Fanfic fordítás: Önzetlen döntések - 35. fejezet

Újabb hét veszi kezdetét, és meg is hoztuk nektek az Önzetlen döntések aktuális fejezetét.
A kimondottan hosszú rész sok izgalmat tartogat, de azért nem hagy minket gyomorszorító, dühös, rémült, és hasonló érzelmek nélkül. Tovább aggódhatunk főhőseinkért.

Jó olvasást!

A fordítás Niki érdeme!

Az eredeti történetet ITT olvashatjátok.

35. fejezet

TRIS


Mikor Caleb értem jön a következő reggel, egy részem meg akarja tagadni az utolsó vizsgálatát; megrúgni és sikítani és elküldeni a pokolba.


Majd eszembe jut, hogyha megszegem az egyezségem Jeanine-nel, Tobias élete az enyémmel egy kategóriába fog kerülni: hamarosan nem létező.


Nem hagyhatom, hogy ez megtörténjen.


Ennek eredményeképpen ugyanolyan együttműködő vagyok, mint mindig, és mikor a végén Peter visszavezet a cellába, rájövök, hogy Caleb egyszer sem zavartatta magát azzal, hogy rám nézzem.


A gyáva.


Egy ideje már a zárka hátsó sarkába vagyok préselődve, némileg türelmetlenül várva, hogy Peter vagy Caleb újra feltűnjön, és elvigyen az orvosi szobába.


Már órák teltek el az utolsó teszt lefuttatása óta, nekem pedig gyors és fájdalommentes halált ígértek.


Tudni szeretném, mi tart ilyen sokáig.


Szinte már tényleg kegyetlenség itt tartani engem, arra várva, hogy a halálomba szólítsanak.


Aztán megint, minden, ami történt mióta itt vagyok, könyörtelenség volt.


Arcommal a falnak dőlök, a hűvössége a Bátrak főhadiszállására emlékeztet, és ahogy néhány fokkal mindig hidegebb volt, mint amire számítottál.


Belém nyilall a szomorúság, amint felfogom, hogy valószínűleg soha nem fogom még egyszer látni a Bátrak központját.


Elveszek egy emlékben, mikor Zeke-kel és Shaunával ültünk a szakadék közelében, és csak akkor zökkenek ki belőle, mikor kintről egy halk sípolást hallok, jelezve, hogy valaki beütötte az ajtó zárjába a kódot.


Felülök, teljes készenlétben.


Ez az.


A halálom végre elérkezett.


Caleb belép a szobába, keze alatt az írótábla, a másikban pedig egy kis fekete párna.


Semmit sem mond nekem miközben felém tart, kitartva maga elé a fekete párnát.


Alig néz rám, tekintete inkább a fejem felett marad.


- Szükségem van egy ujjlenyomatra – mondja végül.


Kissé felsóhajtok.


- Azt hittem, végeztünk a tesztekkel.


Megrántja a vállát.


- Ez nem teszthez kell. Csak a jegyzőkönyvhöz. A te jegyzőkönyvedhez.


Persze.


Minden részletet fel kell jegyezniük rólam valahova, miután elmentem.


A degenerált Elfajzott, akit foglyul ejtettek, és teszteket futtattak rajta.


Kitartom neki a kezem, tenyérrel felfelé.


Letérdel elém, és bevonja a mutatóujjam egy lila folyadékkal.


Aztán a fekete párnát leteszi elém a földre.


- Szorítsd oda – mondja halkan.


Engedelmeskedem, fogom az ujjam, és erősen a fekete párnához nyomom.


- Mennyi ideig tartott? – kérdem, megdöntve a fejem.


A mai napon először néz bele a szemembe.


- Miről beszélsz?


- Mennyi időbe telt, hogy csupán egy kísérlet lettem a számodra?


Gyorsan válaszra nyitja a száját, de félbeszakítom.


- Egy hónap? Egy hét? Néhány nap?


Bámul rám, de nem zavartatja magát, hogy válaszoljon.


- Mennyi idő, Caleb?! – Kitör belőlem a düh, és mielőtt felfognám, kinyújtom a kezem, és meglököm.


- Mennyi idő?!


- Mit akarsz, mit mondjak neked, Beatrice?! Hogy egyáltalán nem volt szükségem időre hozzá? Hogy abban a pillanatban, mikor Jeanine elém állt a tervével, beleegyeztem, mert bíztam benne? Mit akarsz hallani? Mert ez az igazság.


Mintha minden alkalommal, mikor beszédre nyitotta a száját, olyasvalakivé vált volna, aki egyre távolabb került attól a személytől, akit ismertem: a bátyámtól.


- Ez nem te vagy – suttogom végül, egyszerre eltávozik belőlem a küzdelem.


