Fanfic: Csak egy kérdés

Változatosság kedvéért írtam nektek egy novellát, amíg összeszedem minden gondolatomat A jövő kezdete epilógusához. Igazából az egész semmi extra, csak egy kis cuki szösszenet, mert kellenek néha ilyenek is.

A történetről sokat nem árulnék el. Csak egy kérdés, csak egy kis FourTris.
Ó és köszönöm Adélnak, amiért kölcsönkaptam a karakterét, Amyt egy cameo erejéig.

Jó olvasást kívánok hozzá! :)

Csak egy kérdés

Összefont karral ácsorgok az edzőteremben, felügyelve az idei felavatottak kemény munkáját. Ismét a csoportváltókkal áldott meg a sors, ráadásul idén még több a nagypofájú Őszinte, mint előző évben. Ők is, meg a Műveltektől érzők is elég beképzeltek ahhoz, hogy mindent jobban tudjanak nálam. Ez egészen addig működött, míg az egyiket orrba nem vágta a visszarúgó fegyver, és a gyengélkedőn kötött ki, hogy helyre tegyék a vérző testrészét.

A másik, amitől kissé elgondolkodtak a viselkedésükön, az Trisnek köszönhető.

Idén kölcsönkaptam őt az edzéshez, bár eleinte elég rossz ötletnek tűnt. A felavatottak lenézték az alacsony termete miatt, és miután közöltem velük, hogy bizony Tris első lett a tavalyi beavatáson, csak még inkább elszalad velük a ló. Úgy gondolták, hogy ha egy kislány első lett, akkor baromi könnyű lehet bekerülni a Bátrak soraiba.

Na igen, a nagy magabiztosságuk addig tartott, míg Tris két nagydarab Őszinte fiú seggét is szétrúgta a harctéren. Ezután elkezdtek jobban odafigyelni Trisre és rám is. Több tiszteletet mutattak az irányunkba, és elfogadták a tanácsainkat.

Most is a zsákokon edzenek. Érdeklődve figyelem, ahogy Tris mozdulatokat mutat be az egy szem Barátságos csoportváltónknak. A lány magasabb, mint az edzőtársam, de épp olyan vékony és erőtlen, mint Tris volt, mikor ide érkezett. Pont ezért ő a legalkalmasabb személy, hogy segítsen a lánynak.

Szerencsére a mai nap csak a gyakorlásé; nem igazán tölt el örömmel, ahogy egy halom rémült kölyök félholtra veri egymást. A párharcoktól csak a félelemszimulációkat utálom jobban. Bárcsak lenne beleszólásom az edzéstervbe, de természetesen se Eric, se Max nem hallgatja meg az ötleteimet.

Elkalandoznak a gondolataim, ahogy Trist figyelem. A tanácsai tökéletesek, így Amy hamar belerázódik a zsák püfölésébe. A szemem az alakján ragad, ahogy az izmai a hátán megfeszülnek egy újabb ütés bemutatásánál. Persze a testére simuló ruhák sem kerülik el a figyelmemet.

Emlékszem még az első hetekre, milyen is volt, mikor idejött. Bizonytalan, félszeg és szégyenlős. Azóta sokat változott: több magabiztosság árad belőle, és a ruháit is sokkal merészebben választja meg. Egyik nap sikeresen félrenyeltem a reggelimet, mikor belépett az étkezőben egy rövid sortban.

Lassan kezdem megérteni, miért is ragadja meg folyton a figyelmemet, még ha több mint egy év kellett ahhoz, hogy felismerjem a dolgot. Nem hittem volna, hogy bármikor is belezúgok egy lányba, különösen nem egy volt Szerencsétlenbe.

De Tris annyira más, mint az itteni lányok: éles eszű, türelmes, és persze rendkívül makacs, épp ezért képtelen feladni a céljait. Valamint még ezzel a magabiztossággal is, ami átjárja őt, így sem távolodott el túlságosan attól az énjétől, aki akkor a hálóba érkezett.

A beavatása alatt elég közel kerültünk egymáshoz, és azóta is szoros barátság fűz össze minket. Habár a Bátrak egyik nagyköveteként meglehetősen elfoglalt, és sok időt tölt a központon kívül, mégis a szabadnapjainkon gyakran találjuk magunkat egymás társaságában: akár egy reggeli futás alkalmával, vagy az edzőteremben, vagy csak szimplán egy pohár itallal a kezünkben a Kútban.

Mégis akkor szúrtam el az egészet, mikor megmutattam neki a félelemszimulációmat,r felfedtem előtte a múltamat, ám utána nem tettem meg a következő lépést. Így barátok maradtunk. Ő az egyetlen a Bátrak között, aki tudja a legnagyobb titkomat. Most is meglepő a számomra, hogy nem figyel sajnálkozó arckifejezéssel. Egy csepp szánalmat nem mutat felém, hiába tudja, milyen volt a gyerekkorom.

