Fanfic: A jövő kezdete - 42. fejezet



FIGYELEM! CSAK AZOK OLVASSÁK EL, AKIK OLVASTÁK A HŰSÉGEST!


Most, hogy végre vége a sulinak, a vizsgáknak meg minden, végre volt időm befejezni a fejezetet. Ráadásul elég hosszúra is sikerült, ami külön öröm. Jó kis eseménydús részt kaptok, amiben nagyon sok minden lezárásra is kerül. Már csak négy fejezet van vissza, ugye milyen lehangoló?
Külön küldöm a fejezetet a csoporttársamnak, Timinek, aki még ma is küzdött a vizsgákkal, így kikapcsolódásképpen olvashat, ha már megígértem neki, hogy lesz neki mit, amint hazaért.

Jó olvasást kívánok a fejezethez, és nagyon kíváncsian várom a véleményeiteket! :)



42.




TRIS


Másra sem tudok gondolni, mint Tobiasra. Mióta elment, szorító érzés költözött a gyomromba, különösen ahogy kiabálás hangjai szűrödnek fel az utcáról. Tudom, hogy valami készül, amiről Tobias hallgatott előttem.

Meglehetősen tiszták az emlékeim az elmúlt hetekről, így sejtem, kik vannak itt, bár a legjobb az lenne, ha nem lenne igazam.

Igaz, Tobias azt mondta, pihenjek, ám hogy is lennék rá képes, mikor az aggodalom darabokra tép. Mi lesz akkor, ha ismét történik vele valami, és ezúttal véglegesen elveszítem? Nem, azt nem bírnám elviselni. Még egyszer nem, különösen most, hogy végre kezdem elfogadni a tényt, hogy Tobias él.

Nehezen tudtam rávenni magam, hogy elhiggyem azok után, hogy oly sokáig úgy tudtam, meghalt. Ráadásul az én hibámból. Miután annyit vágyakoztam a halálra, hogy láthassam őt, nem egyszerű elfogadni, hogy hiába haltam volna meg. Ahogy élni sem lesz egyszerű mindezek után.

Még így is nehéz elhinnem, hogy amíg aludtam, Tobias a karjaiban tartott. Ismerős volt az érzés, mégis annyira különös, mintha elfelejtettem volna, milyen az érintése.

És ezúttal is magamra hagyott, én pedig képtelen vagyok nem a legrosszabbra gondolni.

Bármennyire is tiltakozik ellene a seb a csípőmön, nehézkesen felülök az ágyon. Bele is szédülök, de igyekszem figyelmen kívül hagyni, mennyire forog velem világ, miközben lerakom a lábam a hideg padlóra.

Fel akarok állni, de nem megy. Kavarog a gyomrom, a lábam pedig annyira remeg, hogy képtelen lenne megtartani. Mélyeket lélegzem, hogy elűzzem az émelygést, és összeszedjem az erőm. Nem vagyok benne biztos, hogy van bennem annyi energia, hogy állva tudjak maradni.

Eltelik néhány perc, mire sikerül uralkodnom a testemen, és nem csak a remegés és a hányinger mérséklődik, de mintha a világ is abbahagyta volna a pörgést.

Óvatosan felemelkedem matracról, miközben a csípőmön megfeszül a kötés, és erős lüktetés szökik végig az oldalamon. De nem hagyhatom, hogy ez visszatartson; meg kell tudnom, mi a fene folyik itt.

Lassan felegyenesedem, de továbbra is az ágy támláját markolom, hogy ne vágódjak el. Már a fejem is hasogat, a látómezőm peremén meg fekete foltok tűnnek fel. Viszont ez sem elegendő ahhoz, hogy lemondjak a célomról.

Az átkozott makacsságom mindig győzedelmeskedik.

Ekkor azonban meghallom, hogy óvatosan kinyílik az ajtó. Pedig már félúton járok az ágyam és deszkákkal borított ablak között.

- Tris! - kiált fel egy hang, amire nem is számítottam. Valahol reménykedtem benne, hogy Tobias jött vissza, de tévedtem.

Hector megjelenése azonban annyira megdöbbent, hogy elveszítem a koncentrációmat. A lábamból kifut az erő, és a kemény padlóra hanyatlok. Felnyögök, ahogy a fájdalom elindul a térdemből, kegyetlenül beleszúr a sebembe, majd parázslásként végigfut az oldalamon egészen a fejemig, ami keményen koppan a padlón.

- Tris! - Hector már mellettem is térdel. - Jól vagy?

- Csodásan - felelem szarkasztikusan. Úgy érzem, az egész testem felrobbanni készül a fájdalomtól. Jelenleg a levegővétel is megerőltetőnek tűnik.

Hector a hátam alá nyúl, hogy megtámasszon, miközben igyekszik ülő helyzetbe tornászni. Nem megy egyszerűen, mivel minden porcikám reszket. De végül mégis ülök, habár elfehéredett ujjakkal szorítom a nadrágom leheletvékony anyagát. Zihálok, és a szemem előtt úszkáló fehér és sárga pöttyöket nézem. Különös érzés a fülembe költözött csengéssel párosítva.

- Nem lett volna szabad felkelned - dünnyögi Hec az orra alatt. - Gyere, segítek visszafeküdni az ágyba.

Megrázom a fejem, mivel egyáltalán nem a kényelmesnek kicsit sem nevezhető ágy felé akarok menni. Más céljaim vannak, még ha az erőm hiányzik is hozzá.

- Az ablakhoz kell mennem - erősödöm tovább. Muszáj tudnom, mi folyik odakint.

- Vissza kell feküdnöd az ágyba, nem vagy jól. - Hallani a hangján, hogy habozik. Bizonyára ő is tud valamit, amit velem nem akar megosztani.

- Mi folyik itt, Hec?

Az ajkába harap, és kerüli a tekintetem, úgyhogy csak megköszörülöm a torkomat, és jelentőségteljes pillantást küldök felé. Ki kell csikarnom belőle az igazat.

- Semmi... semmi olyasmi, amivel törődnöd kéne jelenleg. - Igyekszik határozottnak tűnni, de remeg a hangja a bizonytalanságtól.

Megkapaszkodom a karjába, és nagy nehezen talpra kecmergek, és habár még mindig veszettül szédülök, a lábaim meg mintha zseléből lennének, mégis teszek egy reszketeg lépést előre, az ablak irányába.

