Fanfic: A jövő kezdete - 33. fejezet

FIGYELEM! CSAK AZOK OLVASSÁK EL, AKIK OLVASTÁK A HŰSÉGEST!

Mint azt ígértem, most nem kellett sokáig várni a folytatásra, már itt is van A jövő kezdete 33. fejezete! Előre szólok, ez a fejezet az előzőnél is durvább és sötétebb, szóval zsepiket elő, utána meg olvassatok valami vidámat is.

Azért jó olvasást hozzá!

33.

TRIS

Nem tudom, Evelyn mikor megy el. Egyik pillanatban ott van, a másik pillanatban meg már üres a helyiség. Csak én állok dermedten a cella közepén.

Nem... Nem... Nem...

Ez az egy szó van a nyelvem hegyén, és suttogom őket a némaságba. Nem lehet, hogy ez a valóság. Csak egy álom: egy szörnyű lidércnyomás, amiből mindjárt felébredek. Mert ki van zárva, hogy igazak legyenek a szavai.

A szemem elé tódulnak a rémképek, amiket a szimulációk alatt láttam, és még utána is kísértettek. A szeretteim holttestei vérbe fagyva a földön. Köztük ott fekszik Tobias is. Miért látom olyan elevenen ezt a rémálmot a szemem előtt?

Nem... Nem... Nem...

És ha Evelyn is csak egy látomás volt? Ha valóban itt sem volt, csak az elmém - vagy a Kormány - űz velem csúf tréfát? Hiszen ki van zárva, hogy őt is elveszítsem.

De a pofon, amit Evelyntől kaptam, még most is az arcomon ég. Ennyire valósághű látomás mégsem lehetett, korábban sosem tapasztaltam hasonlót. Ezek szerint Tobias anyja tényleg itt járt, vagyis...

Nem... Nem... Nem...

Még mindig lehet, hogy félreértettem, amit mondott. Ami ostobaság... Mi félreérthető lenne abba, hogy megöltem a fiát? Tobias meghalt... Meghalt.

Nem... Nem... Nem!

A dermedtség eltűnik a lábamból, és térdre rogyok. A felismerés leterít, és hiába rázom a fejem, nem menekülhetek az igazság elől. Eszembe jut a fájdalom Evelyn szemében, és ez elég bizonyíték. Elveszítette a fiát. Én pedig a legfontosabb embert az életemben.

Meghalt... Meghalt...

Hirtelen vág mellkason a felismerés. Mintha a vonat elé léptem volna, és a szerelvény pont ott hasítana belém, ahol a legjobban tud fájni. Összeroppanok. Érzem, ahogy darabokra hullik a szívem a bordáim között. Talán még a bordáim is meghasadnak, ahogy a szilánkjai végigszáguldanak a testemen.

Apró esőcseppek hullnak a kezemre. Értetlenül nézem őket, hiszen hogy is eshetne a zárkámban. Aztán rájövök, hogy a könnyeim azok, amik most már intenzíven csorognak az arcomon, egyre több és több cseppet küldve az előzőek után.

A fejemet rázom. Mindig Tobias volt, aki énértem aggódott, sosem maga miatt. Ahogy én sem féltettem őt, hiszen a rendíthetetlen Négyest ugyan ki győzné le? Az olyan erős, energikus férfit valahol a tudatom mélyén elpusztíthatatlannak hittem. A legkeményebb Bátornak. Mégis úgy halt meg, mint egy Önfeláldozó: engem védve.

Tobias nem volt kemény, se elpusztíthatatlan, se rendíthetetlen. Csak egy fiú volt, aki túl sokat szenvedett életében, és mégis sóvárgott a szeretetre, amit oly boldogan viszonzott. Gyengéd és figyelmes volt, aki mindent megtett értem. Az életét is eldobta, csakhogy én élhessek.

Én pedig még arra sem voltam képes. hogy utoljára lássam őt, mikor még megtehettem. Mikor még nem voltam fogoly, és mikor Tobias szíve még dobogott. Mikor még ott feküdt a kórházban, egy karnyújtásnyira tőlem...

Többet pedig nem is láthatom. Nem fog rám mosolyogni azzal a különleges mosolyával, amihez csak ő értett. Nem érezhetem az izmos karjait körülöttem. Nem ízlelhetem meg többé az ajkait, nem simíthatok végig a bőrén. Nem lehetünk ismét egymáséi. Nincs több Négyes és Hatos.

Annyi mindent megtennék mégis érte. Ha még egyszer ránézhetnék, ha még egyszer megcsókolhatnám, ha még egyszer... Ha az is lenne az utolsó dolog az életemben.

