Fanfic: A jövő kezdete - 29. fejezet

FIGYELEM! CSAK AZOK OLVASSÁK EL, AKIK OLVASTÁK A HŰSÉGEST!

Igaz, hogy szombat van, és ilyenkor Bitter Cold szokott lenni, de mivel egyrészt még nem vagyok kész a fordításával, másrészt tudom, hogy ezt jobban szeretitek, és ha már kész van, akkor inkább olvassátok A jövő kezdete 28. fejezetét! Igazából már csütörtök este befejeztem az írását, csak tegnap nem voltam gép előtt, hogy kijavíthassam. De ami késik, nem múlik ugyebár.
Ebben a fejezetben több akció lesz mint, az előzőben volt, és remélem azért lesz, akinek tetszeni fog.

Jó olvasást, és ismét csak várom a véleményeiteket! A rosszakat is! ;)

29.

TOBIAS

Nem tudom mennyi ideje ülök az étkezőben, mikor egy nagyobb csapat érkezik abból az irányból, ahonnan mi is jöttünk Myra vezetésével. Már talán órák is elteltek azóta, hogy Tris kirohant a dolgozószobából, majd nem sokkal később Edith a nyomába eredt. Remélem jól van.

Egész eddig a nyomasztó gondolataimba merültem. Még mindig nehéz elfogadnom, hogy a legjobb barátom nincs többé. Újabb emlékképek rohannak meg a beavatásunkról...

Több tucat Bátor nyomul be a helyiségbe, ez az, ami kiránt a gondolataim közül. Szinte mindegyikük kimerültnek vagy rémültnek tűnik. Vannak, akik reszketnek, mások a könnyeikkel küszködnek. Azonban megkönnyebbülök, hogy épségben ideértek, ahogy Myra ígérte.

A barátaimat keresem a fekete ruhás tömegben, végül Christinán akad meg a pillantásom, aki szintén megtalál a tekintetével. Kiválik a többiek közül, és felém szalad.

- Hol van Tris? Minden rendben? - hadarja abban a másodpercben, hogy hallótávolságon belülre ér. Bizonyára nagyon aggódhatott, hiszen egy szó nélkül tűntünk el, így fogalma sem volt, végül megtaláltam-e Trist.

- Azt hiszem... - válaszolom kissé bizonytalanul. Még én sem vagyok biztos benne, mi is a helyzet. - Itt van, csak kissé kiborult. - Lehet a kissé enyhe kifejezés, de nem akarok belemenni túlzottan a részletekbe. - Megölte Davidet.

- Micsoda? - Christina szeme elkerekedik.

- Kiderült, hogy sosem vesztette el a fickó az emlékeit, végig a bolondját járatta velünk.

- Az a szemétláda... - morogja az orra alatt. - De mi a fene folyik itt, Négyes? - kérdezi aggodalmaskodva, amiért nem hibáztathatom - Miféle hely ez?

- Úgy tűnik ez a Hűségesek búvóhelye. - Nekem is furcsa ez az egész. Szinte egyfolytában zsibbadnak az ujjaim, ahogy a félelem berágja magát a csontjaimba. Nem túl felüdítő a föld alatt bujkálni.

A terem másik végében észreveszem Edith-et, aki az egyik folyosóról érkezik, láthatóan a gondolataiba merülve.

Mióta elolvastam az aktáját, nem hittem benne, hogy valóban életben van, arra meg különösen nem számítottam, hogy így keresztezik egymást az útjaink. Így azonban röstellem, hogy nem említettem meg Trisnek, hogy esetleg élhet még a nagyanyja. Most pedig kiderült, hogy igenis köztünk van, ráadásul itt a városban. Tudom, hogy rájött, hogy tisztában voltam vele, miszerint Edith az utolsó élő rokona. Bizonyára dühös most rám.

- Menj vissza a többiekhez - mondom, majd visszafordulok Christinához, aki láthatóan válaszra nyitná a száját, de nem engedem szóhoz jutni. - Hamarosan válaszolni fognak a kérdéseitekre.

Azzal otthagyom, és Edith felé indulok, aki kimerülten az egyik asztalnak támaszkodik, és maga elé mered. Már csak akkor néz fel, mikor megállok közvetlenül előtte.

- Ó, Tobias... - Nem akarom kijavítani, hogy igenis hívjon Négyesnek. Talán mert a barátnőm nagyanyja, vagy más okból, nem tudom. Lehet lassan sikerül levetkőznöm azt az álarcot, amit a Bátrak között öltöttem magamra, és talán megtalálhatom magamat a régi Tobias és Négyes között.