- Tris, ne makacskodj már! - háborog Hector. Igazán édes, mikor felhúzza magát.

- Nem tudsz megakadályozni - felelem felé sem pillantva, bár az ujjaim még mindig a kabátja anyagába mélyednek -, szóval akár segíthetsz is.

Nem válaszol egy jó fél percig, úgyhogy nagyot nyelve még egyet lépek, mire felsóhajt, és zsörtölődve követni kezd, de hagyja, hogy rá támaszkodjak. Nekem jelenleg ez is tökéletesen elegendő.

Az ablaknál még jobban hallom az emberek zsivaját, úgyhogy a kellemetlen izgatottságot félre téve az arcomat a két deszka közti résre tapasztom, hogy lepillantsak az utcára. Mikor végre sikerül ráfókuszálnom arra, ami alattam zajlik, szabályosan érzem, ahogy a vér kifut az arcomból.

Hatalmas tömeg verődött össze a odakint, fegyverrel felszerelkezve. Az ő lármázásuk szűrődik fel, nekem pedig borsózik tőle a hátam. Különösen a rémálmaimat színező szürke-sárga ruháiktól fog el a pánik.

Itt vannak...

Az ujjaim belevájnak a deszkák érdes anyagába, nem törődve a szálkákkal, amelyek a bőrömbe fúródnak. Reszketek, ahogy a tanácstalanság pánikkal keveredve lassan elhatalmasodik rajtam.

Túl sokan vannak ahhoz, hogy harcba szálljunk ellenünk, legalábbis úgy, hogy valódi esélyünk lenne velük szembe. Így csak egyszerűen lemészárolnak minket. Mert tudom, hogy megadni nem fogjuk magunkat, sem a kezükre adni a várost. Valószínűleg első dolguk az lenne, hogy törlik mindenki emlékét, ahogy azt a Hivatal is akarta. Vagy elindítanak egy újabb kísérletet a génjeim alapján, bár fogalmam sincs, hogy valójában mennyire voltak eredményesek Alan kutatásai.

Nem tudom, melyik verzió lenne szörnyűbb. Viszont ezektől még a halál is sokkal kedvezőbb opció. És ezzel szerintem nem csak én vagyok így. Inkább legyen vége az életünknek, mintsem kimosott aggyal vagy kísérleti nyúlként kelljen léteznünk, mint a Kormány rabjai.

Nem várhatok itt tovább. A barátaim ott lent vannak arra készülve, hogy szembenézzenek az ellenséggel, aki el akar tiporni minket. Semmivel nem vagyok itt nagyobb biztonságban, mint odakint. Előbb-utóbb betörnek, és minket is megölnek. Ha pedig figyelembe veszem azt, mennyi bosszúságot okoztam nekik, a halálom kicsit sem lesz könnyű.

Ez az, ami soha nem ment nekem; hogy karba tett kézzel várjak. Forr a vérem, hogy cselekedjek.

Ha most itt maradok a sebeimet nyalogatva, akkor lehet többé nem látom a szeretteimet. Többé nem látom Tobiast sem...

- Oda kell mennem - szólalok meg határozottan, még ha a hangom egy kissé remeg is a döbbenettől.

- Micsoda? - hőköl hátra Hector. - Ezt most ugye nem mondod komolyan?

Haragosan nézek rá. Nem hinném, hogy egy cseppnyi komolytalanság is volt a hangomban.

- Tris, ne légy már ostoba! - kiált rám, amitől meglepődök. Nem hittem volna, hogy lesz benne annyi mersz, hogy felemelje a hangját velem szemben. Bár elég Bátor a kölyök, ami sok mindent megmagyaráz. Na meg a makacssága ismerős valahonnan... - Alig állsz a lábadon, reszketsz, és mégis szembe akarsz nézni azokkal, akik ezt tették veled?

- Nem sok választásom van - felelem neki dühödten. - Előbb-utóbb ide is el fognak érni, és megölnek minket, Hec.

- Dehogy fognak - rázza a fejét. Láthatóan nem hisz nekem. - Valamit kitalálnak a többiek, neked most pihenned...

- Ne mond meg nekem, hogy mit csináljak! - bököm meg a mellkasát. Körülbelül egy magasak vagyunk, amitől magabiztosabbnak érzem magam, mint kellene, tekintve, hogy valójában igaza van. De mégis, valamit tennünk kell. - Megnézted egyáltalán mennyien vannak? Mi fele annyian sem vagyunk, mint ők!

Látom, ahogy a vér kifut az arcából. Ezek szerint valóban nem mérte fel a veszélyt, ami ránk leselkedik.

- De ilyen állapotban akkor sem tehetsz semmit.

Jogos, amit mond, de mégsem érzem azt, hogy annyiban kéne hagynom, és feladni.

- Talán mégis van valami, amit tehetünk. Kell lennie... Csak le kell jutnom innen.

Látszik Hectoron, hogy nem tudja, mi tévő legyen. Össze van zavarodva, ráadásul aggódik értem. De tudom, hogy a többieket is félti.

- Segítened kell nekem, Hec. Egyedül nem fogok tudni lemenni a lépcsőkön.

Hitetlenkedve csóválja a fejét. Tudom, hogy őrültnek, de legalább ostobának tart, hogy így, alig állva a lábamon is küzdeni akarok.

- Négyes ki fog nyírni, ha kiengedlek innen.

Sejtettem, hogy Tobias keze van a dologban, másként Hector nem lenne itt. Nem mintha nem törődne velem, csak nem az a típus, aki a kórházban mások ágya mellett ücsörög. Habár az biztos, hogy a rabság sok mindenben megváltoztatta a nézőpontjait. Már nem az az elkényeztetett, nagyszájú Bátor kölyök, akivel még az Őszintéknél találkoztam. Ráadásul a közös “élményeink” után van valamim, amivel bármire rá tudom őt venni.

- Az lehet, hogy Négyes kitekeri a nyakad, de az nem jelenti azt, hogy én nem intézlek el később, ha az utamba állsz. Tartozol nekem, amiért megmentettem az életedet.

Haragosan néz rám egy fél percig, mielőtt legyőzötten felsóhajtana, a karomat pedig a vállára húzná.