Zeke valószínűleg megsértődne ezen, mégis Trist tekintem a legjobb barátomnak.

Mégsem tudtam rávenni magam, hogy kezdeményezzek felé, hiába érzem úgy, hogy a részemről a kezdetektől többről szólt a kapcsolatunk, mint oktató és felavatott viszony, vagy később szoros barátság. Be kell vallanom, hogy sokkal mélyebbek az iránta való érzéseim, és akármilyen Barátságosan is hangzik, sokkal romantikusabbak. Néha alig bírok ellenállni a késztetésnek, hogy ne fogjam meg a kezét, ne csókoljam meg, mikor mellettem áll, vagy mikor egy lágy mosoly jelenik meg az arcán, a szeme pedig csillog a vidámságtól, a szabadságtól.

Annyira elmerülök a gondolataimban, hogy fel sem tűnik, hogy csak ketten maradtunk a helyiségben – a felavatottak után döngve vágódik be az ajtó, a hangjától riadok meg.

- Hé, minden rendben? - kérdezi közvetlenül mellettem Tris, a lágy hangja ránt igazából vissza a valóságba.

- Persze – mosolygok rá kissé erőltetetten. Igazából tényleg minden oké. Az egyetlen probléma, hogy nincs annyi bátorságom, hogy végre elhívjam.

Most komolyan, miért kell ilyen Szerencsétlennek lennem, ha a lányokról van szó?

Ráadásul Tris nem csak egy lány; köze sincs ahhoz a csajhoz, akivel Zeke pár éve elrángatott egy dupla randira. Vele egyáltalán nem azért randiztam, mert érdekelt, sokkal inkább, mert csinos volt. Viszont Tris nagyon is érdekel. Akaratán kívül is remekül ért hozzá, hogyan vonja magára a figyelmemet, és még akkor is ő jár a fejemben, mikor nem tartózkodunk egy helyiségben.

A problémám határozottan komoly.

- Akkor meg min gondolkodsz ennyire? - felvonja a szemöldökét.

- Semmi érdekfeszítőn… - Rólad gondolkodtam ilyen buzgón... - Csak a holnapi küzdelmek párosításán.

- És mire jutottál?

A francba… Azt mégse mondhatom, hogy össze kéne végre szednem a bátorságomat. Különösen, hogy a pillantásomtól megint megfutamodom.

- Egyenlőre nem sikerült eldöntenem – felelem vállrándítva. - Még át kell gondolnom.

Látszik rajta, hogy kételkedik a szavaimban, de nem erőlteti, bár lehet az ideges mosolyom győzi meg, hogy ne kérdezgessen tovább.

- Este jössz a Kútba? - Meglep a kérdése. Olyan, mintha ő akarna randira hívni engem.

Teljesen össze vagyok zavarodva. Most akkor tényleg randira hív? Na nem, egy lány nem hívhat el, az a férfi dolga. Ennyire nem égethetem le magam.

- Most mi az? - töri meg a gondolatfolyamot... - Nagyon furcsán viselkedsz ma, Tobias.

A nevem minden alkalommal meglep, mikor elhagyja az ajkait, amire ügyel, hogy csak akkor történjen meg, mikor négyszemközt vagyunk. Állandóan elfelejtem, hogy tudja, ki vagyok. Viszont teljesen igaza van; be kell fejeznem, hogy ilyen különösen viselkedem.

- Kissé feszült vagyok a beavatás miatt. - Ez legalább félig igaz. Csak épp a feszültségemnek vajmi kevés köze van a beavatáshoz.

- Épp ezért kéne eljönnöd – szorítja meg a kezem, amitől jóleső érzés költözik a gyomromba. - Jól fog jönni egy ital. Meg a többiek is jönnek, úgyhogy lesz társaságod is.

Aha, szóval nem randizni hív, csak a szokásos esti „kiruccanásra”, amelyen rendszerint a barátaink is megjelennek. És Zeke mindig rávesz, hogy alkoholt pumpáljak a szervezetembe. Csoda, hogy még nem követtem el semmi égbekiáltó ostobaságot spiccesen, különösen nem Tris előtt, vagy épp vele kapcsolatosan.

- Ha nagyon muszáj – válaszolom viccelődve. Felkacag, mielőtt rácsapna a karomra, és elindul a kijárat felé.

- Hé, Tris – szólok utána, ahogy egy bugyuta ötlet robban be az agyamba.

Megfordul értetlen kifejezéssel az arcán, amitől csak még több magabiztosságot merítek, és két gyors lépéssel átszelem a kettőnk közötti távot, majd lehajolva felnyalábolom, és átvetem a vállamon.

