Fanfic fordítás: Önzetlen döntések - 24. fejezet

Ha már hétfő, meg is hoztuk az Önzetlen döntések 24. fejezetét. Ebben a részben foglalkozunk kicsit Tris érzéseivel, félelmeivel, aztán benézünk a csoportnélküliekhez is. Főhőseinknek gyökeres változáson megy át az életük.

Jó olvasás a fejezethez!

A fordítás Niki érdeme! És örül minden véleménynek.

Az eredeti történetet ITT olvashatjátok.

24. fejezet

TRIS

Órák telnek el, mire az orvos végre elenged, és semmi mást nem akarok, csak bemászni az ágyba, és aludni még néhány órát.

Hálás vagyok, hogy éjszaka van, így legalább egészen reggelig senkivel sem kell kapcsolatot teremtenem.

Abban a pillanatban, ahogy kilépek a beavatottak hálóterméhez vezető folyosóra, rájövök, hogy nem tudom megtenni.

Nem tudok egyedül végigsétálni ezen a szakaszon.

Al és Peter tönkretették ezt számomra.

A központ túl sötét.

Nem tudom, hol vagyok.

Nem kapok levegőt.

Kezemet a falhoz nyomom, és próbálok levegőhöz jutni, de az nem akar beáramlani a tüdőmbe.

A pánik úgy nehezedik a szívemre, mint egy szikla.

Leereszkedem a térdemre, kezemet a földre tapasztom, erőteljesen szívom be a levegőt.

Aztán jönnek a könnyek: gyors és nehéz, sűrű és forró.

Miért történik ez velem?

Rémült vagyok, pedig nincs semmi, amitől félnem kéne, kivéve annak a lehetősége, hogy az egész újra megtörténhet.

Al és Peter megnyomorítottak.

Percek alatt egy összegyűrt kupaccá válok a földön.

Nem tudok megmozdulni.

Nem tudok ésszerűen gondolkodni.

- Tris?

Még a saját nevem hallatára sem tudom rávenni magam arra, hogy felnézzek.

- Tris? - Ez most már egy sürgetőbb kérdés, a pánik pedig elkezd fokozódni, ahogy a léptek hangja közeledik.

- Tris, nyugodj meg. Csak én vagyok az, Zeke.

Zeke.

Az egész testemen végigáramlik a megkönnyebbülés, de még mindig nem vagyok képes fizikailag megnyugtatni magam.

- Zeke... én... - Ez az egyetlen dolog, amit ki tudok préselni magamból.

Még mindig nem kapok levegőt.

Közelebb rohan, és letérdel mellém.

Gyakorlatilag összeesek a karjaiban.

- Ó, Tris – mondja sóhajtva, miközben a vállamat dörzsölgeti.

- Jól van. Rendben van. Gyere. Gyere ide. Nem maradhatsz így itt – suttogja megnyugtatóan.

Gyengéden feláll, és magával húz.

- Visszakísérlek a hálótermekhez. Gyere, Tris.

Lassan sétálunk, a munka jelentősebb részét ő végzi, míg én csak hasznavehetetlenül lógok rajta, és próbálok levegőhöz jutni.

Mire végre odaérünk az ágyamhoz, eléggé megnyugszom ahhoz, hogy abbahagyjam a sírást.

Letörlöm az arcomat a kézfejemmel, miközben lassan leülök az ágyamra, bár a könnyek többsége mostanra már felszáradt.

Zeke előttem áll néhány másodpercig, majd keresztbe fonja a karjait a mellkasa előtt.

- Rendbe fogsz jönni?

Lassan megrázom a fejem.

Nem.

Nyilvánvaló, hogy nem fogok rendbe jönni.

Aztán a kezembe temetem az arcomat, így nem látja, ahogy az eldeformálódik, miközben újra megrohamozzák a könnyek.

Al... és az, ami történt, állandó lakói lettek az agyamnak.

Rettegek.

A félelem az ereimben folyik.

Mindenütt érzem.

Nem vagyok olyan erős, mint ez.