- Jól van? - kérdezem Trisre utalva.

- Jól - feleli. - Csak sok volt ez neki hirtelen. Most pihen.

Bólintok. Nem csodálom, hogy kiakadt. Hiszen megölte a nagybátyát, aztán kiderült az is, hogy életben van az egyik nagyszülője, akiről nem is tudott. Az ő helyében mindenki így reagált volna. Csak tudnám, mi vár még ránk...

- A barátaimnak kéne egy kis útmutatás - mutatok a Bátrak csoportja felé, akik tanácstalanul ácsorognak összezsúfolódva az egyik fal mellett. Észreveszem Shaunát, aki a kerekesszékében magába roskadva ül. Az édesanyja mellette áll, a szék támláját markolja, az arcán mérhetetlen szomorúság.

- Intézkedem. - Biccentek felé köszönet gyanánt, és indulnék, hogy megkeressem Trist, de Edith elkapja a karomat. - Várj egy kicsit.

Megtorpanok, és felhúzott szemöldökkel rá nézek.

- Tudom, hogy remek férfi vagy, Tobias, és köszönöm, hogy itt vagy Trisnek. Vigyáznod kell rá. - Ez nem kérés, tudom jól, ahogy találkozik a szemem a komoly pillantásával. Bár nem mintha minden erőmmel nem azon volnék. - Rajta kívül már senkim sem maradt, őt nem veszíthetem el.

- Én sem... - motyogom leginkább magamnak, bár sejtem, hogy Edith is hallotta.

Elmosolyodik, bár nem éri el a mosolya a szemeit, azok továbbra is szomorkásan csillognak. Megszorítja a vállamat, majd mielőtt elindulna a társaim felé, még elmagyarázza, merre találom a hálótermeket. Azonban mielőtt túl messzire eltávolodnánk egymástól, még utánam szól.

- Ó, és Tobias? Csak szólok, még nem szeretnék dédunokákat.

Azzal faképnél hagy, én meg zavaromban a tarkómat vakarom, ahogy érzem az arcomba tóduló vér melegségét.

Még akkor is ég az arcom, mikor nagy nehezen megtalálom a hálótermet, ahol szállást kaptunk. A folyosók kuszasága kiborít; képtelenségnek tűnik a tájékozódás ezen a helyen. Ráadásul több helyiségbe is be kellett nyitnom, mire ráakadtam a megfelelőre.

Megállok az ajtónál, és mosoly kúszik az ajkaimra, ahogy nézem őt. Tris az oldalán fekszik a keskeny ágyon, a szeme lehunyva, a haja a szemébe lóg, és halkan szuszog. Annyira békésnek tűnik, hogy szinte elhiszem; minden a legnagyobb rendben van. Viszont az arcán látszik a kimerültség, a szemei pedig puffadtak a sírástól.

Lerúgom a cipőmet, kioldom az övemet, és megszabadulok a nadrágomtól. Kisebb tornamutatványt kivitelezve sikerül bemásznom mögé a a vékony takaró alá. A karommal átölelem a derekát, és közelebb vonom magamhoz. Beszippantom a hajának illatát.

Egy pillanatra összerándul a teste, elégedetlenül felmordul, amiért megzavartam a szendergését. Ettől aztán még inkább mosolyognom kell. Sóhajt egyet, majd megfordul - aminek következtében sikeresen gyomorszájon vág a könyökével -, az arcát pedig a nyakamba fúrja, miközben szorosan átölel. Minden lélegzetvétele csiklandozza a bőrömet, de nem panaszkodom, csak igyekszem visszafojtani a nevetést, ami a torkomat kaparja.

De az azon nyomban tovaszáll, amint megérzem Tris puha ajkait az ádámcsutkámon. Minden igyekezetemre szükségem van, hogy ne ragadjanak magukkal a túlzottan kellemes gondolatok, és a vér is normálisan keringjen az ereimben.

- Minden rendben? - kérdi álomittas hangon.

- Igen. - Nem is veszem a fáradtságot, hogy megkérdezzem, ő jól van-e. Tudom, hogy nincs. - A többiek is ideértek nem sokkal ezelőtt.

Megkönnyebbülten sóhajt fel, és érzem, ahogy az izmai elernyednek; már nem annyira feszültek, mint korábban. Tudom, hogy nem biztos most a legalkalmasabb rá az idő, de beszélnem kell vele.

- Figyelj, Tris. Sajnálom, hogy nem szóltam Edith-ről. - Megtorpanok, és várom, hogy válaszoljon valamit, de néma marad, így mondom tovább. - Semmi bizonyítékot nem találtam rá, hogy valóban életben van, és nem akartalak azzal hitegetni, hogy van még élő rokonod, mert ha kiderült volna, hogy mégis halott, abba beleroppantál volna. Tudom.