- Négyes! - kiáltja inkább meglepetten, mint felháborodva. - Tegyél le.

Csak kacagok rajta, miközben kilépek a folyosóra, és futva nekiiramodok az étkezde felé. Képtelen vagyok felhagyni a visszhangzó nevetéssel, ahogy a „hatalmas” ökleivel a hátamat csépeli. Egy kicsit sem érdekel, hogy az emberek megbámulnak, ám sokuk velem együtt kacag. Nem példa nélküli ilyet látni a Bátrak központjának folyosóin.

Mire az ebédlőbe lépünk, abbahagyja a kapálózást, most csak a kemény könyökét érzem a hátamba fúródni. Többen kapják a fejüket az irányunkba, köztük a barátaink is, akik szabályosan elképedve néznek felénk.

Megcélozom Tris szokásos asztalát, ahol a korábbi felavatott társai kiguvadt szemekkel néznek ránk, mintha nem láttak volna még minket együtt lógni. Christinának szó szerint leesett az álla, Willt még nem láttam ilyen ostoba kifejezéssel az arcán, Uriah kezében pedig megállt a süteményes villa.

Totál nem értem, mi bajuk van.

Leteszem Trist az asztal mellett, és egy pillanatra az arcát tanulmányozom. Egy kissé sértődöttnek tűnik, de a tekintetek kereszttüzében látszik, hogy zavarban van. Enyhe pír színezi az arcát.

Félretolom a kétkedő gondolataimat, és lehajolok, hogy egy puszit nyomjak az arcára. Kuncognom kell a megszeppent képétől. Majd egyszerűen sarkon fordulok, hogy lehuppanjak vacsorázni Zeke és Shauna mellé, és hagyom Trist magyarázkodni a barátainak.

Na nem mintha az én barátaim kevésbé furán néznének rám. Lehet a tudtomon kívül két fejem nőtt? Felvont szemöldökkel nézek rájuk, tényleg nem értve, miért bámulnak ilyen döbbenten.

Talán Uriah ezúttal sikerrel járt, hogy kék hajfestéket csempésszen a samponomban, mondván passzolna a szemem színéhez? Leellenőrzöm a kanalamon megjelenő tükörképen – nem, a hajam még továbbra is az eredeti színében pompázik. Emellett bizonyosságot nyert, hogy a szemöldökömet sem borotválta le, míg aludtam. Mondjuk erre nagy esélye nem lehetett, mivel előbb nyírtam volna ki reflexből.

- Mi van? - kérdezem tőlük, mihelyst az agyam nem talál több opciót a különös viselkedésük magyarázatához.

- Uh, haver, jól éred magad? Túl furán viselkedsz…

- Definiáld a furát – fonom össze a karjaimat.

- Hát… sokkal felszabadultabb vagy, mint egyébként. Tudod, kevésbé morci.

- A helyedben megválogatnám a szavaimat, Zeke – morgok rá, miközben a vacsorámat kóstolgatom. Mondanám, hogy bosszant a mondandója, de jelenleg túl jó kedvem van ahhoz, hogy az ostoba haverom lelombozzon.

- Mióta vagytok ilyen közeli kapcsolatban Trisszel? - kérdezi Shauna kíváncsiskodva, de látom a szemében megcsillanni a felismerést, mikor csak vigyorogva vállat vonok.

Miközben tovább falom a tányérom tartalmát, lopva Tris felé pillantok - oké, annyira azért nem lopva, hisz szinte leplezetlenül bámulom -, akinek még innen is égő vörösnek tűnik a füle, ahogy a barátai kérdésekkel bombázzák.

A vigyor megszilárdul az arcomon.

****

A Kút dorozmás kőfala kemény és hideg a hátam mögött, de nem bánom, és ahogy elnézem, Tris sem. Mindketten a fal tövében ücsörgünk, kinyújtott lábbal, a kezemben a jól megszokott barna flaskával, amiből eddig csak én ittam.

A többiek szabályosan vedelik a piát, közben ökörködnek, vagy épp egymás arcára vannak tapadva, mint mondjuk Will és Christina teszik. Na nem mintha Uriah meg Marlene máshogy viselkedne, ráadásul azt is végig kell néznem, ahogy Zeke és Shauna is hasonlóan cselekszik, még ha legalább nem olyan gyakran, mint a másik két párocska. Ők ketten még mindig kissé kínosan kezelik a kapcsolatukat, mintha nem ismernék egymást egy örökkévalóság óta. Bár lehet épp ez a baj..