Nem vagyok Bátor.

Nem vagyok semmi.

- Mit tehetek? - kérdezi Zeke.

Erőteljesen megrázom a fejem.

- Semmit – suttogom.

- Nem fogják még egyszer megpróbálni, Tris. Bízz bennem. Túl kockázatos.

Kissé megrántom a vállam, aztán fejemet abba az irányba döntöm, amerre Peter ágya van.

- Peter ágya két lépésnyire van az enyémtől. Mi fogja megállítani abban, hogy megpróbálkozzon valamivel az éjszaka közepén? Senki sem tudná, senki sem jönne rá...

- Én tudnám, és Tobias is. Peter nem fog megkockáztatni egy olyan verést, mint amilyet Al kapott. Bízz bennem. Ő egy idióta, de nem teljesen agyalágyult.

Tobias.

- Hallottál felőle? - kérdem halk hangon.

Zeke rám néz, arcán bocsánatkérő kifejezés.

- Nem. - Egy pillanatra ráharap az alsó ajkára.

A szívem kényelmetlenül összeszorul.

- Biztos vagyok benne, hogy jól van, Tris. Csak most veszélyes számára, hogy bármelyikünkkel is kapcsolatba lépjen.

Kissé felsóhajtok.

- Mit gondolsz, mekkora bajban van?

Elenged egy apró sóhajtást, majd lassan bólint.

- Fogalmam sincs. Elkülönítve beszéltek velünk, és mire végeztek velem, ő már elment. Arra következtetek, hogy valószínűleg kitiltották innen, és visszaküldték az Önfeláldozókhoz.

Behunyom a szemem, és az orromon keresztül lélegzem.

- Talán el kellene mennem az Önfeláldozókhoz... Csak, hogy megbizonyosodjak arról, hogy jól van.

- Tris. Tudod, hogy ezt most nem teheted meg. Ezen kívül más dolog is van, amire most összpontosítanod kell, mint például az, hogy átjuss a végső beavatási szakaszon.

- Tudom – suttogom.

- Figyelj, nem tudom, hogy ki fog titeket edzeni a beavatás hátralevő részében, de óvatosnak kell lenned.

Bólintok.

- Mi ebben az új?

- Most sokkal komolyabb a helyzet. Többé már nem tudok neked segíteni. Nincs hozzáférésem a számítóképekhez.

- Tudom – mondom gyengéden. - Ellie mondta, hogy kiküldtek őrködni a kerítéshez. Sajnálom, Zeke.

Átsiklik a bocsánatkérésen, és a mondat egy korábbi részére fókuszál.

- Te beszéltél Ellie-vel?

Lassan biccentek.

- Igen. Nem ment túl jól.

- Jézusom, előadta neked az „Al nagyon feldúlt” szarságot?

A lehető legkisebb mértékben bólintok.

- Annyira sajnálom, Tris. Azt akarom, hogy tudd, hogy Shauna, Uriah, Will és én teljes mértékben támogatunk.

Kissé megrázom a fejem.

- Feltűnt, hogy kihagytad Ellie-t, Jacket, és Marlene-t.

Kissé felsóhajt.

- Sajnálatos módon a csoportunk megfeleződött. Marlene úgy döntött, hogy kimarad ebből, de Al, Ellie és Jack némiképp összeolvadtak Peterrel.

- Bájos.

Zeke ingatja a fejét.

- Rosszabbul hangzik, mint amilyen. Ez olyasmi, amit túl tudunk élni, Tris.

Lefekszem, arcom erősen a párnához szorítom, mintha ez egy soha véget nem érő alvásba juttatna.

- Hagylak aludni – mondja csendesen. - Különben is mennem kell a kerítéshez. Rendben leszel?

Kissé bólintok.

- Nem igazán van más választásom, igaz?

Elenged egy apró sóhajtást.

- Holnap rád nézek – mondja halkan.

Biccentek egyet, aztán figyelem a távolodó hátát, ahogy az ajtó felé halad.