- Honnan tudod? Honnan tudod azt, hogy nem ez voltam egész idő alatt? Gyerünk, Beatrice. Sosem ismertük egymást igazán az Önfeláldozóknál. Fogalmam sem volt róla, hogy mire voltál képes, te pedig egyszerűen annak láttál engem, aminek látni akartál.


Nem zavartatom magam a válaszadással, mert egy részem tudja, hogy igaza van.


Nem ismertük egymást.


- Mennem kell – mondja csendesen. – Elő kell készítenem az orvosi szobát. Tudod, szerencsés vagy. Jeanine a halálszérumot választotta, az könnyű. Olyan lesz, mintha elaludnál.


Sóhajt egyet, majd elindul az ajtó felé.


Mikor félúton jár, megáll, és felém fordul.


- Peter érted fog jönni a következő tíz percben.


- Caleb… - suttogom. – Ez az utolsó esélyed. – Nem tudom, mi mondatja ezt velem, feltételezem, egy utolsó kétségbeesett erőfeszítés, hogy elérjem a bátyám.


- Korábban mondtam neked, hogy mindenkinek van választása. Nem kell, hogy ez az ember légy. Nem kell ezt tenned velem…


- Mondtam már neked, hogy nincs szükségem megmentésre.


- Nem megmenteni próbállak – mondom halkan. – Én csak… - Behunyom a szemem egy pillanatra, próbálom együtt tartani őket, amennyire csak lehetséges.


- Próbállak megvédeni téged. Tényleg ezzel a lelkiismeretedben akarod leélni életed hátralevő részét? Ez nem a megmentésedről szól, Caleb. Maradj a Művelteknél, ha ezt akarod. Kövesd Jeanine-t a világ végére, nem érdekel, de… ne tedd ezt velem.


Rám néz egy másodpercre, és van ott valami, a megbánás felvillanása, de szinte olyan gyorsan eltűnik, mint ahogy megjelent.


- Tíz perc múlva látlak, Beatrice.


Aztán eltűnik az ajtóban.




CALEB


A cella ajtaja kattanva becsukódik mögöttem, én pedig nekinyomom magam az ajtónak, behunyom a szemem, és nehezen lélegzem.


Tíz perc, és a legmegbocsáthatatlanabb dolgot fogom megtenni, amit csak lehet.


Tíz perc, és véget vetek a testvérem életének.


Tudom, hogy ez a nagyobb jó érdekében van.


Tudom, hogy Jeanine-nek igaza van az Elfajzottakkal kapcsolatban, Beatrice-szel kapcsolatban, de valahol lent a legmélyebb, legsötétebb részemben, a lelkiismeretem könyörög azért, hogy ne tegyem ezt meg.


Lehetetlen megmagyarázni a testemen végigtomboló ellentmondásos érzelmeket.


Lépteket hallok lent a folyosón, és kinyitom a szemem, hogy lássam, Cara tart felém.


- Hé, megszerezted az ujjlenyomatot? – kérdezi, már ki is nyújtva érte a kezét.


Biccentek egyet, mielőtt átnyújtom neki.


- Remek. Nagyjából mindenünk megvan… - motyogja, tekintete lenéz a papírmunkára.


Mikor újra felnéz rám, az arckifejezése aggodalmasra vált.


- Jól vagy? Kissé ingatagnak tűnsz.


Megrázom a fejem.


- Nem tudom.


- Nem tudod? – kérdezi csendesen.


- Én… én nem hiszem, hogy én lehetek az egyetlen, aki… Nem hiszem, hogy képes vagyok beadni az injekciót.


Cara a karomra helyezi a kezét.


- Miért? – kérdi csendes hangos.


- Mert képtelen vagyok rá! Nem lehetek az az egy, aki a szemébe néz, és figyeli, hogyan tűnik el belőle a fény! – csattanok fel.


Carát sokkolja a kitörésem.


Veszek egy mély levegőt, és megpróbálom kissé lenyugtatni magam.


- Egyszerűen csak nem tudom megtenni. Rendben?


Lassan bólint.


- Jeanine különleges utasításokat hagyott neked, hogy te légy az egyetlen, aki…


- Tudom. Tudom, mit mondanak az instrukciók. – Mindkét kezemet végigfuttatom a hajamon, fejemet a falnak döntöm.


- Mi történik, Caleb?


- … Semmi. – Lassan megrázom a fejem.


Néz engem egy pillanatig, majd visszairányítja a figyelmét a papírmunkára.


- Fel fogom vinni ezt az anyagot az orvosi szobába… - mondja egy pillanatig a papírjaival babrálva.


- Ott fent találkozunk?


