Fanfic fordítás: Feltámadás A befejezés - 20. fejezet


FIGYELEM! CSAK AZOK OLVASSÁK EL, AKIK OLVASTÁK A HŰSÉGEST!
Ez már a folytatás, ha még nem olvastad az elsőt, ITT megteheted!


Itt is a Feltámadás eheti fejezetet is, ahol nem is tudom ki mi miatt aggódhatunk jobban, és kit sajnálhatunk. Az biztos, hogy izgalmas, szívszorító fejezet elé nézünk, ahol egy bizonyos szereplőt még jobban utálhatunk, mint eddig.

Köszönjük Mártinak a fordítást! Jó olvasást a fejezethez!

Az eredeti történetet ITT találjátok!
 


20. fejezet


TOBIAS


Kimegyek, arra számítva, hogy John Kade, vagy valamelyik munkatársam vár rám, de senkit sem találok.

Nem voltam nyugtalan, amikor kijöttem, de most már az vagyok.

Nincs senki idekint, és a benti zsibongáshoz képest nagyon nagy csend van.

Idekint olyan, mint egy szellemváros.

Várok egy pár pillanatot, a szemem bejárja az üres parkolót, mielőtt átsétálok az épület másik oldalához.

Ott sem vár rám senki.

Valami nem stimmel.

A zsebembe nyúlok a telefonomért, és kinyitom, de egyetlen nem fogadott hívásom sincs Johannától.

Miért küldene ide valakit anélkül, hogy előbb megpróbálna felhívni?

Alig van időm ezen gondolkodni, mielőtt valami hideg és kemény ütközik a fejem hátuljának.

Csillagok jelennek meg a látómezőmben.

A szemem elhomályosul, a tarkómat pedig úgy érzem, mintha egy kalapács ütközött volna neki.

Jó néhány másodpercbe telik, mire összeszedem magam.

Térdre esem, próbálok kikerülni a támadásból, de pillanatokon belül talpra rántanak.

Egy rongyot szorítanak az arcomhoz, és nem tehetek róla, de levegőt veszek. Amint megteszem, érzem a vegyszer szagát.

Azonnal tudom, hogy ki leszek ütve, és alig van időm ezen gondolkodni, mielőtt az álmosság erőt vesz rajtam.

Aztán minden elsötétedik.





TRIS


Gabe kerüli a pillantásomat.

Szerintem azt hiszi, hogy ettől bűntudatom lesz, de ehelyett inkább könnyebb elviselnem ezt az egészet.

Calebbel, Carával, Uriah-val és Savannahval ülök a terem szélén, így Savannah ki tud rekeszteni annyi érzelmet, amennyit csak lehetséges.

Gabe egyedül áll a sarokban velünk szemben, duzzogva.

- Hogy bírod? – kérdezi Uriah Savannah-tól, igazi aggodalommal a hangjában.

Savannah szeme csukva van, de ezekre a szavakra kinyitja.

- Jól vagyok. De bárcsak mindenki elmenne már – mondja halkan.

Mindannyian csendben vagyunk, mert nem tudjuk, mit mondjunk.

Uriah átkarolja.

Gabe pedig belerúg a padlóba.

- Gyönyörű szertartás volt, Savannah – mondja Caleb halkan, megtörve a csendet.

Cara bólint mellette.

- Egyetértek. Maxnek tetszett volna.

Savannah bólint egy picit.

- Igen, tudom. Köszönöm, srácok.

Éles fájdalom hasít a hasamba, amitől összegörnyedek.

- Jól vagy? – kérdezi Uriah, észrevéve a hirtelen mozdulatomat.

Megrázom a fejem, mert inkább nem akarok megszólalni.

Megszorítom a hasam és kifújom a levegőt, aztán a fájdalom lassan alábbhagy.

- Mi történt? – kérdezi Caleb, én pedig várok egy pillanatot, mielőtt válaszolok.

- Én… nem tudom, csak… - Egy újabb éles fájdalom hasít belém, amitől zihálni kezdek. – Fogalmam sincs, hogy mi történik – mondom halkan.