Három nappal korábban

TOBIAS

Útban a csoportnélküli szektor felé, körülbelül száztizenötször gondoltam meg magam.

Az egyetlen dolog jelenleg, ami miatt folytatom a gyaloglást, a tény, hogy többé nincs lehetőségem visszamenni az Önfeláldozókhoz.

Sehova sem tudok menni ezen kívül.

Marcus sosem hagyná, hogy visszamenjek az otthonomba azok után, amilyen módon kisétáltam onnan, a Bátraktól pedig hivatalosan is ki vagyok tiltva.

Már lejárt az idő, hogy meggondoljam magam.

Meghoztam a döntésem.

Most már csak ki kell tartanom mellette.

Mikor végre elérem a csoportnélküliek területét, olyan, mintha órák teltek volna el, annak ellenére, hogy az egyet is nehezen éri el.

Zach az első ember, akit meglátok.

Ő az első kapcsolatteremtő személy az anyámmal, és viszonylag mindig kedves hozzám.

Legalább ez biztosít számomra egyfajta nyugalmat.

Lassan elindulok felé.

Először nem vesz észre engem, túlságosan belemerült egy beszélgetésbe egy szőke lánnyal, aki piros Barátságos felsőt, és szürke Önfeláldozó nadrágot visel.

A szőke figyel fel rám elsőként.

Felemeli a fejét a lépteim hallatán, majd meglöki Zachet, aki végül szintén elfordítja a fejét az irányomba.

- Nocsak, nocsak, nocsak, nem gondoltam, hogy valaha is látni foglak még errefelé.

Rántok egyet a vállamon.

- Változnak a dolgok.

Szemügyre veszi a még mindig Bátor megjelenésemet, és elvigyorodik.

- Meghiszem azt.

- El tudnál juttatni engem az anyámhoz? - kérdezem, próbálom figyelmen kívül hagyni a vereség érzését, amit a szavai sugallnak.

Nincs szükségem tőle semmire sem, de jelenleg ő az egyetlen dolog, amim van.

- Persze – mondja kissé megrántva a vállát.

- Bethany, visszajövök, rendben? - mondja a szőke lánynak, mielőtt elvezet az ellenkező irányba.

Egy másik épületbe visz, nem abba az egybe, amelyikre emlékszem, fel a lépcsősoron, majd egy szobára mutat a folyosó végén.

- Ott lesz bent. Azt mondta, ne legyenek látogatók, de te mindig kivételt jelentesz.

Bámulom az ajtót a folyosó végén egy percig, majd bólintok, zsebre teszem a kezeim.

- Remek. Köszönöm – mondom halkan.

Mindketten ott állunk egy darabig, én nézem az ajtót, Zach pedig engem.

Egy hosszú szünet után Zach felvonja rám a szemöldökét.7

- Nos, nem kopogsz be?

Nézem őt egy pillanatig, majd kieresztem a levegőt.

- Persze. Igen... Sajnálom. Ez egy hosszú éjszaka.

Végignéz a ruháimon, és most először jut eszembe, hogy valaki más vére borít.

- Azt látom. Akarsz beszélni arról, hogy mi történt?

Lassan megrázom a fejem, hogy nem.

Bólint.

- Rendben – érinti meg a vállam.

- Ne siesd el. Tobias... akármi is történt... tudnod kell, hogy rábízhatod Evelynre. Jól tud titkot tartani, és nagyon sok jót tett itt velünk.

Kissé megvonom a vállam.

- Igazából nem sok mindent tudok róla.

Zach figyel engem egy pillanatig, aztán megdönti a fejét.

- Semmi mást nem kell tudnod róla, csak azt, hogy ő az édesanyád – mondja halkan.

- Adj neki egy esélyt. - Majd gyorsan távozik a folyosóról, otthagyva engem, még mindig az ajtót bámulom, és nem vagyok biztos abban, hogy be akarok rajta kopogni.

Eltelik öt perc, és most már túl késő.

A döntés megszületett számomra, mikor az ajtó magától kinyílt.

Aztán ott áll ő.

Az anyám.