- Igen – mondom kissé sóhajtva.


- Jó – mondja, mielőtt megfordul, és eltűnik a folyosón.


Mielőtt megmozdulhatnék, hogy kövessem, a fülem megrohamozza egy szörnyű zaj.


Hosszú, dobhártyát szaggató sípolások visszhangzanak körülöttem a folyosón.


Beletelik néhány másodpercbe, hogy rájöjjek, ez a harsány zaj egy riasztó.


Ismerősnek hangzik, mintha korábban már hallottam volna valahol.


A tekintetem egy pillanatra körbejár a folyosón, majd lassan felnézek a mennyezet felé, mintha átláthatnék a padlón keresztül.


Aztán eszembe jut, hol hallottam ezelőtt a riasztót.


Ez Jeanine irodájáé.


Az egyetlen egyéb alkalom, mikor hallottam megszólalni, az a Művelteknél töltött első hetemen volt. Egy beavatott véletlenül bekapcsolta, mikor megkísérelt beszélni Jeanine-nel.


Végigrohanok a folyosón, majd fel a lépcsőn, miközben a vészjelzés tovább harsog a fülemben.


Amint elérem a második emeletet, egy csapat Bátor katona szalad el mellettem, kezükben fegyver, és egyenesen Jeanne irodája felé tartanak.


Peter is köztük van, én pedig kocogok, hogy lépést tartsak vele.


- Mi folyik itt? – kérdezem, felemelve a hangom, hogy áthallatszódjon a riasztón.


Peter rám néz egy pillanatra.


- Egy Bátor megpróbált bejutni az első bejáraton, most pedig valaki Jeanine irodájában van.


- Azt hittem, hogy minden Bátor a szérum hatása alatt van.


- Nem mindegyik. Az Elfajzottak nem.


Bámulom egy másodpercig.


- Egy Elfajzott az? Kicsoda?


- A Bátor a bejáratnál? Fogalmam sincs. A szart is kiverte Drewból és Avery-ből, aztán elment. Utána küldtem Jesst és Lee-t.


- Akkor ki van Jeanine irodájában?


- Gyerünk, derítsük ki – mondja, mielőtt ismét futva elindul az iroda felé.


Enyhén kifulladva követem.


A Jeanine irodájához vezető út ismerős a számomra, és percek alatt ott találom magam.


Az első dolog, ami elárulja, hogy valami határozottan nincs rendben, az a tény, hogy az ajtó tárva-nyitva.


Jeanine irodájának belépési kódja van, de úgy tűnik, hogy leverték a zárat.


A Bátrak egyenként behatolnak, fegyverük lövésre készen.


Utolsóként megyek be az ajtón, és beütöm a kódot, hogy elhallgattassam a harsogó riasztót.


Az ezt követő csend szinte kísérteties.


A szoba nyugodt, még egy apró szellő sincs, ami megrezegtetné az asztalon heverő papírokat.


Valami nem stimmel vele, de egyelőre nem látok semmi oda nem illőt.


Tudom, hogy valami bekapcsolta a riasztót, és abból, ahogy a zárat leverték az ajtóról, azt hiszem, hogy ez valaki volt.


A Bátrak folytatják terület átnézését.


Keresek valamit, ami nyomra vezetne, hogy ki volt itt, de nem találok semmit. Aztán a könyvespolc mögött meglátom egy fekete cipő csillogását.


Automatikusan odamutatok.


- Ott! A könyvespolc mögött!


Amint a szavak elhagyják a számat, a fegyverek elkezdenek tüzelni.


A könyvespolc mögött levő személyről kiderül, hogy olyasvalaki, akit ismerek.


Tobias Eaton.


- ÁLLJ!


Csupán néhány Bátor ereszti le a fegyverét a hangom hallatán, mivel Tobias megpróbál lőni.


A könyvespolc, ami mögött rejtőzik, épphogy megvédi.


- Állj! ÁLLJ! Tobias Eaton az! Ez Tobias Eaton!


Egyszerre minden egyes fegyver leereszkedik.


Néhány nappal ezelőtt Jeanine magyarázat nélkül megadta a védettséget Tobias Eatonnek, de magyarázat vagy sem, senki nem megy Jeanine rendelkezéseivel szembe.


Egy pillanatig minden csendes, még Tobias sem mer lőni.


- Semmi fegyver! Fogjátok el! – ordítom.


A Bátrak akcióba lendülnek a szavaimra, közrefogják Tobiast.


Négy Bátor van rajta egyszerre, Peterrel az élen.


Peter gyors és ügyes, bevisz egy ütést, ami Tobias fegyverét egyenesen az orrának csapja.


Az ezt követő jelentős reccsenésből megmondhatom, hogy eltört.