Meglepődöm, mikor Tris kiveszi a kezemből az üveget, és belekortyol, majd miután lenyeli, megköszörüli a torkát. Nincs annyira hozzászokva az alkohol ízéhez, mint én. Visszaadja a palackot, mire én is iszok pár kortyot. Mámorító lenne belegondolni, hogy az üveg révén az ajkaink találkoztak, még ha csak közvetett módon, hisz az előbb még az ő ajkához ért hozzá a flaska. De inkább nem gondolok bele, mert ez Zeke társaságában is előfordult már.

Jó érzés a többiektől elvontan ücsörögni, és csak szemlélni a környezetet. Az ő közelsége épp elegendő a számomra. Így is érzem a testéből áradó hőt, ahogy a karjaink csak milliméterekre vannak egymástól. Bizsereg tőle a bőröm, és akaratlanul is közelebb húzódom hozzá. Szabályosan belerázkódom, ahogy megérzem a karját az enyémhez érni.

Nem tiltakoznék, ha mondjuk az ajkai is a sajátjaimhoz érnének.

- Lassan kezd beilleszkedni – bök a fejével a Kút egy távolabbi szegletére, ahol megpillantom két jelenlegi felavatottamat.

Tudom, hogy Tris Amyre gondol, aki a Barátságosaktól érkezve talán még távolabb állt a csoportunktól, mint egy Önfeláldozó tehetné – hiszen az igazi bátorsághoz önzetlenségre is szükség van. Mostanra viszont úgy tűnik, sikerül megtalálnia itt a helyét. Mosolyogva cseverészik az egyik Művelt csoportváltóval, Caroline-nal, valamint egy Bátor születésű fiúval, akit ha jól emlékszem, Zacharynek hívnak. Az első lépés a csoport tagjává válásának rögös útján a barátságok kialakítása.

- Kissé rád emlékeztet engem – bököm ki.

Valóban így van; Amy nagyot ugrott a csoportok között, akárcsak tavaly Tris tette – korábban pedig én. Emellett elég visszahúzódó és bizonytalan alkatnak tűnik, melyben szintén hasonlítanak egymásra, ahogy abban is, hogy ezt szép lassan levetkőzték magukról a beavatás folyamán. Na meg arról sem szabad elfeledkezni, hogy egyik lány sem ismeri a feladás szót. Mindketten foggal-körömmel küzdenek a céljaikért. Ezt Tris esetében már jól ismerem, viszont nem hittem volna, hogy egy korábbi Barátságos lánytól ilyen küzdeni akarást fogok látni, ám Amy nem kis meglepetést okozott.

- Különös, mert engem is… - morfondíroz el Tris a szavaim. - Épp ezért érzem úgy, hogy segítenem kell neki, hogy ezáltal magabiztosabb legyen, és sikerekkel vegye az akadályokat. Pont, ahogy azt a te útmutatásod tette velem.

- Komolyan? - nézek rá meglepődve.

- Igen. Nem hiszem, hogy a segítséged és a támogatásod nélkül első lehetettem volna. Szükségem volt rá, hogy valaki higgyen bennem. Ha hiszed ha nem, remek oktató vagy… Négyes.

Vonakodva mondja ki a felvett nevem, amitől még inkább szétterjed a mellkasomban érzett melegség. Tudom, hogy igazából Tobiasnak akart szólítani, de mivel emberek téblábolnak a közelünkben, inkább használta azt a nevet, amit mindenki ismer.

Eddig nem is gondoltam rá, hogy a tanácsaim, a bizalmam mennyi magabiztosságot és hitet adott Trisnek, hogy képes legyen összeszorított foggal legyűrni a beavatás nehézségeit. Leírhatatlan érzés, hogy a támogatásom ilyen hatással volt rá.

Nem tudom, hogy mikor fűztük egymásba az ujjainkat, de mikor kiszakadok a fellelkesült gondolataimból, már egymás kezét fogjuk. Másnak ez lehet furcsa lenne, de úgy érzem, számunkra már természetessé vált, hogy akaratlanul is megtaláljuk a másik kezét. Nem ez az első alkalom, hogy ez a szimpla gesztus, ami egykor oly idegen volt mindkettőnk számára, olyan magától értetődőnek tűnik. Megnyugtat és erő ad nekünk.

Meg bátorságot, hogy végre rászánjam meg arra a bizonyos kérdésre.

- Eljönnél velem egy randira?

El se hiszem, hogy annyi álmatlan éjszaka után végre kimondtam. Egy pillanatra úgy érzem, a megkönnyebbülés mázsás súlytól, ami hónapok óta rám nehezedett, és ami miatt ostoroztam magam a gyávaságomért. Majd elönt a zavar és a bizonytalanság. Mi van, ha nemet mond, vagy kinevet, vagy többé látni sem akar…

Ha így lesz, nem tudom mihez fogok kezdeni. Az elmúlt évben rájöttem, hogy mással nem is akarok randevúzni. Tris az egyetlen, aki iránt valaha is érdeklődést mutattam, ezért a visszautasítása jobban fájna, mint bármely fizikai kín, amit az apám valaha is okozott nekem.