Pontosan úgy, ahogy emlékszem rá, kivéve, hogy most stresszesnek és fáradtnak tűnik, mintha az egész világ a nyakába zúdult volna.

- Tobias? - kérdi némi zavarral és aggodalommal a hangjában.

- Mit csiná... ? - Végignéz rajtam, a Bátor feketén, és a vérfoltokon.

- Mi történt?

Lassan megrázom a fejem.

- Bejöhetek?

- Természetesen – mondja gyengéden, majd tesz hátrafelé egy lépést, hogy helyet adjon nekem.

Végigmegyek a folyosón, majd keresztül az ajtón.

Gondoskodik róla, hogy bezárja mögöttünk.

Egy percig mindketten csendben vagyunk, és tudom, hogy arra vár, hogy megmagyarázzam, hogy mit keresek itt, de úgy tűnik, hogy nem találom a szavakat.

- … Indultál valahova? Vissza tudok jönni... - mondom halkan.

Kissé megrázza a fejét.

- Nem. Csak hangokat hallottam, így kinyitottam az ajtót, hogy megnézzem.

Biccentek.

- Ó.

A szobát ismét megtölti az átható csend.

- Tobias. Mit csinálsz itt? - kérdezi.

A szavak továbbra is elvesztek bennem.

Fogalmam sincs, hogy mit keresek itt.

Vesz egy mély levegőt, karjait keresztezi a mellkasa előtt.

- Rendben. Először kezdjük azzal, hogy miért vagy csupa vér.

Lenézek magamra, figyelem a foltot, ami valószínűleg sosem fog kijönni, majd visszanézek rá.

- Megvertem valakit, és kirúgtak a Bátraktól.

Bámul rám egy hosszú percig, majd pislog néhányat.

- Kirúgtak a Bátraktól? Először is, mit kerestél te ott?

- Ott van Tris.

- Tris? - kérdezi.

Aztán egyszerre az egész megindul.

Minden.

A teljes története annak, hogyan sikerült örökre felségesen elcsesznem Tris és az én életemet.

Elmondom neki, hogyan vettem rá Trist, hogy a Bátrakat válassza, hogy megvédjem őt az Önfeláldozók ellen irányuló támadástól.

Elmondom neki a szakításunkat.

Elmondom neki, hogy Al randevúzott Trisszel.

Elmondom neki, hogyan jöttünk ismét össze.

Elmondom neki, hogy Al megtámadta, és mennyire elvesztem, mikor megláttam, hogy megérintette őt.

Elmondom neki, hogy alig emlékszem arra, mikor megütöttem, az egyik pillanatban még láttam, ahogy megérinti őt, a következőben pedig már öntudatlanul a földön hevert, én pedig Trisre koncentráltam.

Aztán mesélek neki Jeanine-ről és Max-ről, és arról, hogyan tiltottak ki a Bátraktól.

Elmondom, hogy aggódom Zeke-ért, de jobban aggódom Tris miatt.

Aztán beszámolok neki a döntésemről, hogy elhagyom az Önfeláldozókat.

Egész idő alatt csak engem néz, figyelve.

Mikor befejezem, szemei csillognak a könnyektől.

- Gyere ide... - mondja csendesen. - Gyere, ülj le velem.

A szoba sarkába vezet, ahol a földön van egy egyszerű matrac, mi pedig letelepedünk egymás mellé.

Az övébe helyezi a kezem, és megszorítja.

- Megértem, hogy ez pillanatnyilag sok volt neked.

Nehezen nyelek, képtelen vagyok válaszolni egy ilyen eredendő igazságra.

- Sajnálom, hogy a dolgok ilyen irányba fordultak a számodra.

Visszagondolok arra, hogy mennyire álmodoztam róla, hogy feleségül veszem Trist, és minden éjjel az ágyamban tudom majd.

Jelenleg szerencsém lesz, ha egyáltalán életben tudom őt tartani.

Kissé megrázom a fejem.

- Nincs semmilyen más hely, ahová mehetnék.

Egy pillanatra megérinti az arcomat, majd lassan bólint.