A Bátor őrök egyike bevisz egy ütést, amitől Tobias hátratántorodik, és a fegyvert, amibe próbált kapaszkodni, a padlóra küldi.


Bár fegyvertelen, Tobias még egy percig továbbra is próbálja tartani magát, bizonyítva, hogy valamikor küzdelemre edzett volt.


A jártassága ellenére végül lefegyverezték, és mikor Peternek végre sikerül lefognia a csuklóját, ömlik a vér a felhasadt alsó ajkából, és látom, hogy a jobb arcán kezd kirajzolódni egy zúzódás.


Tobias küzd a korlátozás ellen, és mikor az egyik Bátor lehajol hozzá, hogy elmondja, nyugodjon meg, gyorsan lefejeli, amivel néhány lépésnyit hátraküldi a Bátrat.


- Az ellenkezés nem vezet sehova. Fogságban vagy.


Tobias lassan felnéz rám, és köp egyet az irányomba.


- Jelenleg az a legnagyobb érdeked, hogy hallgass rám – mondom, felvéve egy erős hangot.


- Baromság – mondja az orra alatt Tobias.


Még egyet köp, de ezúttal több vér hagyja el a száját, mint nyál.


Peter mellette áll, vigyorogva a kézzel végzett munkáján.


Tobias makacs, akárcsak Tris, de én tudom, hogyan késztessem együttműködésre. Ugyanazon a módon, ahogy Beatrice-t.


- Ez nem baromság. Életben akarod tartani Beatrice-t vagy sem?


Felkapja a fejét a neve hallatán, hogy rám nézzen.


Egy pillanatra eltűnt az a gondosan megformázott maszk, amit viselt, és láthatok minden kétségbeesett érzelmet, ami átsuhan az arcán.


- Honnan tudjam egyáltalán, hogy még él?


Megrántom kissé a vállam.


- Nem tudhatod, de tényleg meg akarod kockáztatni?


Van egy pillanatnyi csend, miközben fontolgatja a szavaim.


- Elkaptak, Tobias – mondom sóhajtva. – Egyszerűen működj együtt.


Szinte azonnal abbahagyja a küzdelmet így, hogy Beatrice élete van téten.


Peter elbocsátja a többi Bátor őrt, kitartva amellett, hogy ő egymaga is bőven képes őrizetbe venni egy Önfeláldozót.


Mikor a Bátor őrök elhagyják az irodát, Peter Tobias hátának szegezi a puskája csövét.


- Haladj az ajtó felé. Egy helyes kis zárkába fogunk helyezni, akárcsak a barátnődet, míg Jeanine el nem dönti, hogy mihez akar veled kezdeni….


- Várj… hagyd itt egy percre. Beszélni akarok vele.


Peter felvonja a szemöldökét.


- Biztos vagy benne?


Gyorsan bólintok.


- Igen. Biztos. Le tudom vinni a zárkába.


Néz rám egy pillanatig, majd hozzám dob egy fegyvert.


Elkapom, de csak épphogy.


- Ha a dolgok kicsúsznak a kezed közül, célozz valami fájdalmasra. Egy lábra, például – mondja inkább Tobiasnak, mint nekem, mielőtt elhagyja a szobát.


Megvárom, míg becsukódik mögötte az ajtó, majd Tobiashoz fordulok.


A földön térdel, kezeit kitartva maga elé, csuklói szorosan megkötve azzal a kötéssel, amit Peter alkalmazott.


Lassan az asztal mögé sétálok, majd a tetejére helyezem a fegyvert.


Sohasem lőttem még, és nem tervezem, hogy most fogom elkezdeni.


Egy hosszú percig bámuljuk egymást, szemei undort sugároznak.


- Ő a testvéred – köpi ki. – Hogy merészeled őt alku tárgyaként használni!?


Elnézek egy pillanatra, próbálom nem engedni, hogy a szavai befolyással legyenek rám.


- Miért vagy itt? – kérdem.


Hitetlenül felnevet.


- Te sokkal téveszmésebb vagy, mint gondoltam, ha ezt a kérdést tényleg felteszed nekem.


Keresztbe fonom a karom a mellkasom előtt.


- A Bátor, aki a bejáratnál volt, a barátaid egyike?


- Ehhez semmi közöd.


- Ha Beatrice miatt vagy itt, és feltételezem, hogy miatta vagy, akkor mi a fenét keresel itt? Azt gondoltad, hogy Jeanine irodájában van elrejtve?


- Semmit nem kell mondanom neked.


Frusztráltan felnyögök, majd teszek néhány lépést előre-hátra, hogy összegyűjtsem a gondolataim.


