Fanfic: A jövő kezdete - 41. fejezet



FIGYELEM! CSAK AZOK OLVASSÁK EL, AKIK OLVASTÁK A HŰSÉGEST!


A szokásos hosszú szünet után itt A jövő kezdete 41. fejezete! Közel a vég bizony, de izgalom még mindig jön. Bár szerintem megint nem lett egy jó fejezet, azért remélem nektek valamennyire tetszeni fog. A következő majd jobb lesz.

Jó olvasást kívánok a fejezethez, és nagyon kíváncsian várom a véleményeiteket! :)



41.




TOBIAS


Nehéz szívvel hagyom magára Trist, mikor láthatóan mekkora szüksége van rám. Kétségbe ejt az állapota; ezek a rángások és a láz nem tűnik jónak, ahogy a mentális egészsége sem. Szabályosan fájt így látnom őt, különösen mikor képtelen volt elhinni, hogy nem haltam meg. A sok kísérlet olyannyira szétzilálta az elméjét, hogy félek, már sosem lesz a régi.

Mikor végre megértette, hogy élek, képtelen volt elviselni, hogy akár pár centiméter távolság legyen köztünk. Szinte láttam a szemében a félelmet, hogy ha elenged, ismét el fog veszíteni. Bár legbelül én is ettől rettegek minden pillanatban. Épp ezért nem akartam egyedül hagyni.

Mikor végre elszenderült a kezembe kapaszkodva - bár inkább elájult a kimerültségtől -, én is hagytam, hogy a maszkom, miszerint mennyire erős vagyok, lehulljon rólam.

Utat engedtem a könnyeimnek, amik órák óta fojtogattak. A vegyes érzelmek csak felülkerekedtek rajtam - az öröm, hogy visszakaptam őt, és a bánat, hogy mennyi mindenen kellett keresztül mennie. Közelebb fészkelődtem hozzá, szabályosan a vállához fúrtam az arcom, mégis elég távol ahhoz, hogy a porcikáimat átjáró zokogás véletlenül se ébressze fel.

Az ilyen pillanatokban érzem úgy, hogy még közel sem nőttem fel: a tanácstalanság és a félelem mindig eszembe juttatja a gyerekkorom. Tudom, mennyire erősnek kell lennem Trisért, de vajon gyerekes tőlem, hogy az ilyen pillanatokban megengedek magamnak egy percnyi gyengeséget? Az apám bizonyára így gondolná, én viszont nem tudom, hogy igaza lenne-e. Fogalmam sincs, hogyan kéne viselkednie és éreznie egy felnőtt férfinak; az életem legnagyobb részében csak Marcus példáját láthattam - ami nem a legmegfelelőbb példa, és semmiben nem akarom követni -, később pedig a Bátrak sem tanítottak meg ilyesmire.

Viszont akár gyerekes, akár nem, tudom, hogy Tris nem ítélné el a könnyeimet.

Nem akarom itt hagyni, mikor nem tudom szemmel tartani, és minden pillanatban retteghetek, hogy történik vele valami. De mégis itt még mindig nagyobb biztonságban lesz, mint odakint. Már ha kerítek mellé valakit, aki figyel rá...

Mikor Edith elmondta, mire készül a Kormány - épp miután szétvertem a kézfejem a falon -, összeszorult a torkom a rémülettől.

Erről is Evelyn tehet. Tudom, hogy ő árult el bennünket.

Szerencsére Amelia időben beavatta Edith-et, hogy a Kormány pontosan tudja hol rejtőzünk, és orvul lecsapni készül ránk, így sikerült érvénybe helyezni néhány óvintézkedést. Mást nem is, de legalább a gyerekeket és mindazokat, akik nem tudnak harcolni - mint Shauna - biztonságba helyezték.

Viszont Hector ragaszkodott hozzá, hogy itt maradjon, az anyja tiltakozása ellenére, aki erősködött, hogy menjen a nővérével. Vakmerő kölyök annak ellenére, hogy mi mindenen keresztül ment ő is. Bár sejtem, hogy leginkább bosszúra szomjazik. Vagy legalább tenni akar valamit.

Azonban most kapóra jön nekem, hogy itt van.

