Fanfic fordítás: Önzetlen döntések - 30. fejezet

Eljött a hétfő, és vele az Önzetlen döntések 30. fejezete. Most aztán igazán beindulnak az események, és jönnek azok a részek, amiket a második könyvben is imádtam. Egy perc nyugtunk nem lesz, garantálom!

Jó olvasás a fejezethez!

A fordítás Niki érdeme, akinek ezúton is jó nyaralást kívánok! És örül minden véleménynek.

Az eredeti történetet ITT olvashatjátok.

30. fejezet

TRIS

9 óra a beavatási napig



Mikor másodszorra is felráznak az ágyból, az nem valami kellemes.

Nem suttogják a nevemet, vagy simogatják a hajamat.

Ez alkalommal nehéz léptek hangjára ébredek, amiből tudom, hogy azok nem Tobiashoz tartoznak.

Ő okosabb annál, minthogy ilyen hangos és nehéz lépteket hallasson.

Okosabb annál, minthogy ma éjszaka visszajöjjön a Bátrakhoz.

Még egy pillanatig csendben maradok, a mellkasomhoz húzom a takarót, hallgatom, ahogy a csizmák puffanásai átszelik a padlót.

A hangok egyre közelebb és közelebb jönnek hozzám, míg észre nem veszem Eric fekete csizmáit az ágyam lábánál.

Gyorsan felülök, belepislogok a sötétségbe, várva, hogy a szemem hozzászokjon.

- Remek. Fent vagy – mondja félig suttogva.

- Öltözz fel. Velem kell jönnöd.

Bámulok rá egy másodpercig, zavarodottság tölti meg az elmém.

- Csak én? – kérdem halkan.

- Csak te, beavatott. Mozgás.

Gyorsan körbetapogatózom, ledobom magamról a takarót, keresve a ruhákat. Megragadom az első pólót és nadrágot, amit találok, majd hátat fordítok Ericnek, hogy felvegyem őket.

Mikor a hajamat lófarokba kötöm, hallom Eric ingerült morgását, ami elárulja nekem, hogy túlságosan sokáig tartott.

Mielőtt odafordulok felé, belecsúszom a cipőmbe, kezeim az oldalamnál.

- Hová megyünk? – kérdezem.

Figyelmen kívül hagyja a kérdésem, és elindul az ajtó irányába.

- Gyere velem – ismétli.

Visszapillantok a hálóterembe, egy pillanatra megfigyelem a körülöttem alvó alakokat, mielőtt elindulok Eric után.

Követem őt ki a folyosóra, majd keresztül a központon.

- Van ennek valami köze a beavatáshoz? – kérdezem Ericet, a hangom furcsán visszhangzik a csendes Bátor központban.

Nem néz rám hátra, mikor válaszol.

- Úgy is mondhatjuk – mondja.

A mellkasomat elönti a pánik, égeti a tüdőmet.

Ez nem jó.

Valami nincs rendben.

Miért én vagyok az egyetlen beavatott, akinek fel kellett kelnie az éjszaka közepén, hogy elmenjen Erickel egy ismeretlen célállomásra?

Ennek nincs értelme.

Gyorsan rájövök, hogy ennek semmi köze sincs a beavatáshoz.

Eric gyorsan mozog, én pedig szinte megbotlok saját magamban, hogy lépést tartsak, miközben egyre magasabbra és magasabbra mászunk a Bátrakon belül.

Az agyam folyamatosan dolgozik, próbál innen kiutat találni, de amint észreveszem az Eric oldalához szíjazott fegyvert, már tudom, hogy egy sincs.

Ha megpróbálnék elfutni, nem jutnék túl messzire.

Mikor végül odavisz a félelemutazás szobához, próbálom nem kimutatni az arcomon a bizonytalanságot, amit érzek.

Eric kinyitja az ajtót, megdönti felém a fejét.

Rám néz egy rövid pillanatig, és valami áthalad az arcán, amit nem tudok hova tenni.

Egy másodpercig azt hiszem, hogy azt fogja mondani, felejtsük el, hogy ez az egész megtörtént, és menjek vissza az ágyamba.

Aztán int, hogy menjek előre.

Veszek egy mély levegőt, majd belépek az ajtón.