Mikor ismét szembefordulok vele, a tekintete körbejár az egész szobán. Számomra nyilvánvaló, hogy keres valamit.


- Mit csinálsz?


Egy pillanatra odafordult, majd megrántja a vállát.


- Semmit.


- Hazudsz. Keresel valamit. Mi az?


Ismét vállat von.


- Rendben, akkor egy könnyebb kérdés. Hogy a pokolba jutottál be ide? A másodlagos bejárat le volt zárva, a főbejáratnál pedig őreink voltak.


Lassan megrázza a fejét, majd egy apró jel elárulja, hogy nem tervez válaszolni a kérdéseimre.


- A te érdeked az együttműködés, Tobias. Inkább nekem vagy Jeanine-nek akarsz válaszolni ezekre a kérdésekre?


- Mi lenne, ha az én egyik kérdésemre válaszolnál, Caleb? – kérdi, tekintete találkozik az enyémmel.


Várakozón felvonom a szemöldököm.


- Miért nem akartad, hogy lelőjenek? – Fejével az ajtó felé biccent, amelyen keresztül távoztak a Bátrak.


Egy másodpercre az ajtóra pillantok, majd vissza rá.


Ő és Beatrice sokban hasonlítanak, nem adják ingyen az együttműködésüket.


Ahhoz, hogy megkapjam, amit akarok, engednem kell egy kicsit, ez nyilvánvaló.


- Egy a te kérdéseid közül az én egy kérdésemért, rendben? – kérdem sóhajtva.


Lassan bólint.


- Néhány nappal ezelőtt Jeanine védettséget biztosított számodra.


- Védettséget? – kérdezi, hangja zavartságot tükröz.


- Miért?


Megvonom a vállam.


- Gondolom, Beatrice kérte.


- Miért cserébe?


- Az együttműködéséért.


- Miben működjön együtt? – A hangja erősen remeg, miközben beszél.


Tekintetem a talajon tartom.


- A megállapodás úgy volt, hogy egy kérdés tőled az én egy kérdésemért, és én már kettőre válaszoltam neked.


Mikor végre megkockáztatom, hogy felnézzek rá, az arcára mindenhol rá van írva a düh, de nem ellenkezik.


- Mit kerestél ebben az irodában?


- Annyira szánalmas vagy. Te szánalmas vagy, amiért hagytad, hogy ezt tegyék Trisszel, te…


- Miért jöttél ide, Tobias?! – szakítom félbe, keresztüláramlik rajtam a harag.


Nem válaszol nekem, de a tekintete egy apró pillanatra a bal oldalamra villan. Annyira gyors, hogy elszalaszthattam volna, ha nem figyelném olyan közelről.


Elfordítom a fejem, hogy kövessem a gyors tekintetét, és egy falhoz rögzített billentyűzetet bámulva találom magam.


Ugyanolyan, mint amit a riasztó kikapcsolásához használtam.


Visszafordulok Tobiashoz, megvilágosodom.


- Egy jelszót kerestél.


Persze, hogy azt.


Ebben a szobában le van jegyezve az épületben található összes jelszó.


A nélkül nem tudott volna eljutni Beatrice-hoz.


Pontosan rendelkezem azzal, amire szüksége van; napok óta ki-be járkálok abból a cellából.


Ahhoz, hogy megmentsem a testvérem életét, csak azt kell tennem, hogy kinyitom a szám, és elmondom neki.


Behunyom a szemem, majd sóhajtok egyet.


- Tényleg mindent kockáztatnál érte? – kérdem gyengén.


- Már meg is tettem. Ő a mindenem – mondja úgy, hogy egy szívdobbanásnyi időt sem veszteget.


Az agyam a koponyámon dobol, fényes villanásokat kreálva a szemhéjamon.


Ez túl sok egy embernek.


Fel fogok robbanni.


A szívem kalapál, percenként egy millió mérföldet ver.


A lelkiismeretem vívódik a helyes dolog, és a Művelt dolog között.


- Ne tedd ezt velem.


Beatrice kétségbeesett könyörgése cseng a fülemben.


A hűségem elárulja a Művelteket, de…


Aki egyszer Szerencsétlen, az mindig szerencsétlen lesz.


Egy pillanatig bámulom a padlót, majd lassan bólintok.


- 2-6-3-4


- Mi?


- A szoba jelszava: 2-6-3-4.


Bámul rám egy pillanatig.


- Mi? – ismétli, hitetlenül nézve rám.


Lassan megrázom a fejem.


- A jelszavakat úgy készítik, hogy passzoljanak a személyhez. Két csoport tagja volt, hat rögzített félelme van, az alkalmassági vizsgája alapján három csoportba illik, de jelenleg úgy tűnik, hogy négy iránt is alkalmasságot mutat.