- Keresd meg nekem Hectort, és hozd fel ide. Mond meg neki, hogy vigyázzon nekem Trisre, ha még valaha zászlórablást akar játszani.

Jacob, Jeremy vagy mi a neve bólint, majd futva elindul az alsó szintek felé. Ha én nem lehetek most Tris mellett, legalább tudom, hogy Hector rajta fogja tartani a szemét - talán ő érti meg leginkább, mi történt vele.


****


A kórház elhagyatott előcsarnokában várakozunk feszülten. Meg kell várnunk a legmegfelelőbb időpontot a támadásra. Már ha lesz ilyen egyáltalán... Be vagyunk zárva egy épületbe, amit valószínűleg ennyi idő alatt körbevettek, nincs elég fegyverünk, és minden bizonnyal többen lesznek, mint amennyi katonával felvehetnénk a harcot. Ráadásul a bejárat üvegajtói sem nyújtanak védelmet számunkra.

Látom a többiek arcán a félelmet, még Amar és Harrison szeme is idegesen jár ide-oda, pedig őket korábban nem láttam ilyen feszültnek. Hiszen a Bátrak nem félnek.

Ám azok az idők elmúltak.

- Mit fogunk csinálni, Négyes? - kérdezi tőlem a mellettem álló Myra.

Még mindig nem szoktam meg ezt a Myrát. Mikor a kiképzője voltam, egy esetlen lányt láttam, aki rossz csoportban kötött ki. Akkor úgy gondoltam, sosem lesz belőle Bátor, hiszen semmilyen szempontból nem érte el azt a mércét, amit a csoportunk elvárt a felavatottjaitól.

Most ez a lány mégis itt áll mellettem, kőkemény arckifejezéssel, és szinte alig látszik rajta, hogy megrendítené a helyzet, amibe belecsöppentünk. A fegyver szilárdan áll a kezében, és a sebhely csak úgy virít az arcán a beszűrődő fényben.

Muszáj elgondolkodnom azon, miért vált Myra ilyen keménnyé... Bátorrá... Vajon mi történhetett vele, hogy ennyire megváltozzon?

A másik, hogy nem tudom, mit válaszoljak a kérdésére. Tanácstalan vagyok az esélyeinket illetően. Nem tudom, mit tehetnénk, hogy ne tiporjanak el minket. Lehet, hogy meg kéne adni magunkat, akkor talán nem kell szükségtelenül meghalnia senkinek.

De ez nem opció. Túl sok mindenen mentünk keresztül, hogy feladjuk. Nem hagyhatjuk, hogy a Kormány győzzön azok után, amit a városunkkal műveltek. Meg kell szabadulunk tőlük, bármi áron. Csak félek, hogy ha sikerrel is járunk, mennyi élettel kell ezért fizetnünk...

- Négyes? - néz rám felvont szemöldökkel Amar. Elfeledkeztem arról, hogy a válaszomra várnak.

- Egyenlőre nyugton maradunk - felelem, bár nem tudom, hogy jó tanácsot adok-e. - Meg kell találnunk a vezetőjüket, és kiiktatni. Talán Alan nélkül nem akarják majd tönkre tenni a várost, és...

Elhallgatok, mert mozgást látok az ajtó túl oldaláról. Megfeszül a fegyver a kezemben, ahogy az ujjam a ravaszra csúszik, a fegyver csövét pedig az árnyalakok irányába irányítom. A többiek is hasonlóan tesznek, a légkör nehézzé válik körülöttünk a visszafojtott várakozástól, ám érzem rajtuk a félelmet is.

Az egész különös, hiszen nem egy egész hadsereg tódul a bejárat irányába, hanem csak két alak, dülöngélve, mégis futva közeledik felénk. A piszkos üvegtől csak a sziluettjük kivehető, az arcuk vagy a ruházatuk nem. Csak nem hiszi az ellenség azt, hogy két emberrel képes lesz megtörni az ellenállásunkat?

Ám ekkor fegyverropogást hallani, és megértem egyből, hogy az érkezők nem a Kormány emberei.

- Nyissátok ki az ajtót! - adom az utasítást.

George és Harrison már ugranak is, hogy résnyire kitárják az ajtót, bár kissé haboznak. Érthető, hiszen nem tudjuk, hogy kik azok.

