Fanfic fordítás: Önzetlen döntések - 36. fejezet


Ismét meghoztuk az Önzetlen döntések új fejezetét. És mivel ez már a 36. fejezet, lassan itt is finisbe érünk, mivel ezen kívül csak három rész maradt hátra.
Ebben a részben lesz dráma és fájdalom és egyéb nyalánkságok, ahogy azt az elmúlt néhány fejezetben megszokhattuk.

Jó olvasást!

A fordítás Niki érdeme!

Az eredeti történetet ITT olvashatjátok.



36. fejezet



TRIS


Jelenleg csoda, hogy nem ájultam el.

Minden energiám elfogyott, de Tobias továbbra is mögöttem fut, én pedig próbálom tartani a lépést, míg egyszerűen már nem bírom tovább.

Nekiesek a falnak, nehezen kapok levegőt.

- Tris!

Megrántja a karom, hogy folytassam a mozgást, de megbotlom a saját lábamban.

A padlóra esem, tenyerem a földre tapad.

- Képtelen vagyok… - suttogom. – Nem tudok többet futni…

Gyorsan letérdel, a kezébe veszi az arcomat.

- Hé, ne add fel nekem. – Homlokát egy pillanatra az enyémhez szorítja, mintha próbálna átadni az energiájából.

Karját beakasztja az enyém alá, és óvatosan lábra állít.

A vészjelző még mindig hangosan harsog, a mellkasomban vibrál.

- Meg tudod csinálni, Tris. Gyerünk – kéri.

Semmi mást nem akarok, csak erős lenni érte, de a testem egyszerűen nem hagyja.

A fegyver hidegnek és nehéznek érződik a kezemben, és nem vagyok biztos benne, hogy megvan az erőm ahhoz, hogy elsüssem.

Tobias tenyerébe nyomom a fegyvert, de nem veszi el.

Sóhajtok egyet, majd felemelem a remegő kezem, hogy lássa.

- Borzasztó lövész lennék most.

Felsóhajt, majd bólint, ujjait a fegyver köré fonja.

- Rendben – suttogja.

- Csak maradj közel hozzám.

Bólintok, ahogy újra elkezd mozogni, átvéve ezúttal a vezetést, én pedig minden tőlem telhetőt megteszek, hogy kövessem őt.

Míg a Műveltek fogságában voltam, semmit sem éreztem valósnak.

Minden olyan érzés volt, mintha egy hatalmas rémálomban lettem volna, amihez túlságosan fáradt vagyok, hogy felébredjek belőle.

Ez sem kivétel.

Felfoghatatlan számomra, hogy élve el fogom hagyni a Művelteket.

A riasztó egyre hangosabb és hangosabb lesz, ahogy Tobias a hosszú, keskeny folyosókon rohan lefelé, de a hang egy cseppet sem zavarja.

Sokkal eltökéltebb, mint amilyennek valaha is láttam.

Olyan gyorsan és magabiztosan mozog, hogy egy pillanatig, egyetlen múló pillanatig elhiszem, hogy ez elegendő lesz ahhoz, hogy mindketten egy darabban kijussunk innen.

Aztán meglátom, hogy két felfegyverzett Művelt elzárja a folyosó végét.

A Műveltek nem természetes harcosok, de fegyverrel a kezében bárki fenyegetővé válik.

Pukkanó hangok töltik meg a folyosót, és beletelik egy másodpercbe, mire rájövök, hogy ezek a hangok puskalövések.

A Műveltek korlátlanul lőnek ránk.

- Tris!

Tobias hangja gyorsan elér a fülemhez.

- Tris! Mozgás! Feküdj, most!

A hangja felráz az ideiglenes bénultságomból, és keményen a földre esem, fülemet a padlóhoz szorítom.

Egy hátrapillantásból megállapítom, hogy a támadóink mostanra a folyosó mindkét vége felől jönnek, bezárva minket.

Fekete keveredését látom a kékkel, és tudom, hogy a Bátor őrök is csatlakoztak a küzdelemhez.

Alig telik el egy másodperc, és valami nagy és nehéz ütközik nekem.

Beletelik néhány pillanatba, míg felfogom, hogy ez a valami egy személy, Bátor feketébe öltözve, kezében pedig egy fényes kés csillog.

Alig van időm sikoltani, miközben a Bátor az egyik kezével a földhöz szorítja a karjaim, a másikkal pedig a torkomhoz nyomja a kést.

