FIGYELEM! CSAK AZOK OLVASSÁK EL, AKIK OLVASTÁK A HŰSÉGEST!
Ez már a folytatás, ha még nem olvastad az elsőt, ITT megteheted!
Itt is a Feltámadás következő része. Lassan elérkezik a támadás napja. Már a küszöbön állunk, de addig még van miről beszélni a szereplőinknek. Azért ez a fejezet sem hagy minket izgalom nélkül.
Köszönjük Mártinak a fordítást! Jó olvasást a fejezethez!
CARA
Caleb és én mostanában nem lehettünk magunk a lakásunkban, ami nem volt jó a kapcsolatunk bensőségességének. Így, amikor Tris elment este a NOVÁ-hoz, Caleb kihasználta az időt, hogy együtt tudjunk tölteni egy kis időt.
Azóta nem hagyjuk abba a csókolózást, mióta becsukódott Tris mögött az ajtó.
Hazudnék, ha azt mondanám, hogy nem élvezem, de nem tehetek róla, kicsit bűntudatom van.
- Caleb… - próbálom kinyögni két csók között. A többi szavamat elnyomja az ajka.
- Caleb… - próbálkozok újra.
Végül elhúzódik, az egyik kezével végigsimítja a hajam.
- Mi az? Mi lehet olyan fontos éppen most? – kérdezi árnyalatnyi nyafogással a hangjában.
- Sajnálom… Csak… bűntudatom van egy kicsit.
A szemöldöke szinte azonnal felszalad.
- Bűntudatod lesz a csókomtól? Nos… Ezt nem gondoltam volna.
Gyorsan megrázom a fejem.
- Nem, nem úgy gondoltam. Csak úgy értem, hogy tényleg megtehetjük ezt? Mindenki, akit szeretek, holnapután harcba indul.
- Eggyel több ok, hogy most folyamatosan smároljunk.
- Caleb, én komolyan beszélek.
Csalódottan felsóhajt, aztán a vállamra hajtja a homlokát egy pillanatra.
- Én is.
- Caleb…
- Ne. Teljesen komoly vagyok. Nem tudom, hogy valaha lesz-e még ilyen alkalom veled, mint ez, szóval használjuk ki, amíg lehet.
Igaza van.
Tudom, de akkor miért van bűntudatom?
Lehet, hogy ez nem is bűntudat.
Lehet, hogy ez félelem.
Rettegek elengedni, hogy bevonuljon Marcus Eaton világának sötétségébe, de tudom, hogy nincs más választásom.
Aggódom, hogy nem fog visszajönni hozzám épségben.
Vagy, hogy egyáltalán nem fog visszajönni hozzám.
- Hé… - Végigsimítja az arcomat. – Mi van? Az egész arckifejezésed megváltozott.
Kicsit megrázom a fejem.
- Csak… Önző akarok lenni, és azt mondani, hogy ne menj el, de tudom, hogy menned kell.
Megfogja a kezem, és megszorítja, aztán a mellkasához emeli.
- Minden rendben lesz. Tudod, ugye?
Az egy dolog.
Senki sincs rendben egy ilyen helyzetben.
Mindenesetre bólintok, mert akárhogy is, mennie kell.
- Mit tegyek, hogy megnyugodj?
Behunyom a szemem.
- Add vissza a járás képességét, hogy veled mehessek.
Az ajkához húzza a fejem, és megcsókolja a homlokom.
- Tudod jól, hogy ha megtehetném, már hat hónapja megtettem volna.
Hátradöntöm a fejem a kanapén.
Tudom, hogy ez igaz.
Caleb volt az első számú segítőm a „Cara járjon újra” projektben.
A fizikoterápiás kezelések egy idő után elvesztették a vonzerejüket, ami az első számú segítőmet nem tette boldoggá.
Nem hajtottam magam a felépülésben Max nélkül, egyébként sem volt nagy javulás azon kívül, hogy megtanultam állni.