Aztán egy kép villan az agyamba kristálytisztán, mint egy fénykép.

Tobias.

Látom az arcát, és rájövök, hogy a fájdalom valahogy hozzá kapcsolódik.

Nem tudom, hogy honnan tudom, de biztos vagyok benne.

- Látta valaki Tobiast? – kérdezem, és körülnézek.

Savannah lassan megrázza a fejét.

- Utoljára a tetőn láttam, amikor veled volt.

- Az már majdnem egy órája volt – sóhajtom.

Cara lassan megrázza a fejét.

- Tényleg senki sem látta már egy egész órája?

Végignézek egyesével az arcokon, de mindenki rázza a fejét.

- Valami rossz történt vele. Én… Én érzem.

- Érzed? – kérdezi Caleb, némi kétkedéssel a hangjában.

Bólintok.

- Igen, ez olyan… ez a furcsa éles fájdalom, és az agyam olyan… teljesen rá összpontosít… Nem tudom. Nem tudom megmagyarázni. Csak tudom, hogy valami rossz történt.

Senki nem mond semmit, és ettől úgy érzem, hogy fel fogok robbanni.

Valami baj van.

Ennél gyorsabban kell reagálnunk.

Gyorsabban kell reagálnom.

- Megyek, hátha megtalálom… - motyogom, aztán átverekszem magam a tömegen, félretolva az embereket, akiket soha nem láttam.

A „bocsánat” szó többször hagyja el a számat, minthogy számolni tudnám, de még mindig nem találom.

Átkutatom a NOVA épületet a pincétől a padlásig.

Nincs az emeleten.

Nincs a tetőn.

Nincs kint.

Nincs sehol.

Mire újra elindulok a földszintre, kifulladok és pánikba esem.

Kölcsönveszem Caleb telefonját, és tárcsázom a számát, de a hangposta jelentkezik.

- Nincs itt.

Elzsibbadok.

- Hogy érted, hogy nincs itt? Nem ment volna el anélkül, hogy megmondja, hova megy – mondja Cara hitetlenkedve.

- Tudom.

Kiszárad a szám.

Másodpercekre vagyok attól, hogy darabokra hulljak.

- Ne aggódj, Tris. Megtaláljuk.

Felsóhajtok.

- Jó lenne. – Ennyit tudok kinyögni.

- Menjünk haza, lehet, hogy már ott van – ajánlja Caleb, és annyira szeretem, amiért ennyire higgadt most.

Bólintok, és követem Calebet és Carát az ajtóhoz.

Uriah megtorpan, Savannah felé fordul.

- Te is jössz? – kérdezi.

Egy pillanatig tétovázik, aztán az ajkába harap.

- Hívhatlak? Csak úgy érzem, hogy ma este Gabe-bel kell maradnom.

Uriah bólint.

- Persze. Várom a hívásodat – motyogja, aztán követ minket az ajtóhoz.



TOBIAS


Fejfájással ébredek, kemény lüktetéssel a szemem mögött; valószínűleg ez életem legrosszabb fejfájása.

Nem tudom, hol vagyok, de bárhol is, koromsötét van, sötétebb, mint éjszaka.

Egy kemény fémszéken ülök, a kezeim szorosan a karfához vannak láncolva.

Nekifeszülök, de nem használ.

Szoros és szilárd.

Felfogom a tényt, hogy majdnem túl könnyen elfogtak.

Nem tudom, hogy az egész harc hol folyt, de nem úgy tűnik, hasznos lenne ebben a pillanatban.

- Helló?! – kiáltom a sötétbe, de nincs válasz.

Újra nekifeszülök a láncoknak, de csak annyit érek el, hogy csörögni kezdenek.

- A fenébe!

A hangom végigvisszhangzik a szobán. Figyelem egy pillanatig, aztán megint nekifeszülök a láncoknak. Nem hagyom abba, amíg hallom, hogy az ajtó nyikorogva kinyílik.