A szoba halványan kivilágított és hűvös, én pedig megborzongok.

- Beatrice!

Körbefordulok a nevem hallatán, és itt találom Jeanine Matthews-t a szoba sarkában áll.

Gyorsan elindul felém, annyira nem odaillően néz ki a tökéletesen vasalt Művelt kék ruhájában és a magas sarkújában.

- Annyira hálás vagyok, hogy eljöttél. Nagyon sajnálom a rövid figyelmeztetést.

Tudom, hogy meglepettnek kéne lennem, hogy itt látom, de nem vagyok az.

Ha őszinte akarok lenni magammal, már abban a pillanatban az az érzésem volt, hogy látni fogom, mikor Eric csizmái megjelentek az ágyam lábánál.

- Nem igazán volt rövid figyelmeztetés. Egyáltalán nem volt semmilyen figyelmeztetés – mondom halkan.

Jeanine kissé elmosolyodik.

- Igazad van. Elnézést kérek ezért. Tudod, a pontosság miatt kellett így lennie.

Megrázom a fejem.

- Pontosság?

Bólint, egy apró mosoly jelenik meg az arcán.

- Azért hozattalak ide ma éjjel, Beatrice, mert nagyon szeretném megnézni a félelemutazásodat, ha megengeded nekem.

Nehezen nyelek.

- …A… az én félelemutazásomat?

Ericről Jeanine-re pillantok.

- … De a beavatási nap csak néhány óra múlva indul.

- Ez így van – mondja gyorsan Jeanine -, de van néhány rendellenesség a rögzített félelem szimulációidban. Csak meg akarok bizonyosodni arról, hogy holnap minden simán fog menni. Ez minden.

A gyomrom összeszorul.

Tudja.

A félelem úgy áramlik keresztül rajtam, mint a hideg víz.

Megnyalom az ajkam, majd megrázom a fejem.

- Megkérdezhetem, hogy mik azok a rendellenességek, amelyek aggasztják?

Jeanine néz egy pillanatig, majd nekidől a számítógép melletti kisasztalnak.

- Nos, ez az alkalmassági vizsgáddal kezdődött.

Pislogok.

- Az alkalmassági vizsgámmal?

- Igen, tudod, az eredeti eredményedet kitörölték, és manuálisan vitték be. Önfeláldozó eredményt kaptál.

- Igen, így volt – mondom gyorsan.

- És te a Bátrakat választottad.

Ez nem kérdés, hanem állítás, de ennek ellenére válaszolok.

- Igen.

- Ez elég nagy ugrás, Beatrice. Ugyanis ezelőtt még soha nem történt ilyen.

- Csak Tris – mondom lágy hangon.

- Tessék? – kérdi Jeanine kissé előrehajolva.

- A nevem – mondom határozottan. – Folyton Beatrice-nek hív. Most már csak Tris.

Mosolyog, de nem éri el a szemét.

- Eric azt mondta nekem, hogy az egyik szimulációdban olyasvalamit csináltál, amit a valóságban lehetetlen lett volna megtenni. Igaz ez, Tris?

Kissé megvonom a vállam.

- Kicsit konkrétabbnak kell lennie. Mostanában elég sok félelem szimulációt csináltam.

Kiszélesedik a mosolya.

- Megrepesztetted az üveget, úgy, hogy nekinyomtad a kezed – mondja.

Eric nekidől a szoba hátsó falának, szemét Jeanine-re fókuszálja, mintha ő lenne Isten ajándéka a Földnek.

Leveszem róla a tekintetem, vissza Jeanine-re.

- Nem emlékszem, hogy bármi ilyen történt volna – mondom halkan. – Azt hiszem, Eric tévedett.

Egy hosszú percig nem mond semmit, de a szemét le sem veszi az arcomról.

- Akkor nincs semmi, amiért aggódnia kéne, Miss Prior. Kezdjük – mondja végül, majd elfordul, hogy csatlakoztassa a vezetékeket, és úgy állítja be a számítógépet, hogy megfigyelhesse a félelem térképemet.

Bámulom egy pillanatig, közben az agyam vakon tapogatózik, hogy kijusson ebből.

Tobias hangja zúg a fejemben.

„Át fogsz menni a vizsgán, Tris.”