A fájdalom a lábamban egyre rosszabb lett, és Max mindig azt mondta, hogy ez jó, de akkor is félek megpróbálni még lépéseket tenni.
Nem akarom, hogy a reményeim újra elszálljanak.
- Mi az? – erősködik Caleb. – Nagyon elcsendesedtél, ami azt jelenti, hogy az agyad valahol máshol jár.
Megrázom a fejem.
- Semmi… Csak a fájdalmon gondolkodtam a lábamban. Rosszabbodik, és Max mindig azt mondta, hogy akkor kell megpróbálnom járni, amikor rossz lesz.
- Nos, akkor miért nem próbálod meg?
Picit megvonom a vállam.
- Mert nem számít, akárhogy is, még nem vagyok elég erős vagy stabil, hogy veletek menjek.
- Ez nem a csatáról szól, Cara – mondja Caleb komolyan. – Hanem arról, hogy általánosságban tudsz járni. Nem akarsz?
Tágra nyílt szemmel nézek rá.
- Persze, hogy akarok!
- Akkor, mi tart vissza?
- Én… Nem tudom. – Rágcsálom a szám szélét egy darabig.
- De igen. Félsz a kudarctól.
Bizonyos mértékig biztos, hogy igaza van, de rettegés fog el a gondolatra, hogy lépéseket kell tennem.
- Gyerünk, próbáld meg – mondja felállva, és kinyújtja a kezét felém.
- Itt vagyok. Nem fogom hagyni, hogy eless, és nem számít, ha nem sikerül. Csak az számít, hogy megpróbálod.
Bámulom a kezét egy pillanatig, aztán behunyom a szemem, és mély levegőt veszek.
Túléltem már a tüzet, a vetélést, az emberrablást, a kínzást, és a golyót, ami majdnem megölt.
Kibírok néhány lépést.
Vagy legalábbis kibírom, hogy megpróbálom.
Megfogom a kezét, és felhúzom magam, használva minden technikát, amit a fizikoterápián tanultam.
Használom a hátamat segítségként, és először ez mindig furcsa érzés.
- Jól vagy? – kérdezi Caleb.
Lassan bólintok, a fel-le nyilalló fájdalom rossz a lábamban, de elviselem.
Szinte mindig érzem.
- Kész vagy? – kérdezi, én pedig lassan bólintok.
Megfogja a másik kezemet, és szorosan tartja mindkettőt, így nem esek el.
Visszaemlékszek a napra a kórházban, amikor az orvos, aki eltávolította a golyót, elmondta, hogy lebénultam.
Órákig feküdtem, és csak próbálgattam megmozdítani a lábam, de olyan volt, mintha repülni akartam volna.
Az agyam nem küldött parancsokat a lábamnak többé.
Nem kapcsolódtak egymáshoz.
Ezúttal máshogy lesz.
Máshogy kell lennie.
Mély levegőt veszek, aztán lassan megkísérlem felemelni a lábam. A fájdalom rosszabb, de működik.
A lábam pár centire van a földtől és irányíthatatlanul remeg, de ez több, mint amit hónapok óta meg tudtam tenni.
Újra leteszem a lábam pár centire attól, ahonnan indultunk.
Egy lépés.
Tettem egy lépést.
Caleb olyan ragyogóan mosolyog rám, hogy mindjárt felrobban az arca.
- Cara… - sóhajtja.
A szemem hirtelen megtelik könnyel, és a mosolya elhomályosodik.
- Tudom, tudom…
Nagy levegőt veszek, mert ez az egyszerű lépés sokat kivett belőlem.
- Caleb… - sóhajtom.
- Igen?
- Kapj el – suttogom, aztán a lábaim hirtelen remegni kezdenek, én pedig a karjaiba zuhanok anélkül, hogy akarnám.
Elkap, ahogy kértem, de ez nem akadályoz meg abban, hogy magyarázkodni kezdjek.
