Fanfic: A jövő kezdete - 21. fejezet

FIGYELEM! CSAK AZOK OLVASSÁK EL, AKIK OLVASTÁK A HŰSÉGEST!

Elnézést, hogy ilyen későn sikerült csak hoznom az új fejezetet. Ez a fránya megfázás kikészített. De most itt van, és fogadjátok ezt egyfajta utókarácsonyi ajándékként, ami most viszonylag hosszúra sikerült. És olvassátok el a fejezet végén a mondandómat. Valamint ne felejtsétek el megosztani velem is a gondolataitokat.
Jó olvasást!

21.

TRIS

Mintha a vér megfagyna az ereimben, ahogy a dörrenés visszhangja a fülemben cseng a hirtelen támadt, kísérteties csendben. Rémülten kapkodok levegő után, miközben a szívem olyannyira hevesen ver, hogy szabályosan fáj tőle a mellkasom.

Fogalmam sincs, mi történik körülöttem, de nem is igazán érdekel jelen pillanatban, csak jussak el Tobiashoz. Tudom, hogy igazából csak pár méterre fekszik tőlem, mégis szinte áthatolhatatlannak tűnik a távolság kettőnk között.

Valami csoda folytán sikerül négykézlábra tápászkodnom, csak azért, hogy a következő másodpercben kemény bakancsok taszítsanak vissza a földre, és vasmarkok tartsanak ott. Hiába kapálózom, és vetem be minden erőtartalékomat, hogy végre elengedjenek, semmi sem használ.

- Elég! - hangzik egy erős kiáltás a hátam mögül. - Engedjék el őket! Azonnal!

Ismerős a hang, az biztos, de jelenleg annyira zaklatott vagyok, hogy képtelen vagyok felidézni, kihez tartozik. Viszont legnagyobb meglepetésemre a durva kezek eltűntek a vállamról, és már egy kemény cipőorr se fúródik a bordáim közé.

Fáj a könyököm, ahogy végigkúszok a kemény aszfalton, de most már csak négykézlábra sem tudok állni. Mindenem remeg és fáj.

Nyirkos a tenyere, ahogy a kezeim közé fogom. Fél pillanatig a pánik kerülget, mikor meglátom a csukott szemhéjait, de kissé megnyugszom, amint észreveszem, milyen hevesen szedi a levegőt.

- Tobias... - mondom halkan, miközben megszorítom a kezét.

A sírás kerülget. Nagyon utálom, amiért gyengének kell lennem, de most még csak a keménység látszatát sem tudom magamra ölteni. Túlságosan megtörtnek érzem magam ahhoz, hogy erősnek tűnjek. Egyre csak azt ismételgetem magamban, hogy mivel érdemeltük ezt ki, hogy mindig történjen velünk valami szörnyűség.

- Sajnálom...

Összerezzenek, ahogy meghallom a hangját, de amint a pillantásom találkozik a mélykék íriszekkel, megkönnyebbülök. Egy könnycsepp gördül le az arcomon.

- Nem tudtalak megvédeni. Annyira sajnálom, Tris... - Nem emlékszem, mikor hallottam Tobiast ennyire elesettnek és sebezhetőnek. Talán soha korábban, most viszont belesajdul a szívem, ahogy a könnyek csillogását figyelem a szemében.

Nem tudok válaszolni, csak a fejemet rázom. Hiszen nem az ő hibája. Nekem kéne elég szívósnak lennem, hogy megvédjem magamat. De nem, még erre sem vagyok képes... Gyenge vagyok, aki mások segítségére szorul, mikor igenis neki kellene állnia a sarat. És ahogy elnézem most a fájdalomtól eltorzult, és az ütésektől puffadt, véres arcát, bűnösnek érzem magam. 

A vállára hajtom a fejem, és utat engedek a könnyeimnek. A testem és a lelkem is sajog, és sem a szédülés, sem a hányinger nem akar csillapodni. Az egyetlen, amire képes vagyok, hogy beletemetkezem a kabátja puha anyagába.

Mintha mindent kikapcsoltak volna. A következő, amire felfigyelek, hogy erős kezek rázzák a testem, és valaki más az arcomat pofozgatja. A földön fekszem a kemény, hideg aszfalton. Tobias aggódó arcát látom magam előtt, mellettem pedig Christina áll, vagyis inkább térdel, a kezét az arcomon tartva kétségbeesett pillantással néz rám.