- Miért beszélsz nekem erről?


Lassan odasétálok hozzá, ujjam a béklyó zárába nyomom, ami az ujjlenyomatom leolvasása után szétpattan.


- Mert én nem tudom megóvni őt, de te képes vagy rá.


Egy pillanatra a csuklójára bámul, mintha nem tudná elhinni, hogy mi történik.


- Alsó folyosó, jobb oldalt a második ajtó. A kód be fog engedni, de nem ismeri meg az ujjlenyomatod, így körülbelül három perced van, mielőtt a kód felülírását kéri, vagy egy új ujjlenyomatot. Neked talán védettséged van, de neki nincs. Ha azt akarod, hogy mindketten sértetlenül hagyjátok el ezt a helyet, akkor juttasd ki három percen belül. Nem leszek útban.


- Nem értem. Miért csinálod ezt? – erősködik.


- Mert a húgom ma a szemembe nézett, és könyörgött azért, hogy ne öljem meg. – Megállok egy másodpercre.


- … De nem saját magáért tette. Értem tette. Hogy megvédjen engem. – Szünetet tartok.


- Ő egy jó ember.


Tobias továbbra is úgy bámul rám, mintha korábban soha nem látott volna hozzám foghatót.


- Nem úgy, mint én. Megérdemli, hogy éljen.


Elindulok az asztal felé, felveszem a fegyvert, amit odaraktam, és odanyújtom neki.


- Sok szerencsét.


Épphogy elhagyják a szavak a számat, már ki is viharzott az irodaajtón.




TRIS


A tíz percet, melyet Caleb adott nekem, a sarokban ülve töltöm, hátam nekidöntve a falnak, szemeim csukva.


Próbálom előhívni életem azon pillanatait, amikor a legboldogabb voltam.


Aztán újra és újra visszajátszom őket a fejemben.


Csak ez maradt számomra.


Nem választhatom meg, hogy ki legyen velem az utolsó másodperceimben, vagy azt, hogy mit akarok csinálni.


Ez mindenem, amim van.


Mikor meghallom a sípolást, hogy az ajtón kívül beütötték a kódot, a gyomrom erősen összeszorul.


Nem állok készen.


Még nem akarok menni.


Hallom, ahogy kinyílik az ajtó, de nem törődöm azzal, hogy felnézzek ki lépett be.


Peter vagy Caleb, többé nem érdekel.


Mindkettő azt jelenti, hogy kifutottam az időből.


Érzem, ahogy a könnyek ismét feltörnek, és erősen az ajkamba harapok, hogy a medrükben tartsam őket.


- Tris!


Összerezzenek, szemeim még mindig szorosan behunyva.


Az, hogy ezen a különleges hangon hallom a nevem, áramütésként éri az idegrendszerem.


Nem.


Nem hallhatom ezt a hangot.


Ha ez a hang valódi, az azt jelenti, hogy…


Lassan kinyitom a szemem, és egyszerre az összes levegő eltűnik a tüdőmből.


Tobias.


Túl kábult vagyok ahhoz, hogy megmozduljak.


A bejáratnál áll, mögötte enyhén nyitva az ajtó.


Még annál is jobban néz ki, mint amilyennek elképzeltem.


Azonnal át akarom szelni a távolságot a szobában, és a karjaiba vetni magam.


Ugyanakkor nem akarok megmozdulni sem.


A tudat, hogy ez csak a fantáziálásaim egyike, behatol az elmémbe, de félretolom.


Kit érdekel?


Napok óta ez a legjobb fantáziálásom!


Ha megengednek nekem egy utolsó dolgot, mielőtt meghalok, hálás vagyok, hogy ez az.


Az idő, ami olyan lassan telt, míg kinyílt az ajtó, hirtelen felgyorsul, és Tobias néhány hosszú lépéssel átszeli a szobát.


Könnyedén letérdel elém, kezét felemeli, hogy az arcomhoz szorítsa.


Anélkül belesimulok az érintésébe, hogy ténylegesen gondolkodnék róla.


A keze annyira jó érzés a bőrömön.


- Szia, Tris – suttogja.


- Szia – suttogom vissza, mert képtelen vagyok gondolkodni azon, hogy bármi mást is mondjak.


Kezét végigsimítja az arcom mentén, majd le a nyakamon, végig a vállamon, aztán a karomon.


Enyhén megborzongok az érintésétől.


- Te tényleg véraláfutásos vagy – mondja halkan.


- Igen? – motyogom, nem vagyok hajlandó elég hosszan levenni a tekintetem az arcáról, hogy megnézzem.


Ujjait végigfuttatja a vágáson, ami a karomon húzódik.