- Sajnálom, annyira sajnálom, csak kimerültek, nem tudom, hogy…
Nem tudom befejezni a magyarázatot, mert az ajkai rátalálnak az enyémre.
Hosszan csókol, az ajkai akadálytalanul mozognak az enyémen.
Úgy érzem, órák telnek el, mire elhúzódik, még mindig vigyorogva.
- Ha valami történik velem… Igazán boldog vagyok, hogy végre láthattam ezt. Csodálatos vagy, Cara.
Picit vállat vonok.
- Nem vagyok csodálatos. Nélküled nem tudtam volna megtenni. – Figyelem egy pillanatig, hátha ez lesz az utolsó alkalom, hogy így láthatom az arcát.
Tökéletesen, épen, és hát, életben.
- Caleb… - kezdem, de mintha olvasna a gondolataimban. A lábam alá teszi a kezét, és a karjába emel.
- Beviszlek az ágyba.
Mosolygok, és megrázom a fejem.
- Alig van nyolc óra.
- Tisztában vagyok vele, de nem aludni viszlek.
Összehúzom a szemöldököm, de ő csak mosolyog.
- A következő huszonnégy órában csak veled akarok lenni, rendben?
- Szeretlek, Caleb Prior – suttogom.
Szó nélkül a hálószobába visz.
Azóta nem hagyjuk abba a csókolózást, mióta becsukódott Tris mögött az ajtó.
Hazudnék, ha azt mondanám, hogy nem élvezem, de nem tehetek róla, kicsit bűntudatom van.
- Caleb… - próbálom kinyögni két csók között. A többi szavamat elnyomja az ajka.
- Caleb… - próbálkozok újra.
Végül elhúzódik, az egyik kezével végigsimítja a hajam.
- Mi az? Mi lehet olyan fontos éppen most? – kérdezi árnyalatnyi nyafogással a hangjában.
- Sajnálom… Csak… bűntudatom van egy kicsit.
A szemöldöke szinte azonnal felszalad.
- Bűntudatod lesz a csókomtól? Nos… Ezt nem gondoltam volna.
Gyorsan megrázom a fejem.
- Nem, nem úgy gondoltam. Csak úgy értem, hogy tényleg megtehetjük ezt? Mindenki, akit szeretek, holnapután harcba indul.
- Eggyel több ok, hogy most folyamatosan smároljunk.
- Caleb, én komolyan beszélek.
Csalódottan felsóhajt, aztán a vállamra hajtja a homlokát egy pillanatra.
- Én is.
- Caleb…
- Ne. Teljesen komoly vagyok. Nem tudom, hogy valaha lesz-e még ilyen alkalom veled, mint ez, szóval használjuk ki, amíg lehet.
Igaza van.
Tudom, de akkor miért van bűntudatom?
Lehet, hogy ez nem is bűntudat.
Lehet, hogy ez félelem.
Rettegek elengedni, hogy bevonuljon Marcus Eaton világának sötétségébe, de tudom, hogy nincs más választásom.
Aggódom, hogy nem fog visszajönni hozzám épségben.
Vagy, hogy egyáltalán nem fog visszajönni hozzám.
- Hé… - Végigsimítja az arcomat. – Mi van? Az egész arckifejezésed megváltozott.
Kicsit megrázom a fejem.
- Csak… Önző akarok lenni, és azt mondani, hogy ne menj el, de tudom, hogy menned kell.
Megfogja a kezem, és megszorítja, aztán a mellkasához emeli.
- Minden rendben lesz. Tudod, ugye?
Az egy dolog.
Senki sincs rendben egy ilyen helyzetben.
Mindenesetre bólintok, mert akárhogy is, mennie kell.
- Mit tegyek, hogy megnyugodj?
Behunyom a szemem.
- Add vissza a járás képességét, hogy veled mehessek.
Az ajkához húzza a fejem, és megcsókolja a homlokom.
- Tudod jól, hogy ha megtehetném, már hat hónapja megtettem volna.