- Mi történt? - kérdezem értetlenül, mivel fogalmam sincs, hogy kerültem a földre, és miért néznek rám így. Közben Amar, George és Zeke, sőt még Uriah is feltűnik Christina mögött. 

Most látom Uriah-t azóta, hogy magához tért, és elszomorít az, hogy mennyire látszik rajta az emlékei elvesztése. Mintha nem is ugyanaz a fiú lenne, akit a Bátraknál megismertem, és nagyon valószínű, hogy így is van. Nem látom rajta azt a csintalan vigyort és azt a lazaságot, se a jókedv szikráját, ami nélkül Uriah-t el se tudtam volna képzelni. Most mégis itt áll pár lépésnyire tőlem komor kifejezéssel az arcán. De legalább életben van. Hiszen még mielőtt meglőttek volna, biztos voltam benne, hogy sosem fog magához térni.

Végignézek a barátaim arcán. Ezek szerint mindenki itt van.

- Egyszer csak összeestél - mondja Tobias, miközben kutakodó pillantással méreget.

- Jól vagy? Nagyon sápadt az arcod... - néz rám Christina.

Határozottan nem vagyok jól, főleg hogy az előbb ájultam el ezek szerint, de azért bólintok, és nagy nehezen ülő helyzetbe tornászom magam. Azonban ha Christina nem karolná át a vállam, megint eldőlnék.

- Biztos minden rendben?

- Igen, csak kicsit szédülök, ez minden... - Talán, ha nem veszek tudomást a fájdalomról és az émelygésről, akkor elmúlnak.

- Elég csúnyán beverted a fejed - szólal meg Amar. - Meg kéne, hogy nézzen egy orvos. Mindkettőtöket. - siklik Tobiasra a pillantása.

Tiltakozni akarok, hogy semmi szükség nincs rá, hogy valami orvos vizsgálgasson, mikor a fejem Christina vállára bukik, és minden elsötétül.

****

Lassan kezd kitisztulni körülöttem a világ, ahogy a tompa hangok elérnek hozzám. Az oldalamon fekszem, a fejem valaki ölében nyugszik, és az illető a hajamat simogatja. Kinyitom a szemem, de beletelik néhány pillanatba, mire nem csak homályos foltokból áll a világ.

Egy tágas termet látok magam előtt, hatalmas ablakokkal, amiken túl a szürke égboltot pillantom meg. Az egész helyiség furcsán nyomasztó, talán a hideg színek teszik, bár sok fehér berendezést is látok. Lehet inkább a teremben uralkodó feszültségtől érzem ezt a nyomasztó érzést, amin a hasogató fejem se sokat segít.

Körbepásztázom a helyet a tekintetemmel. Tőlem jobbra Tobias fekszik egy heverőn, mellette egy kék köpenyes fickó ül egy széken, és épp összevarrja a sebet Tobias homlokán. A heverő mellett Zeke áll a falnak támaszkodva, az oldalán Uriah ácsorog zavart kifejezéssel az arcán. Látszik rajta, hogy kényelmetlenül érzi magát, hiszen nem ismer bennünket, se a szituációt, amiben vagyunk.

Velem szemben egy nagy íróasztal mögött Johanna áll, a kezei a asztal lapjára simulnak, miközben az asszony, akit korábban egy nyugodt és kedves nőnek ismertem meg, most dühtől eltorzult arccal kiabál az előtte állókkal. Három, sárga-szürke ruhás alak áll a helyiség közepén: egy nő és két férfi. Az egyik fickóban felismerem azt, aki belém rúgott, mikor a földön hevertem. Johanna mellett két fegyveres őr áll a Bátrak öltözékében.

Beletelik néhány percbe mire összeszedem magam, és értem is, miről beszélnek.

- Egyszerűen képtelen vagyok elhinni, hogy maguk ennyire civilizálatlanok - forrong a düh Johanna hangjában, a szeme pedig szinte szikrákat szór. - Minket kezeltek úgy, mint kísérleti nyulakat, emberszámba se vették az itt élőket. Annyira el vannak telve maguktól és a tökéletes kis Kormányuktól, hogy azt sem tudják, hogyan működik egy társadalom! Mert nem így, ahogy azt maguk elképzelik.

