Fanfic: A társadalom peremén - 7. fejezet


Elérkezett ez a nap is, és végre elkészültem A társadalom peremén 7. fejezetével, ami meglehetősen izgalmasra sikeredett, és várhatóan ti is így fogjátok gondolni. Semmi extra, csak egy kis bunyó. Lassan jöhetnek a jó részek, bár személy szerint, én ezt nagyon szerettem.

Jó olvasást kívánok nektek a fejezethez! :)



7.



NÉGYES



Figyelem magam körül a részegségben fürdő Bátrakat, akik az öklüket rázzák, és üvöltöznek, tombolnak, mint eszüket vesztett holdkórosok. Mindezt egy temetésen.

Csak én lógok ki a sorból, meg talán pár csoportváltó felavatott. Mégis csak az egyik társuk halt meg, épp a végső megmérettetés előtt. Egy eltékozolt élet, gondolhatják sokan. Én azonban nem így vélem.

Hogy a francba is érezhetnék egy cseppnyi fájdalmat vagy szomorúságot Al halála miatt? Egy rohadék volt, egy gyáva alak, aki akkor döntött rosszul, mikor a vérét az izzó szénre csepegtette.

Meglehet, bűntudata volt a Trisszel történtek miatt, és ezért vetett véget az életének. Ha így is történt, engem kicsit sem hat meg. A csoport semmit sem veszített a halálával. Amúgy is csoportnélküli lett volna a beavatás végén.

Emlékszem még milyen volt egy temetés az Önfeláldozóknál. A csendes részvétnyilvánító szavak, az együttérzés, a gyász, a némaság. Az anyámé még élénken él az emlékezetemben. Régen egy fájdalmas emlék volt, ami kísértett az álmaimban, mára azonban átszőtte a keserűség és a harag. A hazugság ezt is megfertőzte.

Egy ideig elviselem az elbódult állapotban úszó csoporttársaimat, ahogy kiabálva ünnepelnek – vagy gyászolnak –, míg a harsogó kiáltásaik visszhangot vernek a Kút falán. Az alkohol és a hányás bűze belengi a széles teret, amitől az én gyomrom is felfordul, mikor egy korty piát sem ittam. A torkom olyannyira szoros órák óta, hogy a szervezetem képtelen lenne befogadni a bódító löttyöt.

Zeke felvont szemöldökkel méreget, amikor ismételten elutasítom a már legalább hatodszor felém kínált üveget. Gondolom, furcsállja, hogy nem akarok inni, mikor nemrég még én voltam az, aki betört a lakásába, hogy benyakalja a piáját. Meglehet, nem lenne olyan rossz ötlet ismételten lerészegedni, talán az csillapítaná az idegességemen, de amilyen hányinger környékez, inkább nem kísérelem meg – úgyis csak kárba veszne az ital.

A másik, hogy nem tudom elengedni magam, mikor Eric búcsúbeszéde még mindig a fülembe cseng, amitől a harag forró savként száguld az ereimben. A kézfejem bizseregni kezd tőle.

Felfoghatatlan a számomra, hogy bátornak képes titulálni olyan beszari alakot, mint Al. Az, hogy véget vetett az életének, kicsit sem bátorságra vall. Gyáván megfutamodott a felelősség és a bűntudat elől. Arról nem is beszélve, hogy amit Trisszel tett, csakis a gyávaságát bizonyította, és ha visszagondolok, a beavatás kezdete óta egyetlen olyan tette nem volt, amit bátornak lehetett volna nevezni.

Épp Eric az, aki dicsőségesnek nevezi az általa választott véget, mikor ő volt az, aki a késdobálás alatt megbüntette a gyávaságáért. Na meg mintha Ericről mintázták volna a bátorság szobrát… Már a gondolat is horkantásra késztet.

– Mi bajod van, haver? – kérdezi Zeke értetlenül. – Azt hittem, elégedett leszel.