Hátradöntöm a fejem a kanapén.
Tudom, hogy ez igaz.
Caleb volt az első számú segítőm a „Cara járjon újra” projektben.
A fizikoterápiás kezelések egy idő után elvesztették a vonzerejüket, ami az első számú segítőmet nem tette boldoggá.
Nem hajtottam magam a felépülésben Max nélkül, egyébként sem volt nagy javulás azon kívül, hogy megtanultam állni.
A fájdalom a lábamban egyre rosszabb lett, és Max mindig azt mondta, hogy ez jó, de akkor is félek megpróbálni még lépéseket tenni.
Nem akarom, hogy a reményeim újra elszálljanak.
- Mi az? – erősködik Caleb. – Nagyon elcsendesedtél, ami azt jelenti, hogy az agyad valahol máshol jár.
Megrázom a fejem.
- Semmi… Csak a fájdalmon gondolkodtam a lábamban. Rosszabbodik, és Max mindig azt mondta, hogy akkor kell megpróbálnom járni, amikor rossz lesz.
- Nos, akkor miért nem próbálod meg?
Picit megvonom a vállam.
- Mert nem számít, akárhogy is, még nem vagyok elég erős vagy stabil, hogy veletek menjek.
- Ez nem a csatáról szól, Cara – mondja Caleb komolyan. – Hanem arról, hogy általánosságban tudsz járni. Nem akarsz?
Tágra nyílt szemmel nézek rá.
- Persze, hogy akarok!
- Akkor, mi tart vissza?
- Én… Nem tudom. – Rágcsálom a szám szélét egy darabig.
- De igen. Félsz a kudarctól.
Bizonyos mértékig biztos, hogy igaza van, de rettegés fog el a gondolatra, hogy lépéseket kell tennem.
- Gyerünk, próbáld meg – mondja felállva, és kinyújtja a kezét felém.
- Itt vagyok. Nem fogom hagyni, hogy eless, és nem számít, ha nem sikerül. Csak az számít, hogy megpróbálod.
Bámulom a kezét egy pillanatig, aztán behunyom a szemem, és mély levegőt veszek.
Túléltem már a tüzet, a vetélést, az emberrablást, a kínzást, és a golyót, ami majdnem megölt.
Kibírok néhány lépést.
Vagy legalábbis kibírom, hogy megpróbálom.
Megfogom a kezét, és felhúzom magam, használva minden technikát, amit a fizikoterápián tanultam.
Használom a hátamat segítségként, és először ez mindig furcsa érzés.
- Jól vagy? – kérdezi Caleb.
Lassan bólintok, a fel-le nyilalló fájdalom rossz a lábamban, de elviselem.
Szinte mindig érzem.
- Kész vagy? – kérdezi, én pedig lassan bólintok.
Megfogja a másik kezemet, és szorosan tartja mindkettőt, így nem esek el.
Visszaemlékszek a napra a kórházban, amikor az orvos, aki eltávolította a golyót, elmondta, hogy lebénultam.
Órákig feküdtem, és csak próbálgattam megmozdítani a lábam, de olyan volt, mintha repülni akartam volna.
Az agyam nem küldött parancsokat a lábamnak többé.
Nem kapcsolódtak egymáshoz.
Ezúttal máshogy lesz.
Máshogy kell lennie.
Mély levegőt veszek, aztán lassan megkísérlem felemelni a lábam. A fájdalom rosszabb, de működik.
A lábam pár centire van a földtől és irányíthatatlanul remeg, de ez több, mint amit hónapok óta meg tudtam tenni.
Újra leteszem a lábam pár centire attól, ahonnan indultunk.
Egy lépés.
Tettem egy lépést.
Caleb olyan ragyogóan mosolyog rám, hogy mindjárt felrobban az arca.
- Cara… - sóhajtja.
A szemem hirtelen megtelik könnyel, és a mosolya elhomályosodik.