- Jézusom, Tris, mit műveltek veled?


Erősen megrázom a fejem.


- Nem akarok erről beszélni. Most nem. Nincs elég idő rá. Csak tíz percem van, és azt hiszem, hogy már elhasználtam a nagy részét…


- Miről beszélsz, Tris?


- Erről. Ez nem a valóság, te nem vagy valódi, és ez csak egy gyönyörű fantázia, amit nem akarok arra pazarolni, hogy megbeszéljük, mit tettek velem, vagy…


- Tris, Tris. – Kezeimet az övébe helyezi, majd az egyiket a mellkasához szorítja. Érzem, ahogy a szíve keményen és erőteljesen a bordáinak ütközik.


- Érzed ezt? Érzel engem? – suttogja, majd a másik kezem a meleg arcához szorítja.


- Ez a valóság. Én valódi vagyok – folytatja.


Be kell ismernem, ha ez egy képzelgés, akkor egy igazán jó.


Felnézek rá egy pillanatra, érzem, ahogy a szíve dobog a kezemnél.


- Ez nem az. Ez nem lehet a valóság. Meg fogok halni, vagy… már meghaltam… - hirtelen félbeszakad a mondanivalóm, ahogy meglátom az ajkait.


Van egy apró vérfolt, ami végigfolyik az alsó ajkán, le az álláig. Odanyúl, hogy letörölje a kézfejével.


Aztán figyelmemet az orrára terelem.


Kissé elgörbült, nem olyan, mint amire emlékszem.


- … Te vérzel – suttogom halkan.


- Jól vagyok – válaszolja gyorsan.


Mikor volt valaha is olyan képzelgésem, amiben Tobias bármilyen módon is megsérült?


- Te vérzel – ismétlem meg hangosan is, megerősítve azt, amit már tudok.


Ez a valóság.


Annak kell lennie.


Vérzik.


Eláraszt a hitetlenség.


Megtalált engem.


Nem vagyok halott.


Nem fogok meghalni, mert Tobias itt van.


Tobias itt van, és megtalált.


- Tris?


A nyaka köré fonom a karjaim, szorosan átölelem.


- Én… én azt hittem, hogy nem jössz – zokogom végül, közben a szemem megtelt könnyel. – Feladtam. Lemondtam rólad. Nem hittem, hogy…


Elhúzódik tőlem, megmarkolja a vállam, és ajkait keményen és gyorsan az enyémre tapasztja, de mindez csupán egy pillanatig tart.


- Figyelj rám. Figyelj – suttogja a fülembe -, mindig el fogok jönni érted. Mindig meg foglak találni. Megértetted? Mindig. – Kezét végigfuttatja a hajamon.


- Én vagyok a biztonsági hálód, emlékszel?


Gyorsan bólintok.


- Gyerünk. Juttassunk téged ki innen – mondja, majd óvatosan lábra állít.


Megingok, aztán összerogyok a karjaiban.


Az erőm teljesen elhagyott akkor, amire azt hittem, hogy életem utolsó tíz perce lesz.


- Jól vagy? – kérdezi.


Bólintok, de leolvassa a kifejezésemből, amit nem mondok ki hangosan.


A lábaim jelenleg használhatatlanok.


- Majd viszlek – mondja, a nyaka köré dobja a karom, és gyengéden felemeli a lábaim.


- Gyorsan kell mozognunk. Nincs sok időnk. – Megcirógatja az arcom, miközben beszél.


Elindul az ajtó felé, de hirtelen beszűrődnek az agyamba Caleb szavai, amiket az első nap mondott nekem, mikor idehoztak.


Már behelyeztek egy nyomkövetőt.


Nyomkövető.


Van bennem egy nyomkövető.


- Tobias, várj…


Két centiméterre az ajtótól megáll.


- Mi van? Mi az?


Kitartom felé a karom, ő pedig lenéz a már majdnem begyógyult vágásra.


- Mi van?


- Ez egy nyomkövető – mondom enyhe csalódottsággal a hangomban.


- Van ott egy nyomkövető. Van bennem egy nyomkövető, így nem számít, ha kiszabadulok. Pontosan tudni fogják, hogy hol vagyok, meg fognak találni, és…


Mielőtt befejezhetném a mondatot, előtörnek a könnyek.


A karomra néz.


- Jól van. Tris, rendben van. Meg tudom csinálni… meg tudom… - Egy pillanatra lerak, aztán a zsebébe nyúl, és kihúz egy kis darab lapos fémet. Mindkét végén éles, mint egy kés fejletlenebb verziója.


A kezébe helyezi a karomat, tenyerét végigfuttatja a vágáson.


- Mi az? – kérdem gyenge hangon.