Szúrós pillantást vetek felé, amit meghátrálásra készteti. Nem tetszik a vád, hogy örülök egy ostoba kölyök halálának, akármennyire is fojtogat a gyűlölet már a gondolatára is. A legnagyobb hibát akkor vétette, mikor csoportot váltott. Mikor a Bátrakat választotta. Ostoba volt, hogy egy pillanatig is azt gondolta, itt megtalálhatja a helyét. Nem, sokkal jobban járt volna, ha a Barátságosaknál köt ki.

Tudom, hogy elkeseredésében, irigységből és Peter manipulációjának hatására fordult a barátja ellen, de ez nem jelenti azt, hogy ez egy kicsit is csökkentené tettének súlyát. Ahogy azt sem, hogy a megértésem egyenlő lenne a megbocsájtással.

Azzal is tisztában vagyok, hogy Peter nélküle is végrehajtotta volna a támadást, így nem tűnik túl ésszerűnek, hogy utáljam Alt, de képtelenség, hogy máshogy érezzek iránta, hiszen mégis elárulta Tris belé vetett bizalmát.

Felfoghatatlan számomra, eddig hogy nem tűnt fel, hogy mivé lett ez a csoport. Ahol olyasvalaki a vezető, mint Eric, nem kéne meglepőnek lennie, hogy gyökeres problémák vannak. Látszik, hogy az embereknek nem sok közük van a Műveltekhez, mert akkor már ráeszméltek volna, hogy komoly a gond. Mondjuk az is lehet, hogy nem érdekli őket, hogy már semmi nemesség nincs a Bátrakban.

Valahogy most tudatosul bennem, hogy már régóta nem érzem a magaménak ezt a csoportot, és úgy érzem, megfulladok, ha még egy napot itt kell töltenem.

Lassan fordulok a barátaim felé. Most már Shauna is aggódva néz rám, nem csak Zeke, és láthatóan fogalmuk sincs, miért tűnök lehangoltnak, mikor körülöttem extázisban égnek a csoporttagok. Sejtik, hogy valami nem stimmel.

Megrázkódnak, ahogy köréjük fonom a karjaimat, és magamhoz szorítom őket. Most már biztosan azt hiszik, megbolondultam, hiszen sosem rajongtam az ölelkezésért. Korábban nem tapasztalták, hogy akár egyszer is kezdeményeztem volna ilyesmit.

– Sajnálom – nyögöm ki, de ami emelt hangú közlésnek indul, a nagy zajban csak suttogásnak hat. – Ti vagytok számomra itt a legfontosabbak, és köszönöm, hogy a barátotok lehettem.

Nem vagyok olyan, aki egykönnyen beszél az érzéseiről, és ilyen érzelgős szöveggel áll elő, de muszáj a tudtukra adnom, hogy mennyit jelent nekem a barátságuk.

– Mi a francról hadoválsz, Négyes? Nem tudom, mi ütött beléd, de szedd össze magad, haver, mert a frászt hozod rám.

– Remélem, egyszer megbocsájtotok nekem.

Elhúzódom tőlük, és még egyszer, utoljára a pillantásukat kutatom. Most már rémültnek tűnnek. Megszorítom a vállukat, és egy halvány mosoly után megfordulok, és minden további szó nélkül elsétálok tőlük.

A lépteim határozottak, ahogy átvágok az emberek sokaságán. Egy kissé elfog az undor, ahogy keresztülnyomakodom a tömegen, és az izzadt és alkoholgőztől bűzös testek hozzám nyomódnak. A lármájuk sérti a fülemet, a kiáltásuk tompa lüktetéssé alakul a halántékomban. Alig kapok levegőt, ahogy a mellkasom összeszorul.

Még itt állok közöttük, a ruhám épp oly fekete, mint az övék, a tetoválás ott ég a bőrömön, a beavatás emléke kitörölhetetlenül a sejtjeimbe ivódott. Mégis úgy érzem, kívülálló vagyok.

Nem akarok elhamarkodottan cselekedni, de az elárultságból fakadó harag méregként áramlik bennem, és képtelen vagyok józanul gondolkodni. Engem nem az alkohol bódít el, hanem a bosszú. Akárhogy is alakuljanak a következő percek, biztos vagyok benne, hogy nem fogom megbánni.