Fülledt, kora nyári meleg áramlik be az épületbe az érkezőkkel együtt, akiket Harrison beránt az utcáról, George ezután rögvest bevágja utánuk az ajtót. Pillantásommal még sokáig az utcát kémlelem, hogy követték-e őket, közben az ujjamat a ravaszon tartom. Mikor azonban nem látok senkit, aki közeledne, a jövevényekre fordítom a tekintetem. Elkerekedik a szemem.

A lány szőke haja a derekáig ér, és rendezetlenül omlik a vállára, az arca tele van karcolásokkal. Egy borzas, fekete hajú fiút karol át, akinek a szakadt inge vastag, véres kötést rejt a hasánál. Az arca sápadt, és láthatólag alig tartja magát, csak az őt támogató lánynak köszönhetően jutott el idáig. Gyötrelmes utuk lehetett, mivel mindkettőjüket kosz borítja. Én mégis felismerem őket.

- Cara... - lépek melléjük, és Matthew másik hóna alá nyúlok, megszabadítva őt a fiú súlyától. - Hogy kerültetek ide? Mi történt?

Látszik az arcán a megkönnyebbülés és az aggodalom egyaránt. Ahogy a félelem szikrája is. Nem válaszol, csak a fejét rázza. Gondolom még ő maga sem hiszi el, hogy eljutottak idáig. Bár mondhatnám nekik, hogy most már biztonságban vannak, de közel sincs így. Lehet így még nagyobb veszélybe sodorták magukat. Viszont legalább Matthew-nak keríthetünk egy orvost.

- Már hetekkel ezelőtt történt - hadarja zihálva Cara. - Matthew-nak menekülnie kellett a Hivatalból, különben megölték volna. David nem...

- Tudom, David nem veszítette el az emlékeit - szakítom félbe. - De ha megnyugtat, többé nem okozhat nekünk problémát.

Még elég élénken él az emlékezetemben vérbe fagyott alakja a lakásunk padlóján, és Tris, ahogy annak a szemétládának a vérétől piszkosan, sokkos állapotban reszket a karomban.

- Azt hiszem - bólint szinte oda sem figyelve a szavaimra. - Menekülés közben találta el egy golyó. Valahogy eljutott a Határsávig, de ott meg nem tudtuk rendesen ellátni a sebét. Ráadásul Evelyn is eltűnt...

Az anyám nevének említésére mintha kést döfnének a mellkasomba. Az árulását még mindig képtelen vagyok megemészteni.

- Aztán a Határsávban is megjelentek, és... és mindenkit megöltek.

- Mindenkit? - kérdezem döbbenten. Ott egy csomó gyerek is volt...

- Nos, csupán maroknyian tudtak elmenekülni, a többiek...

Nem kell befejeznie a mondatát. Eddig is tisztában voltam azzal, hogy a Hivatal vagy a Kormány - mindegy hogy hívjuk - szörnyetegekből áll, ám korábban nem gondoltam volna, hogy képesek lennének ártatlanokat csak úgy legyilkolni.

- Örülök, hogy megúsztátok - mosolygok rá halványan, majd ismét megkeményednek a vonásaim. - De itt is nagy veszélyben vagytok, Cara.

- Tudom, láttam a katonákat - feleli. - Sokan vannak, Négyes.

- Akkor mégis hogy gondoltad, hogy belesétáltok ennek a káosznak a kellős közepébe?

- Mert találtam valamit, ami segíthet.

Értetlenül mégis izgatottan nézek rá, kissé hitetlenül, ám a magabiztos arckifejezése meggyőz, hogy komolyan beszél. Legszívesebben most rögtön kifaggatnám a részletekről, de eszembe jut, hogy nincs idő a kérdésekre, mikor odakint egyre nagyobb a zaj. Már talán csak perceink vannak, mielőtt ránk törnének.

Rögvest utasításokkal látom el a többieket. A többség itt marad, hogy védje a bejáratot, méghozzá Harrison vezetésével, George felsegíti Matthew-t az emeletre, hogy ellássa egy orvos, Amar pedig velem és Carával jön. Meg kell keresnünk Edith-et.