Átmenni a vizsgán egy dolog, de egészen más dolog teljesíteni egy rögtönzött tesztet, úgy, hogy csak Eric és Jeanine vannak jelen.

Veszek egy mély levegőt, és arra fókuszálok, hogy megpróbáljak mindarra emlékezni, amit Zeke és Lauren tanítottak nekem, mindenre, amit Tobias tanított.

Hirtelen az összes extra találkozó, az összes hét, amikor pontosan ugyanezt a dolgot csináltuk újra meg újra, eltűnik az elmémből, mintha igazából soha nem is történt volna meg.

Eric elindul felém, kezében egy fecskendő.

Nem vesztegeti az időt, mielőtt a nyakamhoz nyomja a tűt.

- Tudod, hogyan működik, beavatott – mondja.

Bólintok egyet.

- Sok szerencsét – mondja, aztán érzem a tű ismerős szúrását a nyakamon.

Szorosan behunyom a szemem, ahogy átáramlik rajtam a fájdalom.

Az injekció jobban fájt, mint általában.

Eric nem zavartatta magát, hogy különösebben gyengéd legyen.

Mielőtt még kinyitnám a szemem, a hőség tudatja velem, hogy a félelemutazásomban vagyok.

A hőségből tudom, hogy a madarak lesznek az elsők.

Először a ragacsos forróság az elképesztően száraz mezőn, aztán a károgó, csipkedő madarak.

Lassan kinyitom a szemem, megfigyelem a környező mezőt.

Az égre emelem a tekintetem, és meglátom az ismerős madárrajt, fekete varjak, mind hangosan kárognak.

Pontosan, ahogy vártam.

Bár ettől nem lesz könnyebb megküzdeni a félelemmel.

Behunyom a szemem, veszek egy mély lélegzetet, aztán a fegyverért nyúlok, ami tudom, hogy a lábamhoz van szíjazva.

A madarak leszállnak rám, én pedig egyik kezemmel eltakarom az arcomat, a másikkal meg stabilizálom a fegyvert.

Egyenesen a levegőbe lövök.

Egyszer.

Kétszer.

Háromszor.

A madarak hála az égnek szétszóródnak.

Megkönnyebbülten felsóhajtok.

Meg tudom csinálni úgy, mint egy Bátor.

Képes vagyok rá.

- Ez elég Bátor volt neked, Jeanine? – gondolom.

Mielőtt ténylegesen lehetőségem lenne lélegezni, a szimuláció továbblép.

Egy rövid pillanatig nem tudom, hogy mi lesz a következő, aztán érzem a számra simuló kezet, és tudom.

Ez egy támadás.

Mikor végre meglátom a támadóm arcát, tudom, hogy Al lesz az.

Ez eléggé új elem a félelemutazásomnak, de tudom, hogyan kezeljem.

Erősen a támadóm hasába könyökölök, ő pedig hátratántorodik, rákényszerülve, hogy elengedjen.

Ismét elég gyorsan elindul felém, nekilök a falnak.

Egyik kezét a vállamhoz szorítja, a másik pedig lefelé halad az oldalamon, egyre lejjebb és lejjebb.

Könnyedén felemelem a térdem, és belerúgok az ágyékába.

Összegörnyed, én meg hátralököm, a kezem felkészül egy ütésre.

Az öklöm masszívan nekiütközik az állának, de ez nem állítja meg az előrehaladásban.

A pánik a mellkasomban emelkedik.

Ez nem normális.

Általában elég néhány ütés, hogy visszafogjam őt, és erőltessem a szimulációt a továbblépésre, de ezúttal ez nem riasztja el Alt.

Ismét erősen a falhoz lök, az ütközés hangos csattanó hanggal jár, majd kezét a számra helyezi, ott tartva engem.

Ez nem a valóság.

A gondolat beszivárog az agyamba, mintha egész idő alatt ott lett volna, de szinte olyan gyorsan, ahogy létrejött, átáramlik rajtam Tobias hangja.

Nem számít, hogy tudod, nem a valóság. Tégy úgy, ahogy egy Bátor tenne.

Ha ez valódi lenne, ha ez tényleg Al lenne, hogyan jutnék túl rajta?

Egy hosszú pillanatig behunyom a szemem, miközben Al keze a pólóm alá nyúl.