Látom magam előtt az összetapadt, fekete tincseket, és a pulzusom lépésről lépésre magasabbra szökik az adrenalintól. A tenni akarás minden más gondolatot kiűz a fejemből.

Megragadom Eric gallérját, és elrángatom a szakadék mellől, és a Kút közepébe taszítom. A tömeg elcsendesedik, ahogy a figyelmüket megragadja az előttük folyó jelenet. Eric visszapattan az emberek válláról, és kibillen az egyensúlyából. Haragos képpel néz fel rám – először értetlenül, majd enyhe elképedéssel a szemében –, semmi jót nem ígér az ökölbe szoruló keze.

A megjelentek érzékelik a kettőnk között szikrázó feszültséget, mert szinte önkéntelenül kör alakban helyet hagynak nekünk, mintha csak egy ringet állnának körbe. És mennyire jók a megérzéseik.

– Mi a franc bajod van, Négyes? – förmed rám Eric. – Épp a felavatottad megemlékezésén vagy, ha nem tűnt volna fel. Tudod, amelyik a szakadékba vetette magát. Aki a te felelősséged volt.

Tudom, hogy színjátékot játszik. Igyekszik ártatlannak tűnni, miközben mindent megtesz, hogy felbosszantson. Úgy tesz, mintha egy cseppet is törődne a felavatottakkal. Miért is az én hibám lenne, hogy egymás torkának esnek, vagy nem tudnak megbirkózni a bűntudattal és a félelmeikkel? Nem én hoztam a szabályt, hogy csak tízen lehetnek a csoport tagjai.

– Nem hiszem, hogy bármi jogod is lenne engem kritizálni, mikor semmivel sem vagy jobb nálam. Hiába vagy eltelve a vezető rangoddal, sosem fogod lemosni magadról a második helyezett címet.

Látom, ahogy a vörös köd elönti az elméjét. Ez volt a célom; hogy kibillentsem a szerepéből, és hogy rávegyem, ő támadjon elsőként. Aminek egy dühödt kiáltás keretében eleget is tesz.

Az arcomat célozza meg, de épp időben elhajolok, elkapom a karját, majd a könyökömmel beviszek egy ütést a bordái közé. Továbbra is a karjába kapaszkodva megsorozom a hasát, amitől felnyög, viszont kirántja magát a szorításomból, és egy lagymatag ütést mér a tarkómra, ami még arra sem elég, hogy megszédüljek.

Ezután az öklöm az arcával kerül közelebbi kapcsolatba, és egy részem elégedetten vigyorog, ahogy a karmazsinvörös folyadék beborítja az arcát. Kicsit sincs bűntudatom, amiért eltörtem az orrát, ahogy azért sincs, mert az egyik támadásom következtében a szemöldökében lévő piercing kiszakad a helyéről, ami az én kezemet is felsérti, de még több vérrel színezi be Eric arcát.

– Te rohadék! – üvölti magából kikelve, és a dühe elég erőt ad neki ahhoz, hogy ezúttal ne tévesszen célt, és sikeresen behúzzon nekem, amitől rögvest lüktetni kezd az arcom, és a fejembe is fájdalom szökik.

Az egyik kíméletlen ütésétől térdre rogyok. Érzek, ahogy lassan feldagad az arcom, és a lüktetés csak erősödik. A perzselő haragom tompa méreggé csitul, ahogy a fásultság érzése eluralkodik rajtam. Belefáradtam az egészbe: abba, hogy Négyes legyek, hogy Erickel viaskodjak, hogy Bátor maradjak…

Azonban eszembe jut Tris megtört alakja, ahogy a földön fekszik, majd a hordágyon hever magatehetetlenül, láztól fűtve a csoportnélkülieknél... Mindenről Eric tehet.