- Azért igyekezz nem megöletni magad, ha egy mód van rá - tanácsolja. - Nem akarok szembenézni a fiúddal, ha egy hajad szála is meggörbül.

Nem egyszerű dolgot kér, hiszen a jelen körülmények között bármi megeshet. Mégis bólintok, ahogy a karját a derekam köré fonja, hogy kitámogasson az ajtón.

- Várj egy pillanatot - állítom meg, miközben az ajtótól nem messze álló tárolóra mutatok. - Hozd azokat. - Hec bólint, majd megragadja a két szikét a polcról. A semmitől ezek is többet érnek.

Valahogy mindenki eltűnt a szintről, még az orvosok is felszívódtak, mivel a folyosó teljesen üres. Gondolom igyekeznek felkészülni a sérültek ellátására - már ha erre lesz lehetőségük. Így elég kihaltnak tűnik az épület, csak lábak távoli dobogását hallani, valamint a csövekben búgó víz hangját.

A lépcsősor tetejére érünk, de nekem már most olyannyira remek a lábam, hogy csoda, még nem estem el. Bár ettől lehet, hogy csak Hector tart vissza.

- Kész vagy? - kérdezi Hec, valószínűleg észrevéve a hezitálásomat.

- Nem, de nem fogok jobban készen állni, szóval csináljuk.

A keze egy pillanatra megszorítja a derekamat, mielőtt megtennénk lefelé az első lépést.

Eddig nem utáltam a lépcsőket, és nem is irtóztam tőlük, de most egy életre elegem lett belőlük. Nem tudom, pontosan hány emeletet kell még megtennünk, vagy mennyi lépcsőfok van mögöttünk, de nekem már zsibbadtak a végtagjaim, s lassan a korlátba is megérek megkapaszkodni.

Nagyon lassan haladunk, mégis elszédülök a fordulók tengerében, és hevesen zihálok a megerőltetéstől.

Lehet mégis odafent kellett volna maradnom...

Lerogyok a fal tövébe, ahogy a földszintre érünk. Alig kapok levegőt, és hiába értünk le, hiába nincs több lépcsőfok, úgy érzem, semmi oxigén nem jut a szervezetembe, amihez hozzájárul az is, hogy mennyire állott itt a levegő. Látom, hogyan száll a por.

Köhögök és fuldoklok, míg lassan mintha ismét levegőhöz jutnék. Ám a fejem így is hasogat, amit igyekszek figyelmen kívül hagyni, de kicsit sem megy könnyen.

Hec előttem térdel, aggodalmas arckifejezéssel. Sajnálom őt, ennyi idősen nem kéne ilyen sok mindent átélnie, ilyen szituációkba keverednie, mint ez. Bűntudatot érzek, amiért rávettem, hogy segítsen nekem. Utálok teher lenni, különösen egy ilyen fiatal fiú számára. Mégis valahogy összeköt minket a korábbi rémálom, amibe mindketten belecsöppentünk.

- Jól vagy? - kérdezi ismét, nekem viszont már nagyon elegem van ebből a kérdésből. Túl gyakran kérdezik ezt tőlem, mintha bármikor összetörnék. Pedig tényleg nem érzem jól magam, de sokat nem tudok tenni, mint összeszorítani a fogam, és ismét talpra állni, még ha a falnak is kell támaszkodnom, hogy feltápászkodjak a padlóról.

- Jól leszek - felelem reszelős hangon. Sok erőt kivett belőlem ez a lépcsőzés.

Hector megrázza a fejét, majd felemeli a karját, én pedig összerezzenek, ahogy az alkarját végighúzza az ajkam fölött. Nagyot nyelek, mikor észreveszem a vért az ingujján.

- Ez gyakran előfordul mostanság... - ismerem el. Sejtem, hogy a szérumok hatására folyik ilyen gyakran a vér az orromból.

- A rohadékok... - szűri a fogai között. Tudom, mennyire rágja belülről a harag. Azok után, hogy volt barátja, aki belehalt a kísérletekbe.

Oldalra pillanatok, ahol a bejárat ajtaja most tárva nyitva áll, a folyosó viszont üres. Ám nem ez, ami igazából aggaszt, hanem hogy az utcát füst lepi, ami lassan mintha oszlana fel. Ennek még nyoma sem volt, mikor lepillantottam az utcára. Vajon mennyi mindent történt az alatt, hogy lefelé jöttünk?

- Ez meg mi a fene? - Hector szeme elkerekedik a füst látványától, engem azonban már inkább a kiabálás aggaszt, amit idebent is tisztán hallani.

- Csak egy módon tudhatjuk meg. Már nincs visszaút.

Ellököm magam a faltól, és igyekszem mozgósítani minden tartalékomat, mert most szükségem lesz rá. De az adrenalin megteszi hatását, és nem csak annyiban, hogy a szívem már most hevesen kalapál - és nem csak a lépcsőzés utóhatásaként -, hanem végre sikerül megállnom a lábamon Hec segítsége nélkül is, aki mellettem lépked. Látom rajta, hogy kész rá, hogy támogasson, ha szükséges.

Amikor kilépünk, a káosz megdöbbent. A földön embereket látok, többségükön az ellenség egyenruhája feszül, ami kicsit sem tölt el nyugalommal. Mellettük egyszerű lakosok, korábbi Bátrak is fekszenek.

Aztán amint jobban sikerül felmérnem a kialakult helyzetet, elakad a lélegzetem. Az utca közepén Alan áll, ami már épp eléggé sokkoló a számomra, de ami igazán görcsbe rántja a gyomromat, hogy előtte Amar térdel, Alan fegyvere a tarkójára simul.

Érzem, ahogy a pánik határán állok, a tenyerem verejtékben fürdik, ahogy a félelem teljes súllyal rám nehezedik. A tekintetemmel kétségbeesetten Tobiast keresem, és kissé megkönnyebbülök, mikor megpillantom alig pár méternyire tőlem. A keze ökölbe szorul, az arca eltorzul a dühtől, de egyébként sértetlennek tűnik.

Hirtelen fájdalmat érzek a karomba, és felszisszenek, ahogy Hector ujjai tovább szorítják az izmaimat. Érzem, hogyan remegnek a visszafojtott indulattól, ami bármelyik pillanatban kitörhet belőle.