Felemelem a térdem, és olyan erősen rúgok felfelé, amennyire csak tudok.

Amint a térdem kontaktust teremt, a felettem levő Bátor felnyög, azonnal elengedve a karjaim.

A kése megcsúszik, és megvágja a torkom.

Nincs időm a fájdalomra gondolni.

Felemelem a kezeim, és olyan erősen meglököm a Bátrat, amennyire csak tudom. Átfordul a jobb oldalamra, megadva ezzel pontosan azt, amire a menekülés megkísérléséhez szükségem van.

Gyorsan átmászom a folyosón, próbálom figyelmen kívül hagyni a hangos fegyverropogást, és a vér állandó szivárgását, ami lefolyik a nyakamon, rá a mellkasomra.

Felemelem a tekintetem, hogy nézzem, ahogy Tobias forgatja a fényes fekete fegyvert, mintha erre született volna.

Olyan magabiztossággal és meggyőződéssel céloz, hogy eszembe jut, évek óta rejtegeti a Bátor képességeit.

Egy Műveltet eltalál a combján, és az ezt követő sikoly elárulja, hogy a fájdalom gyötrelmes.

A Művelt abban a pillanatban a földre esik, ahogy eltalálja a golyó.

Tobias újra lő, és ezúttal az oldalán talál el egy másik Műveltet, aki ettől a társa tetejére zuhan.

Nyilvánvalóvá válik a számomra, hogy Tobias nem azért lő, hogy öljön.

A lövéseivel csak azt a maximális fájdalmat akarja okozni, ami elegendő számunkra, hogy el tudjunk menekülni.

Úgy akar innen kijutni, hogy senkit se sebesítsen meg helyrehozhatatlanul, egy egyértelmű kifejezése az Önfeláldozó gyökereknek.

A falhoz nyomom magam, felemelem a kezem, hogy megfogjam a torkomat.

Egy felületes vágás, de a fájdalom intenzív.

Alig van időm levegőhöz jutni, mikor érzem, hogy egy kéz megragadja a bokámat, és hátraránt.

Gyorsan keresztülhúznak a folyosó padlóján, nincs módom megállítani.

Az első ösztönöm, hogy Tobiasért kiáltok, de amint kinyitom a számat, a támadóm keményen előreránt, és bevágom a fejem a falba.

A fejem felrobban a fájdalomtól, közben a szemeimet elhomályosítják a könnyek.

Fogalmam sincs, hogy hová hurcoltak, a szemem pedig bajban van a környezetem megfigyelésével, mivel fényes fehér foltok úszkálnak ki-be a látóteremből.

A vonszolás megszűnik, és felhúznak a karomnál fogva, hátamat nekilökik a falnak.

Mikor kinyitom a szemem, az első dolog, amit érzékelek, hogy Peter a támadóm. A második, hogy egy fegyver van a remegő jobb kezében, amivel nem rám, hanem a földre céloz.

- Kérlek, ne tedd ezt.

A szavak azelőtt elhagyják a számat, hogy megállíthatnám őket.

Rám vigyorog, ajkát elhagyja egy nevetés.

- Mintha a könyörgés most segítene rajtad – horkantja.

- Mi mást akarsz tőlem? – suttogom.

- Már megvan mindenetek! Rendelkeztek az összes Elfajzott információval! Együttműködtem! Mit akarsz még tőlem?!

- A fejedet egy tálcán – feleli, felemelve a fegyvert, hogy felém irányítsa.

- Miért? – folytatom, tekintetem a fegyverre rögzül.

- Mi van ebben neked? Ettől nem leszel értékesebb Jeanine számára. Ő nem törődik veled, Peter.

- Miből gondolod, hogy én törődöm vele?

Kissé felsóhajtok.

- Mert nem lennél itt, ha nem így lenne.

Egy pillanatig csendben van, megdönti felém a fejét.

- Mi lenne, ha sokkal jobban könyörögnél, én pedig megfontolnám, hogy hagyjalak elmenni?

Erősen beleharapok az arcom belsejébe, hogy egyben tartsam magam.

- Nem kell ezt tenned, Peter.

Hangosan felnevet.

- Istenem, tudnál még ennél is Szerencsétlenebb lenni? Figyelj, az összes hozzád hasonló szörnyszülöttre végül ugyanaz a sors fog várni. Gondold magad szerencsésnek, amiért veled akarom kezdeni. Fogalmad sincs, hogy mi vár a többiekre.