Nagy nehezen ráveszem magam, hogy a szemébe nézzek. Döbbentnek tűnik, az ajkai enyhén elnyíltak, és a meglepetést csak a vak nem tudná leolvasni az arcáról. Igaz, nem fest elutasítónak, de a bizonytalanság továbbra sem akar szabadulni az érzéseim kavalkádjából.

- Én? - kérdezi hitetlenkedve, amitől kis híján elnevetem magam.

- Igazából Christinára gondoltam – élcelődöm vele. - Tudod, hogy mindig odáig voltam a nagyszájú Őszintékért. Meg megirigyeltem, hogy Will állandó oxigénhiánytól szenved…

Elneveti magát, és az ökle a karomon csattan – szerencsére nem túl keményen, így remélhetőleg nem fog belilulni holnapra. Tetszik az, hogy milyen ellazultan viselkedik.

- Olyan bolond vagy…

- Te csinálsz bolondot belőlem – puszilom meg a halántékát.

Látom, hogy zavarba jön, de hamar összeszedi magát, és a szemeit forgatja tettetett bosszankodással. De az arcán továbbra is ott díszeleg a vörös pír.

- Nem válaszoltál – figyelmeztetem néhány perc csend után, miközben az aggodalom visszakúszik az elmémbe. Lehet jó oka volt, hogy nem adott választ.

- Mikor? - válaszolja pár pillanatnyi gondolkodás után.

- Holnap? - mondom reménykedve, az izgalom felbuzog bennem. - Az edzés után?

- Igen, úgy jó lesz.

Mosolyog, és ő is olyan fellelkesültnek tűnik, mint ahogy én érzem magam. Talán ő is úgy érzi, hogy a kettőnk kapcsolata messze túl van egy szimpla barátságon.

Úgy vigyorgunk egymásra, mint két idióta, de ez egy cseppet sem érdekel. Azonban a varázs megtörik, ahogy Christina a nevét kiáltja. A többiek menni készülnek, így aztán Tris is feltápászkodik mellőlem a padlóról, én meg követem a példáját.

Elköszönünk egymástól, engem pedig kissé lelomboz, hogy vége az estének, és nem fogja már a kezemet, de a holnapi nap ígérete itt repdes a mellkasomban.

- És Négyes? - fordul még felém.

- Hm?

Nem válaszol rögtön, helyette most ő az, aki az ajkait az arcomra illeszti. Mosolyogva szakad el, és eliramodik a barátai után.

- Holnap! - kiáltja még utoljára, mielőtt rohanó alakja el nem tűnne a folyosón.

****

Nem hittem volna, hogy egy férfinak olyan problémái lehetnek, hogy mit vegyen fel. Ez tipikus női gond lehet, ahogy azt az étkezőben elhangzott beszélgetések alapján gondolom. Most mégis itt állok a szerény tartalommal bíró ruhásszekrényem előtt, és gőzöm sincs, mit kéne magamra öltenem.

Sosem voltam normális randin, így gőzöm sincs a srácnak mit illik ilyenkor felvenni. Na nem mintha olyan sok választási lehetőségem lenne, mikor a néhány fekete vászonnadrágomon és egyszerű fekete pólóimon kívül nem nagyon akad másom.

A szekrény mélyén rábukkanok egy normális farmerre meg egy fekete ingre, amit elég szalonképesnek találok az eseményhez, és ami talán egyszer volt rajtam ezidáig. Még egy sötétszürke nyakkendő is a kezem ügyébe akad, csak hogy teljes legyen az összkép. Szerencsém, hogy még anyám megtanította kisgyerekként, hogyan kössem meg, így legalább nem fojtottam meg vele magam.

Az este komolyságát jelezvén még a bakancsomat is letisztogattam és kifényesítettem, ami elég nagy szó.

Az a helyzet, hogy nem gondoltam én át ezt a randevút. Talán sosem hittem volna, hogy lesz elég merszem elhívni, abban meg végképp nem reménykedtem, hogy igent is fog mondani. Ez viszont azt jelenti, hogy a hirtelen betervezett találkozóra semmi ötletem nincs mit csinálhatnánk. Persze van pár határozottan Bátor gondolatom, de nem lenne túl helyénvaló, úgy érzem.

Idegesen járkálok az edzőterem előtt egy méteren oda és vissza, miközben tíz másodpercenként igazgatom a nyakkendőmet. Itt beszéltünk meg találkozót pontban hétkor, de én már legalább negyed órával előbb érkeztem, most meg nem tudok mit kezdeni magammal. Folyton olyan érzésem van, hogy már elmúlt hét, ezért állandóan az órámat nézem, hogy megbizonyosodjak az ellenkezőjéről; hogy nem késik, nem gondolta meg magát.

