mazochistának nevezett. Talán az vagyok.

Ahogy a tűt a bőrömbe böki, elgondolkodom rajta, hogyan tudja ilyen erősen tartania magát ez az asszony. Elveszítette a családját ebben a városban, a harcokban. A fia a Barátságosaknál kötött ki, a férje meghalt az Önfeláldozók elleni támadásban. Egyedül a lánya maradt itt neki. Mégsem látszik megtörtnek, csupán mély szomorúság süt a szeméből.

- Nem találkoztatok esetleg a lányommal, Susannel? - kérdezi hirtelen, nekem pedig rá kell döbbennem, hogy tévedtem.

- Azt hittem, ő is itt van - krákogom monoton hangon. Kezd úrrá lenni rajtam a fáradtság. - A Barátságosaktól velünk jött a csoportnélküliekhez. Legutóbb pedig az Őszinték központjában láttuk a Hűségesek gyűlésén. A bátyával volt ott.

- A fiamat megölték a csoportnélküliek - feleli színtelen hangon, miközben tovább varrja a sebem. - A lányomról eddig semmit nem tudtam eddig, a támadás előtt láttam őt utoljára.

Elgondolkodom, vajon még hány ilyen ember van a városba, akinek a családját darabokra szakította ez az egész harc. Ki tudja hányan várják, hogy információt kapjanak a szeretteikről.

- Hallott valamit arról, mi történt a városban? - kérdezi Christina. - Azt tudjuk, hogy a csoportnélküliek és a Hűségesek békét kötöttek, és Evelyn végleg elhagyta a várost, de azóta semmiről nem tudunk.

Pontosabban azóta, hogy Amar és George tönkretették a kamerarendszert, és én inkább Trisért aggódtam, mint Chicagóért...

- Sokat mi sem tudunk - mondja. - Annyi bizonyos, hogy Johanna Reyes a Barátságosaktól, ő vette át az irányítást, bár eddig még semmit nem tett azon kívül, hogy kihirdette a szavazást, amiben eldönthetjük, hogy visszaálljon-e a csoportrendszer.

- Megvolt már a szavazás? - kérdem tőle.

- Még nem, jövő héten lenne, bár a véleményem szerint felesleges. Az emberek nagy többsége szabadulni akar, elegük van a csoportokból.

- Nem csoda azok után, amik történtek - mondja Christina.

Most csak ő van itt. Amar és George elvitték a furgont, amivel idejöttünk, hogy valamelyik út szélén otthagyják. Azt mondták, megkeresik Johannát, bár akkor még nem tudtuk, hogy ő vezeti most a várost. Hana, Zeke és Uriah egy másik szürke házba kerültek, miután Mrs. Black és pár másik Önfeláldozó asszony - akiket látásból felismertem gyerekkoromból - a segítségünkre siettek az érkezésünk után.

Mi egy másik üressé vált házban kaptunk helyet. Épp olyan, mint amilyen az apám háza volt. Az elrendezésük is megegyezik, mivel itt is két hálószoba van: egy nagyobb, benne franciaággyal, és egy kisebb, ami pont olyan, mint a régi szobám.

Ebben a kisebb szobában fekszem most a kemény ágyon. Christina az ajtó mellett a falnak támaszkodik összefont karral, Mrs. Black az ágy melletti széken ül, és vastag kötszerrel vonja be a combomat.

- Christina, hoznál egy pohár vizet és egy fájdalomcsillapítót? Lent találod a konyhában a jobb oldali szekrény felső polcán a gyógyszeres dobozt. Egy barna kis üveg az, narancssárga pirulák vannak benne.

- Persze.

- Ne! - kiáltok fel, és megpróbálok feltápászkodni az ágyról, de Mrs. Black gyengéd, mégis erős keze visszanyom a matracra.

- Ez nem vita tárgya, Tobias - mondja szigorúan. Megint a nevem. Azt hiszem ez még rosszabb, hogy a régi csoportom egy tagja mondja ki, mint hogy a Bátrak, mivel ők azt a különc gyereket látják, aki kilógott a sorból.

- Semmi szükségem rá. Jól vagyok…

- Fájdalmaid vannak, sok vért veszítettél, szóval egyáltalán nem vagy jól. Christina, légyszíves…

Christina leszalad a lépcsőn, majd fél perc múlva már vissza is tér, a kezében a pohárral meg a barna üvegcsével.