Szerencsére nem tart sokáig, hogy a nyomára bukkanjunk, hiszen épp stratégiai megbeszélést tart pár emberrel. Meglepődöm, mert köztük van Amelia mellett Jack Kang is, akit akkor láttam utoljára, mikor anno a Bátrakkal elhagytuk az Őszinték központját. Különös belegondolni, hogy csak néhány hónap telt el, én mégis éveknek érzem, annyi minden történt azóta.

Edith aggodalmasan pillant fel a papírjaiból, és mindenki más is várakozóan fordítja felénk a fejét, amint belépünk az ajtón. Semmi jóra nem számítanak. De talán mégis szolgálhatunk valami jóval...

Azonban mielőtt megszólalhatnék, Edith töri meg a csendet, ezzel meglepve nem csak engem, de valószínűleg mindenki mást is.

- Cara, te vagy az? - kérdezi legalább olyan döbbenten, mint én néhány perce.

- Üdv, Edith. - Úgy fest, a lány koránt sincs meglepődve.

Elfelejtem mindig, hogy valójában Edith állt a Hűségesek élén, így korántsem szokatlan, hogy ismerik Carával egymást.

- Hogy... hogy kerültél ide?

- Hosszú történet, amire most a legkevésbé sincs időnk. Viszont találtam valamit, amellyel előnyt kovácsolhatunk magunknak.

Mindenkinek elkerekedett szemmel néz rá, és a remény szikrája villan fel a pillantásukban. Tudom, hogy itt mindannyian tartunk a mai nap kimenetelétől.

Cara lecsúsztatja a hátizsákot a válláról, és lerakja a földre a nehéznek tűnő csomagot. Leguggol, kicipzározza a rekeszt, és belenyúl, minden bizonnyal azért, hogy kivegyen valamit. Lélegzetvisszafojtva várjuk, mit fog előhúzni.

Végül felegyenesedik, a kezében egy hosszúkás, henger alakú, szürke tárgyat tart.

- Ez egy füstgránát, amely altató hatással bír - forgatja meg a kezében. - Azonban az Elfajzottakon nem fejti ki a hatását, mivel módosítva lett az eredeti molekula, hogy...

- Cara... - szól rá Edith.

Nos, Cara le sem tagadhatná az eredeti csoportját. Ilyenkor nagyon megmutatkozik, hogy született Művelt. Épp, mint hogy mi sem vetkőzhetjük le Trisszel teljesen az Önfeláldozók neveltetését. Egy kicsit mindig is Szerencsétlenek leszünk.

- A lényeg, hogy így elkábíthatjuk a katonákat.

- Mint ahogy a Műveltek megtámadták az Őszintéket? - teszi fel a kissé kínos kérdést Kang. Szerintem még mindenkiben élénken él az az éjszaka.

- Valahogy úgy... - feleli kissé vöröslő arccal.

- De egy valamit nem értek - szólal fel Bud, aki összefont karral ácsorog az ajtó mellett. - Hogyan jelentene ez számunkra előnyt, mikor ők is Elfajzottak.

- Kormány embereinek jelentős része nem Elfajzott - szól közbe Amelia mindenkit meglepve. - Sok emberrel, akiről úgy vélik, katonának alkalmas lehet, elhitetik, hogy géntiszta, még ha nincs is így. Ekképpen egyszerűbb a saját céljaikra használni.

Ez kegyetlen. Csak azért hazudni az ember génjeiről, hogy az különbnek érezze magát azoktól, akikkel parancs esetén végezni kell.

- Így viszont esélyünk lehet felülkerekedni rajtuk - magyarázza tovább Cara. - A génkárosultakat kiüti a szer, az Elfajzottak figyelmét pedig leköti a füst, így rajtuk üthetünk ezekkel. - Egy tucat maszkot tesz elénk.

Edith elgondolkodva hümmög. Úgy érzem - és gyanítom, mindenki más is -, hogy ez az egyetlen esélyünk. Az egyetlen esélye Chicagónak.


****


Az egyes csapat maszkokkal felszerelkezve, fegyverrel a kezükben toporognak a bejárat előtt. Nincsenek sokan, nagyjából húsz emberünk van, akiknek jutott a maszkokból. Bud és Harrison is köztük strázsál.