A gyűlölet, ami hetek óta mardos, ismét erőre kap, és a következő pillanatban már talpon is vagyok, az öklöm önálló életre kel, és Eric koponyájának esik. Nincs sok esélye, hamar a földre kerül, ahol nem tud elmenekülni a rúgásaimtól, amelyek a bordáit célozzák meg.

Azt akarom, hogy ő is érezze azt a kínt, amit Tris érzett. Minden pillanatnyi szenvedés legyen az övé is.

Teljesen elveszítem a realitásom, és csak püfölöm az egykori Művelt csoportváltót, míg erővel el nem vonszolnak a közeléből. Zihálok, a véres ökleimet a nadrágom vásznába törlöm. A vállam felett hátrapillantva látom, hogy két idősebb, nagydarab fickónak kellett lefognia, hogy ne öljem meg haragomba a vezetőjüket. Mögöttük döbbent pillantásokkal szembesülök.

Visszafordítom a tekintetem Ericre. Félig feltápászkodott már, az arca véres, és eltorzult a fájdalomtól. Láthatóan alig van magánál, ahogy egy jó adag vért köp a padlóra.

Elégedett vagyok. Az utóbbi két évben másra sem vágytam, csak hogy beverjem a képét. Minden fenyegetés, bosszantás és lenézés ehhez a pillanathoz vezetett. Megmutattam neki, hogy még mindig én vagyok az erősebb, hiába került ő vezető pozícióba. Ahogy a lábam előtt kuporog, erősnek érzem magam. Elvettem a hatalmat, ami eddig az ő kezében volt.

– Ezért meg fogsz fizetni… – mondja hörögve, felrepedt ajkából vér fröcsög.

– Remélem már tisztában vagy vele, hogy sosem leszel jobb nálam. A második hely örökre a tiéd marad.

Harag villan fel a rideg szemében, épp mint néhány perce, majd az ajka egy hátborongató, gonosz vigyorrá torzul. Ez az, amit mindig is utáltam Ericben; még ilyen helyzetekben is képes a kegyetlenségre.

– Elárultad a csoportodat azzal, hogy a vezetőd ellen fordultál. Nem tűrjük magunk között az ilyen alakokat. Remélem tudod, hogy ezzel véget vetettél a jogodnak, hogy a csoportunk tagja legyél.

Vállat vonok. Nem én veszítettem el a csoportot, hanem a csoport veszített el engem. Nem érdekel, hogy a büntetése az lesz, hogy elküld innen, hiszen így is az a célom.

– Nem érdekel. Te sosem voltál a vezetőm.

Felröhög, de a vérző orrától az egész inkább fuldoklásnak hallatszik, mint rendes kacajnak. Még így is, hogy előttem csúszik a porban, felsőbbrendűnek képzeli magát.

– Egy gyáva féreg vagy, Tobias Eaton. – A nevem fegyverként hagyja el a száját, akárcsak egy tőr, amivel megsebezni akar. Megrezdülnek az arcizmaim a nevem hallatán. – Azért hagytad ott az Önfeláldozókat, hogy elmenekülj az apádtól. Még mindig félsz apucitól, Eaton? Félsz, hogy a szart is kiveri belőled, mint régen?

– Semmit nem tudsz rólam – sziszegem felé a gyűlölet teljes vehemenciájával. Mondanám, hogy a rémület, miszerint ilyen egyszerűen felfedte a múltamat az egész csoport előtt, eluralkodott rajtam, de ez közel sincs így. Látok egy-két döbbent, undorodó arcot a tömegben, de már nem érdekel. Többet nem érdekel, hogy ezek az emberek mit gondolnak rólam.

– Épp eleget tudok. – Letöröl egy adag kiserkent vért a szemöldökéről. – Semmivel nem vagy különb mint az apád.

Megrendülök egy pillanatra. Mi van akkor, ha igaza van? Ha egyáltalán nem különbözök Marcustól? Hiszen ez mindig is ott bujkált az elmém peremén, hogy nem lehetek olyan, amilyen ő volt. Most mégis a kezeim vért fakasztottak, és egy kicsit sem érzem rosszul magamat ettől. Sőt, szinte büszkeség tölt el, ahogy rámeredek Eric sebekkel borított képére.