Látom a Kormány emberein, hogy nagyon mondanának valamit, de Johanna tekintélye és haragja beléjük folytja a szót. Így aztán csak meredt arccal bámulják a korábbi Barátságos nőt.

- Maguknál ez tényleg így működik, hogyha valaki megsérti a törvényeiket, aki ráadásul nem is a maguk hatáskörébe tartozik, akkor mérföldeken keresztül egy hadsereggel üldözik az illetőt, és addig ütik-verik, amíg eszméletlenül esik össze, hogy aztán elhurcolják? Maguk szerint így működik az igazságszolgáltatás? Nem tudom, ki küldte ide magukat, de ha a főnökük szerint így kell eljárni ilyen esetben, akkor nagyon el van tévelyedve.

Összerándul a testem a fájdalomtól, de úgy érzem, muszáj legalább felülnöm, mikor én is érintett vagyok a beszélgetésben. De egy kéz visszatart, amikor fel akarok tápászkodni.

- Nyugalom, Tris - hallom Christina hangját közvetlen közelről. - Maradj csak fekve...

- Nem, jól vagyok... - erősködöm, és addig fészkelődök, míg nagy nehezen sikerül felülnöm.

- Nekem nem úgy tűnik... - böki meg az oldalam, de nem tulajdonítok neki különösebb jelentőséget, inkább visszafordítom a figyelmemet a beszélgetésre, ami előtte zajlik.

Johanna arca egyre vörösebb az indulattól, ahogy szitkokat szór az ellenség fejére.

- Felháborító, amit magukról képzelnek. Illetéktelenül lépték át a város határát. Megfélemlítették a lakosságot, és jogtalanul bántalmazták a városunk polgárait...

- Szó sincs itt semmi jogtalanságról - szól közbe a nagyképű fickó, gonosz mosollyal a szája szélén. - Mivel ez a város a Kormány fennhatósága alá tartozik, a polgáraival egyetemben, így jogunk van itt tartózkodni. Ami pedig a jogtalan bántalmazást illeti... Nem hagyhatjuk, hogy olyan bűnözők járjanak szabadon, akik több száz ember életét, és sok éves munkáját tették tönkre.

A szeme sarkából rám pillant, a pillantása gyűlölettől izzik. Látom rajta, hogy legszívesebben már az épület előtt végzett volna velem. Egyre biztosabb vagyok benne, hogy a vezetőjük élve akart minket. Csak tudnám miért, mikor egy pillanat alatt elvehették volna az életünket.

- Nem hinném, hogy a drágalátos Kormányuknak bármi joguk is lenne ahhoz, hogy így döntsenek arról, hogy ki mit érdemel meg.

- És ön szerint, Ms. Reyes, ezeknek a kölyköknek volt joguk ahhoz, hogy több száz férfinak és nőnek vegyék el az emlékeit?

Tudom, hogy részben igaza van. Nekünk éppen úgy nem volt jogunk ahhoz, hogy így zárjuk le a Hivatal működését, ahogy nekik sem lenne joguk csak úgy magukkal rángatni minket, és minden bizonnyal később kivégezni. Viszont ez nem ilyen egyszerű. Ebben a játékban nincs fekete és fehér.

Nagyon erőtlen vagyok, és úgy érzem, semmivel sem vagyok jobban, mint azelőtt, hogy elveszítettem volna az eszméletemet, de mégis gyűjtök annyi erőt, hogy talpra álljak. Christina persze rögvest belém karol, és vissza akar rántani a heverőre, ahol eddig feküdtem, de megvetem a lábam, és nem hagyom neki.

- Tris... - szólít meg lágyan, mégis hallom a szigorúságot a hangjában.

Csak a fejemet rázom, és eltökélten tekintek Johannára, mielőtt megszólalnék.

- Nem értem - szólalok meg rekedt hangon -, hogy van pofájuk ahhoz, hogy azzal jöjjenek itt, hogy kinek mihez volt joga.

Mindenki felém fordul, meglepetés tükröződik az arcukon. Gondolom, nem hitték volna, hogy az a lány, aki pár perce még kiütve feküdt, egyszer csak felkel, és kinyitja a száját, hogy vádló hangon rázúdítsa a benne felgyülemlett keserűséget.