- Elég! - kiált fel egyszer csak mellettem.

Gyakorlatilag mindenki azonnal felénk kapja a fejét. Nem figyelek rájuk, csakis Tobiast nézem, ahogy holtra vált arccal pillant ránk. Különösen amint Alan emberei a pillantásuk mellett a fegyvereiket is ránk emelik.

- Engedje el! - kiabálja tovább Hector. Legszívesebben tarkón vágnám, hogy így felhívja magára a figyelmet, pedig semmit nem tudunk tenni. De magamat is, hogy ide jöttünk fegyver nélkül, hiszen most a zsebemben lapuló szike semmit nem ér. Ide lőfegyver kéne. Arról nem is beszélve, hogy a bizonytalan ujjaim megfogni sem tudnának semmit, ami megmenthetné az életünket.

Alan nevetésben tör ki, ami kísértetiesen visszhangzik az épületek között. Megborzongok már a hangjától is, különösen mikor még meg is szólal.

- Ugyan, tudjuk jól, hogy semmit nem tudsz tenni, kicsi Hector - mondja gúnyosan. - A kis tanulmányunk bebizonyította, hogy alkalmatlan vagy, hogy igazi Bátor legyél, nem igaz?

Fogalmam sincs, miről beszél, de Hec arckifejezését elnézve történt valami azon a helyen, amiről nem akar beszélni. Kényes téma lehet, ráadásul Alan őrülten vigyorog. Olyan jól esne letörölni a vigyort a képéről, de jelenleg erre esélyem sincs, valamint visszatart a félelem, amit még magamnak is csak nehezen ismerek el, hogy mardossa a belsőmet. A történtek után rettegek ettől a férfitól.

Belém szorul a lélegzet, mikor a rideg pillantása rám siklik. Látom benne a gyűlöletet, amit irántam érez.

- Ami pedig téged illet, Tris, jobban tetted volna, ha elrejtőzöl, mert amint itt végzünk, elintézzük a kettőnk dolgát.

- Semmi dolgunk nincs nekünk egymással. - Amilyen erőtlen a hangom, azon sem lepődnék meg, ha nem értek volna el hozzá a szavaim.

- Megölted a legjobb embereimet, úgyhogy bőven van mit elintéznünk - szűri a fogai közt. - A génjeid talán új utat nyitottak meg a kutatásunknak, de ez nem jelenti azt, hogy a nap végén nem fogsz kínok között meghalni.

Összeszorítom az állkapcsom, ne látszódjon rajtam a rémület. Valami megváltozott bennem azok hatására, amiket elszenvedtem Alan parancsára. Félek attól, mi mást tehet még velem.

Sietős lépteket hallok, majd árnyék vetül rám, ahogy egy test áll Alan és közém. Abban a pillanatban tudom, hogy Tobias az, mikor a karja hátra lendül, hogy maga mögött tartson. A bőrének puszta érintése is elég ahhoz, hogy felismerjem.

- Ahhoz nekem is lesz egy-két szavam - harsogja mély, hátborzongató hangon. Jól emlékszem, hogy épp ilyen hangnemet ütött meg, mikor még a kiképzőnk volt a beavatás alatt.

- Ugyan, Tobias... Mit tehetnél? Túlerőben vagyunk, egy pillanat alatt végezhetek veled, meg a kis barátnőddel is.

Valami összetörik bennem, ahogy meghallom, amint több száz fegyver kerül kibiztosításra. Csak annyi kell, hogy valaki meghúzza a ravaszt, és elveszítem őt.. De Tobias nem mozdul, meg sem rezzen, hiába szegeződik rá az ellenség összes fegyvere, sziklaszilárdan áll előttem, felemelt fejjel, mintha semmi félnivalója nem volna, vagy elfogadta volna, hogy ez lesz.

Ám én képtelen vagyok elfogadni. Egyszer már eljátszotta azt, hogy az élő pajzsommá vált, és akkor kis híján belehalt. Nem tudom elfelejteni, mit éreztem akkor, vagy amíg hetekig halottnak hittem őt.

Ha most lelövik, elképzelhetetlennek tartom, hogy valaha is képes leszek feldolgozni. Ráadásul az én védelmemben adná az életét. Ami minden valószínűség szerint hiába lenne, mert a következőnek az én fejembe repítenének golyót. Mondjuk akkor nem kell aggódnom, hogy képes lennék-e megbirkózni a gyásszal. De nem hagyhatom, hogy meghaljon mindezek után.

Csakhogy nem tehetek semmit. Hiába kapaszkodom a karjába, és próbálom eltolni magam elől, csak szorosabban tart, és egy centit nem mozdul. Erős férfi, nekem pedig jelenleg semmi erőm nincs ahhoz, hogy kibillentsem az egyensúlyából.

- Tobias, ne csináld ezt, kérlek. Kérlek... - A könnyek fosztogatják a torkom, és nehéz egyben maradnom, mikor nem válaszol, csak még inkább maga mögé szorít. - Ne...

- Ne csinálja ezt! - kiabálja valaki; a hangja ismerős, de jelen pillanatban nem tudom felismerni.

Többen is csatlakoznak a kiabáláshoz, amit csupán tompán hallok a zakatoló szívem mellett. Ez egy rémálom, egy valódi, lélegző rémálom.

- Most legyen elég! - hallatszik egy karakteres hang, ami túlharsogja a kialakuló lármát, ami ennek nyomán elcsitul.

Kilesek Tobias karja alatt, hogy lássam, mi folyik körülöttünk. Kell egy kis idő, mire sikerül felmérnem a terepet. Elkerekedik a szemem, ahogy meglátom a hat kilépő embert, akik a kórház egy másik, félreeső kijáratán érkeztek az utcára.

Az élükön Edith áll, de olyan erőt sugárzón, hogy minden bizonnyal senki nem gondolná róla, hogy a nagymamám: egy cseppet sem látszik rajta a kora, még ha a ráncok nem is tűntek el az arcáról, ahogy az ősz hajszálai sem kapták vissza eredeti színüket.