- Tudom, tudom…
Nagy levegőt veszek, mert ez az egyszerű lépés sokat kivett belőlem.
- Caleb… - sóhajtom.
- Igen?
- Kapj el – suttogom, aztán a lábaim hirtelen remegni kezdenek, én pedig a karjaiba zuhanok anélkül, hogy akarnám.
Elkap, ahogy kértem, de ez nem akadályoz meg abban, hogy magyarázkodni kezdjek.
- Sajnálom, annyira sajnálom, csak kimerültek, nem tudom, hogy…
Nem tudom befejezni a magyarázatot, mert az ajkai rátalálnak az enyémre.
Hosszan csókol, az ajkai akadálytalanul mozognak az enyémen.
Úgy érzem, órák telnek el, mire elhúzódik, még mindig vigyorogva.
- Ha valami történik velem… Igazán boldog vagyok, hogy végre láthattam ezt. Csodálatos vagy, Cara.
Picit vállat vonok.
- Nem vagyok csodálatos. Nélküled nem tudtam volna megtenni. – Figyelem egy pillanatig, hátha ez lesz az utolsó alkalom, hogy így láthatom az arcát.
Tökéletesen, épen, és hát, életben.
- Caleb… - kezdem, de mintha olvasna a gondolataimban. A lábam alá teszi a kezét, és a karjába emel.
- Beviszlek az ágyba.
Mosolygok, és megrázom a fejem.
- Alig van nyolc óra.
- Tisztában vagyok vele, de nem aludni viszlek.
Összehúzom a szemöldököm, de ő csak mosolyog.
- A következő huszonnégy órában csak veled akarok lenni, rendben?
- Szeretlek, Caleb Prior – suttogom.
Szó nélkül a hálószobába visz.
SAVANNAH
Figyelem, ahogy Miss Monica próbál segíteni Trisnek összpontosítani a képességére.
Nem megy túl jól.
Tris eddig még nem tudta megmozdítani a tollat.
Felnyög, ahogy a műanyaglabda, amit megpróbál a szobán keresztül mozgatni, elgurul és pattogni kezd.
- Nem tudom, mit csinálok! – sír csalódottan.
- Hé, minden rendben – vágok közbe, ő pedig felém fordul egy pillanatra. – Csak le kell nyugodnod. Túlságosan izgatott vagy. Gondolj úgy a képességedre, mint egy másik énedre. Ha izgatott vagy, akkor a képességed is össze fog kuszálódni. Érthető?
Miss Monica rám mosolyog, aztán Trisre néz.
- Savannah-nak igaza van. A képességed erősen kötődik az érzelmeidhez.
Tris behunyja a szemét egy pillanatra, aztán mély levegőt vesz.
- Szünetet kell tartanom – motyogja, aztán az ajtóhoz sétál, és kimegy a szobából.
Uriah figyeli egy pillanatra, aztán felém fordul.
- Nem hiszem, hogy túl jól bírja ezt a vezetőség dolgot.
Vállat vonok.
- A férjét valószínűleg arra kényszerítették, hogy gyűlölje… Szerintem kicsit lazítania kellene.
Miss Monica Gabe-hez megy, és beszélgetni kezd vele halkan arról, hogy összpontosítania kell a haragjára.
Figyelem őket egy ideig, amíg Uriah hangja ki nem ránt az álmodozásból.
- Sétálunk egyet? Nem különösebben szeretnék a közelben lenni, amikor Gabe gyakorolja a tűzerejét.
Elmosolyodom.
- Persze.
Követem kifelé az ajtón, és együtt sétálunk végig a folyosón, aztán felvezetem a lépcsősoron a tetőre.
Ez Gabe kedvenc helye, amikor ideges, de nekem több ez, mint egy örömteli hely.
Szabadnak érzem magam, amikor a tetőn vagyok.
A tető szélén körbefutó korlátnak dőlök, és élvezem, ahogy a hűvös levegő összeborzolja a hajam.