- A Hivataluknak mitől lett volna joga nem száz, hanem több százezer ember emlékeit törölni? Csak mert nem voltunk többek a számukra a város falain belülre zárt patkányoknál, akiken kedvükre kísérletezhettek? Ezek az emberek itt sosem számítottak annak, amik: embernek. Csupán géneknek. Mindenkinek csak a DNS-e számított.

Láthatólag mindenkit megdöbbentenek a szavaim, mert tátott szájjal bámulnak rám. Kivéve persze a fickót, aki még inkább gyűlölködve néz rám.

- Magukat sosem érdekelte, hogy mi is érző lények vagyunk. Mindenkinek van családja, vannak szerettei, barátai, akiket nem akar elveszíteni. Az átkozott Hivataluk mégis nem egyszer törölt ki rengeteg életet. Genetikailag sérültek vagy tiszták, mit számít? Akinek tökéletesek a génjei az épp úgy lehet egy szemétláda, mint akinek maguk szerint baj van a DNS-vel. Ez a maguk tudománya, ahol csak jó és csak rossz van. De amit csinálnak, az sosem lehet rossz, ugye?

- Halvány fogalmad sincs arról, miről beszélsz, kislány - szakít félbe a pasas, de nem hagyom magam.

- Szóval nekem nincs fogalmam? Például miről? Hogy azért, mert az Önfeláldozók nyilvánosságra akarták hozni azt a videót, amit megjegyzem, maguk adtak oda nekik, és ez nem tetszett a drágalátos Hivatalnak, egyszerűbb volt emberi beszéd helyett megalkotni egy szérumot, ami ártatlan embereket kényszerít arra, hogy ártatlanokat gyilkoljanak le. El kell ismernem, maguk elég sajátosan intézik a konfliktusokat.

Erre a férfi felröhög, és egy lépést tesz felém, de rögvest megtorpan, amint a két Bátor rászegezi a fegyverét. De ez nem akadályozza meg őt abban, hogy kinyissa a száját.

- Te is csak olyan vagy, mint minden más bűnöző. Mást akarsz befeketíteni, csakhogy megúszd a dolgot. Az ilyen kis rohadékok úgy el vannak telve maguktól, hogy szerintük ők semmi rosszat sem tettek, sőt, ők az igazi hősök, akik jól elintézték a csúnya rosszfiúkat. Hát közölnöm kell veled, kislány, hogy ez nem egy tündérmese.

Keserűen felnevetek. Bár legszívesebben nekiugranék a fickónak, amiért ilyen lekezelően beszél velem, de mivel alig állok a lábamon, erről most le kell mondanom. Viszont a harag így is süt a hangomból.

- Azt hiszik, hogy annyira jól esik a tudat, hogy az én döntésem miatt kell embereknek úgy tovább élniük az életüket, hogy a saját nevükben sem biztosak? Hát rohadtul nem! De vagy ők vagy mi. Én megpróbáltam békés úton elsimítani ezt az egészet, de nem lehetett. Köszönjék meg Davidnek, amiért annyira ragaszkodott az átkozott elveihez. Ez viszont az én városom, és nekem ezeket az embereket kell megvédenem. A testvérem az életét áldozta azért, hogy az itt lakók biztonságban legyenek, ezért aztán nem érdekel, én akkor is megvédem őket!

Még engem is meglepnek a szavaim, és elsápadok attól, mi is csúszott ki a számon. Nagyon úgy hangzott, mintha tényleg valami szuperhősnek tartanám magam, aki a város lakóit védelmezi. De nem csak ez szűrődhetett le a szavaimból.

A pillantásomat Tobias felé kapom, aki megdöbbenve néz rám, a szemeiből megbántottságot és aggodalmat olvasok ki. Remek, mire nagy nehezen meggyőztem, hogy eszem ágában sincs meghalni, az imént épp az ellenkezőjéről tettem tanúbizonyságot ezekkel a szavakkal.