- Helló…? – kiáltom a vaksötétbe.

A szobát fény árasztja el a köszönésemre, én pedig szemtől-szemben vagyok az apámmal.

Még keményebben nekifeszülök a láncoknak.

Nem.

Ez nem történhet meg.

Erősen próbálok nem levegő után kapkodni.

Valahogy elérte, hogy megint kilenc évesnek érezzem magam.

Én vagyok a kilenc éves Tobias, aki egyenesen áll, míg az apja ökle találkozik az arcával.

Rémült vagyok.

Utálom, hogy még mindig képes rá, hogy úgy érezzem magam, mint egy pocsolya a padlón.

- Mit csinálsz? – kérdezem.

Remeg a hangom, ahogy megszólalok, és látom, hogy Marcus arca mosolyra derül.

- Nem jöhet egy apa meglátogatni a fiát?

Utálom, ahogy beszél velem, mintha nem érteném őt, pedig tény, hogy pontosan tudom, milyen ember is ő.

Egy szadista.

Végigmérem egy pillanatra, aztán a szemem megakad a fecskendőn a kezében. Szérum csillog benne.

Ugyanaz a szérum, amit Carán használt hat hónapja.

A félelemszérum.

- Kínozni fogsz most? Ez a te zseniális terved, hogy Tris idejöjjön, és veled dolgozzon? Istenem, remélem, nem veszi be.

- Már letettem arról, hogy Trisszel dolgozzak.

- Akkor miért nem hagysz békén minket?

Megrázza a fecskendőt, és nézi, ahogy a szérum kavarog az átlátszó hengerben.

- … azért. Nem akarom, hogy lázadást szítson ellenem. Tudod, hogy jó benne.

- Igen. Tudom.

Mert ő az én feleségem, és amiatt szeretem annyira, mert jó bizonyos dolgokban.

- Nos, akkor, mi is pontosan a terved?

Marcus újra megrázza a fecskendőt, aztán lassan vállat von.

- Meg akarom ölni.

Nem tehetek róla.

Kibuggyan belőlem a nevetés.

Nem találkoztam még Marcus Eatonnél őrültebb emberrel.

- Visszahoztad, hogy támogassa a te új világforradalmadat, aztán amikor nem engedelmeskedik, te már meg is akarod ölni? Újra?

Marcus vállat von.

- Nem akarom, hogy az utamba álljon.

Újra felnevetek.

- Nos, sok szerencsét. Soha nem kerülsz elég közel hozzá, hogy bántsd, ő okosabb annál, és kitaláltuk, hogy hogyan szakítsuk meg azt az ostoba kapcsolatot. Fogd fel, ő okosabb, mint te.

Marcus bólint.

- Lehet, hogy igazad van, Tobias. Ezért nem én fogom megölni.

Lassan megrázom a fejem.

- Nem tudlak követni.

Marcus megütögeti a fecskendőt, a szérum ragyog a fényben.

- Te leszel az, aki megöli, Tobias.

Ez egyértelmű.

Teljesen megbolondult.

- Soha nem bántanám – szűröm ki a fogaim között.

Hőhullám tör rám a gondolatra.

- Soha ne mondd, hogy soha, fiam – mondja lassan, aztán közelebb lép hozzám.

Egy tabletet helyez az ölembe, a képernyője olyan fényesen világít, hogy nincs más választásom, lenézek rá.

Az első dolog, amit látok, egy háló.

A háló a Bátrak központjában, ahol először találkoztunk Trisszel.

A szívem nagyot dobban a mellkasomban.

Nézem, ahogy képek jelennek meg rólam.

Tris a hálóba esik, Lauren és én pedig ott várunk.

Olyan, mintha tegnap történt volna, nem évekkel ezelőtt.

- Hogy hívnak? – Nézem magam a tableten, ahogy ezt mondom.

Az arckifejezése.

Összekapcsolódtunk.

Amikor én megérkeztem a Bátrakhoz, fogalmam sem volt, hogy milyen nevet akarok.