Kissé elvigyorodik.

- Elsősorban az a problémánk, hogy megengedtük neked, hogy ilyen sokáig életben maradj. Jeanine-nek abban a pillanatban meg kellett volna szabadulnia tőled, amint a tesztjeid eredménytelenül jöttek vissza. Soha nem adhatjuk meg az Elfajzottak számára a kételkedés előnyét. Mindegyiküknek ugyanazzal a véggel kell szembesülniük. Vedd úgy, hogy a halálod egy ajándék a társadalom számára, Tris.

Tesz felém néhány lépést, majd a homlokomhoz szorítja a fegyver csövét.

- Itt az idő, hogy véged legyen.

- És együtt tudsz majd élni ezzel? – kérdem, belefúrva a tekintetem. – Tudsz majd élni úgy, hogy a vérem a kezedhez tapad?

- Ez Elfajzott vér – javít ki.

- Az mindegy – mondom halkan.

Hangosan felhorkant.

- Nehezen. Te nem vagy normális. Nem úgy, mint a többiek. Te igazából nem vagy egy személy, Tris.

Megbillenti a fegyvert, hátradönti a fejét, és nevet.

Féktelen őrjöngés tör ki bennem, perzselő harag hullámzik keresztül az ereimen, és az agyamat elönti a vörösen izzó düh.

Az elmémben egy folyamatos ciklusként visszhangzik a hangja.

Azok a szavak, ami elhagyták Peter száját, valamit meggyújtottak bennem.

Harag, keveredve valami erőssel és határozottal.

Jeanine és Peter mindketten azt hiszik, hogy értéktelen vagyok.

Hogy nem vagyok képes a harcra.

Hogy én nem vagyok egy személy.

Tévednek.

Egy sikoly hagyja el az ajkaim, amint felemelem a kezem, és olyan erősen belevágom Peterbe, ahogy csak tudom.

A fegyver hangosan a földnek csapódik, miközben Peter elkerekedett szemekkel bámul rám.

Nem adok neki esélyt arra, hogy alkalmazkodjon a hirtelen kitörésemhez.

Mindenhol ott a kezem-lában, ahogy támadok, nem használok egy valódi technikát sem.

Az ütéseim kemények és gyorsan, a napok alatt felgyülemlett feszültség táplálja őket.

Egyszer sem hibázom el.

Nem tudom, honnan jön az erő, de hálás vagyok most érte.

Peternek nincs esélye ellenem.

Nekilököm a falnak, könyökömet az orrába vágom.

Nem tehetek róla, de elvigyorodom, mikor felnyög.

Hirtelen előretör, lenyomva engem a földre.

Most felettem van, halkan morog.

Az ökle kétszer is találkozik az állammal, mire egy gyors forgással sikerül változtatnom a helyzetünkön.

Most én vagyok felül, ő pedig a földhöz szorítva, kezeivel próbálja kivédeni az ütéseim.

Egy gyors pillantás jobbra felfedi előttem, hogy az elfeledett fegyver, amit korábban kivertem Peter kezéből, most ott hever szinte a feje mellett.

Szinte pontosan ugyanakkor látja meg, mint én, de túl gyors vagyok neki.

A fegyver tökéletesen illik a kezembe, miközben Peter homlokához szegezem a csövét.

- Hűha, Szerencsétlen! – mondja gyorsan, arcán mindenhol kirajzolódik a pánik.

- Nem akarod ezt tenni!

- Nem? – kérdem, a fegyver csövét még erősebben a fejéhez szorítva.

Gyorsan megrázza a fejét.

- Ez nem te vagy. Te nem teszel ilyet. Nem ölsz embereket. Ez nincs meg benned. Egy Szerencsétlen vagy! Emlékszel?

Az ujjam gyengéden meghúzza a ravaszt.

- Nem vagyok Szerencsétlen. Elfajzott vagyok, emlékszel? A dolog, amitől annyira félsz. Azt hitted, mostanra ismered a kifejezést.

- Ez nem te vagy.

- Semmit sem tudsz rólam.

- Tudom, hogy nem fogod meghúzni azt a ravaszt.

Még egy fegyverrel a fejénél is arrogáns és önelégült, ami felbosszant.

- Nézz rám.

A szavak egy számomra ismeretlen hangon hagyják el a számat.