Én a kettes csapatban kaptam helyet, akik Elfajzottakból áll - vagy legalább olyan fazonokból, mint jómagam, akik ellenállnak az ilyen szérumok hatásának. Amart és George-t is magam mellett tudhatom. Mi leszünk azok, akik a maszkosok után rohanjuk le a remélhetőleg összezavarodott katonákat.

Utánunk a harmadik csapat fog a színre lépni, amint a köd feloszlott, hogy segítsenek likvidálni a maradék talpon maradt tagot. Köztük van Uriah és Christina is, valamint Myra is.

Szinte mindenki itt van, aki tud bánni a fegyverekkel. Csupán maroknyian mentek fel az emeletekre és a tetőre, hogy onnan dobják le a füstgránátokat. Ami bármelyik pillanatban bekövetkezhet.

Tudom, hogy itt minden jelenlévő arra készül, hogy kockára tegye az életét a városunk védelmében. Mégis úgy érzem, menten szétvet a feszültség. Képtelen lennék megint elveszíteni valakit, aki közel áll hozzám. Ahogy nem hagyhatom, hogy ismét bajom essen, mert azt Tris nem lenne képes feldolgozni. Úgyhogy úgy kell cselekednem, hogy közben mindent megteszek, hogy ne haljak meg.

Hirtelen mintha felrobbanna az utca, mindenki hátraugrik a csattanás hallatán, majd mindent beborít a homokszínű füst. Kiáltást hallani, mire az első csoport további teketóriázás nélkül kivágja az ajtót, hogy belevessék magukat a kábító felhőbe.

Várunk két percet, ami túl hosszúnak, egyszersmind túl rövidnek érződik a számomra. Még nem állok készen, azonban minél hamarabb túl akarok ezen lenni, hogy visszamehessek Trishez. Minden pillanatban érte aggódom.

Ám most kénytelen vagyok kizárni őt a tudatomból, mert a társaim meglódulni a kijárat felé, én pedig akármennyire is kelletlenül, de követem őket.

A füst áthatolhatatlannak tűnik, szinte semmit nem látok. Körülöttem fegyverropogás és sikolyok hallatszanak, a torkom pedig elszorul. Akármennyire is tudom, hogy le kell győznünk őket, mégis csak gyilkosságról beszélünk.

Egy szürke-sárga ruhás alak kerül elém. Láthatóan zavarodottan törölgeti a szemét, és köhög az erős füsttől. Nekem egy ruha takarja el az orrom és a szám, így nem kaparja a torkomat.

Elbizonytalanodom. Mit kéne tennem? Lelőnöm? Nem tűnik úgy, mintha máris véget készülne vetni az életemnek. Én meg nem akarom elvenni az életét, de meg kell védenem a városomat, és a szeretteimet.

Nem tudom lelőni a fickót, de a puskatussal sikerül tarkón vágnom, bár lesz pár zúzódása attól, ahogy a földre rogy a lábam előtt, de legalább nem hal meg. Ahogy egy pillantást vetek az arcára, látom milyen fiatal, talán csak egy-két évvel lehet idősebb, mint én. Akármelyik oldalon is áll, senki nem érdemel halált ilyen ifjan.

Ahogy tovább haladok, mindenkit leütök, aki keresztezi az utamat. Néha nehéz, hogy ne valakit a mi embereink közül küldjek a földre, mivel elég nehéz megkülönböztetni az embereket egymástól. A másik nehézség, hogy ne essek keresztül a földön fekvő, eszméletlen, olykor vérző alakokon, bár így is nem egyszer taposok rá egy-egy végtagra.

Szerencsére a füst lassan oszlani kezd, felfedve az összecsapás nyomait, de így legalább látom, hova lépek. Könnyebben fel tudom mérni, hányan fekszenek sérülten, eszméletlenül vagy épp holtan a kemény aszfalton. Viszonylag megkönnyebbülést jelent, hogy többségük az ellenség egyenruháját viseli.

Azonban a kibontakozni készülő örömöm csírájában kerül elfojtásra, mikor megpillantom néhány méterre tőlem Amart a földön térdelni, a tarkójához egy fegyver csöve simul.

Mögötte egy fickó magaslik, aki nem viseli a megszokott szürke-sárga öltözéket, helyette sötétkék nadrágot hord, a fekete felsőjén golyóálló mellény feszül. A haja mogyoróbarna, amibe itt-ott már ősz szálak vegyülnek, ahogy az arcán is látszanak a ráncok. A szeme még ebből a távolságból is látszik, mennyire halvány színű.