Mögötte sorakozó öt embert mind ismerem. Úgy állnak előttünk, mintha a csoportok vezetői lennének, hiába szűntek meg azok, és hiába veszítették életüket a vezetőik közül annyian. Aki korábban is a csoportja élén állt, s most itt van, hiába nem láttam oly sok hónapja, az Jack Kang a fekete öltönyében és fehér ingében, azonban egy fegyvertáskával a hóna alatt. Ez az örökös harc rajta is meglátszik, ahogy korábban nem létező barázdákat fedezek fel az arcán, és a szeme alatt húzódó sötét karikák a bizonyíték arra, hogy nem egy álmatlan éjszakája volt.

Johannát is köztük látom, aki eddig a várost vezette, most mégis inkább a régi csoportjai színeit viseli. Egyszerre különös, mégis ismerős látvány őt újra piros és sárga kelmékben látni. A sebhely valahogy még inkább elüt a sötét haja mellett, mint eddig.

Aki még ismerős a számomra, az Harrison, aki büszkén feszít a Bátrak feketéjében, feszes bicepszein a tetoválások könnyen beazonosíthatóvá teszik a régi csoportját. Korábban ő is vezette a csoportunkat, de a város sosem ismerte el a Bátrak egyik vezetőjeként.

Meglepődöm, mikor a pillantásom az Önfeláldozók képviselőjére siklik, s egyszersmind belesajdul a szívem. Marcust egy cseppet sem hiányolom - és úgy érzem, Tobias sem -, de a papám hiánya mégis tőrként hasít belém. Ám Mrs. Black finom, mégis eltökélt vonásai garantálják, hogy az egykori értékek jó kezekben vannak.

A Művelteket egy középkorú, magas, csontos nő képviseli, akinek világosbarna haja a vállára omlik, szétterülve a kék blézerén. Őt is felismerem, korábban számtant tanított az iskolában. Eléggé tekintélyes a fellépése, amennyire innen meg tudom állapítani. De ami a legfontosabb, ő nem egy újabb Jeanine.

Különös látni ezeket az embereket, ahogy megállnak Alan és a csordája előtt. Mintha ismét visszaköltözött volna az egység a városunkban, még ha ez az összefogás a csoportrendszerhez tartozik. Vajon rosszul tettük, hogy akkor elutasítottuk a társadalmunk sok évig működő rendszerét, és inkább egy városként kezdtük kezelni magunkat öt, különálló szervezet helyett? Néha úgy érzem, csoportokként nagyobb volt az egység a városban, mint azután, hogy azok felbomlottak.

A tekintetem Alanre siklik, hogy lássam a reakcióját, remélve, hogy elgondolkodik a helyzeten, ám az őrült kifejezés továbbra sem tűnt el a képéről. Ahogy az emberei sem eresztették le a fegyvereiket.

- Rég láttuk egymást, Edith - mondja, a hangjából csöpög a gúny. - Nem kell aggódnod, az árulásod nem marad megtorolatlanul.

- Engem ne fenyegess, Alan - mutat a férfira Edith. - Amit ezzel a várossal és a lakóival műveltek, az túlmegy minden határon.

- Az emberek félelemben élnek, sokan veszítették el a szeretteiket, gyerekek szenvedtek, és ez a helyzet is azt bizonyítja, hogy maguk rettegésben tartják a városunkat - teszi hozzá Johanna.

Alan csak felhorkant, és vállat von, mintha nem az ő hibája lenne a dolog.

- Talán ha engedelmeskedtek volna nekünk, akiknek az emberiség fennmaradása a célunk, most nem tartanánk itt. - Alan már rendkívül dühösnek tűnik. - Csak annyit kellett volna tenniük, hogy betartják a szabályainkat, és senkinek nem görbült volna a haja szála sem. De maguk önző módon tönkretették több emberöltő munkásságát.

- Az emberek függetlensége maguknak semmit nem jelent, pedig sokkal fontosabb a szabad akaratunk, mint a kísérlet, amit maguk folytatnak - veszi át Harrison a szót.

- Aztán megnézhetik, mire mentek az emberek a szabad akaratukkal - szűri Alan a fogai között, az állkapcsa megfeszül, és a gyűlölet csak úgy szikrázik a szemében. - Egymás torkának estek, szétverték a csoportokat, megölték a másikat. Valóban ez a maguk nagy függetlensége?

- Maguk miatt alakult ki a polgárháború - szólal fel Kang. - A Hivatal közbeavatkozása vezetett ahhoz, hogy ártatlanok vére borította az utcákat.

- És csakis a maguk műve, hogy darabjaira hullattak a csoportok - teszi hozzá a tanárnő.

- Most pedig itt vannak, és gyereket akarnak lemészárolni - mutat felénk Mrs. Black.

Egy könnycsepp legördül a szemem sarkából a szavaikat hallgatva. Itt vannak, hogy megvédjenek minket: a lakókat, a várost, az életünket. Tudom, hogy az egész város mögöttük áll.

- Az a kettő nagyon is megérdemli, hogy kinyírjam őket! - őrjöngi tovább Alan.

- Magának elment az esze! - kiabálja be valaki a tömegből.

- Úgy vélem, ideje lenne békét kötnünk egymással - szólal meg ismét Edith. - Túl sok áldozatot követelt már ez az egész ahhoz, hogy tovább tűrjük. Mindkét fél számára ez a helyes döntés, hiszen egyikünk sem akarja, hogy még több drága élet vesszen oda.

Alant ez sem győzi meg, csak a fejét rázza.

- Nem hinném, hogy olyan helyzetben vannak, hogy maguk teremtsék a feltételeket.

- Én meg nem hinném, hogy az emberei vérfürdőt akarnak - mondja Edith. - Lehet, hogy lemészárolhatnak itt mindenkit, de közülük is rengetegen fognak meghalni. Megérné?

Látom a katonák arcán, hogy elbizonytalanodnak, többen még a fegyverüket is lejjebb eresztik. Akármivel is manipulálták ezeket az embereket, meghalni ők sem akarnak. Azonban Alan kitartó, még a keze sem rezdül meg, csak még mélyebbre fúrja a fegyvere csövét szegény Amar koponyájába.

- Az ellenállásuk az, ami nem éri meg. Csak annyit kell tenni, hogy feladják a várost, és akkor nem fog itt vér folyni.

- Maga meg úgy tűnik képtelen felfogni, hogy az emberek nem akarják maguknak átadni a függetlenségüket - jön a felelet Johanna szájából. - Mi itt a magunk módján akarunk élni, nem a maguk kormányának fennhatósága alatt.