Ez már túl sok. Minden fáj, és ez messzemenőkig rosszabb, mint a fizikai fájdalom. Rosszabb, mint a tűszúrások, a szimulációk, a szérumok.

A korábbi makacsságom és ellenállásom semmivé lesz. Hiszen miért kellene erősnek lennem, mikor ez már nem élet? Az életnek ott az utcán vége szakadt, mikor utoljára megpillanthattam: a földön fekve, mozdulatlanul, a vére az aszfalton.

Véglegesen elveszítettem őt, és már úgy érzem, nincs miért küzdenem. Az egész harc értelmét vesztette. Már nincs célom, nincs okom, hogy kijussak innen. Ahogy reményem sem, hogy valaha is kijutok. Tobias elég kitartó volna, hogy minden követ megmozgasson utánam, de már nem teheti meg. A többiek pedig remélem lassacskán beletörődnek abba, hogy nem fogok előkerülni. Tobias meghalt, de nem kell, hogy más is kövesse őt. Rajtam kívül...

Nem tudom, mikor fogalmazódik meg bennem a halál gondolata, de egyre inkább érzem a szorítását. Végigkaparja a gerincemet, és szép lassan egyre feljebb kúszik, hogy alattomosan fosszon meg a szenvedéstől. Összepréseli a mellkasomat, és úgy érzem, semmi levegő nem jut a tüdőmbe. Fuldoklom, pedig semmi sem gátolja meg, hogy a levegő a tüdőmbe jusson. Legalább is fizikailag. 

A torkomhoz kapok, hátha azzal megszabadulok a szorító érzéstől, és újra jut oxigén a szervezetembe, de csak még rosszabb lesz. Sötét foltok borítják el a látóteremet, és minden porcikám levegőért kiállt.

Ám tudatosul bennem, hogy én magam okozom ezt. A kezem nem szabadulni akar a fullasztó érzéstől, hanem tovább fojtogat. Mintha a testem önmagát akarná elpusztítani. Ami talán így is van.

De az elmém valahogy mégis megakadályozza. Elhúzom a kezemet, és köhögni kezdek. Köhögök és zokogok egyszerre, majd zihálok a földön fekve. Nyöszörögnöm kell a lelki fájdalomtól, olyan erős.

Emlékszem, milyen volt végignézni a szüleim halálát. A fájdalom elmondhatatlan mértéket öltött, és darabokra zúzott. Csak az adrenalin tartott egyben, hogy aztán a pajzsom szép apránként megrepedezzen, és végül összeomoljon. A bűntudat pedig idővel felülkerekedett a gyászon, még nagyobb lyukat vájva. Minden bizonnyal Tobias volt az, aki még ezek után is egyben tartotta a lelkemet, és nem hagyta, hogy feladjam. Még Caleb árulása, majd elvesztése után sem.

Hát így hogy kellene mégis kitartanom? Egyedül nem megy. Lehetetlen, nincs rá mód, hogy tovább bírjam ezt a macska-egér játékot a az ellenséggel. Egyre több fájdalmat zúdítanak rám, én pedig nem tudok elviselni ekkora nyomást. Ezt már nem.

Vajon ha nincs a Hivatal és nincs a Kormány, most boldogan élnénk a hétköznapi, őrült életünket a Bátraknál? Edzenénk és bulizni járnánk, vagy verekedésbe bonyolódnánk, hogy aztán kimerülten, de mosolyogva, nevetve térjünk nyugovóra esténként. Együtt laknánk Tobias kis lakásában, ami mégis elég volna kettőnknek. Én pedig lehetnék a Bátrak képviselője, aki más csoportokat keres fel, így néha láthatnám a szüleimet, akik minden bizonnyal oda lennének Tobiasért (ha nem látják a tetoválásait, akkor biztosan). A barátaimmal vásárolhatnánk, Christina és Will is boldogok lennének épp úgy, mint Uriah és Marlene, vagy Zeke és Shauna. Csodás életünk lenne. Minden nap csokitortát ennénk meg hamburgert, és rendszeresen elmehetnénk kötélcsúszdázni, meg paintballozni.

Vajon tényleg ilyen életünk lenne? Mindenki élne, aki az elmúlt másfél évben meghalt? Nem lenne senki, aki az életünkre akarna törni?

Kirántom magam az álmodozásból. Mindegy, hogy mi lenne akkor, hiszen itt a Kormány, és szinte mindenki halott, aki fontos volt a számomra. Nem lehet visszacsinálni a halálukat. Nincs varázsszer, amivel visszahozhatnánk őket, se három kívánság, mint a mesékben. És ez sem egy mese, hanem egy valósággá vált rémálom.