Ideges vagyok, mit fog felelni, de eltelik még egy perc, és továbbra sem érkezik válasz. Már azt hiszem, hogy ismét álomba merült, én pedig hiába vallottam be mindent, mikor megmozdul, és az orrát a két kulcscsontom közé fúrja.

- Semmi baj, Tobias. Nem haragszom - motyogja szinte alig hallgatón.

- Mi az, Tris? - kuncogok fel. - Ezúttal ki adott a békeszérumból?

Elneveti magát, és gyengéden megcsapja a mellkasom. A szörnyű események után csodálom, hogy ilyen gondtalanul viselkedik. Persze, hogy rögtön valami szérumra gyanakszom.

- Egyszerűen... sok volt ez a mai nap, kimerültem - mondja egy rövid hallgatás után. Meg tudom érteni, én is borzasztó fáradt vagyok, pedig nekem nem kellett annyi mindennel megküzdenem, mint neki. - És gondolhatnék arra a sok borzalomra, ami ma történt, de azt hiszem, belebolondulnék. Inkább csak azon jár az agyam, hogy legalább valami jó dolog is történt.

Halvány mosoly kúszik az ajkaimra, és valahogy engem is kevésbé ostromolnak a komor gondolatok. Egyszerűen csak örülni akarok, hogy Trisnek él a nagyanyja.

Ekkor egy kósza kérdés ötlik fel bennem, amire valamiért soha nem gondoltam. Nekem vajon élnek még a nagyszüleim? Se Marcus, se Evelyn nem említette sosem a szüleiket. Tudom, a csoport a család előtt elv mindig is a szívügyük volt, de különösnek tartom, hogy soha nem beszéltek róluk. Se egy nagynéniről vagy nagybácsiról, esetleg unokatestvérekről. Egy rokonuk sem került szóba sosem.

Vajon mit tennék, ha élnének? Legalább egyikük? Bár lehet ők is olyanok, mint az apám. Ez lehetséges, nem? Talán jobb nem bolygatni a múltat. Talán.

- Mi a baj? - kérdezi Tris, miközben résnyire kinyitja a jobb szemét. Nekem pedig nehéz visszafognom magam, hogy ne csókoljam meg.

- Semmi. Csak... - Elhallgatok. Nem akarom elszomorítani, így inkább nem mondom el neki, min gondolkodtam az imént -, örülök neki, hogy Edith itt van.

Ez így is van, még ha ezt csak azért mondom, hogy palástoljam a zavaró gondolataimat. És úgy is döntök, hogy nem foglalkozom a lehetséges rokonságom kérdésével. Nekem itt van Tris, és ő bőven elég nekem.

A kezei az arcomra csúsznak, finoman cirógatják az arcomat, majd lágy csókot nyom az ajkamra. Csak egy percig tart az egész, míg el nem húzódik, és ismét hozzám nem bújik. Hazudnék, ha azt mondanám, hogy elég ennyi a számomra. Igaz, hogy született Önfeláldozók lévén nem a testiség a legfontosabb a kapcsolatunkban. Viszont ez nem jelent azt, hogy nem vágyódom utána minden percben, és nem tudnék egy egész napot eltölteni vele az ágyban, ruhátlanul a karjaimban.

De ennek nincs itt az ideje. Érzem, ahogy a teste elernyed mellettem, a légzése pedig egyenletessé válik, ahogy lassan álomba merül. Megpuszilom a halántékát a haja vonalánál.

- Szeretlek - suttogom mielőtt hagynám, hogy a szuszogása elaltasson.

****

Két hétig tart a vihar előtti csend, mire a pokol ismét ránk találna. Mindenkit, aki harcolni akar és tud is, a kórház alatti központtól nem messze eső épületekben helyezték el, így a rejtett bázis megmarad azoknak, akik menedékre szorulnak. Így mi is az egy saroknyira lévő irodaház tizennyolcadik emeletén kaptunk szállást.

Sokan közülünk a védekezésben segítenek, míg mások a tartalék haderőnket képezik. Trisszel a felderítők közé kerültünk, ahogy Amar és George is. A mi feladatunk, hogy megtaláljuk, hova vitték el a Bátraktól elrabolt gyerekeket.

Egyenlőre csak reménykedni tudunk, hogy meglesznek, és akkor kemény csapást tudunk mérni a csapataikra, és végre sikerül elérnünk, hogy elkotródjanak a városunkból.

Nincs mit szépíteni, háborúba kerültünk.