- Te itt több mint szívesen látott vagy, Tobias. Tudom, hogy nem ez az, amire vágysz, de azt gondolom, hogy rá fogsz jönni, a csoportnélküliek sok mindent kínálnak neked.

Kissé megrázom a fejem.

- Nem tudom, hogy feltétlenül csoportnélküli akarok-e lenni.

Enyhén megdönti a fejét.

- Nem igazán hiszem, hogy van választásod. Ez az, ami most vagy, akár elfogadod, akár nem.

Tudom, hogy igaza van, de egy részemnek nehezére esik beismerni az igazságot.

Egy másodpercre az arcomhoz szorítom a kezemet.

- Annyira fáradt vagyok – suttogom.

- Rendben. Reggel majd beszélhetünk bővebben arról, hogy mi lesz majd a feladatod nálunk. Most hagyom, hogy megtisztítsd magad, és tiszta ruhát húzz. Jó?

Kissé elmosolyodik, majd megfogja a kezem, és kivezet az ajtón, végig a folyosón, be egy másik apró helységbe.

Mikor bent vagyunk, rájövök, hogy ez egy fürdőszoba, egy kis toalettel, a sarokban pedig egy zuhannyal.

- Csak nyugodtan – mondja lágyan. - Van némi tiszta ruha hátul a hálószobában, amiket felvehetsz, mikor végeztél.

Mosolyog, aztán udvariasan becsukja maga mögött az ajtót, ahogy távozik.

Hosszasan bámulom az ajtót, mielőtt ráveszem magam, hogy megkezdjem a zuhanyzáshoz szükséges előkészületeket.

Mikor belépek, rájövök, hogy mennyire szükségem volt rá.

A meleg víz átrohan rajtam, és úgy érzem, mintha ismét képes lennék lélegezni.

Végre kezdek ismét magamra ismerni, mikor eléggé lemosom a vért, aminek a jelentős része nem az enyém.

Gyorsan végzek, a csípőm köré tekerem a törülközőt, majd kidobom a fekete Bátor ruhát, amiben bejöttem.

Nincs szükségem azokra a különös foltokra, hogy emlékezzek arra, amit Allel tettem az éjszaka.

Mikor visszaérek Evelyn szobájába, nem látom őt sehol sem, de kirakott nekem egy egész sornyi különböző színű ruhát.

Ismét feketét választok, mert ez a legkényelmesebb.

Az utóbbi néhány évben többször viseltem feketét, mint szürkét.

Gyorsan belebújok a fekete farmerba, majd az ugyanolyan színű pólóba.

Alig öltöztem fel, mikor egy apró kopogás az ajtón ugrásra késztet.

- Gyere be – mondom csendesen.

Az ajtó nyikorogva kinyílik, és Evelyn mosolyogva bedugja a fejét.

- Hát azt hiszem, eltaláltam a méretedet.

- Miért van ilyen sok ruhád? - mutatok a kupac felé, amit kint hagyott nekem.

Megvonja a vállát.

- Vannak emberek, akik nem saját választásukból válnak csoportnélkülivé. Szeretnék képes lenni arra, hogy ellássam őket egyszerű dolgokkal, ha mással nem is, csak ruhákkal. Épp annyira próbálunk a családja lenni itt azoknak az embereknek, akik elvesztették az útjukat, amennyire csak lehet.

- Ki vagy te? A csoportnélküli üdvözlő vagon?

Észreveszem, hogy a hangom nyers, de nem tehetek róla.

Úgy tűnik, hogy az anyám képes volt rá, hogy ott legyen mindenki számára, kivéve engem, a fiát.

- Megteszem, amit tudok – mondja csendesen.

Végigmér egy pillanatig, nézi a ruhát, amit választottam.

- Mi az? – kérdezem, hirtelen rám tör a bizonytalanság.

Kissé megrázza a fejét.

- Semmi. Én csak… - sóhajt egyet.

- Összepárosítottál.

Felvonom a szemöldököm.

- És?