Újra felemelem a térdem, most a combja belsejére célzok, ő pedig ismét szabadon enged.

Néhány pillanat múlva meghallom a zubogó vizet, és rájövök, hogy a szakadék közelében vagyunk.

Ez nagymértékben megkönnyíti a dolgom.

Nem kell mást tennem, mint lelökni őt.

Keményen meglököm, mire ő hátratántorodik néhány lépést.

Újra és újra meglököm, míg közvetlenül a peremére nem kerül.

Aztán mielőtt megadom az utolsó lökést, amivel a szakadékba küldöm, gyengéden azt motyogom, hogy: - Nem az én hibám volt, Al.

Arra jutottam, hogy ez a különös félelem inkább szól arról, hogy megbocsássak magamnak, minthogy valóban félnék Altől.

Behunyom a szemem, csupán egy pillanatra, és hallgatom a rohanó vizet.

Mikor ismét kinyitom, a víz még mindig áramlik, de a közelében sem vagyok a szakadéknak.

Négy fal vesz körül, de nem nevezném szobának.

Ez egy doboz, ami teljesen üvegből készült.

A csobogó víz a doboz aljából jön, ahol lassan feltölti a teret.

Kezemet az üveghez nyomom, tapogatva egy zsanér, vagy egy nyílás után, de jól tudom, hogy nincs egy sem.

Sosincs.

Mindig ez az a pillanat, amikor a pánik addig növekszik, hogy szinte felrobbanok.

Az emelkedő víz mostanra eléri a derekam, és láthatóan nincs kiút.

Erősen megütöm az üveget a tenyeremmel, de meg sem mozdul.

Ez csak üveg. Az üveg szét tud törni.

A szavak úgy töltik meg az elmém, mint egy suttogás.

Tudom, hogy ez csak üveg, és kopogtathatnám egészen addig, míg el nem töröm.

És azt is tudom, hogy nem hagyhatom, hogy Jeanine és Eric ezt meglássa.

Egy hang visszhangzik a fülemben, ami gyanúsan hasonlít Tobiaséra.

Gondolkodj, Tris.

Mint egy Bátor.

A víz most már a mellkasom vonaláig ér, de amint lenézek, észreveszek a doboz alján egy apró csatornát.

Korábban miért nem vettem ezt soha észre?

Veszek egy mély levegőt, és alámerülök a vízbe, a kezem kinyúlik, keresve a csatornát.

Most már világos, hogy onnan jön a víz, és nem kell mást tennem, mint hogy keresni rajta egy csapot, vagy valamit, amivel betömhetem a lukat.

Egy rövid körbe tapogatózás után azt a következtetést vonom le, hogy nincs csap.

Az egyetlen dolgot teszem, ami maradt: elkezdem levenni a cipőm és a zoknim.

Néhány másodpercnyi küzdelem, és végre bedugom a zoknim a lefolyóba, ott tartom a tenyeremmel.

A víz egy pillanatra abbahagyja a gyors emelkedést, de a szimuláció nem lép tovább.

Újra felemelkedek a doboz tetejéhez, hogy levegőt vegyek.

Jelenleg a víz csupán a nyakamig ér, de ez nem tart sokáig.

Olyan mintha szinte semmit sem tettem volna, a víz ismét elkezd emelkedni.

Ez nem egy normál szimuláció.

Nem lehet az.

Ez rá kellett volna kényszerítse a szimulációt, hogy továbblépjen, de nem tette.

Lassan megvilágosodom.

Jeanine látni akar valami rendellenességet.

Olyannyira akarja, hogy hajlandó kikényszeríteni.

A szimuláció rögzített.

Nincs kiút számomra.

Most már látom.

Jeanine azt akarja, hogy hagyjam magam megfulladni, vagy fedjem fel az Elfajzottságom.

Egyértelmű, kísérletezik rajtam.

Tudja, hogy képtelen vagyok beletörődni, hogy megfulladok, nem tudom csak úgy feladni, és hagyni, hogy a tüdőm megteljen vízzel.

És azt is tudja, hogy rettegek attól, hogy ilyen módon elvesztem az irányítást.

Egy pillanatig kitekintek az üvegre, mérlegelem az esélyeim.