Uriah megáll mögöttem, kezeit a csípőmre teszi.
Annyira lefoglal, hogy a várost bámulom, hogy alig hallom meg, amikor Uriah megszólal.
- Ez tényleg furcsa lehet neked.
Szembefordulok vele.
- Mi furcsa nekem?
Megcsókolja a homlokom, mielőtt válaszol, és a melegség, ami elönt, szinte leírhatatlan.
- Megbirkózni ezzel az egésszel… Te nem voltál része ennek az egésznek. Nem voltál a csoportrendszerben.
Mosolygok, aztán megvonom a vállam.
- Max mindig azt mondta, hogy oka van a képzésünknek, és lehet, hogy ez az ok. Csak segíteni akarok az embereknek. Mi értelme a képességeknek, ha hagyjuk kárba veszni?
Egy hosszú másodpercig nem válaszol, aztán amikor végül megszólal, nincs összefüggésben azzal, amit mondtam.
- Zeke nem akarja, hogy menjek.
Beletelik egy kis időbe, mire felfogom a gondolatmenetét.
- … Marcus főhadiszállására? – kérdezem.
Biccent.
- Csak szeret téged, Uriah. Fogalmad sincs, mennyire. Nem érzed – mondom, a kezeim a korlátot markolják mögöttem. - Nem akarja, hogy megsérülj.
Bólint.
- Igen, tudom, de mennem kell. Ők a barátaim, a családom. Hogy engedhetném, hogy elmenjenek erre az őrült küldetésre nélkülem?
Vállat vonok.
- Nem fogod. – A kezéért nyúlok, és megszorítom egy kicsit. - Ez nem te lennél, de rendben van, hogy Zeke aggódik érted. Ez olyan testvér dolog.
- Nos, egyetért veled, tudod.
Mosolygok, próbálom elrejteni az elvörösödött arcomat.
- Igen?
- Igen, és ez sokat jelent, hogy egyetért a kisöccse barátnőjével, tehát…
- Tessék? – Felnézek rá, ujjaim a karjába mélyednek.
Összeráncolja a szemöldökét.
- Mi…?
Lassan megrázom a fejem.
- Azt mondtad, barátnő – mondom halkan.
- Ó. Azt. – Bólint egyet. – Igen, azt mondtam.
Bámulom egy pillanatig, aztán félrebillentem a fejem.
Érzem, hogy ideges érzelmek jönnek felőle, és keveredik a saját extra ideges érzéseimmel.
Ő is bámul egy ideig, aztán megszólal.
- … Szeretnél a barátnőm len…
- Igen! – kiáltom azonnal, aztán mélyen elvörösödök. – Úgy értem… - megrázom a fejem, a tekintetemet a földre szegezem, ahogy a fülem mögé tűröm a hajam.
Ez annyira kínos.
- Igen.
Felnevet, aztán körém fonja a karját.
Az orrát a hajamba fúrja, az ajkát pedig a fülembe.
Borzongás fut végig rajtam, amit nem tudok a hideg levegővel magyarázni.
Nem megy túl jól.
Tris eddig még nem tudta megmozdítani a tollat.
Felnyög, ahogy a műanyaglabda, amit megpróbál a szobán keresztül mozgatni, elgurul és pattogni kezd.
- Nem tudom, mit csinálok! – sír csalódottan.
- Hé, minden rendben – vágok közbe, ő pedig felém fordul egy pillanatra. – Csak le kell nyugodnod. Túlságosan izgatott vagy. Gondolj úgy a képességedre, mint egy másik énedre. Ha izgatott vagy, akkor a képességed is össze fog kuszálódni. Érthető?
Miss Monica rám mosolyog, aztán Trisre néz.
- Savannah-nak igaza van. A képességed erősen kötődik az érzelmeidhez.
Tris behunyja a szemét egy pillanatra, aztán mély levegőt vesz.
- Szünetet kell tartanom – motyogja, aztán az ajtóhoz sétál, és kimegy a szobából.