Lassan apadnak el a könnyeim, de még mindig érzem a kísértést, hogy felzokogjak. Rájövök, hogy hiába vesztettem el mindent, még mindig van félnivalóm. Reszketek a gondolattól, hogy vajon mikor jönnek megint egy újabb fecskendővel. Viszket a bőröm, hogy ismét belém fognak fecskendezni valamit.

A kiszolgáltatottság érzése a legszörnyűbb, és csak azt kívánom, hogy legyen vége az egésznek. Szabaduljon ki innen a lelkem, és ne kelljen éreznem ezt a fájdalmat, ne kelljen elviselnem a kísérleti patkányuk szerepét, hogy ne kelljen eltűrnöm, hogy azt csináljanak velem, amit akarnak.

Az örök álom gondolata túl csábító. De nem mindegy, hogy addig mi vár még rám, és mennyit kell várnom.

Vajon van élet a halál után? Hatalmas kérdés, és amíg életben vagyok, nem fogom tudni megválaszolni. De csak remélhetem, hogy van. Akkor ott talán újra rálelek a szeretteimre.

Talán még egy csók jár nekünk valahol...

Nem a félelem a legrosszabb, jövök rá egy idő után. Nem is a gyász. A bűntudat mindennél erősebb. Mert tudom, hogy az én hibám volt. Ahogy Evelyn is tudja. És ahogy mindenki tudja, még ha tagadják is. Oly sok más ember halála mellett Tobiasé is az én lelkemen szárad.

Ha nem rohanok ostobán a tömegbe, hanem megvárom a túloldalt, vagy egyszerűen vele tartok a tiltakozása ellenére is, most az egész máshogy alakult volna. Talán nem is lennék itt. De Tobias minden bizonnyal életben volna.

Az én hibám...

Miért hal meg mindenki, aki fontos a számomra? Miért? Miért? Ennyire rossz ember lennék, hogy mindenkire csak halált hozok, aki közel kerül hozzám? Vagy csak igazságtalan az élet, és túl sokat követel meg tőlem - túl nagy terhet helyez a vállamra, ami alatt összeroskadok.

Lehet, ez a büntetésem azért, mert lelőttem Willt, és lelőttem annyi más embert. Hogy elvágtam a nagybátyám torkát. Az univerzum ezért vesz el tőlem mindenkit. Mert megérdemlem, hogy szenvedjek. Azért is vagyok a Kormány karmai közt, és szenvedem végig rabságom minden pillanatát, mert nem kaphatok ettől jobbat. Ez így igazságos. Bűnhődnöm kell az általam okozott pusztításért.

Igaza van hát Jasonnek. Ahogy igaza van Alannek és Evelynnek is. Itt jó helyen vagyok. Ez a sorsom. A személyes purgatóriumom a halál előtt. Mert most már biztos vagyok benne, hogy itt töltöm az utolsó napjaimat, óráimat, másodperceimet.

Csak remélni tudom, hogy sokáig már nem tart. Talán Alannek már csak kevés ideig lesz rám szüksége, és végre végez velem. Vagy talán legközelebb engednem kellene a halálszérum hatásának, és végleg lehunyhatnám a szememet...

Vajon ha a halálszérum sehogy nem hat majd, akkor Alan hogy fog velem végezni? Fejbe lő? Remélem, az elég gyors. Bár biztos azt akarja, hogy szenvedjek. Lehet, csak belém ereszt egy golyót valahova, ahol piszkosul fáj, majd hagy elvérezni. Netán elmetszi a torkom, és hagyja, hogy a saját vérembe fulladjak. Pont, mint David... Netán összetöri egyesével a csontjaimat, hogy a kínba pusztuljak bele. Vagy csak hagyja, hogy ezúttal Jason valóban kitekerje a nyakamat.

Ha van túlvilág, remélem Tobias nem fogja végignézni a halálomat. Bárhogy is következzen be. Csak az ő érdekében szeretném, hogy szép legyen. Engem nem érdekel, csak tartsunk ott. Nem kérek már a szérumokból, a raboskodásból, a világból.

Akkoriban Christina is ezt érezte, miután Will meghalt? Hogy kiszakították a lelkét, és értelmetlennek tűnik minden lélegzetvétel, minden szívdobbanás? Ő is épp annyira utált engem, mint most én magamat?