- Szerinted meg fogjuk őket találni? - kérdezi tőlem Tris, ahogy végighaladunk a Michigan Avenue-ról nyíló egyik mellékutcán. Már napok óta próbálunk a Kormány nyomára bukkanni, de eddig semmi eredményt nem értünk el, ezért pedig mindenki egyre csalódottabb.

- Csak idő kérdése - felelem, bár én is csökkenő lelkesedéssel vágok neki reggelente ezeknek az utaknak. De úgy érzem, az én feladatom, hogy buzdítsam a többieket. - Annyira nem nagy ez a város, hogy örökké bujkáljanak.

Remélem is, hogy így van. Mindent meg akarok tenni, hogy megtaláljam Hectort és a többi kisgyereket, akiknek a védelme Zeke életét követelte. Emellett nem hagyhatom, hogy még valakit magukkal ragadjanak.

Mindannyian megdermedünk, amikor kilépünk a következő sugárútra. A Wabash Avenue-ra érve ugyanis hatalmas lárma fogad minket. Az utca tele van kiabáló, plakátokat lengető városlakóval.

- Ez meg mi? - kérdezi mögöttem George habogva. A többiek is elkerekedett szemmel nézik a zavargást.

Jobban megnézem a kiáltozó tömeget. A transzparenseken többek között a Szabadság, Ez a mi városunk, a Vége a vérontásnak vagy a Mi is emberek vagyunk szlogenek láthatók. De a személyes kedvencem a Húzzatok vissza a kerítésen túlra!

- Ezek a Kormány ellen tüntetnek. - Tris is épp arra a következtetésre jut, mint jómagam.

Ahogy az utcát pásztázom, meg akad a szemem a szembelévő sikátorok között megbújó alakokon. Meghűl a vér az ereimben, mikor a gyenge napfény megvilágítja szürke-sárga egyenruhájukat. Megfeszül a kezem a fegyver markolatán. Láthatóan a tüntetők nem vették észre, hogy veszélyben vannak.

- Nézzétek - intek a fejemmel az ellenség felé, hogy a többiek is észrevegyék őket. Szinte tapintani lehet a Trisből áradó nyugtalanságot, amin a pillantása megállapodik a veszély forrásán. - Megvannak.

- Most szét lövöm a seggüket - rikkantja el magát Bud mögöttem. Ő is tele van indulattal, hiszen az unokahúgát is elhurcolták, és már emelné is a karját, hogy elsüsse a fegyverét.

- Ne! - ragadom meg a puskáját, félbeszakítva a mozdulatsort. - Túl sok az ártatlan az utcán. Viszont ha sikerülne a közelükbe lopóznunk, könnyen leteríthetnénk őket.

A többiek beleegyezően bólintanak. Hárman indulunk meg, hogy keresztülvágjunk a tömegen: Bud, George és én. A többiek később utánunk indulnak majd, hogy elvegyülve a tüntetők között fedezhessenek minket.

Nem könnyű utat törni a felbuzdult emberek hadán. Ráadásul úgy kell ezt kiviteleznünk, hogy az ellenség ne vegyen észre minket, mert akkor oda az akció.

Ahogy közelebb érünk látom, hogy az első katona közel áll a sikátor kijáratához. Ő könnyű préda lesz. A mögötte állók számát azonban nehéz megbecsülni, de legalább öten rejtőznek a félhomályban. A tömeg szélére érve meglapulunk a vörös téglafal mellett. Hála az emberek kiáltozásának, nem hallhatták a közeledő lépteinket, ahogy az sem, amint oldalazva a sikátor szájához settenkedünk.

Kinyúlok, és megragadom a legközelebbi fickót, és az utcára rántom. Döbbent kiáltás szakad fel belőle, de egy ökölcsapással belé fojtom. A többiek is kirontanak a sikátorból, és már emelnénk a fegyvereinket, ám alig húzom meg a ravaszt, mikor megremeg a föld, s a hatalmas robaj elnyeli a fegyverropogást, ahogy a földre zuhanó testek puffanását is.

Hatalmas füstfelhő száll fel úgy százötven méterre tőlünk, az utcát pedig rémült emberek üvöltése tölti be, majd lábak szapora dobogása az aszfalton, ahogy a tömeg egy emberként menekülni akar a robbanástól.

A tekintetemmel a többieket keresem, de csak Amart látom, aki felbolydult csordával küszködve próbál közelebb jutni hozzánk, de a tömeg löki őt előre, az arca kétségbeesettnek tűnik, és mintha az én nevemet kiáltaná.