De emellett érzem a gyűlöletet is, ami Eric ellen hajtott, és tudom, hogy senki mást nem lennék képes így elintézni. Lehet, hogy az erőszak ott lappang bennem, de a visszatartó erő is, hogy olyanok ellen fordítsam, akik nem érdemlik meg. Ez a fickó határozottan megérdemelte, hogy végre valaki istenigazából ellássa a baját.

– Lehet, hogy gyáva vagyok, de veled ellentétben nem vagyok Jeanine Matthews talpnyalója, aki a Műveltekkel szimpatizál, és tönkre fogja tenni ezt a csoportot.

Halvány mosoly ül ki az arcomra, ahogy elkerekednek a szemei. Nem ő az egyetlen, aki ki tudja fecsegni mások titkait. Neki viszont magyarázkodnia kell majd az embereknek.

Én ezzel szemben csak kitépem a karjaimat az engem fogva tartó férfiak szorításából, és egyszerűen kisétálok a Bátrak központjából. Kisétálok a helyről, ami két éven keresztül a menedékem volt.



****


Nem a vonattal megyek. Úgy érzem, muszáj kitisztítanom a fejem, mielőtt ismét szembe kerülök az anyámmal. Tudom, hogy elégedett lesz a döntésemmel, hiszem mindig is azt akarta, hogy hagyjam ott a Bátrakat. Most megkapja, amit akart. Azonban nem akarom, hogy úgy érezze, ő győzött. Hiszen nem miatta választottam ezt.

Hűvös a késő délutáni levegő, a szellő kellően lehűtötte a kellemes, tavaszi időt. Az arcomat elrejtem a gallérom takarásába, és megigazítom a táskát a hátamon. Lehet, ostoba vagyok, hogy mindent felrúgva magam mögött hagytam, amit két év alatt felépítettem, de annyira nem vagyok ostoba, hogy üres kézzel távozzak. A csoportnélkülieknél a ruha és az élelem luxuscikk. Ahogy egy kézifegyver is, amit szintén rejt a táskám, néhány tárnyi lőszerrel egyetemben. A lehető legkisebb mértékben sem bízom a csoportnélküliekben.

Mire az úti célomhoz közel érek, mindenem lüktet a kimerültségtől. Az arcom sajog, a kézfejem hasogat. Az izmaim pihenés után áhítoznak, miután végigcipeltem egy nehéz csomagot a fél városon.

Közben be is sötétedett, így alig látom, merre megyek. A fáradtság és a repedezett aszfalt pedig könnyen hasra eséshez vezet, na meg halk szitkozódáshoz.

Végül megpillantom az épület sziluettjét, ahol már nem először járok. Ez a központ, már ha lehet bármit annak nevezni a csoportnélkülieknél. Ahogy évekig hittem, nem is szabadna egy helyen tartózkodniuk.

Lehet hatalmas baklövést követtem el, és nem kéne itt lennem. Nem tudom, az egészben olyan bizonytalan vagyok most, hogy itt állok. Ostobaság az egész, hiszen Evelynen kívül egy ép eszű ember sem választaná önként ezt az életet. Mégis tudom, hogy a Bátraknál már nem volt maradásom.

Gondolom már észrevettek, mert Evelyn rögvest megjelenik, ahogy belépek az épületbe. Vegyes érzelmek keverednek az arcán: az aggodalom és a boldogság furcsa elegye.

– Ó, Tobias… – sóhajtja, a kezét az arcomra fekteti, amitől összerezzenek.

– Ne hívj így, kérlek – mordulok rá meglepően szelíden. Meglehet, el kéne felednem a Négyes nevet, de nem állok készen rá, hogy ismét Tobias Eaton legyek.

Bólint, és beljebb invitál, hogy aztán a nyomába szegődve átvezessen az itt tanyázó emberek között, épp mint a legutóbbi ittjártamkor.