Hiába is ellenkeznék, tudom, hogy Mrs. Black nem tágítana, amíg be nem veszem a gyógyszert, így morcosan tűröm, ahogy belém diktálja az apró pirulát.

- Most pedig pihenni fogsz - utasít, miközben egy bolyhos sötétszürke takarót vesz ki a sarokban álló szekrényből, és rám teríti. Erről a gesztusról akaratlanul is eszembe jut, amikor az anyám esténként betakart.

A fáradtság váratlanul tör rám, és úgy érzem, menten leragadnak a szemhéjaim. Bár nem kéne meglepődnöm: nem is tudom, mikor aludtam utoljára pár óránál többet, ráadásul ennek a napnak az eseményei teljesen kimerítettek. A szemem akaratlanul is lecsukódik, pedig nem lenne szabad elaludnom. Mi van akkor, ha ránk támadnak, vagy ha Trisnek szüksége lesz rám?

Váratlanul egy kéz simít végig a hajamon. Összerezzenek, és felpattan a szemem, de csak Mrs. Black szomorkás mosolyát látom.

- Aludj - mondja, majd kimegy a szobából, és behajtja maga mögött az ajtót, de még hallom, ahogy a folyosón Christinával beszél.

- Neked is pihenned kéne.

- Nem lehet, Tris mellett kell maradnom - hallom Christina hangját.

- Majd én figyelek rá.

- Köszönöm, de már épp eleget tett értünk. Én vagyok a barátja, nekem kell vele lennem.

Igazán hálás vagyok, amiért Christina ezt mondja. Nem akarom, hogy Tris egyedül legyen. A fenébe is, nekem kéne az ágya mellette ülnöm! Ha nem lennék ilyen fáradt…

Egy ideig csend van, gondolom Christina elérte, amit akart.

- Igazságtalan ez a világ, hogy ilyen fiatalon ennyi mindenen kellett keresztülmennetek - szólal meg kis idő után Mrs. Black. - De hálát adok az égnek, hogy ti itt vagytok, hogy éltek.

A hangja elcsuklik, ha jól hallom. Biztosan Robertre gondol, aki már nem lehet itt.

- Tudod, Priorék a szomszédaim voltak. Sosem volt egy rossz gondolatom sem róluk, nagyon kedvesek voltak. Mindig erőseknek látszottak, pedig két kisgyerekkel nem könnyű, nekem elhiheted. Úgy hiszem, a barátaim voltak. A gyerekeim pedig az ő gyerekeiknek a barátai. Most mégis egyikőnk családja sem létezik már. - Nagyot sóhajt, mielőtt folytatná. - Nagyon sok mindent elveszítettünk ebben a háborúskodásban. Nem jó dolog egyedül maradni. - A hangja suttogássá halkul, és csak éppen hogy hallom az ajtón keresztül. - Néha azt kívánom, bárcsak én is velük lennék. De örülök neki, hogy legalább Beatrice köztünk van.

A hangok megszűnnek, én pedig csak Trisre tudok gondolni. Istenem, mennyire egyedül fogja érezni magát! Mikor meghaltak a szülei, még ott volt neki Caleb. Aztán mikor a bátyja árulóvá vált, még inkább egyedül maradt. Most viszont Caleb is halott, így Tris végérvényesen elveszítette a családját. Igaz, lehet a nagyanyja él, de ez egyenlőre nem biztos. Még ha meg is találjuk, számára csupán egy idegen lesz.

Egyre inkább magával ránt az álmosság, ahogy a gyógyszer hatni kezd. Még mielőtt elaludnék, eszembe jut, mit mondtam Trisnek apám régi házában, miután megszöktünk a Műveltektől. Megígértem neki, hogy én leszek a családja. Nem fogom megszegni az ígéretemet.

****

Mikor felébredek, ragyogó napfény árad be az ablakon. Hunyorogva tekintek körbe a szobában, de egyedül vagyok. Jó pár órát aludhattam, mégis úgy érzem, hogy csak most hunytam le a szemem.

A kis éjjeliszekrényen megpillantok egy tál zabpelyhet. Rögtön megkordul a gyomrom; fogalmam sincs, mikor ettem legutóbb. Feltápászkodom, és az ágy szélére csúszom, meztelen talpam a hideg padlóra simul. A combom tompán lüktet, és nem hiszem, hogy jó ötlet volt, hogy felültem, de nem érdekel túlzottan, mivel borzasztó éhes vagyok.