A lányok láthatóan kikészítenek…

- Szia. - A halk hangja töri meg az izgatottságom ködét, és rögtön felé fordulok.

Elámulok, mikor a tekintetem az alakjára esik. Különösen fest. Félreértés ne essék, nagyon csinos, csak valahogy olyan… más. A fekete, csipkeszegélyű szoknya a térdét verdesi, vékony pántjai alig fednek valamit a vállából, és ha jól sejtem ilyen messziről, a háta egy részét is fedetlenül hagyja a kelme. A lábán pántos, magassarkú cipő. Az arca pirosabb a kelleténél, a szeme ki van húzva, az ajkain az eredetinél több a szín. Minden bizonnyal Christina keze van a dologban.

El kell ismernem, hogy szép, de a hétköznapi Trist sokkal jobban szeretem.

Látszik rajta, hogy feszélyezve érzi magát a számára túlzottan kihívó ruhában, abban a cipőben pedig meglehetősen bizonytalanul áll a lábán. Aki egyszer Szerencsétlen volt, az mindig az marad.

- Szia – köszönök vissza egy mosoly kíséretében. - Csinos vagy – próbálok bókolni, még ha elég hülyén is hangzik tőlem.

- Te is – vágja rá. - Mármint… nagyon… elegáns vagy – hebegi zavarában.

Néhány pillanatig csak ácsorgunk a másikat bámulva, majd elindulunk a folyosón, mutatva neki az utat, miközben igyekszem csillapítani a szívem zakatolását.

A klub a legnépszerűbb szórakozási lehetőség a csoportunkon belül, így nem meglepő, hogy a hely megtelt emberekkel, akik a dübörgő zenére táncolnak.

Szinte rögtön rájövök, hogy ez nem volt jó ötlet. Ahogy végignézek az egymáshoz simuló, eszüket vesztett, többnyire tök részeg Bátrakon, nem is tudom mit gondoljak. Határozottan nem kellett volna hagynom, hogy Zeke adjon tanácsot a randiügyben. Ahogy Trisre pillantok a szemem sarkából, ő is épp olyan elveszettnek látszik, ahogy én érzem magam.

- Azért tegyünk egy próbát – igyekszem menteni a menthetőt. Nem akarom még feladni, hogy működhet ez a randevú.

Mindketten bizonytalan léptekkel indulunk neki, hogy találjunk egy kissé nyugodtabb helyet a táncparketten. Azonban ez lehetetlenségnek bizonyul. Az emberek szinte mindenhol őrjöngve ugrálnak, a párok hevesen smárolnak. Az egyik párról ijedten kapom el a tekintetem, ahogy látom amint a srác a barátnője fenekébe markol. Elvörösödöm a gondolatfoszlányra, amiben mi ketten vagyunk a párocska helyében.

Az egyik sarok irányában mintha kisebb lenne a felfordulás, ám amint odaérünk, az árnyékban egy másik párt veszek észre, akik a hangokból ítélve túlságosan egymásba feledkeztek. Inkább gyors hátraarcot vágok, és Tris kérdő pillantását figyelmen kívül hagyva másik terep után nézek.

Végül sikerül találnom egy olyan részt, ahol viszonylag elviselhetően tudjuk élvezni egymás társaságát, de ahogy szembefordulok vele, rajta is csak habozást látok. Most mi legyen?

- Négyes - szólal meg, igyekezve túlharsogni a tömeget. - Én nem tudok táncolni.

Kissé felnevetek a vívódását látva. Ha tudná, ilyenkor milyen aranyosnak találom. Viszont mikor szétfeszíti a magabiztosság, az erő, az egyszerűen lélegzetelállító.

- Nyugi, én sem tudok. Csak élvezzük a zenét, rendben?

Bólint, és látom, hogy igyekszik a figyelmét a zenére terelni. Én is megpróbálom követni a példáját, s lassan mozogni kezdünk a zene ritmusára. Elég idétlenül. Látszik rajtunk, hogy a tánc ezidáig teljesen kimaradt az életünkből.

Egy ideig tovább próbálkozunk, az egész annyira kínos, hogy már fáj. Tris szabályosan percenként majdnem kitöri a lábát a tőle szokatlan cipőben, vagy annak sarkával rátapos a lábfejemre. Mondjuk egyszer nekem is sikerül bokán rúgnom. De a kettőnk bénasága mellett a megbolondult Bátrak is folyton lökdösnek, ami nem csak felidegesít, de elvonja a figyelmemet a zenéről, na meg Trisről.

Észreveszem, hogy képtelen a szemembe nézni, csak a padlót bámulva, idegesen rágva az alsó ajkát. Határozottan nem úgy alakul a randi, ahogy akartam.