Hirtelen tudom, hogy nem rejtőzhetek el többé.

Ennek mindig is az volt a célja, hogy így vagy úgy, de megtörténjen.

Nem tudok a végtelenségig színlelni.

Nem illek bele.

Be kell fejeznem a próbálkozást.

Behunyom a szemem, amint a víz a szám fölé emelkedik.

Tobias, én annyira sajnálom.

Kezemet lazán az üveghez nyomom, az pedig széttörik, körülöttem mindent víz és üveg borít.

Aztán kilépek a szimulációból, nehezen kapok levegőt.

Zihálok és remegek, miközben szétnézek a szobában.

Jeanine és Eric össze vannak bújva a számítógépnél, halkan és gyorsan beszélnek.

Elindulok az ajtó felé, de Eric másodpercek alatt ott terem mellettem.

Egyik kezével szorosan megragadja a karomat, a másikban pedig egy fecskendőt tart.

Mielőtt bármit is tehetnék, hogy ellenkezzek, a karomba injektálja a fecskendőt.

A szoba szinte azonnal elkezd forogni.

Mindennek kissé elhomályosodik a széle, és olyan, mintha az agyamra leszállt volna a köd.

Jeanine előttem áll, arcán önelégült vigyor.

- Meg akarom köszönni neked, Tris, hogy ma éjjel beengedtél a fejedbe. Ez nagyon sok jó ismeretet szolgáltat arról, hogyan működik a fajtád.

Az arca ki-be úszik a látóteremből; egyre jobban problémát okoz az agyamnak, hogy egy bizonyos dologra fókuszáljon.

- Meg fog ölni? – A szavak kicsúsznak a számon, mielőtt meg tudnám állítani őket.

- Igen – hajol előre. – Meg foglak ölni téged, Beatrice Prior. Talán nem ma éjjel, vagy holnap, de meg fog történni. Tudod, meg kell tennem. Számomra nincs választás. Te, a hozzád hasonló emberek, ti nem tudtok létezni ebben a világban. El fogjátok pusztítani. Az én küldetésem, hogy biztosítsam azt, hogy ez soha nem fog megtörténni.

- Tobias… - Szinte ösztönösen mondom ki a nevét.

Ő az egyetlen, amire jelenleg gondolni tudok.

Azt akarom, hogy itt legyen.

Most azonnal látni akarom.

A ködön keresztül az agyam nehezen tud felidézni róla egy tiszta képet, és jelenleg nem vágyom másra, csak hogy emlékezzek arra, hogy hangzik, mikor a nevemet mondja.

Még egyszer látni akarom.

Csak egyszer.

- Tobias Eaton. Igen, közelről fogjuk figyelni a viselkedését. Úgy képzeljük, hogy nem lesz túl szép – mondja Jeanine.

- NEM! – A düh úgy mar, mint a sav.

- Ne érjen hozzá! Ne… ne érjen hozzá! – sikítom. Próbálok kinyúlni Jeanine felé, de a karom mintha ólomból lenne.

- Ne küzdj a szérummal, Tris – mondja Jeanine lassan. – Levertséget érzel? Fáradtságot? Ez a bódító szérumtól van, amit Eric az előbb beadott neked. Ha nem hagyod, hogy felemésszen, akkor fájdalomba fog átfordulni. Ezen kívül, át akarod majd aludni azt, ami ezután következik.

- Mi lesz majd?

Jeanine nem válaszol, de a homályos látáson keresztül láthatom, ahogy az ajka mosolyra húzódik.

Aztán minden elsötétül.



TOBIAS



Mikor a szobám ajtaja végre kinyílik, hatalmas megkönnyebbülés áramlik át rajtam.

Itt van.

Végre itt van.

- Tris? – mondom izgatottan, gyorsan megfordulok.

Azonnal elönt a csalódottság, mikor észreveszem, hogy az ajtómban nem Tris áll.

Evelyn az.

- Sajnálom -, motyogom – azt hittem, hogy…

- Tudom – mondja halkan.

- Itt van? Van már visszajelzés Jacobtól?

Jacob volt a kísérő, akit Evelyn kiválasztott, hogy elhozza Trist a Bátraktól.

Megtagadta, hogy én magam tegyem meg, bár biztos vagyok benne, hogy jobban ismerem a Bátrak központját, mint bárki a csoportnélküli szektorból.