A pánik elemi erővel hat rám, amint tudatosul bennem, hogy sehol nem látom Trist. Valószínűleg magával sodorták az emberek, és amilyen alacsony, elveszik a tömegben. Szörnyű képsorok peregnek a szemem előtt. Így halálra fogják tiporni...

Egy pillanatig sem gondolkodom, mielőtt belevetném magam a káoszba. Erőnek erejével lökődnek nekem az izzadt testek, lábak taposnak az enyémen, és öklök, vállak fúródnak az oldalamba. De nem tántorítanak meg, ugyanolyan erővel lököm magam előre, nem törődve a felháborodott kiáltásokkal. Nekem csak az a célom, hogy megtaláljam azt a szőke lányt, akit nem veszíthetek többé el.

- Tris! - kiáltom, amilyen hangosan csak a torkomon kifér, bár még így is kétlem, hogy meg fog hallani ebben a hangzavarban, ahol mindenfelől kiabálás, sírás és jajveszékelés hallatszik. De nem adom fel, és tovább harsogom a nevét.

Egyre rémültebb vagyok, ahogy semmi nyomát nem látom. Túl nagy a tömeg, az utca pedig elég széles, hogy szem elől tévesszem. De nem eshetek kétségbe, győzködnöm kell magam, hogy meg fogom találni.

Szabályosan félrelököm az embereket, akik az utamba kerülnek, vagy a nagy trappolásban belém rohannak. Az ő testi épségük, most a legkevésbé sem érdekel. Arra sem eszmélek fel, mikor egy fiatal srác feljajdul, mert a könyökömmel orrba találtam vágni, vagy mikor egy jól megtermett fickó hátraránt az ingemnél fogva, mert meg mertem lökni, amikor átpréselődtem mellette.

- Te meg mit képzelsz magadról, öcskös?! - rivall rám, s már húzza is hátra a kezét, hogy bemosson nekem, de túl lassú, mert mire megmozdulhatna, az öklöm az állán csattan, én meg már ott sem vagyok.

Zihálok, folyik rólam az izzadtság, és az idegességtől olyan hevesen ver a szívem, hogy azt hiszem, menten kiugrik a helyéről. De nem akadok Tris nyomára, a torkomban pedig gombóc nő a gondolatra, hogy elveszítettem őt.

Aztán tőlem jobbra meglátok egy szőke fejet a karok és lábak rengetegében. A lány alacsonyan van, túlságosan is, a karjait a fejéhez emeli.

- Tris! - kiabálom ismét, és utat török magamnak. Félretaszítom az embereket, csak Tris képe lebeg a szemem előtt, s úgy érzem, nem érhetek oda elég hamar.

De végül csak elérem, ahogy a közöttünk levő utolsó személyt is eltávolítom a képből. Tris a kövezett talajon térdel, karjaival védve magát, ahogy a rohanó emberek újra és újra meglökik a testét. A homloka felrepedt, a karjait zúzódások borítják.

- Tris! - hajolok le hozzá, és igyekszem talpra rántani, de olyan erős a tömeg sodrása, hogy elveszítem az egyensúlyomat, és én is térdre rogyok.

- Tobias - krákogja elkeseredetten. Érzi ő is, milyen szorult helyzetbe kerültünk.

Nem sok választásom van. A kemény bakancsok rendületlenül ostromolják a testünket. Így rövid úton mindkettőnket a földbe fognak taposni. Azt pedig nem hagyhatom, hogy Trisnek ismételten bántódása essen, így tehát azt teszem, ami egy Önfeláldozóra lenne leginkább jellemző.

Nem törődöm Tris tiltakozásával, arccal a földre taszítom, majd föléje kerekedem, hogy a testemmel védhessem meg. A talpak fájdalmas rúgásai mellett érzem, ahogy ficánkolva szabadulni akar a súlyom alól, és hallom, hogy könyörögve kér; ne tegyem ezt.

Amikor a fájdalom már annyira elviselhetetlen, akaratom ellenére felnyögök, a testem pedig összerándul, de mielőtt a sötétség mindent magával ragadna, szorosabbra vonom a karjaimat Tris körül. Legalább megmenthettem.

Következő fejezet >>

Szerző megjegyzése:
Büszkén jelentem, hogy már több, mint 200 oldal a történet! El se hiszem.
Ahhoz képest, hogy szinte semmit nem tudtam, mit írjak ebbe a fejezetbe, talán nem sikerült olyan rosszul, és a vége sem lett rosszul megírva, ettől tartottam már hónapok óta, hogy elszúrom. A következő fejezetbe legalább tudom mi lesz, így remélem hamar kész lesz. Addig is nagyölelés mindenkinek!