Gúnyos mosoly hatalmasodik el Alan arcán. Őrült mosoly, és tudom, hogy ennek nem lesz jó vége. Csak egy szavába kerül csak, és aláírja a halálos ítéletünket.

Meg fogunk halni. Mind itt fogunk meghalni...

- Rohadtul nem érdekel, maguk mit akarnak - üvölti. - Ez a város a Kormány fennhatósága alá tartozik, nem mehetnek úgy a dolgok, ahogy azt egy rakás génkárosult elképzeli. Itt a mi törvényeink uralkodnak, itt...

Egy hatalmas dörrenés hallatszik, Alan hangja pedig elhallgat, ahogy vér spriccel mindenfelé. Kiabálás hallatszik valahol a távolban, olyan messze, hogy nem értem. A hangok tompák, csak azt látom lassítva a szemem előtt, ahogy Alan összecsuklik, a lábai elernyednek, a teste pedig a földnek csapódik. A fejéből ömlő vér tócsába gyűlik a repedezett aszfalton, a szemei üresen merednek a semmibe. A vigyor árnyéka még mindig ott játszik az ajkán.

Az emberek először döbbenten állnak, majd csak azt látom, ahogy a rohangálni kezdenek, mint egy nagy összemosódott kép a lábak tengeréről. De csak Alant látom ott feküdni.

Meghalt... A férfi, aki megkínzott, aki szérumokkal tömte tele a testem, a fejemet pedig hazugságokkal, aki annyi szenvedést okozott, most holtan fekszik a földön. Ez vajon a valóság? Tényleg meghalt? Elhihetem? Nem csak álmodom?

Megérzem Tobias érintését, ahogy megmarkolja a vállaimat, és mintha a nevemen szólongatna. Lassan felemelem a pillantásom, hogy találkozzon Tobias mélykék szempárjával. Így még inkább nehéz koncentrálnom a hangjára.

- ... vagy? Tris? .... rendben?

A felét nem értem, de bólintok. Mintha vattacsomó lenne a fülemben, minden olyan tompa.

- Megnézem... - int a fejével a többiek felé. - ... maradj... Jó?

Ismét bólintok, és bágyadtan érzem, ahogy a kézfeje végigsimít az arcomon, majd az ajkai egy pillanatra a homlokomhoz simulnak, mielőtt hátat fordítana, hogy elinduljon a barátaink felé.

Hector is eltűnt mellőlem, valószínűleg ő is a rokonait, a barátait indult megkeresni. Csak én állok megmerevedve alig pár lépésre a kórház kétszárnyú ajtajától.

Az embereket figyelem, ahogy egymásba kapaszkodnak, ölelkeznek, nevetnek, sírnak, sokan éljeneznek. Ám akaratlanul is időnként az aszfalton heverő holttest felé pillantok, ami lassan összemosódik a szemem előtt.

A tömeget is mintha egy tejüveg mögül nézném, egy nagy egybefojt massza az egész. Akárcsak ha összeolvadtak volna az emberek egy hullámzó, arctalan testté.

Furcsa, mert következő pillanatban már az eget bámulom, s se az embereknek, se azok hangjainak nyomuk sincs. Csend van. Béke...

A felhőket nézem, hogyan úsznak el a szemem előtt, át a tiszta kék égen. Fodrosak, bennük egy-egy szürke pamaccsal. Madarak köröznek alattuk, egymást kergetve, majd eltűnnek a felhőkarcolók rengetegében.

Olykor mintha arcok jelennének meg előttem, leginkább Tobias, de nem biztos, hogy így is van. Egyedül az égen játszódó jeleneteket látom tisztán. Ahogy a felhők egymást váltják, a madarak messzire repülnek, s ahogy az ég kékje lassan az éj sötétjébe borul, és csak a csillagok fénye pislákol egy pillanatig.

Aztán az összes érzékem kikapcsol, amint a súlyos sötétség elborítja a világot.





Szerző megjegyzése:
És ezt is megértük! Alan végre felkapta a talpát! Várom a tippeket, ki volt az az ügyes, aki fejbe lőtte a gonosztevőnket. Így már csak egy "rosszfiúnk" maradt,  aki hamarosan megkapja, amit érdemel.
Remélem tetszett a harc lezárása. Nem akartam vérfürdőt rendezni, úgy gondoltam, csak békével lehet megoldani ezt a helyzetet.
Szomorú vagyok, hogy mindjárt vége, de még írhatok néhány cuki részt, ami vigasztal.
Kíváncsi vagyok a véleményetekre, szóval írjatok nyugodtan. Pusszancs mindenkinek!

És utólagos bocsi, amiért az előző fejezetnél nem válaszoltam a véleményetekre, kicsit el voltam havazva, de nagyon köszönöm mindenkinek, aki írt, igazán jól esett minden hozzászólás! :)


20 megjegyzés:

  1. Jujj, de vártam már. *.* Nagyin tetszett, de egy kicsit bánom, hogy nem folyt egy kicsit több vér. Az én tippem pedig Hector. Szerintem Ő lőtte le.

    VálaszTörlés
    Válaszok
    1. Örülök, hogy vártad, és tetszett :) Nem akartam több szereplőt megölni, így is sokukat elveszítettük már, és a rosszakból is lassan kifogyunk. Azért remélem nem gond, hogy ilyen lájtosan zártam le a dolgot.
      Hogy ki sütötte el a fegyvert, a következő fejezetben elárulom ;)

      Törlés
  2. Nagyon tetszet ez a rész köszönjúk Bia, szerintem Uriha lötte le.