A kezembe veszem az egyszerű tálat, és kanalazni kezdem a pelyhet. Nem igazán érezem az ízét, de mintha lenne benne valami gyümölcsös aroma, és talán fahéj. Már egy ideje a szekrényen állhatott, mert az egész teljesen elázott a tejben.

Miután kiürül a tál, lassan talpra állok, bár rögvest meg kell kapaszkodnom a ruhásszekrény szélében, ahogy belehasít a fájdalom a sérült lábamba, és úgy érzem, menten összecsuklik alattam.

Kibotorkálok az ajtón, át a fürdőbe. Legszívesebben lezuhanyoznék, de a sebemnek nem tenne jót a víz, és váltás ruhát se találok, de valahogy nem is érzek magamban annyi erőt, hogy tiszta öltözetet keressek a házban. Inkább megnyitom a mosdókagyló csapját, és megmosom az arcomat. Örülök neki, hogy legalább itt nincs tükör, mert biztos nyúzottan festhetek.

Ekkor tűnik fel, hogy ugyanaz a piszkos póló és boxeralsó van rajtam, mint tegnap. Nagyot sóhajtok, majd visszasántikálok a szobába, de sehol nem találom a nadrágomat. Remek…

A földszintről Christina hangját hallom, biztosan Mrs. Blackkel beszélget. Semmi kedvem az esti fiaskó után a szemük elé kerülni. El kell ismernem, elég gyerekesen viselkedtem, viszont ezt nem akarom sem a kimerültség, sem a fájdalom számlájára írni, pedig lehet, hogy mindegyiknek köze volt hozzá.

Így hát messze elkerülöm még a lépcsőt is, és inkább a nagyobbik szoba felé veszem az irányt. Nem nehéz magam előtt látnom a szüleim hálószobáját, ahova nagy ritkán, még kisgyermekként bepillantást nyertem, de inkább elhessegetem az emléket, és benyitok.

A franciaágyak sem valami szélesek egy Önfeláldozó házban, mégis azt kell mondanom, hogy Tris szinte elveszik benne, mintha számára ez a fekhely hatalmas lenne. Ugyanolyan békésen fekszik a szürke ágynemű között, mint ahogy azt hetek óta teszi.

Mellé lépkedek, egyik kezemet a combom külső felére tapasztom, mintha így könnyebb lenne a járás. Leülök az ágy szélére, kezemmel gyengéden végigsimítok a karján, miközben tekintetem az arcát fürkészi. Ha akarnám sem lennék képes elszakítani róla a pillantásom. Még mikor ilyen rossz bőrben van, akkor is a vonásai mágnesként hatnak rám.

Hamar beugranak a doki utasításai, így aztán felállok, hogy tegyem a dolgom. A Hivatalból elhozott táska után nyúlok, ami az ágy végében fekszik. Előhúzom belőle az infúziós tasakot, és bekötöm, ahogy Dr. Klayne mutatta. A zacskót más megoldás nem lévén az éjjeliszekrény felett lévő ablak kilincsére bújtatom rá, hogy megfelelően tudjon lecsorogni a folyadék a vékony csövön keresztül Tris karjába.

Végigfuttatom az ujjaimat a szőke fürtökön, ahogy az ágyhoz húzom a szobában lévő széket. A táskából előveszem a tiszta kötszeres csomagokat, és a gyógykenőcsöt, amit az orvos gondosan bepakolt a táskába.

A karján lévő sebbel kezdem. Óvatosan fejtem le a kötést, igyekszem minden figyelmemet a műveletre összpontosítani, hogy a finom bőre még véletlenül se terelje el a gondolataimat. Nagyot nyelek, mikor az utolsó réteg géz is lekerül a karjáról, felfedve a sebet, amit a golyó okozott. Még nem láttam ezelőtt, és tartottam tőle, hogy nagyon csúnya lesz, de már gyógyuló félben van: a seb tetejét sötétvörös var borítja, bár körülötte a bőr még elég piros. Egy darab gézcsomót a kenőcsbe mártok, és finoman bekenem vele a sebet. Elég kellemetlen szaga van; erősen fűszeres, ami facsarja az orrom. Kinyitom az egyik csomag kötszert, és feszesre húzom a karján, de nem annyira, hogy elszorítsa a vérkeringését.