Azonban a pillantásom most megakad azon, amit oly kétségbeesetten kerestem már a legutóbbi alkalommal is, most viszont fel sem tűnik, hogy végigszalad a tekintetem a jelenlévők arcain.

A szőke haj egyből megragadja a figyelmemet, és megtorpanok. Sápadt még ugyan, de sokkal inkább hasonlít arra a lányra, aki a Bátraknál volt. A falnak támaszkodik, az arcán még mindig élénknek tűnnek a zúzódások. A szeme azonban majdnem olyan elevenen csillog, mint ahogy megszoktam.

A szürkéskék írisze elkerekedik, ahogy a pillantásunk találkozik. Döbbentnek és értetlennek tűnik, gondolom nem akar hinni a szemének, hisz számára lehetetlenségnek tűnik, hogy itt vagyok. Még számomra is felfoghatatlan.

Azonban ahogy Tris arcára meredek, elönt a nyugalom. Jól döntöttem. Nekem itt a helyem.




Szerző megjegyzése:
Nagyon bízom benne, hogy tetszett nektek a fejezet, mert nekem igen. Igazán jól esett megírni ezt a párharcot Eric és Négyes között. És nagy sokára ugyan, de eljuttattam Négyest a csoportnélküliekhez. Azonban az még a jövő zenéje, hogy minderre Tris hogyan reagál majd.
Kíváncsi vagyok a véleményetekre!


6 megjegyzés:

  1. Szinte beleéltem magam a harcba! Sokkal jobban írtad le mint Veronica. Amikor Négyes kiszakította Eric piercingjét... fu az nekem fájt! Már nagyon várom, hogy Tris mit fog reagálni! Vajon Zeke-ék, hogyan reagálnak ere? Köszönjük Bia, hogy írsz nekünk! <4

    VálaszTörlés
    Válaszok
    1. Zeke és a többiek most egy időre eltűnnek, de majd még előveszem őket később. Shauna talán előbb, mint gondolnánk. Eric most aztán igazán megkapta a magáét, már nagyon ráfért.
      Köszönöm a véleményeidet, nagyon jól esik őket olvasni. ;) <4

      Törlés
  2. Ejha! Piff-puff, csitt-csatt, nem kímélted Ericet. De nem is baj.
    Hmm, az eleje... Nos, furcsa volt, hogy Négyes nem iszik, bár nagyjából ismerem az érzést, hogy miért.
    Aztán a harc, hát az valami fantörpikusra sikeredett! Vigyorogva olvastam végig annak a szemétládának a püfölését. A Tobias Eatonos és a második helyes szólás nagy ravaszság volt, de a Műveltes meg még jobban.
    Ó, hello, Tris! Reménykedtem, hogy nem hagysz lógni minket, de már megszokhattam volna a függővégeket. Na majd legközelebb :D
    Köszönöm, Bia! Ismét sikerült nagyot alkotnod! Puszi^^

    VálaszTörlés
    Válaszok
    1. Ericet nem szabad kímélni, megérdemelte, amit kapott. Ebben a sztoriban is elég utálatos karakter. Igen, szemét módon kiteregette Tobias szennyesét. Gonosz húzás volt *ördögi vigyor*
      Ez nem is volt akkora függővég! Ha tudnád ma milyet olvastam... Ez ahhoz képest semmi.
      Köszi a véleményedet. Imádlak!! ^^

      Törlés
  3. Ez tényleg nagyon jó lett! Igazi meglepetés volt, hogy hoztad ezt a fejit. Nagyon örültem neki.
    Végre Eric megkapta a magáét. Nagyon élethűre sikerült a verekedés (vagy verés?)
    Négyes végre Tris közelében van. Kíváncsi leszek, hogy alakulnak köztük a dolgok.
    Köszi, hogy feldobtad a napomat! Puszi

    VálaszTörlés
    Válaszok
    1. Reméltem is, hogy jóra sikerül a bunyó. Mostanra megszerettem a harcokat írni.
      Most már csak össze kell őket hoznunk ;)
      Örülök, hogy örömet szerezhettem. Te is nekem. Puszi! ^^

      Törlés