Uriah figyeli egy pillanatra, aztán felém fordul.
- Nem hiszem, hogy túl jól bírja ezt a vezetőség dolgot.
Vállat vonok.
- A férjét valószínűleg arra kényszerítették, hogy gyűlölje… Szerintem kicsit lazítania kellene.
Miss Monica Gabe-hez megy, és beszélgetni kezd vele halkan arról, hogy összpontosítania kell a haragjára.
Figyelem őket egy ideig, amíg Uriah hangja ki nem ránt az álmodozásból.
- Sétálunk egyet? Nem különösebben szeretnék a közelben lenni, amikor Gabe gyakorolja a tűzerejét.
Elmosolyodom.
- Persze.
Követem kifelé az ajtón, és együtt sétálunk végig a folyosón, aztán felvezetem a lépcsősoron a tetőre.
Ez Gabe kedvenc helye, amikor ideges, de nekem több ez, mint egy örömteli hely.
Szabadnak érzem magam, amikor a tetőn vagyok.
A tető szélén körbefutó korlátnak dőlök, és élvezem, ahogy a hűvös levegő összeborzolja a hajam.
Uriah megáll mögöttem, kezeit a csípőmre teszi.
Annyira lefoglal, hogy a várost bámulom, hogy alig hallom meg, amikor Uriah megszólal.
- Ez tényleg furcsa lehet neked.
Szembefordulok vele.
- Mi furcsa nekem?
Megcsókolja a homlokom, mielőtt válaszol, és a melegség, ami elönt, szinte leírhatatlan.
- Megbirkózni ezzel az egésszel… Te nem voltál része ennek az egésznek. Nem voltál a csoportrendszerben.
Mosolygok, aztán megvonom a vállam.
- Max mindig azt mondta, hogy oka van a képzésünknek, és lehet, hogy ez az ok. Csak segíteni akarok az embereknek. Mi értelme a képességeknek, ha hagyjuk kárba veszni?
Egy hosszú másodpercig nem válaszol, aztán amikor végül megszólal, nincs összefüggésben azzal, amit mondtam.
- Zeke nem akarja, hogy menjek.
Beletelik egy kis időbe, mire felfogom a gondolatmenetét.
- … Marcus főhadiszállására? – kérdezem.
Biccent.
- Csak szeret téged, Uriah. Fogalmad sincs, mennyire. Nem érzed – mondom, a kezeim a korlátot markolják mögöttem. - Nem akarja, hogy megsérülj.
Bólint.
- Igen, tudom, de mennem kell. Ők a barátaim, a családom. Hogy engedhetném, hogy elmenjenek erre az őrült küldetésre nélkülem?
Vállat vonok.
- Nem fogod. – A kezéért nyúlok, és megszorítom egy kicsit. - Ez nem te lennél, de rendben van, hogy Zeke aggódik érted. Ez olyan testvér dolog.
- Nos, egyetért veled, tudod.
Mosolygok, próbálom elrejteni az elvörösödött arcomat.
- Igen?
- Igen, és ez sokat jelent, hogy egyetért a kisöccse barátnőjével, tehát…
- Tessék? – Felnézek rá, ujjaim a karjába mélyednek.
Összeráncolja a szemöldökét.
- Mi…?
Lassan megrázom a fejem.
- Azt mondtad, barátnő – mondom halkan.
- Ó. Azt. – Bólint egyet. – Igen, azt mondtam.
Bámulom egy pillanatig, aztán félrebillentem a fejem.
Érzem, hogy ideges érzelmek jönnek felőle, és keveredik a saját extra ideges érzéseimmel.
Ő is bámul egy ideig, aztán megszólal.
- … Szeretnél a barátnőm len…
- Igen! – kiáltom azonnal, aztán mélyen elvörösödök. – Úgy értem… - megrázom a fejem, a tekintetemet a földre szegezem, ahogy a fülem mögé tűröm a hajam.
Ez annyira kínos.