A szemébe nézek, és megrázom a fejem, hogy nem úgy gondoltam, de szerintem nem érti, mire akarok ezzel utalni, mert továbbra is ugyanúgy néz rám. Viszont azt sikeresen elértem, hogy ismét megszédüljek. Még szerencse, hogy Christina szorosan tart, és most már nem ellenkezem, amikor lehúz a heverőre.

Muszáj mélyeket lélegeznem, hogy legyűrjem a hányingert, de a testemen végigfutó remegésnek nem tudok parancsolni.

- Azt hiszem, lezártnak tekinthetjük az ügyet - töri meg Johanna a csendet. - Mivel a fiatalokat én küldtem ki, az én megbízásomat teljesítették, és csak azt tették, amit helyesnek véltek a városunk védelmében, nincs miért felelősségre vonni őket. Magukat annál inkább lehetne...

- Nem érti - szólal meg ismét a pökhendi fickó. Csoda is lenne, ha egyszer nem szakítaná félbe a másikat. - Nélkülük nem megyünk el innen.

A hangja fenyegetően cseng a teremben, ami nem csak nekem tűnik fel, hanem a két Bátor férfinak is Johanna mellett, mert rögtön emelik is a fegyvereiket.

- Szerintem maguk nem értik a helyzetet - feleli Johanna kissé lenézően. - Innen senkit sem fognak elvinni, azt garantálom. És nem akarom magukat többet meglátni ebben a városban!

A fickó erre elhúzza a száját, de semmit sem veszít az önelégültségéből.

- Önökre nézve nem lenne szerencsés, ha összetűzésbe kerülnének a Kormánnyal. És mindezt miért? Pár taknyos tinédzser miatt? Én az ön helyében átgondolnám a dolgokat, Ms. Reyes.

- Csak nekem ne adjon tanácsot! Az itteniek nem kérnek semmit a Kormányuktól, azok után, ahogy bántak velünk éveken keresztül. És nem fogok kiadni maguknak azokat, akik ennek a városnak az érdekeit védik, csak mert maguknak ezzel problémájuk van.

A Kormány fickó gonoszul felnevet. Legszívesebben lehánynám, amihez elég közel állok jelen pillanatban.

- És mégis maga szerint a drágalátos városuk hogyan fog fennmaradni a Kormány segítsége nélkül? Az emberek semmihez sem értenek. Így csak idő kérdése, és ki fog törni az anarchia.

Johannán látszik, hogy egyre inkább kezdi elveszíteni a türelmét, és komolyan tartok tőle, hogy puszta kézzel esik neki a fickónak.

- Véleményem szerint az elmúlt évtizedek során is remekül elboldogultunk itt. Korábban sem kaptunk segítséget maguktól. Csak annyira futotta a segítségükből, hogy a kameráikon keresztül vizsgáltak minket. És ne becsülje le ezeket az embereket. Több mindenre képesek, mint azt el tudnák képzelni. Nagyon jól megleszünk anélkül, hogy mindenbe beleütnék az orrukat.

- Nagyon meg fogja még bánni ezt a döntését, Ms. Reyes.

- Azt kétlem. Nem akarom, hogy egy olyan kormánytól függjünk, akik emberek életét teszik tönkre. Semmi szükségünk magukra. Nyugodtam átadhatja az üdvözletemet a főnökének, és megmondhatja neki, hogy Chicago nem akarja magukat látni többé.

A fickó gúnyosan elmosolyodik, majd kissé meghajol Johanna felé.

- Ahogy óhajtja, Ms. Reyes - mondja tettetett kedvességgel.

A társaival az ajtó felé indul, azonban félúton megtorpan, és egyenesen felém indul. Egy pillanatra megrémülök, hogy az életemre tör, ha már nem vihet magával. De aztán megáll előttem, és a fülemhez hajol.

- Szerencséd van, hogy nem tekerhetem ki itt és most a nyakadat... - A hangja rideg, amitől megborzongok. - De ne hidd azt, hogy most láttuk egymást utoljára.

- Jason! - szólal meg a nő a társai közül. Ezek szerint így hívják ezt az egoista bunkót.

Elhúzódik tőlem, és kisétál az ajtón, otthagyva bennem a rettegést, amit az elsuttogott szavai keltettek.