- A csoportnélküliek nem viselnek csoport színeket. Legalább is… nem így együtt. Nem tiszta feketét. Nem tiszta szürkét.

A csoportnélküliek sokkal szabályozottabbak, mint amennyit látszólag mutatnak.

Megadóan feltartom a kezeimet, és egy piros Barátságos pólóért nyúlok, mielőtt lehúzom a feketét, ami rajtam van, és gyorsan beledugom a fejemet ebbe.

Nem mond semmit sem a változásra, de látom, ahogy megrándul a szája sarka, mintha mosolyogni akarna.

- Itt aludhatsz éjszaka. Holnap találunk majd egy helyet, ahol tartósan elhelyezünk– mondja gyorsan.

- Hogy érted azt, hogy elhelyeztek valahova? – kérdezem.

- Nem aludhatok bárhol, ahol akarok?

Evelyn kicsit megrántja a vállát.

- A dolgok egyszerűen simábban mennek, ha vannak kijelölt alvóhelyeink.

- Ez nem hangzik úgy, mint az a csoportnélküli szabadság, amiről egész életemben hallottam.

- A rendezett szabadság az egyetlen módja, hogy boldoguljunk, Tobias – mondja halkan.

- Nem tartanánk ma ott, ahol tartunk, ha nem lenne némi irányítás.

- Szóval, engedd, hogy tisztázzam… Te döntöd el mindenki esetében, hogy hol alszik. Biztosítod nekik a ruhákat, és az élelmet, és vannak Zach-hez hasonló embereid, akik hűséget fogadtak neked… - Kissé ingatom a fejemet.

- Ez számomra úgy hangzik, mint egy csoport, és úgy hangzik, mintha te lennél a vezető.

Bámul rám egy pillanatig, majd tesz felém néhány lépést.

Olyan közel vagyunk, hogy láthatom a foltokat az arcán, és az életkor okozta apró ráncokat.

- Hallgass meg. Sosem tenném azt egy emberrel, amit egy csoport tesz. Senkit nem tartok távol semmitől sem. Itt mindenki olyan szabadon jön és megy, ahogy csak akar. Nem túszként kezelem őket. Ők akarnak itt lenni. Mi egy család vagyunk. Nem egy csoport. Én nem az apád vagyok. Nem vagyok diktátor. – Megáll egy másodpercre.

- … De nem tagadom, hogy egyfajta vezető vagyok. Szervezett káosz, Tobias. Ez a kulcs.

Távolabb lép tőlem, majd az ajtó felé indul.

- Reggel beszélünk. Aludj jól – mondja csendesen, aztán eltűnik az ajtóban. 

***

Tris a folyosó végén van, rám vár, mosolyog azzal a világmegváltó mosolyával.

Elindulok felé, az egész testem bizsereg a gondolattól, hogy újra megérinthetem.

Aztán meglátom őt.

Alt.

Gyorsan felé rohan, túl gyorsan, gyorsabban, mint én.

Felveszem a futólépést, de ahogy futok, a folyosó egyre hosszabbá válik, és nincs rá esély, hogy előtte odaérjek.

- Nem!

A kiáltás ugyanabban a percben hagyja el a torkomat, mikor kinyitom a szemem.

A matracba préselődve kelek fel, egyik kezemmel takarom a számat, hogy elfojtsam a kiáltást.

Izzadságban úszom, az álom pedig úgy csüng az agyamon, mint egy ragadós szirup.

Mostanra világossá vált számomra, hogy látnom kell őt.

Tudnom kell, hogy jól van.

Gyorsan talpra állok, keresem a pólót és a farmert, amit tegnap este szétszórtam, mielőtt lefeküdtem aludni.

Nem érdekel, hogy ki vagyok tiltva a Bátraktól.

Nem törődhetek vele.

Szükségem van arra, hogy lássam, és ez minden.

Amint belebújok a pólóba, kopognak a hálószobaajtón.

Veszek egy mély levegőt, és végigfuttatom a kezem a hajamon, mielőtt lágyan mondom, hogy: Gyere be!