- Igen.
Felnevet, aztán körém fonja a karját.
Az orrát a hajamba fúrja, az ajkát pedig a fülembe.
Borzongás fut végig rajtam, amit nem tudok a hideg levegővel magyarázni.
D-Nap
TRIS
TRIS
Majdnem reggel fél tíz van, én pedig egész éjjel nem aludtam öt percnél többet. Tudom, hogy kellett volna.
Szükségem lett volna az alvásra a mai nap előtt.
Ma minden megváltozik.
Ma vagy visszakapom a férjemet, vagy meghalok.
Kivonszolom magam az ágyból a konyhába.
Cara már fenn van, és a konyhaasztalnál ül a laptopjával, körülvéve pici fülhallgatókkal.
Készítek magamnak zabpelyhet, aztán leülök vele szemben.
Felnéz rám a számítógépéből egy pillanatra, aztán újra a képernyőt figyeli.
- Pokolian nézel ki – motyogja.
- Úgy is érzem magam, úgyhogy elhiszem. – Egy kanálnyi zabpelyhet lapátolok a számba.
Caleb lép be törülközővel a dereka körül, a haja még nedves a zuhanytól.
- ’Reggelt – motyogom teli szájjal.
- Aludtál… egyáltalán? – kérdezi.
Összerándulok.
- Tényleg olyan szörnyen nézek ki?
- Mondtam – mondja Cara, fel sem nézve a képernyőről.
- Mit csinálsz? – kérdezem kíváncsian, a kis fülhallgatókat bámulva.
Cara felemeli az egyiket, aztán mellétesz egy kis fekete kitűzőt a másik kezével.
- Ez… - mutatja a kitűzőt -, ... egy kamera. A ruhátokra tűzitek, én pedig látni fogok mindent körülöttetek a laptopon, és ha rá tudok kapcsolódni a főhadiszállás rendszerére, akkor irányítani tudlak ezeken keresztül – felemeli a fülhallgatót. – Csak rá kell kapcsolódnom Marcus szerverére, és minden rendszer működik.
Bámulok rá, aztán a fülhallgatóra, aztán csodálkozva megrázom a fejem.
- Ezt egy éjszaka alatt találtad ki?
Vállat von.
- Már egy ideje gondolkodtam rajta, csak nem igazán tudtam, hogyan kezdjek hozzá. A múlt éjjel aztán… rájöttem.
- Ez csodálatos, Cara. Komolyan. Köszönöm.
Mosolyog, Caleb pedig lehajol, és megcsókolja a feje búbját.
Villámgyorsan befejezem a reggelimet, újfajta bizalom áramlik át rajtam
Talán működni fog.
Lehet, hogy Marcus okos, de Cara és Caleb az én csapatomban van.
Talán rendben lesz minden.
Letusolok, és tizenegyre felöltözöm, délre pedig mindenki megérkezik.
Különös zsongás van a levegőben, ahogy magunkhoz vesszük a fegyverünket.
Senki nem beszél, és rájövök, hogy nekem kellene buzdítani őket.
Megköszörülöm a torkom, és mindenki felém fordul.
- Semmi vakmerő megmozdulás. Mindent a tervek szerint hajtunk végre, rendben?
A szavaimra hat bólintás a válasz.
A pisztolyt a csizmámra csatolt tartóba csúsztatom, amit Caleb csinált nekem.
Rendben, ezt nem volt a leghosszabb buzdító beszéd, de most nincs több mondanivalóm.
Ma feketét viselek, mert ettől erősnek érzem magam, magabiztosnak.
Bátornak.
- Tris?
Megfordulok, és Caleb megfogja a kezem egy pillanatra.
- Jól vagy?
Lassan bólintok.
- Jól vagyok – válaszolok, és hosszú idő óta először komolyan gondolom.
huhh....remélem sikerül nekik!!!:)
VálaszTörlésköszi a fordítást Márti
Bízzunk benne!!!
Törlés