Egyszerre emeljük a fegyvereinket a többiekkel, hogy célba vegyük a férfit. Ám az a legkisebb jelét sem mutatja, hogy megrémítené a helyzet. Helyette gúnyos vigyor terül el a képén, mielőtt nevetni kezd, a pisztolyát pedig ha lehet, meg inkább Amar fejéhez préseli. Magam mellett látom, hogy George remeg a tehetetlen dühtől, az arca sápadtan fénylik.

- Dobja el a fegyvert! - kiált felé Harrison.

A fickó azonban csak nevet, és egy tapodtat sem mozdul, helyette szólásra nyitja a száját.

- Gondolom azt hiszitek, nyertetek. - A hangja érdes és mély, ám elég erős ahhoz, hogy bezengje az utcát. - Ám még közel sincs vége.

Amint kimondja a szavakat, a környező utcákból újabb csapat katona csatlakozik a még talpon maradtakhoz. Még Christináékkal - akik közben kimerészkedtek a csatatérre - sem vagyunk elegen; a Kormány ismét erőfölénybe került.

- Akkor most megmondom mi lesz - szólal meg ismét a férfi. - Szépen leteszitek a fegyvert, és akkor nem repítek golyót a barátotok fejébe.

Minden bizonnyal ő a vezetőjük, ahogy kiemelkedik a seregükből. Akkor tehát ő lesz Alan.

Ahogy ez tudatosul bennem, égni kezdenek az ujjaim, hogy kilyukasszam a koponyáját. Ő tehet róla, hogy Tris ilyen állapotban van. Az összes szörnyűséget ő művelte vele. Arról nem is beszélve, hogy benne volt a keze mindenben, ami a városunkkal történt.

Pat helyzet. Ha azt akarjuk, hogy Amar élve megússza, fel kell adni magukat. Ám ez egyúttal azt is jelenti, hogy le kell mondanunk a városunkról. Azt pedig nem engedhetjük meg.

De nem veszíthetem el újra Amart. Egyszer épp elég borzalmas volt. Nem hiszem, hogy még egyszer képes leszek feldolgozni, különösen Zeke elvesztése, és a Trisszel történtek után.

Reszketek a visszafojtott indulatoktól és a tehetetlenség őrjítő érzésétől. De ahogy körbehordozom a pillantásomat, észreveszem, hogy nem csak én én érzem ezt: Christina kezében remeg a pisztoly, Harrison keze pedig olyan erővel szorul ökölbe, hogy elfehéredik a kézfeje.

Azonban a fegyverét senki sem ereszti le. A vér meghűl az ereimben, mikor Alan ujja a ravaszra simul.

Ekkor azonban felkiált egy hang, amitől leírhatatlan rémület fut végig rajtam. Ne...

- Elég!



Szerző megjegyzése:
Ugye mennyire szörnyű? Én mondtam, nem megy nekem ez a harcászkodás. Viszont nagy terveim vannak még a befejezéssel, szóval remélem még nem unjátok. Nem ígérek semmit, hogy mikor folytatom, mert most jön életem legnehezebb kihívásának 4. felvonása - számvitel vizsga negyedszeri próbálkozás - szóval muszáj lesz tanulnom, de megint van telefonom, úgyhogy remélem írni is fogok tudni olykor.
Várom a véleményeteket nagyon, és addig ölelés mindenkinek! <4


8 megjegyzés:

  1. Végre! Köszönöm 😘 Szerintem jól sikerült ez a fejezet is! Kiváncsi vagyok nagyon ki toppant be itt a végén....az első tippem Tris lenne, de szerintem ő most túlságosan ramatyul van ehhez.....így marad Evelin ha minden igaz! 😝