Az ujjam erősen nekifeszül a ravasznak, és a folyosót megtölti egy hangos dörrenés.

Peter még mindig fekszik, feje oldalra billent, szemei nyitva és üvegesek.

Ott maradok, ahol vagyok, felette, a fegyver remeg a kezemben, amint a vér kezd szétterülni a feje körül.

A tettem súlya egyszerre hullik rám, a fegyver pedig leesik mellettem a padlóra.

Mit tettem?

- Peter? – suttogom gyengéden, kezeimmel megragadom a pólóját.

- Peter?!

Pánik árasztja el az ereimet, és eléri a tüdőmet, megnehezítve ezzel számomra a légzést.

Nem halhatott meg.

Nem lehet.

Mert ha meghalt, akkor az azt jelenti, hogy én…

- Tris?

Megfordítom a fejem, és látom, ahogy Tobias rohan felém a folyosó végéről.

Képtelen vagyok rávenni magam, hogy megmozduljak, vagy abbahagyjam a remegést.

- Hé… - suttogja, mikor végre odaér hozzám.

- … Mi történt?

Lassan megrázom a fejem.

- Én… én… nem… én…

Nem találok szavakat arra, ami történt.

A kezeim reszketnek, és erősen összecsapom őket.

- Jól van… - mondja lassan Tobias, óvatosan felemel, és eltávolít Petertől.

Kezét az arcomhoz szorítja.

- Tris, el kell mondanod nekem, hogy mi történt – ismétli.

Lassan megrázom a fejem.

- Én… képtelen vagyok…

- Megtámadott téged?

A küzdelem újra meg újra gyors villanásokként játszódik le a fejemben.

Nem.

Egymást támadtuk meg.

Ez sokkal nyilvánvalóbbnak tűnik a számomra; akár azt is mondhatnánk, hogy én támadtam rá, de nem tudom rávenni magam, hogy hangosan kimondjam.

Képtelen vagyok rávenni magam arra, hogy bármit is hangosan kimondjak.

Behunyom a szemem, válaszképpen megrázom a fejem.

- Ő tette ezt veled? – Felemeli a kezét, ujját végigfuttatja a torkomon levő vágáson.

Mikor elhúzza a kezét, egy vérfolt van a tenyerén.

Ismét megrázom a fejem, nem.

- Tris… - suttogja.

- Mennünk kell… nem tudom, mennyi időnk van.

Hirtelen eszembe jut, hogy Tobiast körbevették a Művelt és Bátor őrök, mikor Peter elrángatott engem.

Felnézek rá, és most először tényleg megfigyelem őt.

- Hogy csináltad… körbe voltál véve…

Megrázza a fejét.

- Védettséget vettél nekem, emlékszel? Könnyű kiiktatni olyan őröket, akik számára nem engedélyezett, hogy megsebesítsenek.

Megfogja a kezem, és erősen megszorítja.

Védettség.

Az alkum Jeanine-nel.

Olyan mintha egy élettel ezelőtt történt volna.

- Tris, mennünk kell – suttogja ismét.

Megrántja a kezem, de képtelen vagyok rávenni magam a mozgásra.

Visszafordítom a fejem a földön fekvő Peter felé.

- Csak így itt fogjuk hagyni őt? – kérdem remegő hangon.

Tobias egy pillanatra rám néz, aztán le Peterre, megfigyelve a kényelmetlen szögben fekvő lábait, és a vértócsát a feje körül.

Mikor ismét felnéz rám, fájdalmas a kifejezése.

- Nem igazán van választásunk.

A szavaira az egész testem erőszakosan reszket.

- Hé… hé…

A mellkasához húz, ott tartva egy pillanatig, arcát a homlokomhoz szorítja, kezét a fejem hátulján pihenteti.

- Rendben lesz… Minden rendbe fog jönni – suttogja.

- Ez nem.

Amint a szavak elhagyják a számat, lesújt rám, hogy mennyire is igazak.

A könnyek elkezdik égetni a szemem, és tudom, hogy csak másodpercekre vagyok egy katasztrofális összeomlástól.

- Tris… - mondja Tobias határozottan. – Most nem eshetsz szét. Nincs időnk.

Hallom a szavait, és tudom, hogy nincs más választásom.

Ha most összeomlok, akkor soha nem jutunk innen ki, és ez nem egy eshetőség.

Lassan bólintok.

Ajkait a homlokomra tapasztja, majd megfogja a kezem, előrehúz, én pedig megadom magam.