- Gondolkodj el rajta! Nem választhatsz még egyszer.

Nyel egyet, aztán a „Tris” név hagyja el a száját.

Tris. Az én Trisem.

- Az első ugró: Tris! – Látom magam, ahogy ezt kiáltom. – Üdv a Bátraknál.

Elfordítom a szemem a képernyőről, és Marcusra nézek.

- Miért mutatod ezt nekem? Ezt tudom. Átéltem.

Marcus félrebillenti a fejét egy pillanatra, engem figyelve.

- Tudom. Azért nézed, mert azt akarom, hogy másképp emlékezz rá.

- Miről beszélsz… - Mielőtt befejezhetném a mondatot, Marcus a nyakamba fecskendezi a szérum egy részét.

Ez higítatlan, és azonnal érzem a hatását.

Félelem és paranoia áramlik végig bennem, és utálom ezt.

Utálok rémült lenni; ezért örülök annyira, hogy csak négy félelmem van.

A jelenet újra lejátszódik, és az érzelmeim teljesen a feje tetejére állnak.

Ez a pillanat, a pillanat, aminek olyan nagy jelentősége volt eddig, most furcsa félelmet kelt bennem.

Azt gondoltam, hogy amikor először találkoztam Trisszel, ő kicsi volt, édes és egy kicsit furcsa, de érdekes.

Amikor másodszor megnézem a jelenetet, látom, hogy ő ingatag, feszült ám kétszínű.

Azt hittem, hogy amikor a nevét mondta, megnyerő magabiztossággal beszélt.

Ahogy most nézem, arrogánsan szólalt meg.

Undok.

Mérgesen elfordulok a képernyőtől.

Nem kedvelem.

A felismerés keményen megüt.

Soha nem voltam úgy, hogy nem kedveltem, de most igen, és ez megijeszt.

Marcus bámul rám, de alig látom a szemem előtt táncoló folt miatt.

Azt hiszem, könnyek égnek a szememben, de nem akarok sírni.

- Ó, Tobias. Ez csak a kezdet – mondja Marcus, én pedig hirtelen tökéletesen megértem, hogy mi a terve.

Képes megváltoztatni mindent, amit Tris iránt érzek.

A szerelmem iránta őszerinte gyengeség.

Az érzelem olyan erős, hogyha ezt rosszra változtatja… halálos lehet, és semmit sem tudok tenni, ha a szérum beszivárog a agyamba, és új emlékeket vés az agyamba.

Megváltoztatja az emlékeimet.

Megváltoztatja Trist.

A gyomrom felfordul, és hányni kezdek.



TRIS




Tobias nincs a lakásban.

Alig kapok levegőt.

Nem tudom, hogy fogom ezt az egészet kibírni nélküle.

Egy csapat vagyunk.

Nem emlékszem, hogy milyen nélküle dolgozni.

- Csak adj neki egy kis időt, Tris – mondja Caleb -, elő fog kerülni. Muszáj.

Lassan megrázom a fejem.

- Nem. Nem fog előkerülni, történt vele valami. Tudom. Érzem. Nem tudom, mi, de… - Félbehagyom, mert nincs értelme.

Senki sem hisz nekem.

Senki, kivéve Cara.

- Caleb, igaza van – szólal meg a kanapén. – Nem ment volna el szó nélkül. Tudja, hogy aggódnánk.

- Akkor mi van, szerintetek Marcus megtámadta fényes nappal? Nyilvánosan?

Uriah megrázza a fejét.

- A NOVA nem igazán van a központban. Ha el akarsz rabolni valakit fényes nappal, a NOVA a legjobb hely erre.

Igaza van, és ettől a gyomrom összeszorul.

- … De miért akarnák őt elrabolni? – erősködik Caleb. – Ők Trist akarják, nem Tobiast.

- Szeretnek játszadozni vele. Valahogy ehhez kapcsolódik, tudom – suttogom.

- Lehet, hogy Johannának szüksége volt rá az irodában, és nem volt ideje szólni neked.