- Hé – érintem meg a vállát, mire habozva felnéz, ám a tekintetében sem látok semmi lelkesedést. Megragadom a kezét, kissé megszorítva az ujjait, és megeresztek felé egy félmosolyt. A tekintete valamelyest megenyhül, már nem tűnik olyan letörtnek. - Menjünk innen.

Nem tiltakozik, habár nem is várom meg, hogy így tegyen, vagy bármit mondjon, mert kézen fogva kivezetem a klubból.

A folyosók üresek, hiszen mindenki vagy ott tombol, ahonnan jövünk, vagy a Kútban mulatja az idejét, de sokan a családjukkal otthon töltik az estét. Nekem viszont gőzöm sincs, hol töltsük mi az esténket, ha már az eredeti ötletem befuccsolt.

Valahogy reflexből a lakásom előtt találom magunkat, és mielőtt elveszíteném az önbizalmamat, benyitok, és előre engedem Trist.

Nem először jár az otthonomban, de most fordul elő első alkalommal, hogy csak téblábol, és nem mer még csak leülni sem, csak a szoknyája szegélyét húzogatja. Az ő bizonytalansága rám is átragad egy pillanatra, ám egy ötlet fogalmazódik meg bennem, amit igaz kicsit sem lehet randevúnak titulálni, de sokkal jobban passzol hozzánk, mint az a flancos buli.

- Egy pillanat – emelem meg a kezem, és a szekrényemhez lépek, és kotorászok egy darabig, míg meg nem találom, amit keresek.

Visszalépek hozzá, és a kezébe nyomok egy kupac ruhát. Kérdőn néz először az összehajtott ruhákra, majd rám.

- Vedd fel őket – biccentek a göncökre. - Ezekben talán jobban fogod érezni magad.

- Miből gondolod, hogy nem érzem jól magam?

- Elég nyilvánvaló, csak rád kell nézni – jegyzem meg.

Felsóhajt, és a fejét csóválja, amitől néhány tincs a hajából az arcába hullik.

- Én mondtam Christinának, hogy nem kell a felhajtás, de magyarázhat neki az ember – emeli fel a karját. - Meghallotta, hogy randi, és onnantól fogva le sem lehetett lőni.

Felkuncogok, mire elpirul, és a szemét forgatva bevonul a fürdőbe.

Amíg nincs a helyiségben, gyorsan magamnak is keresek egy tiszta pólót, és letépem magamról a nyakkendőt, ami már szorította a nyakam, meg az inget is. Villámsebességgel magamra kapom a könnyű pamut anyagot, mielőtt Tris felbukkanhatna, én meg akkor itt ácsorognék egy szál gatyában. Már csak az hiányozna, mára épp elég volt a kínos pillanatokból.

Nagyjából egy perccel később ki is lép a fürdőből, immár az én ruháimban. Az én ruháimban… A rövidnadrág szinte a bokájáig ér, de a póló szabályosan önmagában is elég lenne, mivel lazán a betakarja a combjait. Mindehhez hozzájön az, hogy mezítláb ácsorog pár lépésre tőlem.

- Sokkal jobb – mosolyodom el.

- Egyetértek.

Már most sokkal ellazultabbnak tűnik, mint a nap korábbi részében. Épp olyan, mint egy átlagos hétköznapon. Felugrik az ágyamra, és törökülésben elhelyezkedik. Én is lehuppanok mellé, amint előhúzok a hűtőmből egy üveg alkoholt meg két poharat.

- Ez meg mi? - kérdezi érdeklődve Tris, ahogy kitöltöm mindkettőnknek a bíborvörös folyadékot.

- Vörösbor - válaszolom. - A Barátságosaktól kaptam, mikor legutóbb a szerverüket javítottam. Azt mondták, valami gyümölcsből készül. Szőlőből, ha jól emlékszem.

- Milyen íze van? - szagol bele a poharába, és kissé kétkedő arcot mutat.

- Fogalmam sincs - vallom be. - Még sosem ittam. Ezzel a palackkal meg meg akartam várni valami különleges alkalmat.

Meglepetten néz rám, mintha most mondtam volna ki az év legnagyobb sületlenségét. Pedig már ismerhetne annyira, hogy nem szoktam hülyéskedni.

- És ez különleges alkalomnak számít?

- De még mennyire - mosolyodom el, és a poharamat az övéhez érintem.

Az ital elég különös: egyszerre édes és savanykás utóízt hagy a számban, az alkohol aromáját pedig nem érezni olyan erősen, mint a Bátrak itókáiban. Ahogy Trisre nézek, ő is legalább olyan érdekes képet vág, mint amilyen minden bizonnyal én produkálok.

- Na milyen?