    VálaszTörlés
  2. Toby... Ó, szegény... :'( jaj, gyere, sírj a vállamon, te isten :D én is sírtam vele :'( elérzékenyültem, ahogy elkélzeltem őt :(
    Na aztán meg jött a "Hector hopp!" :D az tetszett!! A feszült helyzetet olyan jól leírtad, hogy nekem is az egekben volt a pulzusom.. Aztán jött Cara meg Matthew... Kicsit megdöbbentett..
    Utána a vége... Ahogy Toby tétovázik, hogy öljön-e vagy sem... Gondolom, már neki is elege lehet az állandó öldöklésből.. Szegény, min megy keresztül... :'(
    És a vége... Valahogy kezdem kapizsgálni, hogy ki kiálott, hogy "Elég!" Na, majd kiderül :D
    Ugye majd írsz olyan részt, ahol Toby megint megmutazja Trisnek a könnyeit? Azokat úgy bírom :D
    Köszi ezt a király fejezetet! Még egy élmény a tegnapi után :3 (atlétika csapatversenyen elsők lettünk, illetve sikerült kislabdadobáson több, mint 20 métert dobni xD)
    Puszi <4

    VálaszTörlés
    Válaszok
    1. És ez lemaradt: sok sikert a vizsgákhoz!
      Ui.: bocsi a helyesírási hibákért... A telefonom se a mai, és kicsit álmos voltam xD

      Törlés
  3. Nem tudom, miért írod mindig, hogy nem lett jó a fejezet! Szokás szerint szuper lett.
    Tobiasszal együtt én is majdnem sírtam, annyira sajnáltam szegényt.
    Cara és Matthew felbukkanása meglepett, de nagyon illett a sztoriba. Jól érzékeltetted, hogy mennyire szemét a Kormány.
    És, hogy nem megy neked a harcászkodás??? Aki ilyen "haditervet" eszel ki, az ne mondjon nekem ilyent.
    Kíváncsi leszek, hogy ki toppant be a végén...
    Sok sikert a vizsgához, és remélem, utána több időd lesz írni.
    Puszi

    VálaszTörlés
  4. Ha nem megy a harcászkodás és ennyire jól leírod mi lett volna ha megy. Eszméletlen jó volt azt hiszem eddig ez a kedvencem. Remélem azért nem Tris jelenik meg a végén. Szeretem Trist de nem kéne mindig a mártírt játszania, meg hagyhatná most valaki másnak.

    VálaszTörlés
  5. Hú hát mát tényleg nagyon rég volt. Mikor elkezdtem olvasni kénytelen voltam átnézni az előző fejezetet, mert fogalmam sem volt már, hogy mik történtek.
    Sajnos ez az én hibám, hogy ha valamit sokáig nélkülözök, akkor alábbhagy a lelkesedésem a dologgal kapcsolatban.
    De mint mindig, ez is jó rész volt.(Mikor nem az?)

    VálaszTörlés
  6. Bia! Te olyan jól írsz, ne butáskodj ! Ez a fejezet is mint mindig klassz lett ! Egyáltalán nem rossz. Túl szigorú vagy magadhoz ! :)
    Az eleje - jaj Toby olyan édes, mennyire szereti Trist ! Ahogy a vállához hajolt, az annyira cuki. Amikor sírt akkor én is sírtam. Remekül fogalmazol. Briliáns vagy.
    Aztán amikor Tobias azt mondta, hogy a Hector akar még zászlórablást játszani ( Toby-val vagy Trisszel ? Vagy mindkettőjükkel ?) akkor vigyázzon Trisre. Ez vicces.
    Cara és Matthew megjelenése. Okos , ez jó lett ide.
    A harc. Az nem tudom honnan veszed hogy nem jó. Eszméletlen lett. Érdekes, bizarr, komoly. De tényleg nagyon jó. És a vége, az meg nagyon jó lett, és van némi fogalmam ki lehetett az. Majd meglátjuk..
    Nagyon jó lett Bia.
    Köszi ezt a fejezetet is!
    Bocsi, hogy a múltkorihoz nem írtam. Pocsék vagyok, tudom!
    Várom a következőt.
    Nagy gratula tényleg ezért.
    Sok sikert a vizsgádhoz !!
    Szia Bia

    VálaszTörlés
  7. Függővég <3
    Nem tudom, hogy fogom kibírni a következő részig :D
    Nekem olyan érzésem van, hogy egy újabb váratlanul felbukkanó emberke lesz a titokzatos személy.
    Nagyon jó lett a fejezet! Nem kell aggódnod miatta :)

    VálaszTörlés