Nem válaszol.


Helyette felnyúl a szabad kezével, hogy megsimogassa az arcom.


- Hé, bízol bennem? – Rá nézek, aztán le a kezében levő fémdarabra, majd válaszképpen bólintok.


Igen.


Természetesen bízom benne.


- Rendben. Szóval akkor hiszel nekem, mikor azt mondom, hogy minden rendben lesz?


Ismét bólintok.


- Jó – suttogja.


- Ne nézz le. Csak tartsd rajtam a tekinteted, jó?


- Tobias…


- Pszt. Jól van, rendben van. Megvagy.


Tekintete most a karomra fókuszál, az apró fémdarab enyhén a vágásnak nyomódik.


Szabad kezemmel megmarkolom az oldalát, felkészítve magam arra, ami most következik.


- Megtennél nekem egy szívességet, Tris?


- Bármit – suttogom, szemem az arcára fókuszál.


- Beszélj nekem az első találkozásunkról.


- Mi?


- Csak csináld, és ne nézz le.


Furcsa a kérése, különösen most, de így is engedelmeskedem neki.


- Én… én… én Calebbel voltam… hazafelé jöttünk az iskolából, te pedig… te éppen akkor csináltad meg a vizsgád…


- Igen. Folytasd – bíztat.


- Dühös lettem rád, mert azt hittem, hogy kihallgattad a beszélgetésünk…


Aztán érzem, ahogy a fém belevág a karomba.


Figyelmeztetés nélkül elhagyja a számat egy sikoly.


Tobias eldobja a fémet, hogy befogja a szám. Hevesen lélegzem a kezének, miközben a fájdalom égeti a karom.


- Pszt, sajnálom. Annyira sajnálom. Ezt meg kell tennem, te pedig nem sikíthatsz, rendben? Csak próbálj továbbra is beszélni hozzám. Próbálok gyors lenni.


Gyorsan bólintok, a könnyek mostanra gyorsan és erősen folynak le az arcomon.


Óvatosan leveszi a kezét, és lehajol, hogy felvegye a fémet, amit eddigre vér borít.


A kezem remeg, miközben csöpög belőle a sötétvörös vér, de behunyom a szemem, és ráerőltetem magam, hogy folytassam a beszélgetést.


- Én… én… én… megkérdeztem tőled, hogy hogyan sikerült a vizsgád…


Mélyebben belevág a karomba, kiengedek egy hangos sóhajt, visszatartva a torkomban levő sikolyt.


A karom lángol, de tudom, hogy keresztül kell mennem ezen.


Erősen megmarkolom az oldalát, belemélyesztem a körmeim.


- Nem tudom ezt megtenni… - suttogom.


Előrehajol, és egy csókot nyom a homlokomra.


- Már majdnem kész vagyok – mondja csendesen. – Mesélj arról, mikor először megcsókoltalak.


- Az… az az utca közepén történt az Önfeláldozóknál. – Nagyot nyelek. – Felkelt a nap, minden éjjel kint voltunk a… B-bátraknál…


A fém keményen belém hasít, és ezúttal nem tudom elfojtani a sikolyt.


- Jól van, jól van, megcsináltam! Nézd! – mondja gyorsan Tobias a földre mutatva.


Egy apró villogó fémdarab bámul rám, miközben a padlón mindenhol a karomból csöpögő sötétvörös vér van.


Tobias lenyúl, lehasítja a pólója alját, és gyorsan egy rögtönzött szorítókötést csinál nekem.


Mindenhol az én vérem van: rajta, a földön, és rajtam, de ez nem rettenti el.


Mikor befejezte, felnéz rám, megfigyeli a könnyeim és a reszkető testemet.


Szorosan magához húz.


- Annyira sajnálom. Vége van. Rendben? – Hátrahúzódik, kezei az arcomon.


- Mennünk kell. Most. Nekünk… - Mielőtt befejezhetné a mondatot, egy hangos, harsogó hang jut el a fülünkhöz.


- Mi ez?


- A riasztó – mondja gyorsan. – Lejárt a három percünk. – Vesz egy mély levegőt.


- Jól van, figyelj rám – motyogja. Az övéhez nyúl, és elővesz egy ragyogó, fekete fegyvert.


- Tudom, hogy most kimerült vagy, de szükségem van rá, hogy összegyűjtsd az összes maradék erődet a következő tíz percre, amid csak van. Meg tudod ezt tenni?


Gyorsan bólintok.


- Fogd ezt. – A kezembe nyomja a fegyvert. – Lőj mindenre, ami mozog, és fuss. Megértetted?


Ismét bólintok.


- Menj. Menj most! – Kissé meglök, én pedig elindulok.

Következő fejezet >>