A gyűlölet perzsel belülről, és érzem, ahogy elemészt. Korábban nem érzetem ezt, önmagam iránt legalábbis. Most viszont olyan intenzív a harag bennem, hogy legszívesebben meg sem várnám, amíg Alan végül úgy dönt, már nem veszi hasznomat. A saját kezemmel végeznék magammal. Ha lenne mivel, de ebben a szobában az öngyilkos eszközök száma a nullával egyenlő. Vajon sejtette Alan, hogy idáig fogok jutni, hogy véget akarok vetni az életemnek, és direkt úgy rendezte be a zárkámat, hogy esélyem se legyen ily módon kiszabadulni innen?

Azonban abban nem tud megakadályozni, hogy a hajamat tépjem, vagy a kezembe harapjak. Legalább ez a fájdalom ép eszemnél tart. Bár lehet csak bebeszélem magam, és épp ez taszít az őrületbe.

Ostorozom magam az önvád szúró gondolataival. Hagytam, hogy egy nagyszerű ember az életét adja értem. Nem akadályoztam meg benne, hogy megvédjen. Pont, mint a bátyám. Egyikük sem ezt érdemelte. Nem lett volna szabad az életüket adniuk értem. Sem nekik, sem a szüleimnek. Ennyi ember áldozatával nem érhet fel egy élet sem. Nem érek annyit, hogy méltó lett volna az áldozatuk. Semmi sincs bennem, amit érdemes lenne megmenteni.

Most meg már főleg nincs, mikor ez a cella az otthonom. Korábban nem éreztem magam igazi rabnak, most mégis kínoz a bezártság, és úgy érzem, a falak menten rám omolnak, a plafon pedig lezuhan, és agyon nyom. Az egész olyan, mint Tobias félelemszimulációja. Csak én sosem voltam klausztrofóbiás. Most mégis pánikba esem.

Ahogy egyre jobban kapkodok levegő után, és kerekedik felül rajtam a bezártság, az áporodott levegő és a félsz, hogy a falak nem csak a testemet, de a lelkemet is örökre maguk alá temetik, úgy kezdek egyre jobban reszketni.

A reszketés egyre erősödik, én pedig egyre kevésbe tudok tisztán gondolkodni. Rángatózom a földön, minden tagomat átjárja a remegés. Görcsöl a vádlim, a talpam, a hátam, a nyakam. De az izmaim nem ernyednek el; tovább ránganak, mint akinek valami rohama van. A pánik teszi ezt velem, na meg a halálszérum. Nyöszörgök, miközben minden porcikám az akaratom ellenére mozog.

Miért nem lehet már vége?

Kezek tűnnek fel a semmiből, és fognak le. Nem egy kéz, nem is kettő: sok kézre van szükség, hogy leszorítsák a rakoncátlan tagjaimat. Csak elmosódott foltokat látok, ahogy ide-oda kapom a fejem - vagyis ahogy a rángások irányítják -, de az emberek körvonalait sikerül kivennem.

Egy tűszúrás. Felüvöltök; nem akarok több injekciót! Túl sok, ez már túl sok. Ne... Ne...

- Nyugodj le, Beatrice! - szól rám egy ideges hang. A doktornő az, tudom, viszont nem érdekel. Ő is tűnjön el innen. Csak hagyjanak magamra. Hagyjanak meghalni.

De nem, még nem. Alan még akar valamit. Még nem volt neki elég...

Ekkor tudatosodik bennem, hogy eddig rossz embert gyűlöltem. Mármint én is megérdemlem, hogy utálva legyek - még ha én is vagyok az, aki utál -, de nem csak én vagyok a hibás Tobias haláláért. Meg sok más ember haláláért.

A Kormány tehet mindenről. Ha ők békén hagyják a városunkat, akkor nem haltak volna meg ennyien. Az ő hibájuk. Az övék.

Mielőtt megszűnnének a rángások, és a nyugalom szétáradna bennem, majd zavaros álomba süllyesztene, elhatározásra jutok. Még nem hallhatok meg. Addig nem, amíg bosszút nem álltam ezeken a gyilkosokon.

Következő fejezet >>

Szerző megjegyzése:
Azt hittem ez rövid lesz, aztán nem is lett olyan rövid. Elhiszem, hogy elég megterhelő volt, de így éreztem reálisnak. Hasonló helyzetben én már biztos megőrültem volna, és ezzel nem lennék egyedül. Ígérem, már sok nem lesz vissza ebből a durvaságból, és a következő fejezetben történni is fog valami.
Igyekszem a folytatással, addig még kíméljétek meg az életemet! <4