    VálaszTörlés
    Válaszok
    1. Én köszönöm, hogy írtok, rengeteget jelent nekem. Legközelebb elárulom ki volt :)

      Törlés
  3. Úristen, Bia... Komolyan mondom, neked tényleg könyvet kellene írnod!
    Jaj, Tris... Komolyan, annyira makacs, hogy azt elmondani nem lehet! Szerintem elnyerhetné a Világ Legmakacsabb Embere címet, és valószínű, hogy soha senki nem verné le a trónról :D
    Hector tényleg édes volt dühösen. De azért én is hátrahőköltem volna tőle...
    És Tobias.. Inkább nem láttam volna azt az arcot, amikor megpillantotta Trist... De aztán amikor megint pajzs lett belőle.. Annyira cuki! Úgy szeretem! <4
    Na Alant már nem igazán szeretem... Sőt, utálom! Fú, egy kávéskanál vízben meg tudnám fojtani!! Grr.... Elkezdeném dobálni súlygolyókkal.. Jaj, de jó lenne, ha esetleg el is találnám :D de már megölték helyettem.. [francba, én akartam...]
    Nekem sok tippem van, hogy ki is lőhette le őt... (Evelyn talán mert megbánta, hogy szövetkeztek?)
    Tris a végén... Jaj, drága Tris! Most rá is dühö vagyok...
    Tényleg írsz majd cukiságokat?? <3 _ <3 OMG már nagyon várom :3
    Köszi a fejezetet, Bia! Puszi! <44

    VálaszTörlés
    Válaszok
    1. Hát jó, majd egyszer könyvet is írok. Csak a saját karaktereim nem lennének ennyire menők.
      Tris alapból makacs, viszont ami körülötte folyik az mindig arra sarkallja, hogy makacs maradjon. Lehet már rég halott lenne, ha nem lenne ennyire konok.
      Tobiast mindenki imádja szerintem, ilyen édes karakter nincs még egy a könyvek világában, de szerintem máshol se sok.
      Alan gyilkosa hamarosan ki fog derülni, megígérhetem.
      Trisre ne legyél dühös, inkább Alanre meg a bandájára.
      De minden jóra fog fordulni. Na mondjuk valami extra cuki a következő fejezetben? ;)
      Köszi, hogy írtál megint, imádom olvasni a véleményeidet. És nagyon boldog vagyok, hogy sikerült ennek a fejinek is elnyernie a tetszésed. Puszi! <4

      Törlés
  4. Végre meghalt Alan! Nagyon vártam már ezt a pillanatot. Megérdemelte.
    És szerintem is Hector lőtte le.

    VálaszTörlés
    Válaszok
    1. Elhiheted, ennél jobban már csak David halálának írása töltött el nagyobb örömmel. Na meg még egy szereplő vissza van.
      Hamarosan kiderül, ki volt.
      Köszi, hogy írtál!! ^^

      Törlés
  5. Hát Bia ! Már annyira vártam ezt a részt. El sem hiszem, hogy már nemsokára végre. Ez egy feledhetetlen élmény lesz, volt ,most számomra.
    Tris nagyon makacs. Ezt amúgy imádom benne, hogy mindig, ha eltervez valamit, annak meg kell valósulni. De ez pont jó benne.
    És Hector.. Áhh, imádom őt. Ahogy tartaná ott Trist, de hát nincs sok esélye, elvégre Trisről beszélünk ugye ..
    És az a cuki haragossága.
    És Toby arca. Áhh, mindent vitt. I love you Tooooooooby! Tiszta kómás vagyok.
    Alant nem nagyon tudom sajnálni, max még párszor átmennék rajta a rotációs kapával. Bye bye Alan !
    Van pár tippem ki lőtte le. De majd meglátjuk.
    És a vége.. Az ahogy a messzibe nézünk.. Váó ........
    Lényegében nagyon tetszett ez a rész is , és nagyon várom a kövit.
    Jahh, és gratulálok a vizsgáidhoz. Ügyes vagy!
    Köszönöm a fejezetet.
    Remélem lesz cukiság..
    Szia Bia

    VálaszTörlés
    Válaszok
    1. Szia! Mondtam már, mennyire szeretem a véleményeidet? Olyan felemelő olvasni, hogy csak na. Mindig vigyorgok, mint akinek elmentek otthonról (mint általában, ami sok mindent megmagyaráz).
      Trisnek kell is ez a makacsság, imádom benne, mennyire kitartó. Sokan tanulhatnánk tőle, hogy ne adjuk fel rögtön az első nehézségnél, még ha itt elég szélsőségesen volt kitartó.
      Hec nagyon cuki, mint az öcsém. Imádom, a könyvben is nagyon szerettem, csak hát sok szerepet nem kapott.
      Toby-kómát kaptál? Húha mi lesz itt a kövi részben... *sanda vigyor*
      Az Alanes gondolatod hatalmas, vihogtam rajta egy sort :D
      Örülök neki, hogy tetszett a vége, még ha kissé elvont is lett. Szeretem az ilyen megoldásokat.
      Leeeeesz cukiság, mondjuk hamarosan ;)
      Köszi!! Úgy örültem, mikor kiderült, hogy hármas lett... Nagyon megkönnyebbültem.
      Én köszönöm, hogy ismételten írtál. Hálám üldözni fog! ^^

      Törlés
  6. Hát, teljes mértékben megérte várni erre a fejezetre. Csak egy bajom van (na jó, kettő): most várhatom a következeőt, és vészesen közeledik a történet vége. :(
    Nagyon-nagyon szuper lett!!! Gondoltam, hogy Tris nem fog a seggén maradni a kórházban... Nem vallana rá. De azért cuki volt Hector, ahogy próbálta megakadályozni.
    Tobiasból pedig megint kibújt az Önfeládozó. Ahogy Tris elé állt pajzsként... ahhh...
    És igen, Alan végre megkapta, amit érdemelt!!! Ügyesen kinyírtad, kíváncsi leszek, hogy kit használtál fel erre.
    Trist nagyon sajnáltam a végén, remélem nem lett nagyobb baja... bár addig sem volt igazán jó bőrben. Gondolom a kis akció nem tett neki jót!
    Gratulálok a sikeres vizsgához, tudom, hogy mennyit szenvedtél vele!
    Köszi a fejezetet, és remélem, minél hamarabb olvashatjuk a cukiságot!!!
    Puszi

    VálaszTörlés
    Válaszok
    1. Ugye, az hogy közeledik a sztori vége engem is elszomorít. De egyszer mindent le kell zárni.
      Alannek pusztulnia kellett, még ha amolyan saját gonoszom is volt.
      Na hamarosan jön a folytatás.
      Köszi! Igen, te tudod a legjobban, min mentem keresztül *drámai sóhaj*
      Köszi, hogy írtál. Puszi :)