- Tobias, beszélnünk kell – mondja egyenletes hangon.

Felvonom rá a szemöldököm.

- Rendben. Miről van szó?

Ekkor Jacob feltűnik Evelyn mellett.

Tris nélkül.

Behunyom a szemem, miközben végigmegy rajtam egy pánikhullám.

- Hol van? – kérdem, nehezen nyelek, kinyitom a szemem, és bizalmatlanul Evelynre tekintek.

Egy pillanatig néz engem, majd mélyet sóhajt.

- Tobias, annyira sajnálom. Tudom, hogy milyen sokat jelentett neked…

- Miért beszélsz múlt időben?

Becsukja a száját, összeszorítja az ajkait, mintha amit ki kell mondania, legyen az bármi is, egyszerűen nem jön ki megfelelően.

- Anya – mondom feszes hangon -, miért beszélsz múlt időben? Hol van? – kérdem ismét.

- Tobias… - Elhalkul, kissé ingatja a fejét.

- Válaszolj a kérdésre! Hol van?! – ordítom, sokkal hangosabban, mint szándékoztam, de a rajtam átáramló frusztráció megmagyarázhatatlan.

- Nem tudok! – Evelyn az emelkedő hangomhoz igazítja a sajátját.

Kifújja a levegőt, egy hosszú percig figyel engem, majd lassan megrázza a fejét.

- Nem tudok válaszolni a kérdésedre, mert én… én nem tudom.

A szívem elnehezedik a szavaira.

- Mit jelentsen ez?

Rám néz egy másodpercre, kifejezéséből részvét árad.

- Ez azt jelenti, hogy elküldtem érte Jacobot a Bátrakhoz, de… ő nem volt ott.

Az egész testem megremeg a félelemtől.

- Hogy érted azt, hogy ő nem volt ott? Ott kellett lennie. Én… én most beszéltem vele!

Evelyn keményen rázza a fejét.

- Nem tudom, hogy mi történt, Tobias, de ő többé már nincs ott.

A szavainak nincs értelme.

Értem őket, de ebben az összefüggésben nincs értelmük.

Keményen megrázom a fejem.

- Nem… nem… ez lehetetlen. – Elfordítom a fejem Jacob felé. – Biztos vagy benne? A Bátor központ hatalmas, te… te elkerülhetted őt, vagy…

- Az összes beavatott a kútban volt. Majdnem mindegyiket megszámoltam. Ő hiányzott - mondja gyorsan Jacob.

- Nem – rázom meg ismét a fejem. – Egyszerűen nem hiányozhatott! Tudta, hogy el fogunk menni érte! Tudta, hogy én fogok elmenni érte. Ennek nincs semmi értelme.

- Tobias… - mondja Evelyn, olyan hangot használ, amiből tudom, hogy próbál lecsillapítani.

- Elment. Sajnálom.

Reszkető kezemet zavartan végigfuttatom a hajamon.

- Rendben, egyszerűen csak… meg kell találnunk őt, meg kell… - megállok, figyelem Evelyn és Jacob arckifejezését.

- Miért néztek rám mindketten úgy, mintha nem maradt volna más lehetőség? El kellett mennie valahova, vagy… vagy… Eric! Ericnek csinálnia kellett valamit…

- Tobias - szakít félbe gyorsan Evelyn -, ha eltűnt a Bátraktól, és senki nem érdeklődik utána, akkor az „eltűnés” azt jelenti, ahogy pontosan akarják őt.

- Nem értem – mondom a fogaim között.

- A csoportokban néha a Trishez hasonló emberek eltűnnek, és soha nem térnek vissza.

Nehezen nyelek.

- Azt mondod, hogy halott?

- Azt mondom, hogy ne reménykedj túlságosan.

Lassan megrázom a fejem.

- Nem. – Gyorsan az ajtó felé indulok, keresztülmegyek Evelynen és Jacobon.

- Tobias, hová mész?

Kissé megfordulok, hogy szembenézzek vele, megvonom a vállam.

- Kideríteni, hogy mi a fene történt – mondom gyorsan, mielőtt eltűnök a folyosón.

Jelenleg képtelen vagyok egyenesen látni, vagy gondolkodni.