Evelyn belöki az ajtót, majd bedugja rajta a fejét.

- Átaludtad a reggelit – mondja egy kis mosoly kíséretében, miközben bejön.

- Felhoztam neked egy keveset.

Egy konzervet és egy kanalat nyújt felém.

Bámulom egy pillanatig.

- Nem nagy reggeli.

Elvigyorodik.

- Hozzá fogsz szokni.

Megrázom a fejem.

- Nem vagyok olyan éhes, köszönöm.

Egy rövid ideig néz engem, aztán bólint, a konzervet és a kanalat elhelyezi egy kis asztalon az ajtó mellett.

Keresztbe fonja a karjait, majd felém fordul.

- Jól vagy? Kissé izgatottnak tűnsz.

Megvonom a vállam.

- Rémálmom volt.

Megrándul a szája sarka.

- Régen énekeltem neked, mikor rémálmod volt. Emlékszel rá? – Hangja gyengéd, esdeklő.

Kissé megrázom a fejem.

- Homályosan. A gyerekkorom eléggé elmosódott. Sajnálom.

Mosolyog, de nem éri el a szemét.

- Ne tedd. – Egy pillanatra nekidől az asztalnak, keresztezi a lábait.

- Tervezted, hogy elmész valahova? – kérdi a teljesen felöltözött megjelenésem felé bólintva.

Lenézek a ruháimra, majd vissza rá.

- Olyasmi. Én… - kezdek bele, hogy elmondjam, elmegyek a Bátrakhoz, hogy lássam Trist, de hirtelen nem vagyok biztos abban, hogy ez jó ötlet.

Úgy is kiderül.

- El akartam menni a Bátrakhoz, tudod, hogy ellenőrizzem Trist.

Kissé megdönti a fejét.

- Tobias, téged kitiltottak a Bátraktól.

Megrántom a vállam.

- Az Önfeláldozó Tobias lett kitiltva a Bátraktól. Most már csoportnélküli vagyok. Nem kell követnem a szabályokat. Mit fognak tenni? Kirúgnak? Már kint vagyok.

Bámul rám egy pillanatig.

- Nem hiszem, hogy jó ötlet elmenned a Bátrakhoz.

Megállok egy percre, őt nézem.

- Miért?

- Már tagja vagy a csoportnélküliek csapatának, Tobias. Ezt meg kell értened.

Lassan megrázom a fejem.

- Mit akar ez jelenteni?

- Azt jelenti, hogy nem hagyhatom, hogy kirohanj a Bátrakhoz, és tönkretegyél mindent, amit itt felépítettünk. Nem úgy, hogy Jeanine ott szaglászik.

- Mit próbálsz rejtegetni?

Sóhajt egyet.

- Semmit. Ez nem erről szól. Ez csak… Nem állunk készen arra, hogy a tudtukra adjuk azt, amivel itt rendelkezünk. Nem akarom, hogy átadd nekik.

- Mit tervezel, Evelyn?

- Mindent el fogok neked magyarázni, de meg kell nekem ígérned, hogy nem fogsz a Bátrak körül szimatolni.

Egy pillanatra behunyom a szemem, és Trisre gondolok.

Trisre, aki valószínűleg épp annyira aggódik miattam, mint ahogy én miatta.

Trisre, akinek valószínűleg rosszabb rémálmai vannak, mint most nekem.

- Látnom kell őt – mondom halkan.

- Tobias, megértem, hogy látni akarod Trist. Én is ezt akarom neked. Bízz bennem. Én csak azt szeretném, hogy a megfelelő időben tedd meg. Kérlek. Gyere le. Találkozz a többiekkel. Illeszkedj be. Aztán mindent elmondok majd. Ígérem.

Az egész belsőm figyelmen kívül akarja őt hagyni, és elmenni a Bátrakhoz, de nem hiszem, hogy ez az a fajta benyomás, amit benne, vagy bárki másban a csoportnélküli szektorban kelteni akarok.

- Rendben – mondom lágyan. – Beszéljünk.

Következő fejezet >>