Felnézek, és elkapom Cara pillantását.

Vállat von.

- Ez elképzelhető.

Caleb felé fordul, ő pedig kerüli a tekintetét.

- Amikor Johanna asszisztense volt, néha igazán furcsa időpontokban hívta éjszaka, vagy nappal, amikor nem kellett volna ott lennie, és néha úgy ment el, hogy nem ébresztett fel, vagy nem szólt. De néhány órán belül mindig visszajött.

Caleb leül vele szemben. Valószínűleg még mindig furcsa neki a gondolat, hogy Cara Tobiasszal volt.

Valójában nekem is furcsa.

- Adjunk neki néhány órát. Ha nem jön vissza addig… akkor kitalálunk valamit, rendben?

Lassan bólintok, de a rossz érzés nem tűnik el a gyomromból.







10 megjegyzés:

  1. Ohhh nem, nem és nem!!! Ez nem történhet meg!!!!! :( Valaki végezze már ki ezt a rohadt Marcust pls!!!! �������

    VálaszTörlés
    Válaszok
    1. Kíváncsi voltam, hogy mi lesz a véleményetek erről a fejezetről... és hát valami ilyesmire számítottam.
      Szerintem megint küldhetjük Marcusra a verőembereket!!!
      Köszi, hogy írtál! Puszi

      Törlés
    2. Verőembert, bérgyilkost, kivégzőosztagot, hóhért....bármit csak szabadítsanak meg tőle!!!és ha már ott vannak küldjék a másvilágra Evelint és Davidet is,ugy legalább ők sem rontják tovább a levegőt! Amúgy az nagyon tetszett h Tris ennyire érzi h valami nincs rendben Tobiassal! Én köszönöm a fordítást, puszi!

      Törlés
  2. Komolyan... Én megyek, és megkeresem Marcust, hogy megöljem! Nagyon várom a következő részt. Köszi a fordítást. Puszi��

    VálaszTörlés
    Válaszok
    1. Mondd hogyan segítsek!??? :) :D 😃😃😉

      Törlés
    2. Nagyon bírom a reakciótokat!!! XD
      De szerintem boldogulnak nélkülünk is...
      Szívesen, és köszi, hogy írtál!

      Törlés
  3. Véletlenül nem olvasta a THG-t az író, mert ördögien hasonlít ez az eltérítős dolog.
    Sokakkal ellentétben én nem bánom, hogy Marcus és társai élnek. Enélkül nem lenne semmi történés, max csak rózsaszín ködfelhő, nekem meg arra nincs szükségem :D

    VálaszTörlés
    Válaszok
    1. A THG-t nem olvastam, úgyhogy ehhez nem tudok hozzászólni...
      Bánni én sem bánom, csak idegesít, hogy ilyen szemetek. Már én is rájöttem, hogy a rózsaszín ködfelhő unalmas. Kell egy "kis" izgalom... :D

      Törlés
  4. Tudom, hogyha Marcusék nem lennének, akkor minden uncsi lenne, és nem is izgulnánk a fici miatt hétről hétre, de attól még nagyon kinyírnám. Vagy inkább nem is, mert az túl könnyű ahhoz a sok kínzáshoz képest, amit ő művelt. Legalább annyi szenvedést kívánok neki, mint amennyit neki köszönhetünk.
    Szegény kicsi Tobias. Ez az őrült tönkreteszi a legszebb emlékeit. Kitartás!!!!
    Köszi a fordítást, Márti!

    VálaszTörlés
    Válaszok
    1. Teljesen egyetértek veled. Én ingadozok a verőemberek, és a pszichiáter között, nem tudom, melyiket kellene küldeni. Vagy lehet, hogy egy jókötésű pszichiátert kellene, aki bele tudja verni Marcus fejébe, hogy a fiacskáját szeretni kellene, nem kínozni.
      Szegény Tobiat én is nagyon sajnálom!
      Szívesen, és köszi, hogy írtál!

      Törlés