Nem igazán emlékszem a Műveltek épületének elhagyására, vagy arra, hogy felszálltunk a vonatra, végül arra eszméltem, hogy a hátamat a vonat falának támasztva ülök, hallgatva a kerekek zakatolását a sínen.

Az agyam elmosódott, tele van zavartsággal és félelemmel.

Az utolsó húsz perc annyira gyorsan történt, hogy alig volt időm levegőhöz jutni.

Egy gyors folt, és vége…

Mindez álom is lehetett volna.

Lehetett volna.

Azt kívánom, bár az lett volna.

De tudom, hogy nem az volt.

Ahogy a vonat a síneken száguld, inkább próbálok az általa keltett zajra fókuszálni, mint a tartósan az elmémbe vésődött képre.

Egy állandó körforgása annak, hogy Peter csendben és fagyosan a talajon fekszik, a vér pedig elkezd kiáramlani a feje köré attól, amit én tettem vele.

Felelős vagyok valaki haláláért.

Felfordul a gyomrom, elfojtom a kényszert, hogy hányjak.

Nem hiszem, hogy valaha is képes leszek kitörölni az agyamból ezt a különös képet.

Tobias a vonat másik oldalában ül, háta a falnak nyomódik, remegő kezében pihentetve a fegyvert.

A jobb arcát bepiszkítja a vér, a homlokát pedig egy vágás ékesíti, de még mindig jobb formában van, mint én.

Felemelem a kezem, hogy egy pillanatra megérintsem a nyakamon húzódó vágást, emlékezve a Bátor penge gyors vágására.

- Fáj?

Élesen felnézek, mikor Tobias megszólal, nehezen nyelek.

Mióta elhagytuk a Művelteket, nem beszélt hozzám közvetlenül.

A hangja érdesnek és kavicsosnak hangzik, mintha már három napja nem aludt volna.

Lassan megrázom a fejem.

- Nem olyan rossz, mint a karom – mondom, enyhén felemelve a tekintete irányába a rögtönzött szorítókötést, amit korábban készített nekem.

Rám néz, arckifejezése egy olyanra vált, amit jól ismerek.

Bűntudatot érez, még ha egyik sem az ő hibája volt.

Belefájdul a szívem.

- Sajnálom, hogy ezt kellett tennem.

Gyorsan megrázom a fejem.

- Ne tedd. Szükséges volt.

Beharapom egy pillanatra az alsó ajkam, rettegve az elkerülhetetlen kérdésektől Peterrel kapcsolatosan, de nem jönnek.

Ehelyett Tobias elfordítja a fejét, és elszántan bámul kifelé az ablakon.

A szívem a gyomromba süllyed.

Meg kell tanulnom elfogadni, amit Peterrel tettem, de Tobias képes lesz rá?

Nagyot nyelek, visszafojtva a késztetést, hogy megkérdezzem tőle, miért nem néz a szemembe.

- Hová megyünk? – kérdem végül.

- Az Önfeláldozókhoz – mondja, szemeit továbbra is az ablakon tartja.

- Önfeláldozók? – kérdem zavart hangon.

- Miért? Mi történik az Önfeláldozóknál?

Felém fordítja a fejét, a tekintete most először találkozik az enyémmel.

Nem kell elmondania, hogy mi zajlik jelenleg az Önfeláldozóknál.

Ki tudom olvasni a szemeiből.

- A támadás… - sóhajtom.

Lassan bólint.

A gyomrom összeszorul a gondolatra.

- Sok minden zajlik ott – mondja lassan.

- Sok minden… amit kihagytál.

Feláll, elindul felém, kitartja a kezét, hogy megfogjam.

- De nincs időnk arra, hogy most erről beszélgessünk. – A nyitott fülkeajtó felé biccent.

- Ugranunk kell.

Megfogom a kezét, ő pedig könnyedén álló helyzetbe ránt.

- Sosincs vége, ugye?

Egy pillanatra rám néz, elengedi a kezem, hogy mindkét kezével beborítsa az arcomat.

- Figyelj rám, jó? – Ajkait a homlokomra tapasztja.

- Nem fogom engedni, hogy bármi történjen veled. Ennek vége lesz, és aztán te meg én… - Megáll egy pillanatra, kifújja a levegőt.

Nem kell befejeznie.

Tudom, mire gondol, hogy hova vezet ez az egész.

A boldog befejezésünkhöz.