A hasán lévő seb már macerásabb. A golyó a bordái alatt hatolt be a jobb oldalon, ahol könnyen áttört a szöveteken, ezért a hátán is le kell kezelnem a sebesülést. Ez viszont nem gyógyul olyan szépen, mint a karján lévő. A varrat szélén váladék csillog, így először fertőtlenítőszerrel kenem át (ami szintén van a táskában), majd ezután viszem fel rá a kenőcsöt. Az egész művelet nem valami könnyű, mert óvatosan az oldalára kell fordítanom Trist, hogy a hátához is hozzáférjek.

Elhelyezem a kötszert, majd visszafordítom Tris testét, a géz pedig szépen rásimul a sebre. Áthúzom a hasára, és megfeszítem az anyagot. Ekkor váratlan dolog történik, amitől nagyot dobban a szívem, bár kissé meg is rémülök.

A teste hirtelen összerándul, és egy halk nyögést hallat. Felkapom a fejem, és Tris szürkéskék íriszével találom szemben magam. A szeme csak épp hogy van nyitva, de ez nekem mégis rengeteget jelent. Magához tért. Végre magához tért!

Az arcáról zavarodottságot és fájdalmat olvasok le, az ajkait összeszorítja, a hasizma megfeszül a fájdalom hatására. Elönt az aggodalom, hogy esetleg ettől felszakadnak a varratai, így a tenyeremet a hasa bal felére simítom, finoman leszorítva az ágyhoz.

- Nyugalom - szólalok meg, és halványan rámosolygok. Csak úgy iszom a tekintetét, amelyre annyit szomjaztam. - Mindjárt jobb lesz.

Eltart pár percig, mire sikerül körbetekernem, és ismét az arcára figyelhetek. A szeme csukva van, de látszik, ahogy összeszorítja a szemhéjait, és a fogai az ajkába mélyednek, miközben hevesen szedi a levegőt.

- Tris… - súgom a nevét. Olyan jó újra kimondani.

Ismét rám pillant, a tekintete ködös, és csak nagy nehezen sikerül az arcomra fókuszálnia. Lassan felemeli a sérült kezét, és felém nyúl, de az egész karja remeg.

Megsimogatom a kézfejét, majd visszafektetem a takaróra. Felkelek a székről, és az ágy másik feléhez vánszorgok, aztán bebújok a könnyű takaró alá. Eddig fel sem tűnt, hogy fázom, bár nem csoda, mikor elég lengén vagyok felöltözve, és a hideg tél az Önfeláldozóknál mindig fagyosabbnak hat.

Tris felém fordítja a fejét. Kinyúlok felé, és végigsimítok az arcán. Mosolyog, visszamosolygok rá. A mellkasom összeszorul, de ezúttal az örömtől, és erősnek kell lennem, hogy ne engedjek a könnyeknek. Leírhatatlanul boldog vagyok, hogy láthatom a gyönyörű szemeit. Az ő arcán egy kósza könnycsepp gördül le, amit az ujjaim sebtében el is morzsolnak.

- Tobias… - A hangja erőtlen, és csupán suttogás, mégis a legcsodálatosabb hang a világon, amit végre ismét hallhatok. A nevem csupán az ő ajkain cseng helyesen.

Közelebb húzódom hozzá, vonz a testének melege. Megcirógatom a kulcscsontját, miközben az egyik karommal átölelem, és a vállára hajtom a fejemet.

- Itt vagyok, Tris. Itt vagyok.

- Szeretlek - motyogja, nekem pedig mosolyra szalad a szám.

- Tudom. Én is szeretlek téged.

Belélegzem a bőrének finom, édeskés illatát, bár a megszokott Tris-illat helyett, most a gyógyszerek, a fertőtlenítők kellemetlen aromáját is érzem rajta, de még mindig a háttérben ott az ő illata.

Felemelem a fejem és rápillantok, de már mélyen alszik. Eddig békésnek találtam az arcát, amíg eszméletlen volt, most viszont rá kell döbbenjek, az igazi béke csak most sugárzik róla.

Csókot lehelek a hűvös homlokára. A pillantásom az ajkára téved, amelynek látványa megmelengeti a szívem. Egy apró mosollyal a szája szélén aludt el.

Következő fejezet >>

Szerző megjegyzése:
És igen! Tris végre felébredt! Mit szóltok? Váratlan volt? Remélem igen! Már jó pár hete megvolt a fejemben ez a rész, és jó volt végre leírni! De ezután jönnek majd csak a bonyodalmak, de azért még lesz pár nyugisabb rész. A folytatásik pussz nektek ^^