****

Egy betegszobába száműztek, amit minden valószínűség szerint egy irodából alakították át. Már elegem van a sok fekvésből, de a fájdalomcsillapító, amit a fejemre kaptam elálmosít. Az álom és az ébrenlét között hánykolódom. Néha nem tudom, hogy alszom-e, vagy éppen magamnál vagyok. Csak azt érzem, hogy forog velem a szoba.

Először Christina van mellettem. Az ágyam szélén ül, és az arcomat törölgeti egy nedves ruhával. Biztosan csupa piszok lehetek.

Könnyek nyoma látszik az arcán.

- Annyira aggódtam értetek! - szipogja. - Mit gondoltál, hogy csak úgy kimentél a házból? Betegre aggódtuk magunkat. Főleg miután mindketten eltűntetek Tobiasszal.

Mondani szeretnék neki valamit, de nem jön ki hang a torkomon. Nehezemre esik nyitva tartanom a szemem is. Úgyhogy szavak helyett az ujjaimmal megkeresem az övéit, Christina pedig megszorítja a kezem. Aztán felnevet.

- Oké, hogy azt mondtam, hogy megértem, ha kettesben akarsz maradni Négyessel, de legközelebb azért előre szólj, oké?

Érzem, ahogy elvörösödik az arcom, de azért elmosolyodom. Még hallom, hogy motyog valamit, de már nem értem.

Ezután Amar és George ülnek az ágyamnál. Nagyban beszélgetnek, valami autószereléssel kapcsolatos dologról, ha jól veszem ki a szavaikat. Fel sem tűnik nekik, hogy őket figyelem. Olyan hétköznapinak tűnik a párbeszédük, hogy akaratlanul is mosolyognom kell rajtuk, mielőtt ismét álomföldön találnám magam.

Az álmaim zavarosak. Azoknak az arcát látom, akiket elveszítettem. Anya, Apa, Will, Marlene, Lynn, Caleb... De az egész homályos, nem látom őket tisztán. Mintha a nevemet mondanák, de még azt sem merem biztosan kijelenteni. Csak azt szeretném, ha már nem csak az álmaimban szerepelhetnének...

Mikor következő alkalommal kinyitom a szemem, Zeke és Uriah ücsörög a szobában. Zeke rám mosolyog, mikor meglátja, hogy ébren vagyok. Megkérdezi, hogy érzem magam, de csak motyogni tudom, hogy jól. Még elsüt pár poént, aztán mindhárman csendben maradunk. Uriah meg sem szólal, és én sem vagyok épp beszélgetős kedvemben. Igaz, szükségem van minden erőmre, de mégis sikerül kinyújtanom a kezem, és megszorítanom a térdét. Majdhogynem ijedten néz vissza rám. Rámosolygok, ő pedig egy idő után visszamosolyog rám.

Aztán mindketten eltűnnek, és Johanna kerül a helyükre. Rájövök, hogy minden bizonnyal éjszaka van, mert sötét van a szobában, csak az ágyam melletti éjjeliszekrényen lévő lámpa világítja be a helyiséget. Johanna pedig egy sötétvörös köntösben, fáradt arccal ül az egyik széken. A sebhelye kirajzolódik a lámpa fényében.

Észreveszi, hogy ébren vagyok, és a kezét a vállamra fekteti. Kissé szomorkás, de biztató mosoly jelenik meg az arcán.

- Remélem, már jobban érzed magad.

- Azt hiszem - szólalok meg rekedten, de már az is meglepő, hogy képes vagyok beszélni. - Bár még mindig elég fáradtnak érzem magam.

Alig hallhatóan felnevet.

- Egy agyrázkódás után ez nem igazán meglepő. - Oh, igen, mondott valami ilyesmit a doki, mikor megnézte a fejemet. - De ez legyen a legkisebb baj.

- Legalább most már nem akarom kidobni a taccsot - felelem kicsit szarkasztikusan. Az én meglátásom szerint elég baj, hogy folyton kiüt ez az átkozott gyógyszer, és ami miatt legszívesebben egy hétig aludnék. Viszont már tényleg nem kerülget a hányinger, és a szédülés is csillapodott.

Néhány percig mindketten hallgatunk, majd Johanna töri meg a csendet.