Csak nem vagyok többé biztos abban, hogy ez tényleg létezik.

Erősen az ajkamba harapok, hogy megfékezzem a könnyeim, aztán bólintok.

Lecsúsztatja a kezét a karomon, majd összezárja a kezeinket, szorosan megszorítva az enyémet.

- Még akkor is, ha ránk omlik a világ, te és én rendben leszünk. Ezt ígérem neked.

A szavai megnyugvást sugároznak, de nem bízom bennük.

Ez egy ígéret, amit valójában nem tud megtartani.

- Rajta, ugorjunk együtt – mondja, mielőtt a nyitott fülkeajtó felé húz.

- Várj…

Kissé megrántom a kezét, ő pedig megfordul, hogy szembenézzen velem.

- Hogy kellene átjutnunk az Önfeláldozókon? Nem vagyunk túl feltűnésmentesek.

Végignéz rajtam, megfigyeli a szakadt, mocskos öltözetem, és a száradt vért a nyakamon.

- Bízol bennem?

Elengedek egy gyengéd sóhajt.

- Tudod, hogy igen.

- Jó – mondja gyorsan, majd folytatja, hogy közelebb húzzon a nyitott vonatajtóhoz.

Egy pillanatig a lábunk alatt elrohanó talajt figyeli, majd felém fordul.

- Attól a pillanattól, ahogy földet érünk, nem hagyjuk abba a futást, míg azt nem mondom. Megértetted?

Lassan bólintok.

- Rendben – sóhajtja.

- Háromra.

- Egy… - mondom halkan.

- Kettő… - mondja határozottan.

Aztán ugrunk.






4 megjegyzés:

  1. Uramisten, ez a fejezet....
    Brutális volt az a rész, amikor Tris megöli Petert. Főleg, amikor tudatára ébred, hogy mit tett. Nagyon sajnáltam. Kicsit déja vu érzésem volt, mert egyszer hasonlót álmodtam. (Levágtam a kolléganőm fejét álmában, utána jöttem rá, hogy mit csináltam. De két perc múlva már élt... ilyenek az álmok xD)
    Mindenesetre kiráz a hideg még most is, ha eszembe jut az az álom.
    Úgyhogy teljes mértékben megértem Trist, hogy kibukott. Ő azért lelkileg megmaradt Szerencsétlennek...
    De Tobias nagyon aranyos volt, hogy mellette állt.
    Köszi a fordítást, újfent jó munkát végeztél!!!
    Puszi

    VálaszTörlés
    Válaszok
    1. Elég gyorsan történtek a dolgok. Olyan hirtelen meghúzta a ravaszt, hogy először én sem fogtam fel, hogy tényleg megtette.
      Hát nem lennék a kolléganőd :) de az újraélesztéssel jóvá tetted a dolgokat :)
      Főleg azok után volt furcsa, hogy előtte ott próbálta meggyőzni Petert, hogy nem fog tudni együtt élni azzal, ha megöli. Aztán valami kattant, és már nem volt visszaút.
      Tobias mindig nagyon édes :) Azért van még köztük némi feszültség szerintem, csak nincs idejük ezen problémázni a támadás miatt.
      Köszönöm szépen, hogy írtál! Sok puszi!

      Törlés
  2. Pfúúú... Ez egyre izgibb! Annyira sajnálom Trist, el sem merem képzelni mit élhet át! Ahogy megölte Petert, elhiszem mekkora nagy leli trauma, de ott van neki Tobias! Remélem sikeres lesz az akciójuk. :)
    Mivel most találtam meg az oldalt pár napja, ezért gondoltam írok neked Niki!
    Nagyon kitartó munkát végzel, ügyi vagy!
    Bár így a vége felé, de csak így tovább!
    Puszi!

    VálaszTörlés
    Válaszok
    1. Nagyon örülök, hogy tetszik! :)
      Én is nagyon sajnáltam szegényt. Oké, hogy Bátor, de még ha nem is lenne Önfeláldozó természete, szerintem egy normális elmeállapotú Bátort is megvisel, ha embert öl, főleg egy ismerőst.
      Hát ha már sikerült kijutniuk a Műveltektől, akkor szerintem az Önfeláldozókon már simán átverekszik magukat.
      Köszönöm szépen, hogy írtál!
      További jó felfedezéseket az oldalon! :) Szerencsére nagyon sok jó dolog van rajta.
      Pusz!

      Törlés