Egy részem elismeri, hogy Evelynnek igaza lehet, de ezt pillanatnyilag nem tudom elhinni.

Hacsak nem akarok darabokra hullani.

Számos ember próbálja elvonni a figyelmem, ahogy kifelé tartok a szektorból, de senkinek sem állok meg.

- Tobias!

Figyelmen kívül hagyom a nevem kétségbeesett kiáltását.

Erre nincs időm.

Ha Tris még életben van, akkor minden elpazarolt másodperc számít.

- Tobias! Hé! Hé! SZERENCSÉTLEN!

Megállok a Bátor becenevem hallatán.

Gyorsan megfordulok, és látom, hogy Ellie rohan felém.

- Ellie? Mit csinálsz te itt? – kérdem, mikor végre odaér hozzám.

Körbenéz egy pillanatra.

- Én csak… van némi információm, ami azt hiszem, hogy érdekel téged.

Elszántam figyelem.

- Hallgatlak.

Megáll, vesz egy mély levegőt.

- Múlt este az éjszaka közepén hangokra ébredtem. Ericre és Trisre. Azt mondta neki, hogy menjen vele, ő pedig ment. Aggódtam, így ébren vártam, hogy visszajöjjön, de sosem jött. Mikor nem volt ott a vizsgánál, vagy később a Kútban, az aggodalom elhatalmasodott rajtam. Ezért megkérdeztem Ericet, hogy mi történt vele… - Megáll egy pillanatra, összeráncolja a szemöldökét.

- És mit mondott?

- Azt mondta, el kellene felejtenem, hogy valaha is létezett.

A szavaitól végigborzong a gerincem.

- Tudod, hogy hová vitte őt?

Ellie megrázza a fejét.

- Fogalmam sincs. Csak annyit tudok, hogy többet nem jött vissza – mondja gyengéden.

- Vitt magával valamit?

Ellie ismét megrázza a fejét.

- Honnan tudtad, hol találsz engem?

- Zeke-től – mondja gyorsan. – Ugyanazt elmondtam neki, amit neked is, és ő mondta, hogy jöjjek ide, és keresselek meg. Nem tudta saját maga megtenni; azt mondta, őt túl közelről figyelik.

Lassan bólintok, az elmém imbolyog.

- Mennem kell – mondom félretolva őt.

Fut, hogy lépést tartson velem.

- Várj, hová mész?

- A Műveltekhez – mondom tömören.

- A Műveltekhez? Miért?

- Sok minden történik ott jelenleg, amiről nem tudsz. Jobb, ha továbbra is tudatlan maradsz.

- Rendben, értem… csak… tudom, hogy az utóbbi időben nem voltam a legjobb barát, de még mindig törődöm vele, és… szívás lenne, ha nem lenne ott velünk a Bátraknál, mikor olyan keményen dolgozott, hogy ott lehessen.

Egy pillanatig gondosan megfigyelem.

Tudom, hogy Ellie és Tris nem voltak a legjobb viszonyban, de ez olyan őszintének tűnik. Talán nem kell mindent eltitkolnom előle.

Talán nem kell teljesen mindent egymagam csinálnom.

Bólintok egyet.

- Azt hiszem, hogy a Művelteknél tartják fogva. Nem tudom, miért, ez csak egy megérzés – mondom meggyőződéssel.

- Nem gondoltam, hogy bántani fogják. Nem ennyire hamar. Még nem. Ennek nem lenne értelme. Nem úgy, hogy… - Megállok egy pillanatra, nem vagyok biztos benne, hogy el kellene mondanom neki, hogy a Műveltek támadást terveznek az Önfeláldozók ellen.

- Mondanék többet is, mint amit elmondtam, de a te érdekedet szolgálja, hogy a sötétben maradj. Köszönöm az információt – fejezem be.

Ellie lassan bólint.

Nézem őt egy pillanatig, mielőtt megfordulok, és visszatérek az eredeti útvonalamhoz.

- Tobias?

Szembefordulok vele egy percre.

- Tényleg remélem, hogy jól van, és hogy megtalálod.

Nem tudom rávenni magam, hogy válaszoljak neki.

Helyette elfordulok, és elhagyom a csoportnélküli szektort.

Következő fejezet >>