- Tudnod kell, hogy igazán büszke vagyok rád, Tris. - A hangja érzelmektől súlyos. Akaratlanul is elpirulok, mivel nem vagyok hozzászokva, hogy dicsérjenek az emberek. - Nem tudom elégszer megköszönni, amit a városért tettetek. De amiért igazán büszke lehetek, ahogy ma kiálltál nem csak magadért, de mindenkiért. Nem tudom elképzelni, hol van benned ennyi erő és bátorság.

Csak a fejemet csóválom, hiszen ez nem igaz. Se erős, se bátor nem vagyok. Amit sokan bátorságnak vélnek, az inkább forrófejűség a részemről. De ezt inkább nem tenném szóvá Johanna előtt.

- Inkább pont, hogy gyenge vagyok. Túl sok minden történt azóta, hogy elhagytuk a várost, és olyan, mintha mindez kiszívta volna belőlem az energiát. Még a beavatás során sem éreztem ilyen erőtlennek magam.

Johanna együtt érzően néz rám, de látom rajta, hogy nem hisz nekem, de szerencsére nem akar meggyőzni az ellenkezőjéről.

- Figyeld meg, hamar össze fogod szedni az erődet.

Nagyon remélem, hogy így lesz. Ezt Johannának is el szeretném mondani valamiért, de már nem tudom, mivel már alszom is.

A nap ragyogó fényére ébredek. Hunyorognom kell, hogy kinyissam a szemem, de valahogy még ez sem zavar. Végre nem érzem azt, hogy bármikor leragadhatnak a szemeim. Sőt, egész kipihentnek érzem magam. Nagy sóhaj kíséretében felülök, ám majdnem leesek az ágyról, mikor hirtelen szemben találom magam egy mélykék szempárral.

Legszívesebben Tobias nyakába vetném magam, ha nem lenne felkötve az egyik keze, az arcán pedig kevesebb zúzódás lenne.

- Jól vagy? - kérdezem tőle az alvástól tompa hangon.

- Ezt én is kérdezhetném - feleli komoran, miközben kutakodón néz rám.

Válaszul csak megrántom a vállam, majd összefonom a karom, és szigorú pillantást vetek rá.

- Ne kerüld ki a kérdést, Tobias. Azt már tudjuk, velem mi van, de én tényleg szeretném tudni, hogy te hogy vagy.

Egy pillanat alatt ellágyul a tekintetem aztán feláll a székről, és leül mellém az ágyra. A takarón keresztül a lábamat simogatja, miközben a gondolataiba merül.

- Tobias...

- Jó, jó... Egy pár zúzódás, és néhány törött borda. Semmi komoly..

Annyira megdöbbenek, hogy néhány pillanatig csak pislogni tudok, majd rácsapok a karjára.

- A bordatörés az neked semmi komoly? És még azt hittem, én ütöttem be a fejemet...

Figyelmeztetően megszorítja a lábamat. Tudom, hogy nincs ínyére a gúnyolódásom. Kellemetlen csend telepedik közénk. Nagyot sóhajtok, majd mellé csúszom az ágyon. A fejemet a vállára hajtom, az ujjaimat összefűzöm az övéivel.

- Sajnálom, ami történt - töri meg nagy sokára a csendet.

- Nem tehetsz róla - rázom meg a fejem. - Nem neked kell megvédened engem, az az én dolgom lenne. Ha nem lennék gyenge...

Tobias megragadja a vállam, és maga felé fordít. Szomorú az arca, bár nem tudom, miért. Biztos valami rosszat mondtam.

- Tris, minden vagy, csak gyenge nem. Amit láttam harc közben... Vagy egy tucatnyian támadtak rád, te mégis jó pár fickónak beverted a képét.

Ez mondjuk igaz. Sikerült ellátnom néhányuk baját, mielőtt kiütöttek. De sokra mentem vele, hiszen ha nincs Johanna és a többiek, akkor ki tudja mi lenne most velünk. Aztán eszembe jutnak korábbi szavaim, amiket Johanna irodájában mondtam.

- Ugye tudod, hogy amit mondtam, azt nem úgy gondoltam, ahogy az lejött a mondandómból - nézek rá, remélve, hogy megérti, de csupán a szemöldökét ráncolja össze. - Arról, hogy meg fogom védeni a várost. Igaz, hogy miután az egész családom ezért a városért adta az életét, valahogy a kötelességemnek érzem, hogy gondoskodjak arról, az áldozatuk ne legyen hiábavaló. De tudnod kell, hogy ez nem jelenti azt, hogy megint valami ostobaságot akarnék tenni. Már többre értékelem az életemet, mint korábban, és mindent szeretnék, csak meghalni nem.