- Hmm, érdekes... - feleli picit habozva. - Nem tudom mihez hasonlítani, de elég kellemes.

A kellemes határozottan egy jó jelző a borra. Ahogy az a kényelmes nyugalom is, ami körülvesz minket.

- Honnan szedted ezt a randi helyszínt? - kérdezi hirtelen egy rövid hallgatás után.

- Ne hogy azt hidd, hogy az én ötletem volt.

- Valahogy nem is gondoltam - kuncogja. Ebből is látszik, tudja rólam, hogy magamtól ekkora ostobaság nem jutna az eszembe.

- Mivel elég amatőr vagyok a randizás terén, ezért Zeketől kértem tanácsot... Maradjunk annyiban, hogy nem gondoltam át.

Most már tényleg szívből kacag. Az arca kipirult, és olyan élettel teli, hogy az egész lénye vonzza a tekintetem.

Elfog a vágy, hogy megízleljem az ajkait. Ez a vágy már régóta ott lapul bennem, de ennyire kézzelfoghatóan és sürgetően még soha nem tört a felszínre. Persze nem egyszer elmorfondíroztam rajta, milyen lehet megcsókolni Trist, de most tényleg másra sem tudok gondolni.

Közelebb húzódom hozzá, és látom, ahogy elakad a lélegzete, az ajka enyhén elnyílt, ahogy várakozón néz rám. Várja, mit fogok tenni... Talán tart tőle, hogy megteszem, amitől ég az egész belsőm. Vagy épp attól fél, hogy nem fogom.

A pillantásom az ajkára esik, és hirtelen elönt a felismerés, hogy ezt nem akarom. Nem így akarom. Leugrom hát az ágyról, és az összezavarodott arckifejezésével nem törődve a fürdőbe robogok.

Tris arcán vegyes érzelmeket látok, mikor visszapattanok mellé. Meglepetést, értetlenséget, és mintha csalódottságot is. Én viszont inkább elégedett vagyok, amiért csalódott. Legalább most ki tudom engesztelni.

Hátrahőköl, amint a nedves ruhát az arcához közelítem, és úgy bámul rám, mint akinek elment az esze.

- Mi a fene...?

- Nyugi - próbálom csitítani, miközben utána mászok. - Csak bízz bennem, rendben?

Habozni látszik pár pillanat erejéig, majd bólint, de becsukja a szemét, amitől muszáj felnevetnem. Végül az arcához érintem a ruhát, és lassan letörlöm róla a sminket, amit Christina bevetett. Utoljára a száját tisztítom meg, mitől mintha az arcszíne egy fokkal élénkebbé válna.

- Nem értem, mire volt ez jó - dünnyögi enyhén morcosan.

- Ha már végre megcsókollak, az ajkaidat akarom érezni, nem a rúzst.

Látom, hogy elképed a szavaimra, de nem adok neki rá lehetőséget, hogy válaszoljon, helyette rászánom magam a cselekvésre. Most valóban egész közel húzódom hozzá, míg az orrunk össze nem koccan, majd lassan minden millimétert megszüntetek közöttünk.

A csók épp olyan, amire számítottam két olyan embertől, akinek ez az első: elég esetlen. De hamar ráérzek az ízére, és a gyengéd érzés libabőröket csal a karomra.

Érzem, amint ellazul, és átöleli a nyakam, én pedig az egyik karomat átfonom a csípője körül, míg a másik kezemmel a tarkóját simítom, hogy közelebb érezzem az ajkait, és elmélyítsem a csókot.

Mintha a mellkasom robbanna fel, ahogy végül tudatosul bennem, mit is csinálok: Trisszel csókolózom. Azzal a lánnyal, akibe hónapok óta bele vagyok zúgva. És aki úgy fest, viszonozza az érzéseimet.

Kifulladva, de mosolyogva húzódunk el egymástól egy idő után. A mosoly még szélesebb lesz az arcomon, ahogy az övé is kiszélesedik.

- Mondj valamit - kérem tőle, miután percekig csak egymást - és a másik kipirult ajkát - bámuljuk.

Csak a fejét rázza, és felelet helyett most ő az, aki az ajkával megtalálja az enyémet, ami hirtelen váratlanul ér, de aztán olyan intenzitással csókolok vissza, amit eddig lehetetlennek tűnt.

Ahogy az ölembe vonom, és egymást öleljük, mint még soha, az ajkaink pedig elválaszthatatlannak tűnnek, korábban elképzelhetetlennek gondolt boldogságot érzek. Amihez még az sem érhet fel, mikor első lettem a beavatáson. Semmi.

Mikor végül elhúzódunk, és csak élvezzük a másik közelséget, rájövök, bárcsak korábban lett volna elég bátorságom feltenni azt az egy kérdést.

VÉGE