      Törlés
  7. Megmondom őszintén (és nem kritizálni akarom) de amilyen fanficet találok mostanában, vagy olvasgatok mind annyira más az eredetihez képest. Már a karakterek sem az igaziak, sőt a legtöbb már csak a neveket őrizte meg, a tulajdonságaikat meg teljesen kicsavarták.
    A lényeg, hogy mikor megláttam, hogy kint az köv rész, fellélegeztem, hogy végre egy minőségi, karakterhű ficit fogok olvasni.
    A történetre kanyarodva, nem gondoltam, hogy így fog véget érni. Nem tudom, valahogy most olyan érzésem van, mintha levágtak volna a gondolatmenetedről és nem tudom előre megjósolni. De annyit tudok, hogy az elején nem ilyen befejezésre tippeltem volna, mint amilyen ebből a részből sikerült leszűrnöm a folytatással kapcsolatban. És a probléma itt az, hogy ez engem bosszant (mármint, hogy nem tudok előre "jósolni" :D), de ha egy hónap múlva jön a köv rész, akkora már máson fog járni az agyam és hátha kitalálom ;)

    VálaszTörlés
    Válaszok
    1. Mostanság nekem is ez a bajom a ficikkel, meg nem is nagyon találok olyat, ami érdekes és jól megírt lenne. Meg szinte csak AU-k vannak.
      Gondoltam, hogy nem lett a legjobb a lezárás, én sem érzem annyira annak, de úgy érzetem, hogy ez így helyes. Vigyék már el a felnőttek a balhét, és ne gyilkolásszunk már. Meg Zeke után nem akartam senki jót megölni... Az még most is fáj...
      Nem baj, hogy nem tudsz jósolni, így neked is meglepetés lesz a befejezés.
      Köszi, hogy ismét írtál, imádom a véleményeidet :)

      Törlés
  8. Sejthettem volna, hogy Tris lépett a színre az előző rész végén. Mikor megláttam, hogy az ő szemszögéből írod ezt a részt, azonnal rájöttem.
    Én is nagyobb vérfürdőre számítottam, de jó volt ez így. Mondjuk nekem kicsit zavaros az a rész, ahogy lelőtték Alant. Mi lett a több száz katonával? Csak úgy lerakták a fegyvert és kész?
    Nagyon menő volt az a jelenet, amikor kivonultak a csoportvezetők. Elképzeltem, ahogy ott állnak, magabiztosan, erőt sugározva. Meg az is jó volt, amiket mondtak.
    Tris, te végtelenül makacs lélek...
    Én is elég makacs vagyok, meg nem szeretem sajnáltatni magam, de ez azért tényleg erős volt. Menni is alig bírt, nemhogy harcolni. A végére azért kifogyott az adrenalin.
    Hector pedig imádnivaló! Meg tudtam volna zabálni, amikor próbált szembeszállni Trisszel. :)
    Kíváncsian várom a folytatást! Főleg a gyilkost, na meg persze a cukiságot is!
    Puszi!

    VálaszTörlés
    Válaszok
    1. Ugyan, Tris mikor tud nyugton maradni? Nem rá vallana.
      A katonák sem igazán akartak ész nélkül vérfürdőt rendezni, meg a vezetőjük nélkül nem igazán tudták, mi tévők is legyenek. De azért ilyen egyszerű nem lesz, de ezt most rá akarom sózni a felnőttekre, ne mindig a főhőseinknek kelljen megoldani a problémákat, tettek ők már így is eleget.
      Igen, én is érzem, hogy ezt eltúloztam, ki kellett volna hagynom Trist, csak akkor meg az lett volna olyan félbehagyott. Nem tudom, valahogy így volt meg a fejemben.
      Hec cuki. Kellett ide az ő karaktere.
      Most már hamar jön a folytatás. Köszi hogy írtál. Puszi ^^

      Törlés
  9. Imádom!!! Miközben olvastam el is felejtettem, hogy nem Veronica írt eszméletlen jól írsz, ha majd kiadják az első könyved tuti, hogy benne leszek az első tízbe aki megveszi. Nagyon izgi volt alig vártam már, hogy Alan meghalljon, de most a következő részig várnom kell, hogy megtudjam ki volt. Van pár tippem, lehet, hogy Hector volt de lehet, hogy Uriah vagy Christina vagy talán Johanna. Ajj alig várom nem tudom hogy fogom bírni addig amíg jön a kövi rész.A végén nem értettem mi van a felhőkkel az első gondolatom az volt, hogy berúgott de aztán leesett, hogy nem...Hector olyn kis cuki volt ahogy Trist próbálta meggyőzni, hogy maradjon meg kell zabálni.

    VálaszTörlés
    Válaszok
    1. Uhhh köszönöm! Mindig furcsa ezt hallani, mikor összevetitek Veronica írásával az enyémet.
      Hát ha egyszer lesz könyvem... De még ki tudja, ötletem az van millió meg egy.
      Hmmm, nem is tippelsz olyan rosszul, majd meglátod ;)
      A felhők... na most ilyen felhő-mániában szenvedek, szóval nem csoda, hogy belevettem. Kicsit szürreális volt, tudom.
      Köszi, hogy írtál! :D

      Törlés
  10. nekem pár rész kimaradt vki kommentbe bemásolná hogy hol írják Hector barátjának a halálát? előre és köszi

    VálaszTörlés
    Válaszok
    1. A 35. fejezetben van, itt a részlet :)

      "Odabent ég a lámpa, a pislákoló fénye pedig rémült arcokra esik, ahogy kikerekedett szemmel pillantanak felém. Bizonyára valami szörnyűségre számítottak, hiszen remegnek mint a nyárfalevél. Szorosan egymáshoz bújnak, mintha így megóvhatnák magukat és egymást a közelgő bajtól.

      - Tris? - szólal meg meghökkenve Hector. Még sápadtabb, mint pár napja láttam.

      - Nincs időnk. Ki tudlak juttatni titeket innen, de sietnünk kell. - Körülnézek a helyiségben. - Mindenki itt van?

      - Nem, de... - Elakad Hector szava, és csak a fejét rázza. Ökölbe szorul a kezem, ahogy elönt a harag; valamelyik gyerek már nem él...

      - Jól van... - mondom elkeseredve, de tudom, hogy semmi sincs jól. Viszont nem veszíthetünk több értékes másodpercet. - El kell tűnnünk innen, és ez az egyetlen esélyünk."

      Törlés