Érzem, ahogy a karjai szorosan körém fonódnak, ahogy a testéhez vonja az enyémet. Tudom, hogy ezzel, szavak nélkül akarja kifejezni a támogatását. Tobias már csak ilyen.

- Együtt szembenézünk mindazzal, ami előttünk áll, Tris.

- Igen, együtt - mosolyodok el.

Közelebb hajol, és finoman szájon csókol.

- Tudod, most már nincsenek csoportok.

- Tényleg? - kérdem tőle, mire válaszképpen bólint.

- Ameddig a Barátságosaknál voltunk, megtörtént a szavazás, és a legtöbben úgy gondolták, hogy ideje felszámolni a csoportrendszert. 

Nem tudom mit érezzek. Ha belegondolok, hogy a világ, amibe beleszülettem, gyökerestől változik meg... Megborzongok.

- Bár azért ez az egész nem fog egyik pillanatról a másikra megváltozni, hiszen az emberek mióta csak az eszüket tudják, ebben a rendszerben éltek. Az otthonuk, a családjuk, a barátaik a csoportjuktól is függtek. Viszont ez egy lehetőség mindenkinek, hogy változtasson az életén. Különösen a csoportnélkülieknek...

Elmerengek a hallottakon. Elképzelem a városunkat így, hogy már nincsenek Barátságosak, Őszinték, Műveltek, Önfeláldozók és Bátrak. Se csoportnélküliek. Se Elfajzottak. Csak egyszerű emberek... Nem lesz több Alkalmassági vizsga, se Választási Ünnepség, se beavatás.

- Ugye tudod, hogy ez mit jelent? - ráz fel Tobias a gondolataimból.

Rápillantok, hátha a szeméből ki tudom olvasni, mire gondol. Persze nem sikerül, mert csak izgatottságot látok. Megrázom a fejem.

- Mi is azt tehetünk, amit csak szeretnénk. Bárhol lehet az otthonunk és bármivel foglalkozhatunk.

Elkerekednek a szemeim. Bármit választhatok foglalkozásképpen? És oda költözhetek, ahova csak szeretnék?

- Te mit szeretnél? - kérdezem Tobiastól, hiszen egyértelműnek érzem, hogy ahova ő megy, oda megyek én is.

A homlokát az enyémnek dönti, miközben a szemembe néz.

- Az a fontos, hogy te mit szeretnél. Ameddig nem döntesz úgy, hogy vissza mégy a Barátságosakhoz, és a hátra lévő életedben a földet akarod művelni, addig nekem teljesen mindegy, hol leszünk.

Nem tehetek róla, elnevetem magam. Én és a földművelés... Már akkor sem szerettem, mikor Önfeláldozóként segítenem kellett a betakarításban. Úgy érzem, hogy ez a veszély nem fenyeget.

Nem tudom, hova mehetnénk a városban. Ebbe sosem gondoltam bele korábban. Miközben harcoltunk, és menekültünk, egy pillanatra sem merült fel bennem, hogyha mindennek vége, mihez fogunk kezdeni. Annyira benne voltunk az események sűrűjében, hogy nem láttuk a végét.

Valahogy most nem tudom elképzelni, hogy ennyi kilátástalanul töltött hét után belevessem magam az ismeretlenbe. Valami olyanra vágyom, amit ismerősként fogadhatok.

De nem a régi Önfeláldozó otthonomat.

- Menjünk vissza a Bátrakhoz.

Következő fejezet >>

Szerző megjegyzése:
Na ide is eljutottunk! Nagyjából ez a történet fele, ami remélem jó hír, mert még egy csomó minden fog itt történni. A következőkben kicsit előreugrunk az időben, és lesz két nyugisabb fejezet, mielőtt igazán belecsapnánk a lecsóba. Sokat gondolkodtam azon, hova is küldjem a főhősöket, de úgy gondolom, a Bátrak jó választás lesz.
Találkozunk a következő fejezetnél! ^^